I. RÉSZ
ELLENSÉGED LETTEM, MERT MEGMONDTAM AZ IGAZSÁGOT?
„Vajon ellenségetek lettem azzal, hogy igazat mondtam
nektek?” (Gal 4,16)
Egy beszélgetés, amely nem hagyott nyugodni
Vannak találkozások, amelyek akkor sem érnek véget, amikor a
beszélgetőpartnerek már elköszöntek egymástól. A kimondott szavak tovább élnek
bennünk, kérdéseket ébresztenek, lelkiismeret-vizsgálatra késztetnek. Néha
egyetlen mondat elegendő ahhoz, hogy újra végig gondoljuk szolgálatunk
értelmét, felelősségét, sőt azt is, mit jelent igazán szeretni.
Egy ilyen történés indított arra, hogy papként, ferences
szerzetesként és lelkipásztorként megosszam gondolataimat.
- október 26-án, hétfőn este a székelyudvarhelyi Barátok templomában elindítottuk a „TISZTA FORRÁSBÓL – HINNI, ÉRTENI, MEGÉLNI” című hitismereti előadássorozatunkat. Az első alkalom témája ez volt: „KINEK HISZÜNK? – Hogyan ismerhetjük fel az igazság hangját?”
(A szóban forgó előadás hangfelvétele ide kattintva hallgatható meg.)
Nem véletlenül választottuk ezt a kérdést.
Napjainkban egyre több vallásos tartalom, állítólagos
magánkinyilatkoztatás, prófécia és rendkívüli üzenet jut el a hívekhez. Ezek
között vannak olyanok is, amelyek a katolikus hit nyelvezetét használják,
Jézusra, a Szűzanyára és az imádságra hivatkoznak, mégis olyan tanításokat
közvetítenek, amelyek ellentétben állnak az Egyház hitével és egységével.
Ilyen súlyos kérdéseket vetnek fel a Maria Divine Mercy
néven terjesztett, úgynevezett Nagyfigyelmeztetés üzenetei és az Igazság
Könyve című gyűjtemény is.
Az előadást követően beszélgetésbe elegyedtem egy személlyel,
aki ehhez az irányzathoz kötődik. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a
katolikus Egyház apostoli hitletéteménye, a Szentírás, a Szenthagyomány és az
ezek hiteles értelmezésére rendelt Tanítóhivatal nem helyezhető egy szintre egy
állítólagos magánkinyilatkoztatással.
Arról is beszéltünk, hogy az Igazság Könyve sem
tekintélyében, sem természetében nem hasonlítható a Bibliához. Nem elég, ha egy
vallásos szöveg gyakran említi Jézus nevét. Azt is meg kell vizsgálnunk, hogy a
Krisztus-kép, amelyet közvetít, valóban megfelel-e az evangélium Jézusának.
Szóba került a katolikus hithez való hűség és az Egyházzal
való őszinte közösség kérdése is. Egy egyszerű, a megmérgezett ételről szóló
hasonlattal próbáltam érzékeltetni, hogy egy tanításban előforduló szép és igaz
gondolatok nem teszik ártalmatlanná a közéjük keveredett tévedéseket.
A beszélgetés után nem sokkal egy nyilvánosan megosztott
üzenettel találkoztam, amelyben az egyik mondat különösen megérintett. Az
üzenet írója arról a papról beszélt, „aki üldözi a székelyudvarhelyi
keresztes imacsoportunkat”.
A megfogalmazás rám vonatkozott.
Bevallom, elgondolkodtatott. Nem elsősorban azért, mert
rosszulesett, hanem mert egy sokkal mélyebb kérdést ébresztett bennem:
Vajon üldözésnek nevezhető-e az, amikor egy lelkipásztor
az Egyház tanításához hűségesen, a rábízottak lelki javát keresve figyelmeztet
egy tévedésre?
És még személyesebben:
Ha látom a veszélyt, és szeretetből figyelmeztetek rá,
akkor üldözővé válok? Vagy éppen akkor lennék hűtlen a hivatásomhoz, ha
hallgatnék?
Az édesanya, aki nem tud közömbös maradni
Gondoljunk egy édesanyára.
Látja, hogy gyermeke olyan úton indult el, amely
veszélyezteti jövőjét, boldogságát, talán egész életét. Megpróbál beszélni
vele. Elmagyarázza, miért aggódik. Figyelmezteti, hogy az út, amelyen jár, nem
oda vezet, ahová ő maga szeretne eljutni.
A gyermek azonban nem akarja meghallani. Talán megsértődik,
talán haragszik, talán úgy érzi, hogy édesanyja korlátozza a szabadságát.
És most tegyük fel a kérdést:
Vajon ettől az édesanya saját gyermekének üldözőjévé
válik?
Aligha.
Hiszen nem azért figyelmeztet, mert gyűlöli gyermekét, hanem
mert szereti. Nem azért szól, mert el akarja veszíteni, hanem mert félti. Nem a
szabadságát akarja elvenni, hanem szeretné megóvni attól, hogy szabadságával
önmaga ellen forduljon.
Természetesen az édesanya is tévedhet. Aggodalma lehet
túlzott, szavai lehetnek szerencsétlenek, módszerei olykor helytelenek. A
szeretet nem teszi tévedhetetlenné.
De egy dolgot nem szabad összetévesztenünk: a szeretetből
fakadó figyelmeztetést az ellenséges üldözéssel.
A valódi szeretet nem mindig kellemes. Néha olyan igazságot
kell kimondania, amelyet a másik ember nem szeretne meghallani.
Szent Pál apostol kérdése különösen ideillik:
„Vajon ellenségetek lettem, mert megmondtam nektek az
igazságot?” (Gal 4,16)
Milyen fájdalmasan emberi kérdés! És milyen időszerű!
„Emészt a házadért való buzgóság”
János evangéliumában Jézus belép a jeruzsálemi templomba, és
szembesül azzal, hogy az Atya házát kereskedés helyévé tették.
Nem marad közömbös.
A templom megtisztításakor tanítványainak eszébe jut a
zsoltár szava:
„Emészt a házadért való buzgóság.” (Jn 2,17)
A kijelentés a 69. zsoltárra utal: „Mert emészt a
házadért való buzgóság, s a téged gyalázók gyalázkodása rám hull.” (Zsolt
69,10)
Jézus buzgósága nem sértett önérzetből fakad. Nem személyes
hatalmát védi. Nem azért lép fel, mert valaki megsértette tekintélyét.
Az Atya iránti szeretet emészti.
Azt akarja, hogy Isten háza valóban az Istennel való
találkozás helye legyen.
Ez a jelenet azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy
minden indulatunkat, keménységünket vagy türelmetlenségünket szent buzgóságnak
nevezzük.
Jézus cselekedetét csak egész életének fényében érthetjük
meg.
Ő az, aki sír Jeruzsálem fölött. Ő az, aki megkeresi az
elveszettet. Ő az, aki a kereszten üldözőiért imádkozik.
Krisztus buzgósága soha nem válik el megváltó
szeretetétől.
És ez számunkra is mérce.
Mert a hit igazságáért való buzgóság akkor keresztény, ha
nem a másik ember legyőzésére, hanem megmentésére irányul.
Nem elég tehát megkérdeznem magamtól: igazam van-e?
Azt is meg kell kérdeznem: Úgy képviselem-e az igazságot,
hogy a másik ember megérezhesse benne Krisztus szeretetét?
Amikor a lelkipásztor nem hallgathat
Szent Pál Timóteushoz intézett szavai a papi szolgálat egyik
legkomolyabb figyelmeztetését tartalmazzák:
„Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár
alkalmatlan! Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel!” (2Tim
4,2)
Figyeljük meg az apostol szavait!
Nem azt mondja: csak akkor beszélj, amikor mindenki egyetért
veled.
Nem azt mondja: csak azt hirdesd, amit szívesen hallgatnak.
De azt sem mondja: légy kemény, alázd meg a tévedőt, győzd
le az ellenfeledet.
Hanem ezt mondja: ints, buzdíts, nagy türelemmel!
A papi szolgálat nem népszerűségi verseny.
A pap nem azért kapta küldetését, hogy mindenáron tetszést
arasson, hanem hogy Krisztus evangéliumát hirdesse, az Egyház hitét őrizze, és
a rábízottakat az üdvösség útján segítse.
A II. Vatikáni Zsinat Presbyterorum ordinis kezdetű
határozata hangsúlyozza, hogy a papok elsőrendű feladata Isten evangéliumának
hirdetése (vö. PO 4).
Ez a küldetés nem szűnik meg akkor, amikor az igazság
kimondása ellenállást vált ki.
Sőt, olykor éppen akkor válik különösen nehézzé.
Mert a lelkipásztor is ember. Ő is szeretné, ha megértenék,
ha elfogadnák, ha nem tulajdonítanának neki rossz szándékot.
De a hivatás hűsége olykor azt kívánja, hogy vállalja a
félreértés kockázatát is.
Nem az a jó pásztor, aki minden körülmények között
kellemes szavakat mond, hanem az, aki az igazságot szeretetben hirdeti, és a
nehéz helyzetekben sem hagyja magára a rábízottakat.
A kérdés, amely tovább vezet
A történtek arra indítottak, hogy ne csupán a saját
szándékomat vizsgáljam meg, hanem újra elmélyüljek abban is, milyen alapokon
nyugszik az Egyház hite.
Mert ha valaki Jézus nevében beszél, ha egy könyv rendkívüli
üzeneteket ígér, ha egy állítólagos kinyilatkoztatás különleges tekintélyt
követel magának, akkor a keresztény embernek tudnia kell: mi alapján
különböztetheti meg az igazságot a tévedéstől?
Nem elég azt mondanunk, hogy valami szép, megható vagy
vallásos.
A döntő kérdés ez: Valóban Krisztushoz és az Ő Egyházának
hitéhez vezet-e?
Erről szeretnék elmélkedni sorozatunk következő részében.
A II. rész címe: KINEK HISZÜNK, AMIKOR ISTEN NEVÉBEN
BESZÉLNEK?
Pax et bonum!
fr. Szilveszter ofm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése