Mi a normális? – Morfondírozom

Egy reggeli kérdés nyomában – hogyan állítja helyre Krisztus az ember eredeti normalitását.

– Ez normális?

Ma reggel, a szentmise utáni lelkibeszélgetésben váratlanul ezzel a kérdéssel fordult hozzám egyik fiatal barátom.

Egyszerű kérdés volt. Rövid. Szinte mellékesen hangozhatott volna, de tudom, hogy számára nem volt az: mintegy kapaszkodót, fogódzót keresett benne. Ezért azóta is ott visszhangzik bennem.

Mit jelent valójában az, hogy normális?

Normális, hogy az ember újra és újra visszazökken a régi kerékvágásba, pedig szeretne szabadulni tőle? Hogy vágyik a békére, mégis nyugtalanságban él? Hogy szeretne kiegyensúlyozott, boldog ember lenni, mégis újra ugyanazokba a hibákba esik?

Szinte ösztönösen válaszoltam:

– Nem. Nem normális.

Persze nem azért, mert ritka jelenség. Éppen ellenkezőleg: szinte minden ember életében jelen van. Mégsem ez az ember eredeti állapota.

A katolikus hit szerint ugyanis az ember nem ilyennek született.

A teremtés kezdetén minden a helyén volt. Az ember Istennel élt közösségben. Harmóniában önmagával, embertársaival és az egész teremtett világgal. Értelme tisztán látta az igazságot. Akarata könnyedén követte a jót. Vágyai nem lázadtak fel ellene, hanem együtt haladtak azzal, amit felismert és akart.

Ez volt a valódi, az eredeti normalitás.

Az eredeti bűn azonban mindezt megrendítette.

Nem egyszerűen egy szabály megszegése történt, hanem az ember már nem bízott abban, hogy Isten valóban jót akar neki, és ezért inkább a saját útját választotta. Az engedetlenség következtében megszakadt az a bensőséges közösség, amelyben az ember addig élt Teremtőjével.

És ezzel együtt minden más is megváltozott.

Az ember elveszítette a megszentelő kegyelmet, vagyis az Istennel való eredeti barátságát.

Értelme elhomályosult. Már nem olyan könnyű felismerni az igazságot. Sokszor még a nyilvánvaló jó és rossz között is nehezen tesz különbséget.

Akarata meggyengült. Gyakran tudja ugyan, mit kellene tennie, mégsem képes rá. Szent Pál szavai mindannyiunk tapasztalatává lesznek:

„Hiszen nem a jót teszem, amelyet akarok, hanem a rosszat cselekszem, amelyet nem akarok.” (Róm7,19)

Rendezetlenné váltak vágyai, szenvedélyei és ösztönei is. A katolikus tanítás ezt bűnre hajló kívánságnak nevezi: ez a hajlam megmarad az emberben, még akkor is, amikor már szeretne Isten szerint élni.

Megbomlott az ember harmóniája.

Istennel.

Önmagával.

Embertársaival.

És a teremtett világgal.

Belépett az ember életébe a szenvedés, a betegség és a halál is.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az ember teljesen megromlott volna.

Isten képmását ma is hordozzuk.

Szabadok maradtunk.

Képesek vagyunk szeretni.

Képesek vagyunk a jóra.

De segítségre szorulunk.

Megváltásra szorulunk.

És éppen ezért jött el Krisztus.

Sokszor úgy beszélünk Jézusról, mint aki megbocsátja bűneinket. Ez igaz. De küldetése ennél még gazdagabb.

Jézus azért jött, hogy helyreállítsa a normalitást – vagyis nem azért, hogy új szabályokat adjon, hanem hogy visszaadja az ember eredeti rendjét.

Nem azt a normalitást, amelyet ma a világ annak nevez.

Nem azt, amit a többség tesz.

Hanem azt, amelyet Isten kezdettől fogva megálmodott az ember számára.

Ő nem egyszerűen javítgatni akar bennünket.

Újjáteremt.

Vissza akarja adni értelmünk világosságát, hogy felismerjük az igazságot.

Meg akarja erősíteni akaratunkat, hogy képesek legyünk a jót választani.

Meg akarja tisztítani szívünket, hogy vágyainkat többé ne az önzés, hanem a szeretet irányítsa.

Vissza akar vezetni bennünket az Atyához.

Ezért a keresztény élet nem valamiféle különös életforma.

Nem egy szűk kisebbség furcsa szokásainak gyűjteménye.

Hanem a legemberibb élet.

Krisztus nem elvesz valamit az emberből.

Hanem visszaadja azt, amit a bűn elrabolt.

Nem kevesebbé tesz.

Hanem teljesebbé.

Ezért amikor ma egy fiatal azt kérdezi tőlem:

– Mi a normális?

Azt kell válaszolnom:

A normalitás mércéje nem a többség.

Hanem Krisztus.

A mai világ gyakran azt mondja: ami általános, az normális.

Az evangélium pedig azt mondja: ami igaz, ami jó és ami szeretetből fakad, az a normális.

Ezért egy Krisztust követő fiatal számára teljesen természetes,

– hogy Istent az első helyre teszi;

– hogy imádkozik, mert kapcsolatban akar élni Teremtőjével;

– hogy vasárnap szentmisére megy, mert Krisztus köré gyűlik az Egyház családja;

– hogy tisztán akar élni, mert teste a Szentlélek temploma;

– hogy igazat mond akkor is, amikor ezért hátrány éri;

– hogy megbocsát, mert ő maga is Isten irgalmából él;

– hogy szolgál, segít és szeret;

– hogy küzd a bűn ellen, és ha elesik, újra feláll a szentgyónás kegyelmében;

– hogy komolyan veszi hivatását, legyen az házasság, szerzetesi vagy papi élet;

– és hogy mer szentté válni, mert Krisztus minden megkeresztelt embert erre hív.

Szent II. János Pál pápa ezért mondta a fiataloknak:

„Ne elégedjetek meg a középszerűséggel! Törekedjetek az életszentség magas mércéjére!”

Szent Carlo Acutis pedig ugyanennek adott mai nyelven hangot:

„Mindenki eredetinek születik, de sokan másolatként halnak meg.”

Talán éppen ez a keresztény élet egyik legszebb titka.

Nem azért követjük Krisztust, hogy másoknál különbek legyünk.

Nem azért, hogy különleges embereknek látszódjunk.

Hanem azért, hogy végre azok lehessünk, akiknek Isten megálmodott bennünket.

Ez a valódi normalitás.

Nem a bűnhöz való alkalmazkodás.

Hanem visszatérés az eredeti rendhez.

Visszatérés az Atyához.

Visszatérés önmagunkhoz.

És talán ezért hangzik olyan reménykeltően Jézus egész evangéliuma.

Mert Ő nem egyszerűen azt mondja, hogy változz meg.

Hanem azt ígéri:

Visszaadom neked azt az embert, akinek az Atya kezdettől fogva megteremtett. Vagyis nem új emberré tesz, hanem helyreállítja benned azt, ami eredetileg is a tiéd volt.

Ez a kereszténység örömhíre.

És talán ez a legszebb válasz arra a reggeli kérdésre:

– Ez normális?

Igen.

Ami Krisztushoz vezet, az az ember igazi normalitása.

Szilveszter Barát