AMIKOR EGY KÖZÖSSÉG ÚJRA OTTHONNÁ VÁLIK - Szűz Mária születése – Kisboldogasszony - Kápolnabúcsú – Zetelaka

Zetelaka - kápolna 

2026. szeptember 8. 

Szentírás: Mik 5,1–4a; Róm 8,28–30; Mt 1,18–23

Kedves Testvéreim!

Van valami különösen szép ebben a mai szentmisében. Itt állunk a temetőben, a kis kápolna oltára körül, Isten szabad ege alatt. Körülöttünk azok sírjai, akik valamikor ugyanennek a falunak az utcáin jártak, itt éltek, dolgoztak, szerettek, küszködtek, gyermekeket neveltek, ünnepeltek és gyászoltak. Talán éppen ezen a búcsún is ott álltak egykor, ahol most mi.

Számomra azonban a mai búcsúnak egészen személyes üzenete is van. Harminckilenc esztendővel ezelőtt, fiatal papként, amikor segédlelkésznek Zetelakára kerültem, az első Kisboldogasszony-búcsún ugyancsak itt prédikáltam.

Sok minden megváltozott azóta. Az akkori fiatalok közül ma sokan nagyszülők; gyermekekből családapák és családanyák lettek; és vannak, akik akkor még itt álltak közöttünk, ma pedig innen, e temető csendjéből kapcsolódnak ünneplésünkhöz.

Harminckilenc év nagy idő egy ember életében. Isten történetében azonban egyetlen összefüggő út. Ahogy ma körülnézek, különösen megérint: ugyanaz a kápolna, ugyanaz a Kisboldogasszony, ugyanaz az evangélium örömhíre – és ugyanaz az Isten, aki akkor is velünk volt, és ma is velünk van.

Talán ezért egészen más hangsúllyal hallom ma az evangélium szavait: „Emmánuel… Velünk az Isten.”

Velünk volt akkor. Velünk volt az elmúlt esztendők örömeiben és veszteségeiben. Velünk volt azok életében, akik azóta hazatértek hozzá. Velünk volt a megszületett gyermekekben, az új családokban, a megpróbáltatásokban és újrakezdésekben. És velünk van most is.

Ma tehát különös módon együtt ünnepel az élő falu az elhunyt faluval, és mindkettő az ég szentjeivel.

Talán éppen innen, a temetőből lehet tisztábban látni azt is, mi az, ami igazán fontos. Sok mindenért futunk, aggódunk, dolgozunk, versengünk, haragszunk egymásra. De, amikor megállunk szeretteink sírja mellett, egyszer csak más lesz a dolgok súlya. Ami tegnap életbevágónak tűnt, jelentéktelenné válik; és amire talán nem jutott időnk – szeretni, megbocsátani, egymásra figyelni, Istennel rendezni életünket –, arról kiderül: éppen az volt a legfontosabb.

Testvéreim, nem könnyű korban élünk. Nem azért, mintha régen minden jobb lett volna. Régen is volt bűn, viszály, szegénység és emberi gyengeség. De valami mégis megváltozott.

Felgyorsult az életünk.

Rengeteg információ vesz körül bennünket, mégis egyre nehezebb megkülönböztetni az igazat a hamistól. Sok emberrel vagyunk kapcsolatban, mégis egyre több a magányos ember. Folyamatosan elérhetők vagyunk, közben néha a velünk egy fedél alatt élő ember szívéhez sem találjuk az utat.

Tóth Árpád fájdalmasan szép kérdése ma is igaz: „Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szívek!”

Sajnos ez a családokban is megjelenik. Együtt vagyunk – és mégsem vagyunk egymással. Dolgozunk a családért, de néha éppen egymásra nem marad időnk. A gyermeknek sok mindent megadunk, de talán azt nem, amire legjobban vágyik: figyelmet, időt, meghallgatást, egy biztató vállveregetést.

Édesapák, el tudjátok képzelni, mi játszódhat le annak a fiatalembernek a lelkében, aki húszas éveiben azt mondja nekem: „Ne érts félre, de azt kell mondanom: nekem nem volt apám.” Az idősek között pedig vannak, akiknek nem az fáj leginkább, hogy gyengül a testük, hanem hogy egyre kevesebben nyitják rájuk az ajtót.

Sok a kapcsolat, de kevés a találkozás. Sok a szó, de kevés a meghallgatás. Sok az ember körülöttünk, és mégis könnyű egyedül maradni.

Ezt egy falusi közösségnek különösen komolyan kell vennie.

Mert falun régen az emberek nemcsak egymás mellett laktak: egymáshoz is tartoztak. Ha baj volt, tudtak róla. Ha házat építettek, akadt segítő kéz. Ha valaki meghalt, nemcsak egy család gyászolt: megmozdult a közösség.

Nem kell idealizálnunk a múltat. De, amit abból érdemes megmenteni, azt mentsük meg: az összefogást, az egymásra figyelést, a szomszéd iránti felelősséget, a közös imát, a templom körül megszülető összetartozást.

Mert a templom soha nem csupán szakrális épület volt. Menedék és találkozási pont is volt. A közösség szíve. Olyan hely, ahol a különböző sorsú emberek ugyanabba az irányba néztek: Krisztus felé.

Kt. Ebbe a világba hangzik bele az evangélium egyszerű mondata: „A férje, József igaz ember volt.”

Milyen jó lenne, ha ezt egyszer rólunk is el lehetne mondani! Nem azt, hogy hibátlan ember volt. Nem azt, hogy mindig sikeres volt. Nem azt, hogy minden vitát megnyert. Hanem egyszerűen: igaz ember volt.

József életében éppen összeomlani látszik minden. Nem érti, mi történik Máriával. Tervei voltak, jövőt épített – és egyszer csak minden bizonytalanná válik. Mit tesz? Nem alázza meg Máriát. Nem kiabál. Nem áll bosszút. Nem teszi közszemlére azt, amit nem ért.

Az igaz ember nem attól igaz, hogy mindent ért, hanem attól, hogy akkor is Isten szerint akar cselekedni, amikor még nem ért mindent.

Milyen nagy szükség volna erre családjainkban! Amikor feszültség támad férj és feleség, szülő és gyermek, testvérek vagy szomszédok között, ne az legyen az első kérdés: hogyan bizonyítsam be, hogy nekem van igazam? Hanem: Uram, hogyan tudok ebben a helyzetben igaz ember maradni?

Hogyan tudok úgy beszélni, hogy ne sebezzek? Hogyan tudok hallgatni, amikor a szó csak olaj lenne a tűzre? Hogyan tudok megbocsátani? Hogyan tudok odalépni ahhoz, akivel régóta nem beszélek?

Mert egy közösséget elsősorban nem a nagy programok tartanak össze, hanem azok az emberek, akik hajlandók megtenni egymás felé azt a néhány lépést.

Kt. Az evangélium azonban nem áll meg Józsefnél. Az angyal megmutatja a titok mélyét: „Íme, a szűz gyermeket fogan és fiút szül, és az Emmánuel nevet adják neki, ami azt jelenti: Velünk az Isten.”

Ez a mai ünnep szíve. Kisboldogasszonykor Mária születését ünnepeljük. Egy kislány születését, akiről akkor még senki sem láthatta, milyen helye lesz Isten üdvözítő tervében.

Mária születésével mintha hajnalodni kezdene. Még nem kelt fel a Nap, de az ég alja már dereng. Mária a hajnal; Krisztus a felkelő Nap.

Ezért ünnepeljük őt. Nem önmagáért, nem Krisztus helyett, hanem azért, mert egész élete Krisztusra mutat. Mária mindig azt mondja az Egyháznak: Nézzetek a Fiamra!

Milyen jó tudatosítanunk, hogy ennek a plébániai közösségnek a Szent Kereszt mellett ilyen hathatós égi pártfogója is van: a Boldogságos Szűzanya. A kereszt megmutatja, milyen messzire ment el értünk Krisztus szeretete. Mária pedig megtanít arra, hogyan fogadjuk be ezt a szeretetet.

Kt. A mai ünnep mintha azt mondaná Zetelaka népének: Ne engedjétek kihűlni azt, amit elődeitek hite felépített!

Nemcsak ezt a kápolnát. A közösséget. A családot. Az összetartozást. A vasárnapi templomba járást. A gyermekek hitre nevelését. A betegek meglátogatását. Az idősek megbecsülését. A haragosok kibékítését.

Szent Pál apostolnak különösen reményt adó mondatát olvastuk a szentleckében: „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik.”

Nem azt mondja, hogy minden jó. A betegség nem jó. A halál nem jó. A családi szakadás, a csalódás, az árulás, a magány nem jó. De Isten olyan hatalmas, hogy még abból is képes valami újat elindítani, amit mi csak törésnek látunk.

Ez a temető erről is beszél. Hány könny hullott már itt! Hány „miért?” hangzott el ezeknél a síroknál! És mégis hány ember ment innen haza úgy, hogy fájdalmában megérezte: Nem vagyok egyedül. Velünk az Isten.

Isten velünk van a lakodalomban és a betegágy mellett. A keresztelőn és a temetésen. A sikerben és a kudarcban. A fiatal mellett, aki keresi az útját; az édesanya mellett, aki aggódik gyermekéért; az édesapa mellett, aki hordozza családja terhét; az idős ember mellett, aki egyre több ismerős nevet olvas a temető keresztjein.

Velünk az Isten. Talán ezt az egy mondatot vigyük ma haza.

Váltsuk aprópénzre az evangéliumot! Ne maradjon a mai búcsú csupán szép szertartás, találkozás és búcsús ebéd.

Keressünk fel valakit, aki magányos. Hívjunk fel valakit, akivel régen beszéltünk. Ha harag van a családban, tegyük meg az első lépést – még akkor is, ha szerintünk a másiknak kellene. Üljünk le egyszer úgy együtt a családdal, hogy félretesszük a telefont, és valóban meghallgatjuk egymást. És imádkozzunk együtt. Akár csak egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet. Mert ahol egy család újra együtt imádkozik, ott már elkezdődött valami gyógyulás.

Fiatalok, ne szégyelljétek hiteteket! Szüksége van rátok ennek a közösségnek. - Fiatal családok, ne csak házat építsetek, hanem otthont is! A háznak falak kellenek; az otthonnak idő, hűség, megbocsátás, közös asztal és közös ima.

Idősebb testvéreim, az imádságotok, tapasztalatotok, békességet teremtő szavatok pótolhatatlan.

És mindannyian őrizzük az Egyház egységét! Olyan korban, amikor annyi hang akar széthúzni, annál erősebben kell Krisztushoz, az evangéliumhoz és az Eucharisztiához ragaszkodnunk. A széthúzás nem Krisztus műve. Krisztus összegyűjt. Krisztus közösséget épít. Krisztus egy asztalhoz hív.

Testvéreim! Ma itt, a sírok között különösen érezzük: egy közösség nagyobb, mint azoknak a száma, akik pillanatnyilag jelen vannak. Mögöttünk vannak őseink. Mellettünk testvéreink. Előttünk gyermekeink. Fölöttünk az ég. És közöttünk Krisztus.

Nemsokára ezen az oltáron a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé lesz. Az Eucharisztia arra emlékeztet bennünket, hogy Krisztus egyetlen testvéri közösséggé akar formálni minket.

Ezért kérjük ma Kisboldogasszony közbenjárását: Mária, segíts, hogy családjainkban újra legyen idő egymásra; falunkban legyen összefogás; az idősek ne maradjanak egyedül; a fiatalok találjanak gyökereket és kapjanak szárnyakat; a haragosok béküljenek meg; Egyházunk pedig maradjon egységben Krisztussal és egymással.

Kt. Harminckilenc esztendővel ezelőtt fiatal káplánként álltam itt először Kisboldogasszony búcsúján és hirdettem Isten igéjét. Ma ugyanaz a pap áll itt – csak egy „kicsit” idősebben, sok találkozással, örömmel, veszteséggel, küzdelemmel és Isten kegyelmének megtapasztalásával gazdagabban.

Azóta sok minden megváltozott. Emberek jöttek és mentek. Gyermekekből szülők, majd nagyszülők lettek. Akik akkor mellettünk álltak, azok közül ma többen itt pihennek körülöttünk. Mi magunk is változtunk. És egyszer majd mások állnak itt a helyünkön.

De van valami, ami nem változott. A kápolna ma is itt áll. Kisboldogasszony ma is Krisztusra mutat. És mindenekelőtt ugyanaz maradt Jézus Krisztus.

Ezért, ha ebből az eltelt időből egyetlen mondatot kellene ma magammal vinnem, nem tudnék mást annál, mint amit az evangélium hirdet: Velünk az Isten.

Velünk volt akkor, amikor fiatalon még nem tudhattuk, mit hoz az élet. Velünk volt örömeinkben és veszteségeinkben, születésekben és temetésekben, találkozásokban és búcsúzásokban.

Velünk volt akkor. Velünk van ma. És velünk lesz holnap is.

Ezért amikor a szentmise után elindulunk vissza az otthonainkba, családunkhoz, munkánkhoz, gondjainkhoz és hétköznapjainkhoz, ne csak egy szép búcsú emlékét vigyük magunkkal, hanem a bizonyosságot is, hogy nem egyedül megyünk: velünk az Isten.

Ha pedig Isten mindvégig hűségesen velünk maradt, akkor nekünk is van egy egyszerű feladatunk: maradjunk hűségesek hozzá, és maradjunk egymás mellett.

Kisboldogasszony ünnepéről ezt vigyük haza: Velünk az Isten – ezért legyünk mi is egymással, egymásért, és vezessük egymást Krisztushoz. Ámen.