A Kenyér a szívében éhező embernek kell – Évközi 20-ik vasárnap

Az utóbbi vasárnapok evangéliumi szakasza, mint a mai is, az Élet Kenyerével, az Oltáriszentséggel foglalkozik. A maiban Jézus arról beszél, hogy örök boldogságunk, vagy boldogtalanságunk attól függ, hogy táplálkozunk-e az égből alászállott Élő Kenyérrel, az Ő Testével és Vérével vagy sem.

       Az Úr Jézus több alkalommal is sürgető hívást intéz követőihez, hogy őt magukhoz vegyék, így a mai evangéliumi szakaszban is kijelenti: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek”, (Jn 6,53). Az utolsó vacsorával kapcsolatosan Szent Máté így jegyezte le az eseményeket: „Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta tanítványainak: ”Vegyétek és egyétek, ez az én testem” (Mt 26,26).

       Az evangéliumi szakasz arról is beszámol, hogy Jézus szavai hallatán: „Vitatkozni kezdtek a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” (Jn 6, 52). Egyébként már korábban is föltették a kérdést: „Nem Jézus ez, József fia? Atyját, anyját jól ismerjük, hogyan állíthatja, hogy az égből szállt alá” (Jn 6,42). A zsidók csakis földi eredetét veszik figyelembe, és ezért utasítják el Jézust, mint Isten Igéjét, aki testet öltött.

Kételkedni Jézus isteni mivoltában, mint ahogyan azt a zsidók tették, egyet jelent az Isteni Művel szembeni ellenszegüléssel. Szent Ágoston a János evangéliumról szóló magyarázatában így ír: „A zsidók távol voltak az égi kenyértől és képtelenek voltak megérezni az éhséget. Ez a kenyér ugyanis belül, a szívében éhező embernek kell”.

Gandhi szavaival élve: „A világ olyannyira éhezik, hogy Isten csak kenyér formájában jöhet a világba”. S talán így folytathatnánk, hogy az ember annyira vágyik a boldogságra, hogy Isten még azt is megkockáztatta, hogy olyan részegítő és kockázatos formában jöjjön a világunkba, mint a bor. Noha a vele kapcsolatos visszaélések rengeteg szenvedést és szomorúságot hoztak a világra, sokunk számára ennek ellenére a bor még mindig a jó hangulatot, a lelki közösséget, a szabadságot jelenti, sőt az örömet. Így, az eukarisztia, a kenyér és bor megosztása a lelki közösség étkezése. És ha mindez nem lenne elég, a lelki átalakulás összes szimbóluma megtalálható a katolikus szentmisében – állítja C. G. Jung, a nagy pszichológus.

Kt. Épen ezért érdemes föl tennünk a kérdést, hogy valóban éhezünk-e, az Élet Kenyerére, Borára, az Isten Szavára, az élet valódi értelmére? Mer csakis az, aki szívében, lelkében éhezik, s akit az Atya vonz, aki hallgatja az Ő szavát és engedi magát Isten által vezetni, tud valóban hinni Jézusban. Csakis az ilyen ember képes az Úrral való találkozásra és a Belőle való táplálkozásra, amely által rátalál az igaz életre, az igazságra, az igazságosságra és a szeretetre.

Szent Ágoston magyarázatában hozzáteszi: „Az Úr megerősíti, hogy Ő a mennyből alászállott kenyér a Benne való hitre buzdítva minket. Táplálkozni az élő kenyérből azt jelenti, hogy hiszünk Benne. Aki hisz, étkezik, és láthatatlan módon jóllakik, ugyanígy újjászületik legbelül, szívében új emberré válik.”

„Bizony, bizony mondom nektek… aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van…”- állítja az Úr Jézus.

Kt. Feleletül erre a biztatásra, meghívásra, erre az oly nagy és szent pillanatra elő kell készíteni magunkat, ahogy az evangélium egy más helyen fogalmaz: „menyegzős köntösbe” kell öltöznünk. Ezzel kapcsolatosan Szent Pál a lelkiismeret megvizsgálására buzdít a Korintusi hívekhez irt levelében: „Ezért, aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza”(1 Kor 11,27-29). Vagyis annak, aki tudatában van valamely súlyos bűnének, mielőtt áldozáshoz járulna, előbb a bűnbocsánat szentségében kell részesülnie.

Ennek a szentségnek a nagysága előtt a hívő ember nem tehet mást, mint azt, hogy élő hittel és alázatosan mondja a pogány százados szavait: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!”

Damaszkuszi Szt. János (+749) írja az áldozással kapcsolatosan: „Égő vágyakozással közeledünk hozzá és a keresztre-feszített Úr testét fogadjuk…” Ezért (Mopszvesztiai Tivadar +428) „amikor szívedbe fogadtad, imádd a Testet, vagyis ismerd fel annak a nagyságát, aki most a szívedben van...". Ugyanis a világmindenség Királya jött hozzád. Ő az, akiről Pál apostol olyan elragadtatott szavakat mond a Kolosszei levél elején: „Ő a kezdet”, „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), „minden benne áll fönn” (Kol 1,17).

Testvéreim, mély hittel és alázattal közeledjünk Urunkhoz; - legyen meg magatartásunkban annak kifejezése, hogy a világ Üdvözítőjét vesszük magunkhoz a szentáldozásban; - gondoljunk arra, hogy viselkedésünkkel megerősíthetünk másokat, vagy megbotránkoztatva eltávolíthatunk másokat az Úrtól.

Márpedig a szentáldozásnak növelnie kell egyesülésünket Krisztussal és Krisztusban az Őt követőkkel. Az áldozásban az Eucharisztia legfőbb gyümölcse a Jézussal való benső egyesülés. Jézus ugyanis ezt mondta: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,56). Így a Krisztusban való élet alapja az eucharisztikus lakomában rejtőzik: „Engem az élő Atya küldött s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik” (Jn 6,57).

Azt, amit a testi táplálék a mi testi életünkben létrehoz, azt a szentáldozás csodálatos módon megvalósítja a mi lelkiéletünkben. A föltámadt Krisztus testében történő részesedés megőrzi, növeli és megújítja a keresztségben kapott kegyelmi életet. Ezért a keresztény élet növekedését táplálni kell az eucharisztikus lakomával, mert ez vándorutunk kenyere egészen a halálig.

Ugyanakkor a szentáldozás megerősít bennünket a bűn elleni küzdelemben. Krisztus teste, amelyben az áldozás során részesülünk, értünk „adatott” és a vér, amelyet iszunk, „sokakért kiontatott a bűnök bocsánatára”. Ezért az Eucharisztia úgy egyesít bennünket Krisztussal, hogy erőt ad a bűn elleni küzdelemben és megóv a jövendő bűnöktől

Szent Ambrus, a nagy püspök így nyilatkozik minderről: „Valahányszor e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. (1Kor 11,26). Ha az Úr halálát hirdetjük, a bűnök bocsánatát hirdetjük. Valahányszor a vére a bűnök bocsánatára csordul, akkor azt nekem mindig meg kell kapnom, hogy a bűneimet állandóan megbocsássa. Nekem, aki állandóan vétkezem, állandóan szükségem van az orvosságra.”

Amint a testi táplálék a fizikai erők elvesztésének pótlását szolgálja, az Eucharisztia úgy erősíti meg bennünk a lelket, amely a mindennapi életben hajlamos az elfáradásra.

Az Eucharisztia ugyanazon szeretet által, amelyet bennünk föllobbant, megőriz minket a jövendő halálos bűnöktől is. Mert minél inkább részt veszünk Krisztus életében, minél inkább elmélyülünk az Ő barátságában, annál inkább kiszorul életünkből a félelem, a rossz, a bűn, ami elszakíthat Istentől.

Kt. Valamiképpen ezt támasztja alá a 31 éves iraki pap, Ganni atya vallomása, akit 2009 június 4-én a vasárnapi szentmise után gyilkoltak meg Moszulban három diakónussal együtt a város temploma előtt: „A moszuli keresztények nem teológusok; sőt néhányan analfabéták. Mégis, nemzedékről nemzedékre belénk ivódott egy igazság: vasárnap nélkül, Eucharisztia nélkül nem tudunk élni. Ez most is igaz, amikor Irakban a rossz odáig fajult, hogy templomokat rombolnak és keresztényeket ölnek meg teljesen váratlanul mind a mai napig. A terroristák azt hiszik, hogy testileg, de legalábbis lelkileg megölnek minket azzal, hogy félelembe fojtanak. Ellenben vasárnap a templomok mindig tele vannak. A terroristák megpróbálják kioltani életünket, de az Eucharisztia visszaajándékozza azt nekünk.

Olykor én magam is törékeny vagyok, és tele vagyok félelemmel. Amikor az Eucharisztiával a kezemben kimondom e szavakat: „Íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűneit”, érzem magamban az Ő erejét. Kezemben tartom az ostyát, de valójában Ő az, aki fenntart engem és mindannyiunkat, és összetart minket végtelen szeretetével. Nyugalmas időkben minden magától értetődő és természetes, és elfelejtjük, hogy milyen nagy ajándékot kaptunk. A különös éppen ez: a terrorizmus erőszakán keresztül fedeztük fel mélységében, hogy az Eucharisztia, a meghalt és feltámadt Krisztus ad nekünk életet. Ezáltal tudunk kitartani és remélni.”

Adja Isten, hogy mi is felfedezhessük azt a létfontosságú igazságot, amire a fentebb idézet iraki atya az üldözések közepette jött rá, tudniillik, hogy vasárnap nélkül, Szentmise nélkül, azaz Eucharisztia nélkül nem tudunk élni!

Kt. Itt ebben a templomban a Segítő Szűzanya közbenjárását kérjék, hogy az Élet Kenyerével való táplálkozásunk csillapítsa szívünk éhségét, boldogság utáni vágyát, és a Szentségi Jézussal való találkozásunk folytán egyre inkább erősödjön a Vele való barátságunk, továbbá, hogy elvezessen a Fiával való teljes szeretetközösségre, mert Jézus a mennyből alászállott élő és éltető kenyér, akiben megújíthatjuk életünket.

Tanulságos történet: A felhő és dűne

Egy igencsak fiatal felhőcske először nyargalászott fenn a magasban, néhány igen nagyra dagadt és bizarr felhő társaságában.
Midőn a nagy Szahara sivatag fölött haladtak, társai, akik már tapasztaltabbak voltak, egyre biztatták:
                                                                                 - Szaladj csak, szaladj! Ha megállsz, elvesztél.

A felhőcske azonban nagyon kíváncsi volt, mint a fiatalok általában, és lesiklott a vágtató bivalycsordához hasonló gomolygó felhők alá.

-  Mit művelsz? Hová mész? - vicsorgott vissza rá a szél.

A felhőcskének azonban igen megtetszettek az aranyló homokdűnék: valóban elragadó látványt nyújtottak. Lassan-lassan föléjük ereszkedett. Úgy tűnt, hogy megannyi széltől cirógatott aranyfelhőre talált bennük.

Egyikük rámosolygott. - Szia - mondta neki. Nagyon bájos dűne volt. Épp akkor formálta a szél, aranyló fürtjeivel játszadozva.
- Szia. Az én nevem Felhő - mutatkozott be a felhő.
- Az enyém meg Dűne - hangzott a válasz.
- Hogy megy a dolgod ott lenn?
- Mendegél... Nap és szél. Néha túl meleg van, de azért minden rendben. És a tied?
- Nap és szél... nagy vágták az égen.
- Az én életem igen rövid. Ha megjön a nagy szél, lehet, hogy el is tűnök.
- Sajnálod?
- Egy kicsit. Olyan, mintha semmire se kellenék.
- Azt hiszem, rövidesen én is esővé változom és leesem. Ez az én sorsom.

A dűne habozott egy pillanatig, aztán azt mondta: - Tudsz róla, hogy mi úgy hívjuk az esőt: mennyország?
- Nem is tudtam, hogy ilyen fontos vagyok - mosolygott a felhő. 

- Egy-két idősebb dűne elbeszéléséből tudom, mennyire jótékony az eső. Akkor csodálatos dolgok borítanak be minket, amiket úgy hívunk, hogy ...fű... és ...virágok...
- Ó, igen, ismerem őket.
- Valószínűleg, én nem fogom megismerni őket soha - fejezte be szavait a dűne.
A felhő gondolkodott egy darabig, aztán megszólalt: - Tulajdonképpen én is rád hullajtanám az esőmet...
- De akkor meghalsz...
- Te pedig kivirulsz - szólt a felhő és lassan kezdett átváltozni jótékony esővé.
Másnap a kis dűne csupa virág volt. 

"Uram, tégy engem lámpássá. Elégek ugyan, de világítok másoknak!"

Napi gondolatok: A gyermeki ártatlanság képe áll előttünk

"Hagyjátok a kisgyerekeket, ne akadályozzátok őket, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa."                                                                                                          (Mt 19,13-15)

A gyermeki ártatlanság képe áll előttünk, hisz a kisgyermek szíve mindent elhisz. Micsoda felelősség, hogy a legkisebb kortól kezdve igazi, élő hitet csepegtethetünk kicsi szívébe. Hadd menjenek Jézushoz! Persze, akkor nekünk is illene velük mennünk. Hogy nézne az ki, hogy őket engedjük, talán küldjük is, de mi állunk, mint a cövek. Vajon nem akadályozzuk őket azzal, ha mi nem megyünk?

Ezek a szülők fontosnak tartották, hogy Jézus áldása kísérje gyermekeik életét.

A rövid evangéliumi szakaszban Jézus a kisgyermekeket példaként állítja oda a felnőttek elé.

A kicsi tudja, hogy kicsi. Átéli rászorultságát, teljesen megbízik szüleiben, minden hátsógondolat nélkül, nyíltan és őszintén fordul kéréseivel szüleihez, akiktől meghallgatást vár.

Pontosan ez a gyermekekre jellemző lelkület hiányzott az akkori vallásos élet vezetőiből, politikai élet nagyjaiból és hiányzik ma is sokakból, sokunkból.

Vajon úgy fogadjuk-e Isten ajándékait, mint a kisgyermek? Merünk-e, akarunk-e és tudunk-e kicsik maradni a saját szemünkben? Minél nagyobb valaki, minél tehetségesebb, elismertebb, magasabb pozícióban van, annál nehezebb kicsinek maradnia. Azonban csak úgy lesz áldás az életén, ha kicsi marad. Isten a legkisebbeket is fel tudja használni eszközéül.

A kisgyermek bizalma, tisztasága, egyszerűsége egész életünknek jellemzőjévé kellene válnia.

Amikor Teréz anya megvárakoztatta a pápát

Az esetről – és egy másik érdekes találkozásról – John Esseff, Boldog Kalkuttai Teréz anya egykori gyóntatója számol be az ausztrál Catholic Weekly hasábjain.

„Meg volt beszélve, hogy II. János Pál pápa fogadja Teréz anyát, aki otthont akart alapítani a Vatikánban a legszegényebbek számára. Autóval mentünk. Már majdnem odaértünk, amikor Teréz anya meglátott az utcán egy haldoklót. Kérte a nővért, hogy álljunk meg, majd kiszállt, odament a földön fekvő férfihoz, megfogta a kezét és letörölgette az arcát” – mondta el a 84 éves Esseff atya.

„A nővérek kissé idegesek lettek, mert Teréz anya másfél órán át térdelt és imádkozott a haldokló mellett. Végül figyelmeztették, hogy nem fog tudni találkozni a pápával. Így felelt: 'Menjetek el helyettem. Én Jézussal vagyok. Mondjátok meg a pápának, hogy ne haragudjon, de én Krisztussal vagyok.' – Vagyis Jézust látta a legszegényebbekben.”

John Esseff arról is beszámolt, hogy Teréz anyát „nagyon szerették a kommunisták”. „Egy alkalommal találkozott Daniel Ortega nicaraguai kommunista vezetővel, amikor egy földrengés után néhány nővérével együtt segíteni mentek az országba. Ortega gyűlölködve fejtegette Ronald Reagan amerikai elnökkel kapcsolatos politikai nézeteit. Teréz anya csak állt és hallgatott, majd azt mondta: 'Reagan elnöknek nagy szüksége van az imákra, ugye?' – 'Az biztos' – felelte Ortega. Mire Teréz anya: 'És önnek is, hiszen a felesége azt mondta, ön katolikus; ugye?' A diktátor igennel felelt, mire Teréz anya azt mondta: 'De úgy tudom, a gyerekei nincsenek megkeresztelve. Pedig nem vezethet egy országot az, aki a saját családját nem tudja vezetni. Kereszteltessük meg a gyerekeit! Leszek a keresztanyjuk, és intézzük el ezt most rögtön!”

Magyar Kurír

Napi gondolatok: A férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik… (Mt 19, 3-12)

Az Úr Jézus a mai evangéliumi részletben az apostolok elé tárja a házasság kezdetben lévő, vagyis Istentől rendelt igazi természetét: egy férfi és egy nő részéről végleges elköteleződés egymás mellett Istenben. Így a házasság felelősségteljes döntés, elfogadás és ajándékozás, amely nem engedi meg a könnyelmű játszadozást.

A farizeusok a válással kapcsolatos saját álláspontjuk igazolására elegendőnek tartják, ha a mózesi idők óta tartó hagyományra hivatkoznak, Jézus viszont még régebbi időkig megy vissza és a Teremtő Isten szándékára hivatkozik.

Isten szabta meg a teremtés törvényeit, az embernek pedig az a feladata, hogy elfogadja és megtartsa ezeket. Az egységet Jézus szerint isteni jog írja elő, ezért a válás merénylet a Teremtő akarata ellen.

Jézus feleletéből világosan kiderül, hogy az emberi engedékenység nem helyezhető az isteni terv elé. A biblia tanítása szerint a teremtés művét Isten azzal fejezte be, hogy a saját képére és hasonlatosságára megteremtette a férfit és a nőt, s meghívta őket a teremtés tökéletesítésére, az élet továbbadására.

J. Alfonz és Laura

A férfi és a nő szereteten alapuló kapcsolata tehát a Teremtő megdicsőítése és az élet szolgálata. A válás, a házastárs elhagyása olyan bűn, amely megakadályozza e kettős cél megvalósítását.

Jézus, amikor a házasság felbonthatatlanságáról beszél, akkor szeme a jövőbe lát. Látta a sok válást, az elhagyott házastársakat, az árván maradt gyermekeket, látta a hűtlenség okozta sebeket.

A felbonthatatlanság törvénye nagyon is az embert szolgálja. Milyen boldog lenne az emberek élete és az a sok árva, vagy félárva gyerek élete, ha tisztelnék a házasságban Isten elgondolását.

Imádság: Akiket az Úr meghívott asztalához, igyekezzenek tisztán és szépen élni, és fussanak a bűntől! Legyenek a föld sója és a világ világossága, amit Krisztus Jézus nemcsak apostolainak és tanítványainak kötött lelkükre, de követőinek is.

Napi gondolatok: Hányszor kell megbocsátanom neki?

Augusztus 16. - Csütörtök

 „Uram, ha vétkezik ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer…” (Mt 18,21–19,1)

„A mai nap örömhírében Jézus azt mondja az őt kérdező embernek, hogy „hetvenszer hétszer” kell megbocsátani annak az embernek, aki megbánja, hogy rosszat tett nekünk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy számoljuk a megbocsátásainkat, s a 490. megbocsátás után már nyugodtan haragudhatunk másokra és nem kell többször megbocsátanunk. Az irgalomnak, a megbocsátásnak valójában végtelennek kell lennie.

Jézus azt akarja mondani nekünk, hogy ne legyünk fukarok a megbocsátással, hanem mindig legyünk készek rá. Isten irgalmának végtelensége a példa. Ő mindenkinek megbocsát, s eltörli bűneiket. A példabeszédben szereplő király nagy adósságot engedett el a szolgának, aki a kicsit sem volt képes elengedni társának. A király ezért büntetésben részesítette őt.

Ahogyan Isten megbocsátja nekünk a legnagyobb vétkeinket is, ugyanígy gyakoroljuk mi is az irgalmasságot testvéreinkkel szemben, akik megbántanak minket, különben büntetésre és nem irgalomra számíthatunk.” (Horváth István Sándor)

Imádság: Uram, adj erőt, nehogy kifulladjak az úton, hogy segítsük egymást a holnap felé haladtunkban, hátra nem tekintve, nem méricskélve, mibe kerül a segítség. Adj erőt, hogy bátran szembenézzek a jövő feladataival, melyeket várnak tőlem az emberek, vagyis Te. Adj erőt, hogy úgy reméljek, mintha ma reggel kezdődnék az életem.

Te vagy a jó, a szent, a szép, örökre fényes példakép - Nagyboldogasszony

Úgy gondolom, hogy mindannyiunk előtt ismerős a tény, hogy Nagyboldogasszony napján ünnepeljük hitünknek ama igazságát, hogy a Szent Szűz teste, amely az Üdvözítőt a világnak adta, földi életének befejezése után visszatért Istenhez a mennybe, vagyis Isten egészen egyedül álló módon dicsőítette meg azzal, hogy testét is felvette a mennyei boldogságba. A szenthagyomány szerint, Szűz Mária elszenderülése után rövid ideig a lelke elvált a testétől, de Isten csodás intézkedése folytán ismét egyesült és dicsőségesen felvétetett a mennybe. Ezt a tényt, mint hitigazságot, dogmát XII. Piusz pápa 1950-ben hirdette ki, de sokkal korábban, már a negyedik században ünnepelték Mária mennybevételét. 

Egyébként magyar vonatkozásban ez a legősibb Mária-ünnep. 1038-ban Szent István királyunk, Imre herceg halála után, ezen a napon ajánlotta az országot, s a népet a Szent Szűz oltalmába. Ez volt a világtörténelem legelső ország felajánlása a Szent Szűznek. A többi katolikus ország csak évszázadok múlva követte Szent István példáját. Egyébként nemcsak népünk és a nyugati egyház számra a legnagyobb Mária ünnep a mai, hanem a keleti, az ortodox egyházak számára is.

Éppen ezért nem csoda, ha ezekben a napokban nagyon sokan keresik fel a Mária kegyhelyeket. Szinte érezni a kegyelem áradását az ilyen zarándoklatok, búcsújárások alkalmával. A hitben erősek még erősebbek lesznek, a lanyhák, az alvók felébrednek, a bűnösök, lelki-betegek meggyógyulnak egy-egy őszinte szentgyónás keretében. Vagyis a tiszta Mária tiszteletnek, a buzgó templomlátogatásnak, az áldozatos búcsújárásnak eredménye, hogy forróbban ragaszkodunk Szent Fiához és Fia tovább élő misztikus testéhez, az anyaszentegyházhoz, amely elkísér a bölcsőtől a sírig és minden életszakaszban, minden nehéz órában itt van mellettünk szentségeivel.

Goethe, a híres német költő, mondotta egyszer: „Minden embernek naponta meg kellene néznie egy művészi szobrot vagy képet, és el kellene olvasnia egy szép költeményt, hogy ízlése tisztuljon, vágyai és gondolatai nemesebbek legyenek”.

A költőnek ezt a kívánságát a katolikus egyház teljesíti, amikor az évnek szinte minden hónapjában oda állít elénk egy gyönyörű képet vagy szobrot, amely nemessé, magasztossá teszi szívünket, lelkünket, s ez nem más, mint a Boldogságos Szűz Anya képe, szobra. Ha erre a képre vagy szoborra tekintünk, gondolataink valóban nemesebbek, fennköltebbek, szentebbek lesznek.

Ma ez a kép, ez a szobor, itt a Csíksomlyói kegytemplomban a Nap aranysugaraiba öltözött Asszonyt ábrázolja, a segítő Szüzet, ma ő rá tekintünk, mert alkonyati kort élünk. Még el sem felejtettük a kommunizmust, amikor a keresztényeket a peremre szorították, most pedig az új Európában a keresztény hitet szorítják háttérbe, a magánszférába, amikor nincsenek figyelemmel az öreg kontinens keresztény gyökereire.

Ma alkonyati kort élünk, amikor a keresztény erények, értékek homályba vesznek, sajnos sokszor a magukat hívőnek nevező családok, személyek, életében is. Éppen ezért tekintetünket a Napba-öltözött Asszonyra emeljük, a Segítő Szűzre, az Atyaisten „legkedvesebb leányára”, hogy a belőle sugárzó erények ne szoruljanak ki sem a mi életünkből, sem a családok, sem a közéletből.

Más vallású testvéreink közül sokan a szemünkre vetik, hogy túlságosan tiszteljük a Szűz Anyát. Testvéreim, meg kell vallanunk őszintén és nyíltan, hogy nem esünk túlzásba. Hiszen azt valljuk Máriával kapcsolatban, hogy ő is ember, mint mi, ő is teremtmény, mint mi. – Igaz, van egy óriási különbség közöttünk éspedig az, hogy Mária Jézus anyja, Jézus pedig a valóságos Isten és valóságos ember, s ezért Mária Istenanya. S mint ilyen Isten legkiválóbb teremtménye, ezért bátran mondhatjuk: „Földünk égbe szállt csodája, dicső kegyes Nagyasszonyunk, neved szívünk ezerszer áldja, ha vigadunk, ha zokogunk. Te vagy, akit nem ér a vád, Te vagy kit minden ember áld, Te vagy a jó, a szent, a szép, örökre fényes példakép”.

Mária példaadó életéből mindenekelőtt az ő hitét kell kiemelnünk és elsajátítanunk. Rokona – Erzsébet – is a hitét dicséri: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). Lukács evangélista másutt is kiemeli Mária hitét. Egy alkalommal a tömegből egy asszony odakiáltott Jézusnak: „Boldog a méh, amely kihordott, és az emlő, amelyet szoptál!” Mire Jézus így felelt: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát és hűségesek is maradnak hozzá!” (Lk 11,27-28).

Az evangélista két alkalommal is kiemeli Mária hitét. Mária boldog, sőt boldognak mondja őt minden nemzedék, de boldogsága nem kizárólag Isten anyaságából fakad, hanem abból, hogy teljesíti Isten akaratát. A hit tehát boldogság forrása is lehet.

Napjainkban, amikor sokaknál a hit alkonyát tapasztaljuk, bizony nem árt tudatosítani a szentírási üzenetet: a hit boldogság forrása lehet! Mária boldogsága mindenki számára elérhető, hiszen ehhez csak meg kell hallani Isten szavát, és hűségesnek kell maradni hozzá. Ahogy Mária tette! „Először a szívében foganta meg Jézust, aztán a méhében” – mondja Szent Ágoston. Mindenki felemelkedhet Máriához, akinek a szívében megfogan Isten tanítása. „Minden lélekben, aki hisz, megfogan és megszületik Isten Igéje” (Szent Ambrus). Ha pedig felemelkedünk Mária hitéhez, akkor már itt a földön részesülhetünk Mária boldogságában, földi életünk után pedig fölemeltetünk a mennyei boldogságba. Amellyel kapcsolatosan az apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9). Mária hitével mi is megláthatjuk azt a boldogságot, amelyet ő már lát.

Azonban nem elég Mária hitét elsajátítanunk és általa boldogulnunk, hanem azt úgy kell megélnünk, hogy vonzó legyen mások számára: természetesen elsősorban gyermekeink, szeretteink, közvetlen környezetünk számára.

Az ember úgy van megalkotva, hogy két összetevője, teste és halhatatlan lelke van. Éppen ezért nincs igaza a híres „Cigánybáró” című operett egyik áriájának, amely ezt énekli: „Az élet célja semmi más, mint egy jó evés és jó ivás”. Nem ez, nem lehet ez az élet célja.

Természetesen szükség van az embernek ételre, italra, ruhára, egészséges lakásra, lelket üdítő szórakozásra. De ez nem minden. „Nemcsak kenyérrel él az ember…”- mondja az Úr Jézus. Más is kell neki, az anyagvilág kincseinél, tiszavirág életű örömeinél sokkal többre áhítozik az emberi szív. Szt. Ágoston, a nagy püspök szerint, az emberi szív a Végtelenre van beállítva. Egy hosszú, bűnökkel telitett élet után mondja: „Magadnak teremtettél Uram minket és nyugtalan a mi szívünk, míg Te benned meg nem nyugszik Istenünk”.

Az ember tudva vagy nem tudva, erre a végtelenre, az Istenre éhezik és szomjazik. Addig nem fogja megtalálni lelke nyugalmát, élete igazi célját, boldogságát, amíg Istenre nem talál.

Szent hitünk mondja meg azt, hogy honnét jövünk és hová megyünk. Azt is tudomásunkra adja, hogy a földi-élet egy rövid zarándokút: hogy az Istentől jövünk, Ő alkotta testünket, tőle kaptuk halhatatlan lelkünket, és hozzá kell visszatérnünk.

Ma, amikor figyelmünket a napba öltözött Asszonyra irányítjuk, akit Isten testestül, lelkestül fölvett a mennyei boldogságba, ne feledjük, hogy az ő életének útja is megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel volt telítve: szívét a fájdalmak tőre járta át. Ezért fájdalmas anyának is nevezzük, de a szenvedésekkel telített, golgotás út végén a mennyei dicsőség várt rá. Így lett a fájdalmas anyából, dicsőséges anya.

Kt. Ez a mi utunk is, szenvedésekkel, keresztekkel van szegélyezve, de az örök dicsőségbe vezet. Szentül hisszük, hogy a halál után nem a megsemmisülés, nem a beolvadás, a Nirvána vár reánk, hanem a mennyei Atya, hozzá, haza megyünk. Tulajdonképpen ez a hit teszi értelmessé, értékessé és boldoggá az emberi életet.

Vigyázzunk nagyon, hogy ezt a szent hitet, amit Szent István királyunk hagyott ránk, a hitnek a fáklyáját sértetlenül őrizzük meg, és sértetlenül adjuk is tovább gyermekeinknek, szeretteinknek, s minden jóakaratú embernek. Ezért mi felelősek vagyunk, sőt a gyerekek megkeresztelésekor, és a bérmálás szentségének felvételekor tett ígéretünk alapján kötelesek is vagyunk.

Természetesen a jó nevelésben, a hit tovább adásában elsősorban nem az üres szavakon van a hangsúly, hanem a példaadó, a tanúságtevő életen.

A mai szentmiseáldozatban, ennek megértéséhez és a szürke hétköznapokban való megvalósításához kérjük a mennybe fölvett Nagyboldogasszony, a Csíksomlyói napba öltözött Segítő Szűz égi támogatást, közbenjárását.

Isten iránti nagy szeretetünknek az engedelmesség legyen bizonyítéka

Augusztus 14 Szent Maximilián Mária Kolbe áldozópap és vértanú napja 

1894. január 8-án született Lengyelországban szegény munkáscsaládból. Belépett a minorita ferences szerzetesek köze, majd 1918. április 28-án Rómában pappá szentelték. Gyermeki szeretettel viseltetett a Szent Szűz iránt, megalapította a „Szeplőtelen Szűz Hadserege” nevű társulatot, amelyet mind hazájában, mind más országokban hatékonyan terjesztett. Misszionáriusként 1930-ban Japánba ment, és a keresztény hitet a Szeplőtelen Szűz hathatós segítségével igyekezett terjeszteni. Egészségi állapota miatt elöljárói a lengyelországi Niepokalanow kolostor ("a Szeplőtelen városa") elöljárójává tették. A hazáját megszálló németek ismételten letartóztatták, majd 1941. május 28-án az auschwitzi haláltáborba szállították. Amikor egy szökevény miatt tíz embert éhhalálra ítéltek, egyikük helyett önként felajánlotta életét. Imáival és áldásával kísérte társait, míg 1941. augusztus 14-én ő is az örökkévalóságba költözött. VI. Pál pápa 1971. október 17-én boldoggá, II. János Pál pápa pedig 1982. október 10-én szentté avatta. 

Részlet Szent Maximilián Mária Kolbe áldozópap és vértanú leveleiből

„Lásd, testvérem, Isten irgalmából milyen nagy a mi hivatásunk. Az engedelmesség által mintegy átlépjük kicsinységünk határait, és azonosulunk az isteni akarattal, amely végtelen bölcsességével és okosságával a helyes cselekvésre irányít minket. Sőt az isteni akarathoz ragaszkodva, amelynek senki teremtmény ellenállni nem képes, mindenkinél erősebbek leszünk.
     Ez a bölcsesség és okosság ösvénye, és ez az egyetlen út, amelyen járva Isten dicsőségét szolgálhatjuk. Ha más út alkalmasabb lenne, azt Krisztus szavával és példájával bizonyára tudomásunkra adta volna. De hosszú názáreti életéről a Szentírás csak ennyit mond: Engedelmeskedett nekik (Lk 2, 51); élete további folyásáról is az engedelmességet emeli ki, többször rámutatván, hogy Atyja akaratának megvalósítása végett jött a földre.
     Szeressük tehát, nagyon szeressük a minket oly nagyon szerető mennyei Atyát, és ennek a nagy szeretetünknek az engedelmesség legyen bizonyítéka, amelyet leginkább akkor kell gyakorolnunk, amikor saját akaratunk feláldozását kéri tőlünk. Nincs ugyanis fölségesebb tankönyvünk, mint a keresztre feszített Jézus Krisztus, hogy az Isten iránti szeretetben előrehaladjunk.
     Mindezt pedig legkönnyebben a Szeplőtelen Szűz által nyerhetjük el, akire a végtelenül jóságos Isten rábízta irgalmasságának kiosztását. Semmi kétség nincs afelől, hogy Mária akarata számunkra magának Istennek akarata. Amikor magunkat a Szűzanyának szenteljük, eszközeinket az ő kezébe tesszük, ahogyan ő is Isten kezébe teszi, az isteni irgalom részesei leszünk. Hagyjuk tehát, hogy ő vezessen minket, engedjük, hogy megfogja kezünket, vezetése alatt legyünk biztonságban és nyugalomban, ő ugyanis mindent megszerez nekünk, mindenről gondoskodik, testi-lelki szükségeinkben nyomban segítségünkre siet, nehézségeinket és gyötrelmeinket szeretetével elhárítja.”

Kolbe atyáról a következő történet a legismertebb:

A II. világháború idején a német megszállók elfogták és Auschwitzba vitték Kolbe atyát. De egyszer a 14-es blokkból, ahol Páter Maximilián is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, a blokkból tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük  felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését.
A tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Milyen csodálatos ünnep volt 41 évvel később Rómában, amikor II. János Pál pápa 1982. október 17-én szentté avatta, és jelen volt a megmentett fogoly és családja!
Hogyan  tudott ilyen nagy áldozatra készen állni? Ennek a titka: Mária. Ő vezette a kezét gyermekkorától fogva, és sem Mária nem engedte el az övét a mennyországból, sem Kolbe atya, hanem egész életét Máriának ajánlotta. Az egész életét ezért áthatotta a szeretet, és Mária segítsége.

Első pillantásra bele szerettem egy Asszonyba…

Igen, ahogy először megpillantottam, megkedveltem, megszerettem, sőt szerelmese lettem ennek az Asszonynak, a Kaplonyi Madonnának. Ő pedig nem hagyott nyugton addig, amíg nem sikerült a jótevők segítségével visszaállítani az Ő kegyképének eredeti szépségét, ragyogását… (A köszönet nem maradt el, azóta is magamon érzem hálás pillantását, szerető, anyai tekintetét.)

     Az álom megvalósulásának pontosan ma van, augusztus 13-án egy éve, hogy a restaurált kegyképet újra áldotta az egyházmegye főpásztora: Ft. Schönberger Jenő, és az óta a Szent Antal templom Mária kápolnájában várja anyai szeretetével az ő gyermekeit, olykor szükségben lévő, megpróbáltatások közepette élő, talán elcsatangolt, tékozló, vagy éppen örvendező fiait és lányait…

Kaplonyi Madonna kegyképe

A SZŰZ MÁRIÁT és a szenteket ábrázoló szobrok és képek a barokk vallásos életben különleges helyet foglalnak el. Az írást nem ismerő, egyszerű embereknek azt jelentették, mint a tanultaknak a nyitott könyv: az ábrázolt szentek példája istenfélelemre és erkölcsös életre serkentette őket.

Kaplonyban ezek közé tartozik a vászonra festett, 85 magas és 70 cm széles méretű Kaplonyi Madonna képe, amely a kis Jézust ölében tartó Boldogságos Szűzanyát ábrázolja. Sajnos a képet festő művész neve ismeretlen.

2011. augusztus 13-tól újra régi fényében ragyog az Istenanya képe, ugyanis Puskás Éva, a Szatmári Római Katolikus Püspökség főrestaurátora Sulyok László munkatársával, a püspökség és két család támogatásával, felújította a kegyképet és a szatmári egyházmegye főpásztora újra áldotta a restaurált Kaplonyi Madonna képét.

Puskás Éva szerint a kaplonyi Madonnáról nem sokat tudunk, ugyanis meglehetősen kevés írott forrás áll róla a kutatók rendelkezésére. Valószínűleg az úgynevezett Eleusa-típusú Mária képek közé tartozik. Nagyon hasonlít idősebb Lucas Cranach egyik festményére, illetve annak két átdolgozására. De ugyanakkor az is tény, hogy az említett példáktól több ponton is eltér. Egyik ilyen eltérés, hogy a kaplonyi kegyképen a gyermek Jézus fel van öltözve, ezzel szemben a többieken meztelen.

Egyes vélemények szerint a 300 éve betelepített svábok hozták magukkal a képet, de a valószínűbb igazság az, hogy gróf Károlyi Sándor rendelte a kripta oltárára, hiszen említést tesz írásaiban arról, hogy a család temetkezéséül szánt kripta oltárát Mária kép díszíti.

A képen látható két korona, ami fémből készült, s utólag került oda, arra utaló jel, hogy a kép előtt imádkozó hívek életében csoda történt. Dr. Tempfli Imre atya álltása szerint, egy szentkép akkor kaphatott megkoronázásra engedélyt az egyházi előjáróságtól, ha ahhoz csoda kötődött. Minden bizonnyal ez áll a Kaplonyi Madonna képére is.

Érdemes megpróbálni eme állítás igaz voltát… „mivel még sohasem lehetett hallani, hogy Ő bárkit is magára hagyott volna, aki oltalmát kérte és segítségért hozzá folyamodott”!

Az egy évvel ezelőtti eseményeket az oldal szélén lévő képes és az oldal alján lévő filmes beszámolókkal szeretném fel idézni. A filmes beszámolóban meghallgathatjuk Imre atya katekézisét a szentképek, a szentek és a Mária tiszteletről, majd pedig megnézhetjük a körmenetet, aminek keretében örömmel hordoztuk körül a falu értékes kincsét, a Kaplonyi Madonnát, kérve áldását és közbenjárását népünk és nemzetünk számára.

A Kaplonyi Madonna egyik őszinte tisztelője, hódolója: 

fr. Szilveszter

Kelj föl és egyél, avagy vegyétek és egyétek! (19. évközi vasárnap)

A mai szentírási szakaszok központi gondolata az égből alászállott Kenyérrel, az Eukarisztiával, vagy ismertebb nevén az Oltáriszentséggel foglalkozik.

Az első olvasmány nagyszerűen vezeti be ezt a gondolatot: Izebel királynő haragja elöl menekülő Illés próféta, testi-lelki erejében megfogyatkozva, csüggedten roskad le egy borókabokornál és így sóhajt fel: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!”

Bernardino Luini: Illés és az angyal, 1521

Illés kísérlete, hogy Izraelt visszavezesse Jahvéhoz, a választott nép Istenéhez, csődöt mondott. Miután késhegyre menő harcot vívott az igaz Isten tiszteletéért és győzött, most mégis menekülnie kell, s meg kell tapasztalnia, hogy próféta voltában is olyan egyszerű, sebezhető és szegény ember, mint mindenki más. Ezért van elkeseredve. Meg szeretne halni végső kétségbeesésében, kilátástalanságában.

Kt. Azt hiszem, mindannyiunk előtt ismerős a tény, hogy az ember milyen könnyen kétségbe esik, amikor legszentebb tervei máról holnapra összedőlnek, amikor meg nem értéssel találkozik, amikor szavait és tetteit, szándékosan, azaz tudatosan vagy tudattalanul, de félremagyarázzák, azonban Isten nem hagyja el az érte küzdőket. Illés a pusztán keresztül a pogány királynő haragja elöl Isten hegyére, Hórebre menekül, ahol Mózes azt a Törvényt kapta, amelyért ő, a próféta egy életen át küzdött.

A boróka bokornál álomba szenderül és álmából egy hang ébreszti fel: „Kelj föl és egyél!” Isten angyala kenyeret és vizet tett mellé, másodszor is. A fölhívásra fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt, ennek az ételnek erejéből, míg célba nem ért, egészen Isten hegyéig, a Hórebig.

A próféta letörtsége azok tapasztalatát tükrözi, akik vallásos életet élve, talán azt hiszik magukról, hogy ők különbek a többi embernél, s egy adott pillanatban erőtlenül a földön találják magukat. Illés próféta története arra figyelmezteti az embert, hogy önmagában elégtelen, és állandóan szüksége van Isten segítségére, az erőforrásra, mely az élet kenyeréből származik. A csodálatos eledel, amiből a próféta evet, az Eukarisztia, az Oltáriszentség előképe, amelynek erejével a keresztény végig járhatja élete vándorútját, és célba érhet, elnyerheti az örök boldogságot, vagyis Isten boldogító színe látását.

Kt. Az evangéliumi szakaszban az Úr Jézus erről a csodálatos eledelről, erről az erőforrásról, az „égből alászállt kenyérről” beszél, ami a zsidók körében zúgolódást vált ki.

A zúgolódás oka, hogy az Úr Jézus korában az volt a felfogás, a hiedelem, hogy a Messiás csodálatos módon fog eljönni. Az emberek azt várták, hogy a Messiás, szó szerint, az égből száll alá. Arra vártak, hogy valami látványos esemény történik, és természetfölötti jelek lesznek az égben, s akkor meglátják majd, ahogy Isten Fölkentje leszáll az égből.

Viszont amikor Jézus kijelentette, hogy „Én vagyok az!” (Jn 8,24,28), akkor nem tudták összeegyeztetni a valóságot saját elképzelésükkel. Jézust jól ismerték – legalábbis azt gondolták –, tudták, hogy mikor, hol és hogyan jött el. „A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, amiért azt mondta: ’Én vagyok az égből alászállott kenyér’. Így érveltek: ’Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” (Jn 6,41-42) S amint a vita mélyül, még nyíltabban mondják: „Tudjuk, honnan való ez a férfi, de amikor a Messiás eljön, senki sem tudja, honnan való!” (Jn 7,27)

Jézus testével, lelkével, vérével valóságos ember volt, ismerték Őt és a családját (Mk 6,1-6). Kortársainak ez megnehezítette, hogy a hallatlan üzenet lényegét felismerjék. Hogy jöhetett ez az ember „a mennyből”? – amikor jól ismerjük, teszik fel a kérdést. Láthatjuk tehát, hogy Jézus zsidó kortársainak nemcsak azzal volt problémájuk, hogy Jézus testét adja a kenyérben, hanem már azzal is, hogy a második Isteni Személy, az Ige testté, azaz emberré lett.

Kt. Ha megpróbáljuk megérteni, hogy a mindenható és örökkévaló Isten irántunk való szeretetből hétköznapi, hozzánk hasonló halandó ember lett, akkor valószínűleg könnyebben elfogadjuk Jézus titkát, aki a kenyér színében önmagát adja nekünk irántunk való szeretetből. De ha csökönyösen ragaszkodunk ahhoz, hogy Istennek a mi elképzelésünk szerint kell cselekedni, akkor sok mindent nem fogunk érteni.

Hogyan jön le Isten az égből? Hogyan lép be az életünkbe? A mai evangélium rámutat arra is, hogy Isten a mindennapi emberek által közeledik hozzánk, akikkel a hétköznapi életünkben találkozunk.

A kérdés nem az, hogy Isten eljön-e hozzánk vagy sem, hanem inkább az, hogy képesek vagyunk-e felismerni és befogadni Őt, vagy sem?

Ma tekintsünk új módon azokra, akiket jól ismerünk – vagy legalábbis akikről ezt gondoljuk – azokra, akikkel együtt élünk! Ezek az emberek valójában Isten küldöttei, akiket gondviselő szeretetében Ő küldött közénk, hogy valamiképpen tanítsanak és neveljenek, s így egykor eljussunk az örök életre!

Boldog Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvashatunk arról, hogy milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a következőket írja le: „Ekkor döbbentem rá először, milyen erős, milyen lázas vágy ég Teréz anyában a Szentség iránt. Csodálkozva figyeltem, hogy szemei csaknem éhes vággyal követik az Oltáriszentséget. Amikor letérdelt, hogy magához vegye, biztosan az Úr lábainál térdelt. Azóta tőle magától is hallottam: nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni. Ha látom Jézust a Kenyér színe alatt, akkor meglátom Öt a szegények nyomorult testében. Ezért van szükség a Krisztussal való egységre. Ha mély hittel közeledem az Eukarisztiához, természetesen megtudom Öt érinteni a nyomorult testekben is, hiszen Ö mondta – Én vagyok az Élő Kenyér”.

Kt. Ki tudja mindezt, ha nem is megérteni, de legalább elhinni? Jézus azt feleli: „Senki, hacsak nem indítja rá az Atya, aki Engem küldött.” Tehát hagynunk kell, hogy Ő indítson és vezessen minket. Természetesen mindez utána való mélységes vágy és élő hit nélkül nem megy.

Mivel Jézus kortársai nem hisznek benne, nem tudnak átlépni az Úr szavainak anyagi értelmezésén. Nem tudják elfogadni, hogy az Élet Kenyere, az Eukarisztia, az Úr Jézus 2000 évvel ezelőtti megtestesülésének, emberré levésének „lepárolt és koncentrált” kijelentése. Másrészt viszont a hit ajándék: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött nem vonzza”. Márpedig az Atya mindenkit vonz, az ember feladata pedig az, hogy engedjen ennek a vonzásnak és hagyja, hogy az Atya tanítsa: „Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”.

Jézus kortársainak bűne abban rejlik, hogy megátalkodottan elutasítják Isten szavát, amely Krisztus által jutott el hozzájuk. Márpedig aki elutasítja Krisztust, az nem mehet az Atyához, annak az örök boldogságban sem lehet része. Csak az részesedhet az örökboldogságban, aki hisz az Atya küldöttében.

Kt. Megdöbbentő Jézus kortársainak az ellenállása, pedig a tanítványokhoz hasonlóan, ők is láthatták az Üdvözítő csodáit, hallhatták tanítását, s mégsem hittek benne.

Krisztus ma is jelen van Egyházában, bárki találkozhat vele az Oltáriszentségben is, és mégis hányan vannak, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a csodálatos isteni ajándékkal, akik nem hisznek szentségi jelenlétében: hitünk szent titkában.

Nem véletlen, hogy Jézus az Oltáriszentség, az Eukarisztia meghirdetése előtt, annyira hangsúlyozta a hit szükségességét. Aki hisz, abban az Úr szavai semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy Ö valóban a mennyből alászállott élő kenyér, s aki testét eszi az örökké él. „A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért. Aki ebből a Kenyérből eszik, nem hal meg, hanem örökké él”.

Az Úr Jézus az Ő kijelentésével a testi halált nem szüntette meg, még csak nem is csökkentette a vele járó félelmet. Biológiailag az ember, ez a mostani, a föld anyagából alkotott ember, nem számíthat örök jövőre.

De azaz ember, akire Isten rátekint, akihez Ő szólott, az, akinek élete eggyé vált az emberré lett Istenfia életével, az bejut az Életbe, és megmarad örökre. Így az ember örök élet utáni vágyálma Jézus Krisztussal eleven valósággá válik, beteljesedik, hiszen szavát adta rá: aki hisz benne, annak örök élete van.

Kt. Az Úr Jézus arra is utalást tesz, hogy a zsidók, akiket a manna táplált a pusztában a negyvenéves vándorlás idején, meghaltak, viszont Illés próféta az angyal által hozott ételtől annyira megerősödik, hogy célba ér, eljut a szent hegyig, ahol az Úr titokzatos módon kinyilatkoztatta magát neki.

A keresztény, vagyis mi, akik Teréz anyához hasonlóan, mélységes hittel engedelmeskedünk Krisztus felszólításának: vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, mert ez az én testem, ez az én vérem, az, testi-lelki erőt nyer a mindennapi élet terhének, olykor súlyos keresztjének hordozásához, kétségbeejtő problémáinak a megoldásához. Jézusunk ígérete alapján az „örökké él”, s majd földi pályafutása végén részesülni fog Isten boldogító színe látásában.

Assisi Klára is azon szentek között van, akik jobbá tették a világot az Evangéliumból fakadó szeretet által

Monica Cardarelli olasz újságíró szerint a mai klarissza nővér nagy figyelmet fordít a szükséget szenvedő embertársakkal való kapcsolatra, s mindenek előtt az Istennel való kötelékre. Elsődleges számára, hogy konkrét tevékenységet folytasson az emberekért, hogy meghallgassa őket, hogy segítségükre lehessen. A klarissza nővérek tanúságtételei a klauzúrát, amely a mai ember számára idegennek tűnhet, nagyon pozitív dologként mutatják be. Ezáltal pl. minden egyes embernek, aki kopogtat kolostoruk ajtaján, segítségére tudnak lenni, vagyis a klauzúra számukra társadalmi jelentőséggel is bír. Az Evangélium tanítása szerint élve, hasonlóan a 800 évvel ezelőtti Szent Klárához, a mai klarisszák is a klauzúrás életmód mellett döntve társadalmi tevékenységet is folytatnak. Nincsenek távol a világtól, hanem ellenkezőleg, nagyon is közelről figyelik azt. Egy klarissza kolostort meglátogatva érti csak meg igazán az ember, hogy ezek a nővérek nem a világtól elszigetelődve, hanem nagyon is benne élnek.

Szent Klára bazilika Assisiben

Szent Klára életpéldájának mai üzenetével kapcsolatban kifejtette, hogy továbbra is a befogadást, az embertársak iránti figyelmet és érzékenységet testesíti meg, amely által az olasz szentéletű apáca lelkisége ma is tovább él. A befogadás, a meghallgatás, a közelség, a jelenlét – ezek azok az értékek, amelyek szerint a klarissza nővérek élnek. Assisi Szent Klára kortársai visszaemlékezéseikben elmesélik, ahogyan Klára félve vigyázta a nővéreket a hideg éjjeleken és közel állt hozzájuk nehézségeik idején. Egyszerű gesztus, de ugyanakkor konkrét és nagy jelentőségű, amely mind a mai napig tovább él a klarissza nővérek szívében. Egy olyan társadalomban, mint a mai, ahol nincs idő még a szeretteinkre sem, ahol mindenki túlhajszolja magát és nincs lehetősége a megállásra, a másik ember meghallgatására, valóban fontos példát jelenthetnek a klarissza kolostorok, ill. a klarissza életmód.

Augusztus 11-e Assisi Szent Klára liturgikus ünnepe. Szent Klára szépsége az Istennel való találkozásában és a Neki szentelt életben rejlik. Őt szemlélve 800 évvel később is találkozhatunk az Úrral, a klarissza nővérekben felfedezhetjük azt az utat, amely felfelé, a Mennyek Országa felé mutat, megtapasztalhatjuk azt a szeretetet, amelyre mindig is vágytunk, és amelyre teremtve lettünk – magyarázta műsorunknak Maria Chiara Cavalli klarissza nővér, a perugiai Szent Ágnes kolostor szerzetese.

A klarisszák, csaknem 230 év után, 1995-ben telepedtek meg újra Magyarországon, majd 2000-ben Erdélyben is. A szemlélődő rend az egyetlen középkori női közösség, amely folyamatosan működött Magyarországon a II. József császár-féle feloszlatásig. Első kolostorukat Nagyszombatban alapították Árpád-házi Szent Erzsébet szentté avatásának emlékére 1239-ben. A rend fontos hivatást töltött be a leánynevelés és a társadalmi kiegyenlítődés terén. A jubileumi év lezárása alkalmából augusztus 10-e és 12-e között lelki napokat szerveznek Csíksomlyón a ferences kolostorban és a Szent Ágnesről nevezett Csíksomlyó Ágacskája klarissza monostorban – adta hírül a ferences sajtóközpont. 

Forrás: Vatikáni Rádió

Tanulságos történet: Emberi “többletünk”

 Egy régi történet szerint a fiatal szerzetes megkérdezte az öreg lelki atyát: mi az élet értelme.

Az öreg kezébe adott egy kosarat ezzel: eredj le a folyóhoz, és hozzál nekem vizet. Engedelmesen megmerítette a kosarát s jött vissza úgy, hogy minden víz kifolyt, kicsepegett a kosárból. Eredj másodszor is: hozzál vizet… Atyám, hiába járok, mindig üres marad a kosár, panaszolta a fiatal szerzetes. Igazad van, mondta az öreg, de nézd meg: milyen tiszta lett közben a kosár! Ez az emberi “emberi többletünk”: miközben az Úrra nézve engedelmesen járjuk az üresjáratokat, tapossuk a semmit sem cséplő taposómalmokat, végezzük az unalmasan ismétlődő rutinmunkákat, aközben emberré leszünk, megtisztulunk. De ismét mondjuk: nekünk ez csak akkor sikerül, ha valóban az Úrra nézünk, az Úrban vagyunk.

Szigorú szegénységben élt, de mégis gazdag volt a szeretet és a jámborság tetteiben.

Augusztus 11 Szent Klára szűz ünnepe

,,Nem olyan időket élünk, hogy hinni lehetne mindenkinek. Ne higgyetek ti másnak, mint az olyannak, akinek élete az Úr Jézus életét tükrözi vissza.'' Avilai Szent Teréznek ezek a szavai talán sohasem voltak annyira időszerűek, mint éppen napjainkban. A szentek élete mind alkalmas arra, hogy tanuljunk belőlük, mert életük az Úr Jézus életét tükrözi vissza.

Simone Martini freskója az assisi Szent Ferenc bazilikában

Ezek közé tartozik Assisi Szent Klára is, aki 1210-ben meghallotta Szent Ferencet, amint a dóm mellett prédikált. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát. Csak éppen az nem volt világos Klára számára, hogy mit tehet? Ekkor Ferenchez fordult tanácsért, aki által Isten hívó szava eljutott hozzá.

A régebbi legenda elmondja: „Szent Ferenc atyánk a világ elhagyására buzdította. Élénk érveléssel mutatta meg neki, hogy milyen ostoba a világ reménysége, milyen álnok a világi dicsőség, és arra tanította, hogy a szüzesség drágagyöngyét őrizze meg annak a csodálatos Vőlegénynek, aki az emberek iránti szeretetéből lett emberré.”

Ferenc az Assisi melletti San Damiano-kápolna mellett telepíti le Klárát és társait, akik időközben csatlakoztak hozzá. Itt alakult meg a ferences apácák első kolostora, Kláráról a Klarisszák nevet kapták.

De a San Damianóban csak az tudott megmaradni, aki szerette a szegénységet, mert ezeknek a nővéreknek a szegénység nem valami ábrándos kényelem, hanem kegyetlen valóság volt.

Klára nagy elszántsággal kezdte kolostori életét, és nagyon sokat követelt önmagától, annyira, hogy Szent Ferencnek kellett közbeszólnia, és a vezeklésnek korlátot szabnia. Nővéreitől azonban nem kívánta meg ezt a szigort, sőt, állandóan mérsékletre és józanságra intette őket a vezeklésben.

1244-től kezdve szinte egyhuzamban ágyban fekvő beteg volt, a nővéreit mégis anyai gondoskodással irányította. Minden nehézségen csodálatos energiával lett úrrá.

IV. Ince pápa két alkalommal is felkereste. Megrendítő találkozások voltak ezek a pápa és a szegény, ágyban fekvő apáca között. Az egész pápai udvarból leginkább Hugolino bíboros fogta fel a szent jelentőségét, az a Hugolino, aki később IX. Gergely pápa lett. Így írt Klárának: „Rád bízom a lelkemet, és úgy ajánlom a gondjaidba, ahogyan Krisztus a kereszten Atyjának ajánlotta a lelkét. Az ítélet napján majd számot adsz róla, ha nem fogsz gondoskodón törődni a lelkemmel. Én ugyanis bizonyos vagyok abban, hogy eléred a legfőbb Bírónál azt, amit állhatatos önátadásoddal és számtalan könnyeddel kérsz.”

A bíboros ezzel kifejezte azt, amit Klára is világosan tudott, sőt ebben látta a szerzetesi élet legmélyebb jelentését az Egyházban: másokért állni az Úr színe előtt. Prágai Ágnesnak (III. Béla királyunk unokájának) ezt írta egy alkalommal: „Hogy az Apostol szavaival éljek, Isten segítőtársnőjének tekintelek, és támasz vagy az ő titokzatos teste törékeny tagjai számára.” E szavakkal Klára a saját korát messze túlhaladó megértésről tanúskodik. Ő ugyanis a kolostor csendjében, kiszakítva a világ forgatagából, abból a felismerésből formálta meg az életet, hogy a szerzetesek az egész titokzatos test minden tagjáért, tehát minden hivőért felelősek, életük összefügg az összes keresztény életével, és sokaknak segítségére vannak. Ezzel elzárt szegénységük apostoli távlatokat nyert.

Amikor Klára 1253. augusztus 11-én meghalt, a pápa bíborosaival együtt eljött Perugiából a temetésére. 1255. augusztus 15-én avatták szentté. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, és augusztus 11-én ünnepeljük.

+++

San Damiano-i templom és kolostor

1240-ben, amikor II. Frigyes szaracén katonái átvonultak Umbrián, veszedelem fenyegette a kolostort is. A katonák úgy vélték, könnyű zsákmány lesz a város falai előtt védtelenül álló kis kolostor. Mikor feltűntek a környéken, az apácák megrémültek, csak Klára anya nem veszítette el a bátorságát. Imádságban így könyörgött: „Uram, óvd meg a te szolgálóidat, akik magukat nem tudják megvédeni ebben a veszedelemben!” Akkor egy fiú hangja szólalt meg: „Mindig megőrizlek titeket!” Klára megparancsolta a nővéreknek, hogy tovább már ne féljenek. Betegágyát a kolostor kapujához vitette, és megkérte a kolostor papját, hogy hozza ki az Oltáriszentséget a támadók ellen. A szaracénok pedig, akik már fenn voltak a falakon, ebben a pillanatban rémülten meghátráltak. Néhány évvel később, amikor Aversai Vitalis állt seregével Assisi előtt, ugyancsak Klára imádsága fordította el a veszedelmet.

Röviddel a halála előtt igen heves fájdalmak lepték meg, és Rainald testvér türelemre akarta inteni. Ő így válaszolt: „Kedves testvér, amióta Isten szolgája, Ferenc közvetítésével megismertem az Úr Jézus kegyelmét, semmiféle fájdalom nem teher, semmi vezeklés nem nehéz, és semmiféle betegség nem elviselhetetlen számomra”. És ő vigasztalta síró nővéreit. Majd így szólt magához: „Most indulj bátran, hiszen jó vezetőd van!”

KÖNYÖRGÉS: Jóságos Istenünk, te az evangéliumi szegénység szeretetét oltottad Szent Klára szívébe. Közbenjárására add, hogy mi is kövessük a szegény és alázatos Krisztust, és így eljussunk színed látására a mennybe. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Olvastam: A pénz nem boldogít

A közhiedelemmel ellentétben a tiszteletnek és a ráhatásnak több köze van a boldogsághoz, mint a pénznek és a hatalomnak. A pénzt és a jó életszínvonalat ugyanis hamar megszokják az emberek - derült ki egy új kutatásból.

”Érdekelt minket ez a feltevés, mert bár nincs bizonyíték arra, hogy a magasabb társadalmi státusz, magas iskolai végzettség és a gazdagság nem fokozza a szubjektív jóllétet, vagy a boldogságot egyáltalán, ugyanakkor sok elmélet mégis arra utal, hogy a gazdagság boldogít” - mondta Cameron Anderson, a tanulmány szerzője, a Kalifonia Egyetem Haas Üzleti Iskolájának pszichológus kutatója.

Anderson szerint ugyanis az a tisztelet, amit az emberek a társaiktól, barátaiktól vagy éppen a  szomszédaiktól kapnak, boldogabbá teszi őket, mint a pénz.

A kutatók összesen 80 diákot vontak be a vizsgálatokba, akiknél saját, valamint társaik válaszai, és/vagy vezetői pozíciói alapján felrajzolták szociometriai státuszukat. Emellett a kutatók a hallgatók jövedelmét is megvizsgálták, és meg is kérdezték őket szociális jóllétükről.

Az eredményekből kiderült, hogy azok a diákok voltak boldogabbak, akiket társaik jobban megbecsültek, az anyagi jóllét pedig kevésbé számított. ”Az egyik oka annak, hogy az embereket nem boldogítja a pénz az, hogy gyorsan hozzászoknak a gazdagsághoz. A lottónyertesek is eleinte például boldogok, később azonban a boldogságuk szintje visszatér a kezdetire. A megbecsülés érzése azonban idővel sem múlik el” - vélekedtek a kutatók.

A tanulmány a Psychological Science oldalain jelent meg.

Forrás: http://pozitivnap.hu/eletmod/a-penz-nem-boldogit

Itt Krisztus szent vérét nyújtotta a híveknek, ott saját vérét ontotta ki Krisztus nevéért.

Augusztus 10 Szent Lőrinc diakónus és vértanú ünnepe

A római egyház diakónusa volt, a Valerianus-féle üldözés idején szenvedett vértanúságot 258. augusztus 10-én, négy nappal II. Szixtusz pápa és négy római diakónustársa után. Sírja a Via Tiburtinához közeli Campo Veranon van, amely mellé Nagy Konstantin császár bazilikát emelt. Tisztelete már a IV. században elterjedt az Egyházban.

Szent Ágoston püspök beszédeiből

A mai napon a római Anyaszentegyház Szent Lőrincnek diadalünnepét tárja elénk, amelyen lábbal tiporta ezt a zajos világot, és visszautasította a hízelgését is. Így kétszeresen győzte le az őt támadó gonosz lelket. Szent Lőrinc az Egyházban, amint többször is hallottátok, diakónusi szolgálatot teljesített. Itt Krisztus szent vérét nyújtotta a híveknek, ott saját vérét ontotta ki Krisztus nevéért. Amikor Szent János apostol az Úr-vacsora titkát magyarázza, világosan ezt is mondja: Amint Krisztus életét adta értünk, úgy nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért (1 Jn 3, 16). Megértette ezt, testvérek, Szent Lőrinc, megértette, és meg is tette. Az áldozati oltáron is azt vette magához, amit ő készített elő. Szerette Krisztust e földi életében, és utánozta őt halálában is.

Testvérek, ha igazán szeretünk, akkor mi is őt utánozzuk. Szeretetünk ugyanis nem teremhet jobb gyümölcsöt annál, mint hogy bizonyságot teszünk Krisztus-követésünkről. Krisztus ugyanis értünk szenvedett, példát adva nekünk, hogy nyomdokait kövessük (vö. 1 Pét 2, 21). Úgy látszik, Péter apostol azon a véleményen van, hogy Krisztus csak azokért szenvedett, akik az ő nyomdokait követik, és hogy Krisztus szenvedése csak azoknak használ, akik az ő nyomdokaiba lépnek. Követték őt a szent vértanúk, egészen vérük ontásáig, míg a szenvedésben egészen hasonlók lettek hozzá; követték őt a vértanúk, de nemcsak ők. Az a híd ugyanis, amelyen áthaladtak, nem omlott még össze; és az a forrás, amelyből ők ittak, még nem apadt ki.

Testvérek, az Úr kertjében nemcsak a vértanúk rózsája nyílik, hanem ott van a szüzek lilioma és a házastársak borostyánkoszorúja, és ott van az özvegyek violája is. Ezért, szeretteim, senki emberfia kétségbe ne essék élethivatása miatt, hiszen mindenkiért szenvedett Krisztus. Valóban őróla írták meg: Azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére (1 Tim 2, 4).

Értsük meg tehát, hogy a vértanúságon és a szenvedés gyötrelmein kívül is hogyan kell a keresztény hívőnek Krisztust követnie. Az Apostol mondja Krisztus Urunkról beszélve: Isteni mivoltában, Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodjék. Mekkora fenség! Szolgai alakot öltve kiüresítette önmagát, az emberekhez lett hasonló, külsejében olyan volt, mint egy ember (Fil 2, 6-7). Mekkora alázatosság!

Krisztus megalázta önmagát. Keresztény ember, lásd, mit kövess! Krisztus engedelmes volt, te mit büszkélkedel? Miután megaláztatásának ideje már elmúlt, és a halált is legyőzte, Krisztus felment a mennybe. Kövessük hát őt! Hallgassuk meg, mit mond az Apostol: Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján (Kol 3, 1). 

+++

     Lőrinc, mint diakónus különösen gondot viselt a szegényekre és a betegekre. Mivel fődiakónus volt, másik hat társának munkáját is ő irányította. Maga is mosta a szegények lábát, és rendszeresen osztott közöttük alamizsnát. Legendája elmondja, hogy sok beteget gyógyított meg csodálatos módon, és vakok szeme világát is visszaadta.

     Mikor letartóztatták, a bíró első kérdése az Egyház kincseire vonatkozott. Szerinte ugyanis az Egyház mérhetetlenül gazdag volt, és nyilvánvalóan Lőrinc a kincstárnok. Hallották ugyanis és jelentették a bírónak is, hogy a pápa, mikor elhurcolták, odakiáltotta neki, hogy ossza szét az Egyház kincseit. Lőrinc kért a bírótól három napot, s megígérte, hogy elhozza az Egyház kincseit. Mikor a kiszabott három nap eltelt, megjelent egy sereg koldussal, bénával és beteggel, és azt mondta a bírónak: ,,Íme, itt vannak az Egyház kincsei!'' A bíró úgy vélte, hogy gúnyolódik vele, ezért azonnal átadta Lőrincet a hóhérnak.

     Mint sok más vértanúnak, a kivégzés előtt még egy lehetőséget adtak a haláltól való menekülésre, és felszólították Lőrincet: „Áldozz az isteneknek, vagy egész éjszaka kínozni fogunk!'' A győztes válasza így hangzott: „Az én éjszakám nem ismer sötétséget, és minden ragyogó fényben úszik!'' Akkor hozták a rostélyt, rábilincselték, és a tűz fölé tették. -- A hívő nép pedig később az augusztus 10-e körül látható hullócsillagokat így nevezte el: „Lőrinc könnyei''.

Tanulságos történet: A versenyző békákról

Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak. Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni.

Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és biztassák a békákat.

Elkezdődött a verseny...

De a nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára. Ilyeneket mondogattak: "Oh, de fárasztó!!! Sosem fognak feljutni!"

Vagy: "Semmiképp nem sikerülhet, a torony túl magas!"

A békák kezdtek lemaradozni... egyetlenegy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfele...

A nézők kiabáltak: "Ez túlfárasztó! Senki sem fog feljutni!" Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza... Csak az az egy haladt tovább kitartóan... Egyáltalán nem akarta feladni!

Végül mindenikük feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambícióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára!

Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerült neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek. Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje hogy feljusson a csúcsra.

Ekkor derült ki, hogy... A győztes béka SÜKET volt!

A tanulság? Sose hallgass azokra az emberekre, akik mindig negatívok és pesszimisták, mert ők elrabolják a legszebb vágyaidat és reményeidet, amiket a lelkedben hordozol!

Gondolj mindig a szavak erejére, mert bármit hallasz, vagy olvasol, befolyásolja tetteidet! Tehát: Légy MINDIG... OPTIMISTA! Derűlátó!

És leginkább, légy egyszerűen SÜKET, ha valaki azt mondja, hogy nem tudod megvalósítani álmaidat, megélned Krisztus tanítását! Gondolj arra, hogy bármi sikerülhet annak, aki Istenbe vetett hittel igazán akar valamit!

Tanulságos történet: Vajon segít-e a technika?

 Az előadás résztvevői figyelmesen hallgatják a papot.

- Krisztus a világ világossága- hirdeti a szónok. Hirtelen fölkel egy férfi, és az előadó szavába vág:
- Mindez csak üres szóbeszéd! A villany világít az utakon, nem Krisztus.
A hallgatóság döbbenten néz a papra, az pedig nyugodtan szól oda a hitetlennek:
- Igen?... Nos, akkor majd, amikor haldoklik, gyújtson fel minél több lámpát.

Szavait derültség és taps kíséri. A gúnyolódó nem szólt többet.

Lehetünk-e ma boldogok, miközben a világ tele van szenvedéssel, sötétséggel, bajjal?

Szentatya. Castel Gandolfóba

Valaki feltehetné a kérdést: lehetünk-e ma ennyire boldogok, miközben a világ tele van szenvedéssel, sötétséggel, bajjal? Lehetünk-e ilyen féktelenül boldogok? Erre csak egy lehetséges választ adhatunk: igen! Ha ugyanis nemet mondunk a boldogságra, senkinek sem használunk, viszont még sötétebbé tesszük a világot. Aki nem szereti önmagát, az másnak sem képes segíteni, soha nem válik a béke hírnökévé. Mi ezt minden nap látjuk: a világ szép és Isten jó. Azáltal, hogy emberré lett, hogy velünk együtt szenved és él, véglegesen és konkrétan tudjuk: igen, Isten jó és jó embernek lenni. Mi ebből az örömből élünk, és ezt az örömet szeretnénk elvinni másoknak is, elutasítva a rosszat, szolgálva a békét és a kiengesztelődést – mondta XVI. Benedek pápa a bajor zarándoklat résztvevőinek.

Történet a szerzetesekről, akik túlélték az hirosimai atombomba pusztítását

Tegnap, augusztus 6-án volt az 1945-ös hirosimai atomtámadás évfordulója, amikor az Enola Gay nevű, B-29-es amerikai bombázó ledobta a Little Boy nevű bombát a japán városra. A hétfő reggel negyed kilenckor végrehajtott támadás azonnal megölt hetvenezer embert. A robbanás epicentrumától egy mérföldre, de még abban a zónában, ahol a bomba teljes pusztítást hajtott végre, egy plébániatemplomhoz közel élt egy nyolctagú jezsuita közösség. Az atomtámadást mindegyikük túlélte.

Kis rendházuk is megmenekült, habár körös-körül, ameddig a szem ellátott, a robbanás minden épületet földig rombolt – írja a Catholic Herald.
Hubert Schiffer SJ, a túlélők egyike 30 éves volt akkor, és jó egészségben élt 63 éves korában bekövetkezett haláláig. Mint azt egy 1976-os felvételen elmeséli, azon a hétfő reggelen a szentmise után épp leültek a reggelihez, amikor hatalmas villanás vakította el őket. Elsőként arra gondolt, hogy a kikötőben robbant fel valami, aztán másra kellett gondolnia, mert félelmetes robaj töltötte meg a levegőt. Egy láthatatlan erő felemelte őt a székről és átrepítette a szobán. A padlón eszmélt fel, és amikor körülnézett, semmit sem látott, minden elpusztult.

Megemlékezés az atombomba ledobásáról

A szerzetesek csak kisebb sérüléseket szenvedtek, és amint azt később amerikai orvosok megállapították, a bomba radioaktív sugárzása sem okozott náluk semmiféle betegséget vagy elváltozást. A német jezsuita meg volt győződve róla, hogy azért élték túl a támadást, mert megfogadták a fatimai Szűzanya kérését, és mindennap imádkozták a rózsafüzért.
Állítása szerint ez hasonlított arra, ami Dániel próféta könyvének harmadik fejezetében szerepel: Nabukodonozor a tűzbe vet három fiatalt, de azok csak fel-alá járkáltak a tűzben, Isten angyalainak társaságában.

Napi gondolatok: A süllyedő Péter (Mt 14, 22 - 33)

A kenyérszaporítás csodája után Jézust királlyá akarták kiáltani, de ő ezt visszautasította. Ezután tanítványainak gyors és határozott parancsot adott, hogy keljenek át a Genezáret taván. Jézus nem ment velük.

Késlekedtek, így olyan szélviharba kerültek, hogy órákig tartó erőfeszítéssel is kb. egy kilométernyi távolságra tudtak csak eljutni.

Ez a tó 21 km hosszú és 12 km széles. Egyes részein a mélysége eléri az 50 m-t. Az itteni szélsőséges éghajlat hirtelen heves szélviharokat okozhat, "amelyektől a halászok éppen váratlanságuk miatt félnek". (G. Kroll: Jézus nyomában. Bp., 1982., 272. o.).

A tanítványok helyzete egyre reménytelenebbé vált. Ekkor Jézus hozzájuk ment a tengeren. Először nem ismerték fel, és megrémültek a döbbenetes jelenségtől. "Elönti őket a rettegés. A kezek, amelyek oly keményen tartották az evezőket, mint a vas, elernyednek. A hajó a hullámok kényekedve szerint hányódik, minden szem annak az embernek a látványára szegeződik, aki a fehér tarajú hullámokon jár a háborgó tengeren." (Jézus élete, 316. o.) Jézus nyugtatta őket: "Bízzatok! Én vagyok, ne féljetek!"

Péter igen megörült, és így kiáltott Jézus felé:

- "Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád mehessek a vízen!

Ő pedig mondta:

- Jöjj!

És Péter kiszállva a hajóból, járt a vízen, hogy Jézushoz menjen. De látta a nagy szelet, megrémült, és amikor merülni kezdett, kiáltott mondván:

- Uram, tarts meg engem!

Jézus pedig azonnal kinyújtotta kezét, megragadta őt, és mondta néki:

Kicsinyhitű, miért kételkedtél?

Amikor beléptek a hajóba, elállt a szél. A hajóban lévők pedig hozzámentek, leborultak előtte, mondván: Bizony, Isten fia vagy!" (Mt. 14:27-33). "Egymás mellett haladtak, Péter fogta Mestere kezét, így léptek a hajóra. Péter engedékennyé és csendessé vált. Nem volt már miért dicsekedni társainak, mert hitetlensége és önmagasztalása majdnem az életébe került. Amikor elfordította tekintetét Jézusról, nem tudott többé járni, s a hullámokba merült.  

Ha bajba kerülünk, milyen sokszor hasonlítunk Péterre! A hullámokat nézzük, ahelyett hogy tekintetünket a Megváltóra szegeznénk. ... Jézus nem azért hívta Pétert, hogy elveszítse. Minket sem azért hív követésre, hogy azután megfeledkezzék rólunk." (Jézus élete, 317. o.)

Ki igazán hisz

A végtelen víz

Barázdáin is megtartja azt

(Pierre Emmanuel: Péter a tengeren, részlet

Németh István fordítása)