Szentírás: Lk 24,13–35
Két tanítvány megy Emmausz felé. Csalódottak, zavarodottak,
reményvesztettek. A történetük a mi történetünk is. Amikor nem értjük, mi
történik körülöttünk. Amikor Isten hallgatni látszik. Amikor a hitünk meginog.
És ekkor Jézus melléjük szegődik. Nem villámcsapásként, nem
látványosan – hanem csendesen, útközben. Ez az evangélium egyik legmélyebb
üzenete: a Feltámadott nem kívülről tör ránk, hanem mellénk lép. Ott, ahol épp
tartunk.
Először kérdez. Meghallgat. Engedi, hogy kimondják a
fájdalmukat. Aztán megvilágítja az Írást.
Nem új történetet ad, hanem új látást. A kereszt nem kudarc,
hanem út. A szenvedés nem végállomás, hanem átmenet a dicsőségbe.
Ma sokan élnek úgy, mint az emmauszi tanítványok: tele
kérdésekkel, csalódásokkal, cinizmussal körülvéve. A hit gyakran nevetség
tárgya. De épp ide hív Krisztus: ne menekülj, hanem járd végig az utat vele.
Hogyan?
Először: merj őszinte lenni Istennel. Mondd ki a
kérdéseidet, a kétségeidet. A hit nem a tökéletesek terepe, hanem az igazat
keresőké.
Másodszor: engedd, hogy az Ige formáljon. Ne csak
olvasd, hanem kérd: „Uram, mit akarsz ezzel mondani nekem ma?” A Szentírás nem
múlt, hanem ma is élő szó.
Harmadszor: maradj vele a „kenyértörésben”, a
szentmisében. Az Eucharisztia nem szokás, hanem találkozás. Ott nyílik meg
a szem. Ott válik személyessé a Feltámadott.
Negyedszer: ne maradj passzív. A tanítványok azonnal
visszafordulnak Jeruzsálembe. Aki találkozott Krisztussal, az nem hallgathat.
Nem agresszíven, hanem hitelesen: örömmel, békével, következetesen.
A világ zajos, sokszor hitetlen, néha gúnyos. De a
keresztény nem menekül, hanem jelen van. Nem tökéletes, de hűséges. Nem hangos,
de világít.
A kérdés nem az, hogy Krisztus közel van-e. Hanem az:
felismered-e, amikor melletted megy?
Útravaló mottó:
„Aki úton marad Krisztussal, annak a szíve előbb-utóbb lángra gyúl.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése