Történt egyszer, hogy Curé d'Ars, az ars-i plébános, azaz Vianney Szent János megfigyelte, hogy a templomban, ahol gyóntatni szokott rendszeresen ül egy ember.
Nem morzsolt rózsafüzért, nem mormolt imát az orra alatt, hanem csak ült a templomban. Egy idő után felkeltette az ars-i plébános figyelmét a dolog. Egy este kíváncsiságtól vezérelve odament az ars-i paraszthoz, és megkérdezte, hogy mit csinál a templomban minden áldott nap. A paraszt a következőt válaszolta:
- „Ó plébános úr, nem csinálok én semmit. Csak nézem Őt és Ő néz engem!”
+ + +
Amikor Vianney Szent János a holmiját szállító szekér mellett gyalogolva Ars felé tartott, hogy megkezdje plébánosi szolgálatát, a sűrű ködben eltévedt. Egy nyolcéves pásztorfiú, Antoine Givre mutatta meg, hogyan jut el a faluba. „Fiatal barátom – mondta neki János atya –, te megmutattad nekem az Arsba vezető utat; én pedig a mennyországba vezető utat mutatom meg neked!” 47 évvel később, a szentté avatási eljárás során Antoine Givre tanúsította, hogy a plébános 41 éven át valóban azt tette, amit ígért.
+ + +
Később közelről és távolról özönlöttek hozzá az emberek. A legtöbb azzal az elhatározással jött, hogy csak akkor távozik, ha meg tudott gyónni, ám ehhez néha napokon át kellett várakozni. A templom állandóan nyitva állt, és szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint délben -- tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy a várakozók tartsák a sorrendet és senki ne furakodjék mások elé. Egyszer egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: ,,A szegény arsi plébános gyóntatószéke előtt mégis várni fog!'' Csak a betegek, a nyomorékok és saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.
A forrás itt érhető el.
Nem morzsolt rózsafüzért, nem mormolt imát az orra alatt, hanem csak ült a templomban. Egy idő után felkeltette az ars-i plébános figyelmét a dolog. Egy este kíváncsiságtól vezérelve odament az ars-i paraszthoz, és megkérdezte, hogy mit csinál a templomban minden áldott nap. A paraszt a következőt válaszolta:
- „Ó plébános úr, nem csinálok én semmit. Csak nézem Őt és Ő néz engem!”
+ + +
 |
| Az ég-felé mutató Szent - Ars határában - saját felvétel |
Amikor Vianney Szent János a holmiját szállító szekér mellett gyalogolva Ars felé tartott, hogy megkezdje plébánosi szolgálatát, a sűrű ködben eltévedt. Egy nyolcéves pásztorfiú, Antoine Givre mutatta meg, hogyan jut el a faluba. „Fiatal barátom – mondta neki János atya –, te megmutattad nekem az Arsba vezető utat; én pedig a mennyországba vezető utat mutatom meg neked!” 47 évvel később, a szentté avatási eljárás során Antoine Givre tanúsította, hogy a plébános 41 éven át valóban azt tette, amit ígért.
+ + +
Később közelről és távolról özönlöttek hozzá az emberek. A legtöbb azzal az elhatározással jött, hogy csak akkor távozik, ha meg tudott gyónni, ám ehhez néha napokon át kellett várakozni. A templom állandóan nyitva állt, és szüntelenül -- éjjel kettőkor éppúgy mint délben -- tele volt emberekkel. Hosszú sorban álltak a plébános gyóntatószéke előtt, és vártak. János abbé pedig tíz, tizenkét, sőt olykor tizennyolc órán át egyhuzamban gyóntatott. Arra azonban gondosan ügyelt, hogy a várakozók tartsák a sorrendet és senki ne furakodjék mások elé. Egyszer egy dáma, aki arra hivatkozott, hogy őt még a Vatikánban sem várakoztatták meg soha, ezt a választ kapta: ,,A szegény arsi plébános gyóntatószéke előtt mégis várni fog!'' Csak a betegek, a nyomorékok és saját plébániájának hívei jelentettek kivételt.
A forrás itt érhető el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése