A mennyei Kenyér útravalóul - Úrnapja – Krisztus Szent Teste és Vére

Szentírás: MTörv8,2–3.14b–16a; 1Kor 10,16–17; Jn 6,51–58

Ma az Egyház egyik legszebb ünnepét üljük. Nem egy szép emléket ünneplünk. Nem egy régi eseményre emlékezünk csupán. Hanem annak örvendezünk, hogy Jézus Krisztus itt van közöttünk. Valóságosan. Élőn. Személyesen.

Az Úrnapja nem a kenyér ünnepe. Nem a bor ünnepe. Hanem annak az Istennek az ünnepe, aki annyira szeret bennünket, hogy nem elégedett meg azzal, hogy egyszer eljött közénk kisbabaként Betlehemben, vagy hogy tanított bennünket Galilea útjain. Nem elégedett meg azzal sem, hogy meghalt értünk a kereszten. Ő velünk akart maradni a világ végezetéig.

Ezért mondja az evangéliumban:

„Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá. Aki e kenyérből eszik, örökké él.”

Figyeljük csak meg, Jézus nem jelképről beszél. Nem emlékeztetőről beszél. Nem puszta szimbólumról beszél. Az Ő szavai egyértelműek és megrendítőek:

„Az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital.”

A katolikus hit kétezer éve ugyanazt vallja: az Oltáriszentségben maga Krisztus van jelen. Testével, Vérével, Lelkével és Istenségével.

A világ sok mindent kínál az embernek. Sikert. Élményt. Szórakozást. Gyors örömöket. De egyik sem tudja betölteni a szív legmélyebb éhségét. Mert az ember nemcsak kenyérre éhes.

Erről beszél a mai első olvasmány is. Mózes emlékezteti a pusztában vándorló népet: Isten mannával táplálta őket, hogy megtanulják: „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden szóval, amely az Úr szájából származik.”

Ma ugyanez történik velünk. Csakhogy a manna csupán előképe volt annak a mennyei Kenyérnek, amelyet Krisztus ad nekünk.

Képzeljünk el egy hosszú hegyi zarándokutat. Az út meredek. A hátizsák nehéz. A nap forrón süt. A láb elfárad. A lélek is elfárad. Mi történik, ha a zarándok nem eszik? Először csak lassabban halad. Aztán gyengül. Végül összeesik.

A lelki életben is így van. Sokan azért gyengülnek el hitükben, mert hónapokon, olykor éveken át nem táplálkoznak Krisztussal.

Szeretnének szeretni, de nincs erejük.

Szeretnének megbocsátani, de nincs erejük.

Szeretnének tisztán élni, de nincs erejük.

Szeretnének remélni, de nincs erejük.

Pedig a keresztény ember nem önmagából él. A keresztény ember Krisztusból él. A szentáldozás nem a tökéletesek jutalma. A szentáldozás erőforrás azoknak, akik Krisztussal akarnak járni.

Nem azért jövünk az oltár elé áldozni, mert már szentek vagyunk. Hanem azért, hogy a mindennapi életben jobbakká, szentebbé váljunk.

Nem azért, mert nincs sebünk. Hanem mert Krisztus gyógyítani akar bennünket.

Ezt Assisi Szent Ferenc sokkal mélyebben értette, mint korának legtöbb embere.

Amikor az Oltáriszentségről beszél, szinte remeg a lelke a csodálattól. Az Úr testéről szóló intelmében (Int 1.16-22) a következőket írja Krisztus Urunkról:

„Íme, nap nap után megalázza magát, mint akkor, mikoron királyi trónjáról a Szűz méhébe szállott alá; nap nap után közénk jön alázatos külsőben; nap nap után leszáll Atyja öléről az oltárra és a pap kezébe adja magát. És mint egykoron valódi testében jelent meg a szent apostoloknak, azonképpen most a szent kenyérben mutatja meg magát nekünk. És miként az apostolok testi szemeikkel csak testét látták, de lelki szemeikkel szemlélve Istennek hitték őt, akként mi is, bár testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, fontoljuk meg és higgyük szilárdan, hogy ez az ő élő és valóságos teste és vére. Így marad az Úr mindenkoron híveivel, amint maga mondja: Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig.”

Ferenc számára az Eucharisztia Isten alázatának legnagyobb csodája volt.

A mindenható Isten nem villámokban jön közénk. Nem földrengésben érkezik. Nem félelmetes hatalomként jelenik meg. Hanem egy darab kenyér színe alatt.

Ferenc sírt, amikor az elhanyagolt templomokat látta. Aggódott, amikor az oltárok méltatlan állapotáról hallott.

Arra kérte paptestvéreit, hogy a legnagyobb tisztelettel bánjanak az Oltáriszentséggel. Mert tudta: ott maga az Úr van jelen.

Ma különösen fontos, hogy ezt a lelkületet újra felfedezzük. A világ zajos. Minden a figyelmünket követeli. Telefon, számitógép és tévé képernyők, hírek, viták, félelmek, bizonytalanságok vesznek körül bennünket. S közben észrevétlenül kiürülhet a szívünk.

Az Eucharisztia azonban mindig ugyanaz marad.

Amikor belépünk a katolikus templomba, nem egy gazdátlan terembe lépünk be, ahová magunkkal visszük az utca zaját és tereferélését.

A templom küszöbét átlépve, annak szent csendjében, magunk mögött hagyva a külvilág lármáját, a Nagy Király jelenlétébe érkezünk.

Amikor térdet hajtunk a tabernákulum előtt, nem egy tárgy előtt fejezük ki hódolatunkat, hanem a világ Megváltója előtt borulunk le.

Amikor szentáldozáshoz járulunk, nem valamit veszünk magunkhoz, hanem Valakivel találkozunk: Jézus Krisztussal, a második isteni Személlyel.

Ezért az Eucharisztia mindig az egység szentsége is.

Szent Pál ezt mondja: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk.” (1Kor 10,17)

Ugyanabból a kenyérből részesedünk. Ugyanannak az Úrnak vagyunk gyermekei. Ugyanannak az Egyháznak vagyunk tagjai.

Ezért az Eucharisztia nemcsak Krisztussal egyesít bennünket, hanem egymással is. A szentáldozásban nem csupán az Úrral kerülünk mélyebb közösségbe, hanem az Ő misztikus Testével, az Egyházzal is.

Éppen ezért aki Krisztus asztalához járul, annak törekednie kell arra, hogy teljes közösségben éljen Krisztussal és Krisztus Egyházával. Az Eucharisztia ugyanis nem a megosztottság, hanem az egység szentsége. Nem lehet hitelesen magunkhoz venni Krisztus Testét, miközben holmi figyelmeztetésekre hivatkozva, szívünkben elutasítjuk az Ő Egyházát, annak látható fejét a pápát, vagy tudatosan szembe fordulunk annak hitével és közösségével.

Ezért figyelmeztet olyan komolyan Szent Pál: „Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza.” (1Kor 11,27–29)

Az apostol szavai arra emlékeztetnek bennünket, hogy az Eucharisztia vétele előtt nemcsak személyes lelkiismeretünket kell megvizsgálnunk, hanem azt is, hogy valóban az Egyház közösségében, hitében és szeretetében akarunk-e élni. Aki felismeri az Oltáriszentségben Krisztus valóságos Testét, annak fel kell ismernie Krisztus Egyházát is, amely az Ő misztikus Teste a világban.

Nem véletlen, hogy a Katolikus Egyház mindig azt tanította: a szentáldozás a hit, a szeretet és az egyházi közösség látható kifejezése. Ennélfogva az Eucharisztia egyszerre ajándék és feladat: Krisztussal egyesít, ugyanakkor meghív arra, hogy egységben maradjunk az Ő Egyházával.

Ezért olyan fontos számunkra az apostoli hithez, a püspökökhöz és az Egyház látható fejéhez való hűség is. Amikor XIV. Leó pápáért imádkozunk, nem egyszerűen egy emberi vezetőt tisztelünk, hanem azt a Krisztustól rendelt szolgálatot becsüljük meg, amely az Egyház egységét őrzi, erősíti és látható módon kifejezi. Mert ahol az Eucharisztia, az apostoli hit és az Egyház egysége együtt van jelen, ott Krisztus teste valóban épül és növekszik a világban.

Az Eucharisztia arra hív, hogy ne külön utakon járjunk, hanem Krisztus egyetlen nyájában maradjunk.

Talán valaki ma fáradtan érkezet ide.

Talán valaki csalódást hordoz lelke mélyén.

Talán valaki betegséggel küzd.

Talán valaki fiatalként a jövője miatt aggódik.

Talán egy édesanya a gyermekéért imádkozik.

Talán egy idős ember magányosnak érzi magát.

Jézus ma mindannyiunknak ugyanazt mondja: „Gyere hozzám. Táplálkozz belőlem. Nem hagylak magadra.”

A Szentháromság szeretete az Eucharisztiában érint meg bennünket. Hiszen az Atya Fiát adja értünk. - A Fiú önmagát adja nekünk. - A Szentlélek pedig átváltoztatja a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé, és minket is Krisztushoz hasonlóvá akar formálni.

Ezért amikor ma a körmenetben az Oltáriszentséget körbe hordoztuk a főtéren, valójában azt hirdettük a világnak: - Nem vagyunk árvák. - Nem vagyunk magunkra hagyva. - Nem a félelemé az utolsó szó. - Nem a háborúé. - Nem a gyűlöleté. - Nem a halálé. Az utolsó szó Krisztusé. - És Krisztus ma is velünk van. - Az oltáron. - A tabernákulumban. - A szentáldozásban. És velünk akar maradni életünk minden napján, a világ végezetéig.

Urunk Jézus Krisztus! Köszönjük, hogy az Oltáriszentségben velünk maradtál. Köszönjük, hogy fáradtságunkban erőnk, magányunkban társunk, bizonytalanságunkban reményünk vagy. Növeld bennünk az Eucharisztia iránti szeretetet, az Egyház iránti hűséget és a testvéri egység lelkületét. Assisi Szent Ferenc példájára taníts bennünket csodálattal, tisztelettel és hálával közeledni szent jelenlétedhez. Add, hogy ebből a mennyei Kenyérből élve egyre jobban Hozzád hasonlítsunk, és egyszer eljussunk az örök lakomára, ahol színről színre láthatunk Téged. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Ámen.