Az Isteni Irgalmasság hármas arca - húsvét 2. vasárnapja

Evangéliumi szakasz: Jn 20,19-31

Testvéreim,

van egy kép, a mai evangéliumi szakaszban, ami ma végigkísér bennünket. Egy nagyon egyszerű kép, mégis mindent elmond:

zárt ajtók.

Az Úr Jézus keresztre feszítése után a tanítványok bent vannak, egy szobában. Összezárva. Nem beszélnek sokat. A levegő nehéz.

Ott van bennük a félelem: mi lesz velünk?

Ott van bennük a kudarc: mindennek vége lett.

Ott van bennük a bűntudat: elhagytuk őt.

És ezért bezárják az ajtót.

De ne siessünk tovább. Álljunk meg itt egy pillanatra.

Ez nem csak egy történet kétezer évvel ezelőttről.

Ez egy tükör.

Mert hányféleképpen zárjuk be mi is az ajtót?

– Amikor megsértenek, és azt mondjuk: „én többet nem nyílok meg.”

– Amikor hibázunk, és inkább elrejtjük, mint hogy szembenéznénk vele.

– Amikor csalódunk Istenben vagy embertársunkban, és csendben eltávolodunk.

Bezárjuk az ajtót. Kívülről talán minden rendben. De belül… zárva.

És ebbe a helyzetbe történik valami egészen váratlan.

Jézus nem kopog. Nem kér engedélyt. Belép.

Ez az első döbbenet.

Mert mi azt gondoljuk:

– majd ha rendbe jövök, akkor jöhet Isten,

– majd ha kinyitom az ajtót, akkor belép.

De az evangélium mást mond.

Jézus belép a zárt ajtók mögé.

Belép oda, ahova mi nem engednénk be senkit.

Belép a félelmünkbe, a szégyenünkbe, a kusza gondolataink közé.

És mit mond?

Nem azt, hogy: „Hol voltatok?”

Nem azt, hogy: „Miért hagytatok el?”

Nem azt, hogy: „Most számolunk!”

Hanem ezt:

„Békesség nektek!”

Testvéreim, ez az isteni irgalmasság első, alapvető arca:

Isten nem kívülről kiabál be az életünkbe. Belép a bezártságunkba, és békét hoz oda, ahol mi már csak feszültséget érzünk.

És figyeljük meg a következő mozdulatot.

Jézus megmutatja a sebeit.

Ez szinte érthetetlen.

Hiszen feltámadt. Győzött. Dicsőséges.

Miért nem ezt mutatja?

Miért nem a fényt, az erőt, a hatalmat?

Miért a sebeket?

Azért, mert ez az irgalmasság nyelve.

Mi mit teszünk a sebeinkkel?

Eltakarjuk. Szégyelljük. Letagadjuk.

Megpróbálunk úgy tenni, mintha nem lennének.

Ő pedig – megmutatja.

Mintha azt mondaná: „Nézd, én tudom, mi történt. Nem söpörtem a szőnyeg alá. Nem felejtettem el. De nem ez az utolsó szó.”

És itt történik valami nagyon fontos:

A tanítványok örömre jutnak, amikor meglátják a sebeket.

Nem akkor, amikor valami tökéleteset látnak.

Hanem amikor felismerik: ez az a Jézus, akit elhagytunk – és mégis visszajött hozzánk.

Ez az irgalmasság második arca:

Isten nem a tökéletességünkön keresztül közelít hozzánk, hanem éppen a sebeinken keresztül. Ott talál meg, ahol a leggyengébbek vagyunk.

És talán ez az a pont, ahol sokan megállunk.

Mert félünk attól, hogy Isten meglátja, mi van bennünk. Pedig ő nem ijed meg tőle. - Ő ott kezd el dolgozni.

És ekkor jön egy mondat, ami nem hagyhat bennünket nyugton: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.”

Ez már nem csak vigasztalás. Ez küldetés. És nagyon konkrét formát ölt: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit…”

Testvéreim, itt válik igazán komollyá ez a vasárnap.

Mert nem elég azt mondani: „Isten irgalmas hozzám.”

Ez csak a kezdet. A folytatás az, hogy: rajtam keresztül akar irgalmas lenni másokhoz is.

És itt dől el minden. Mert az irgalmasság nem maradhat bennünk úgy, mint egy szép érzés. - Az vagy továbbmegy… vagy elakad.

És amikor elakad, akkor mi történik? - Megkeményedik a szív.

Ismerjük ezt.

– „Én már elégszer megbocsátottam.”

– „Ő ezt nem érdemli meg.”

– „Majd ha bocsánatot kér…”

De az evangélium nem így beszél. Az irgalmasság nem üzlet. - Nem feltételes szerződés.

Az irgalmasság döntés. Igaz, néha fájdalmas. Néha nehéz. - De mindig felszabadító.

Mert amikor nem bocsátok meg, valójában magamat, a szívemet tartom zárva.

És ekkor lép be Tamás a történetbe. - Ő nincs ott az első alkalommal. Lemaradt.

És amikor hallja a többieket, kimondja azt, amit sokan érzünk, de ritkán merünk ilyen nyersen megfogalmazni: „Én nem hiszem.”

Ez nem egy udvarias mondat. Ez kemény. Határozott. Feltételes: „Ha nem látom… ha nem érintem… nem hiszem.”

És itt valami nagyon fontos dolog történik: Jézus ezért nem zárja ki Tamást a csapatból. - Nem mondja: „akkor maradj kívül.” - Nem mondja: „lekésted a lehetőséget.”

Hanem nyolc nap múlva… visszajön. - Ugyanoda. Ugyanazok közé. És külön Tamás miatt.

Ez az irgalmasság harmadik arca:

Isten nem mond le arról, aki kételkedik, aki lemaradt, aki nem tud hinni úgy, mint a többiek.

És amikor találkozik vele, nem vitatkozik. Nem érvel. Nem győzköd. Csak ezt mondja: „Érints meg.” - Ez döbbenetes. - Mintha azt mondaná: „Gyere közel. Ne kívülről nézd. Ne csak gondolkodj rólam. Találkozz velem, személyesen.”

Mert a hit elsősorban nem gondolat. - Hanem kapcsolat. Személyes kapcsolat az élő Istennel. És ekkor hangzik el az evangélium egyik legmélyebb mondata, legszemélyesebb hitvallása: „Én Uram, én Istenem!”

Ez nem egy betanult formula. - Ez egy ember szívéből feltörő kiáltás. - Egy ember szívéből, lelkéből, aki kételkedett… de találkozott. - Aki zárva volt… de megnyílt.

Testvéreim,

ez a vasárnap nem egy szép vallásos emléknap, nem csak egy ünnep.

Ez egy találkozás lehetősége. És egy nagyon konkrét meghívás:

– Engedd, hogy Jézus belépjen oda is, amit zárva tartasz.

– Engedd, hogy megérintse a sebeidet, ne rejtsd el őket előle.

– Engedd, hogy rajtad keresztül mások is megtapasztalják az irgalmat.

És most ne csak általában gondolkodjunk. Hanem egészen konkrétan.

Hol vannak az én zárt ajtóim, mit rejtegetek mögöttük?

Lehet, hogy egy régi sértettséget.

Lehet, hogy egy bűnt, amit újra és újra elkövetek.

Lehet, hogy egy kapcsolatot, amit már feladtam vagy amin nincs Isten áldása.

Kitől tartom vissza az irgalmat?

Van-e valaki, akinek a nevét kimondva összeszorul bennem valami?

Valaki, akinek nem tudok – vagy nem akarok – megbocsátani?

(A megbocsátás nem érzelem, hanem akarat kérdése.)

Lehet templomba járni vasárnapról vasárnapra… lehet imádkozni, énekelni, jelen lenni… és közben zárva tartani az ajtót.

Jézus ma is jön.

Nem vár arra, hogy tökéletes legyél.

Nem vár arra, hogy minden rendben legyen.

Belép. És ezt mondja: „Békesség neked.”

És vigyünk haza egy nagyon egyszerű, de nagyon komoly mondatot:

Az irgalmasság nem érzés.

Hanem döntés:

megnyitom az ajtót – Istennek és a másik embernek. Ámen.