Lesz még idő, mikor újra fontos lesz az ember arca, és nemcsak az álarca."
Wass
Albert
„Nem
vagyok haragos a világra. Inkább szomorú…” – írja Wass Albert.
És ebben a mondatban több igazság van, mint amennyit elsőre elbírunk.
Mert
valóban: nem harag ez, amit sokan érzünk. Nem düh.
Hanem egy csendes, nehéz felismerés: valami elcsúszott.
Valami
ott, ahol az ember ember volt.
Ma mintha
minden kifordult volna a helyéből.
A hős nevetségessé vált. A hűség naivitás lett.
A hely és emberek iránti szeretet pedig – gyanús.
Nem az a
legnagyobb baj, hogy kinevetik a hőst.
Hanem az, hogy egyre kevesebben akarnak hősök lenni.
Nem az a
tragédia, hogy a hűséget ódivatúnak tartják.
Hanem az, hogy az emberek már nem is hisznek abban, hogy képesek rá.
És a
szeretet…
nem azért lett gyanús, mert megváltozott –
hanem mert túl sok lett a hamisítvány.
Lelkipásztorként
az ember sok arcot lát.
Mosolyokat, amelyek mögött keserűség van.
Kézfogásokat, amelyek nem tartanak tovább egy pillanatnál.
Szavakat, amelyek szépek – de nem igazak.
És látni
kell azt is, amit kevesen mernek kimondani:
Hogy az
ember képes egyszerre kétféleképpen élni.
Szembe mosolyogni – és hát mögött rombolni.
Jót akarni – és közben mégis ártani.
Igazat mondani – de úgy, hogy közben elferdíti azt.
Ez a
kétszínűség nem hangos.
Nem kiabál.
Csendben mérgez.
És talán
ez az egyik legnagyobb baja a mai világnak:
nem az, hogy nyíltan rossz lett –
hanem hogy összekeveredett benne a jó és a rossz.
Sokan
kérdezik: lesz még idő, amikor újra fontos lesz az ember arca?
Amikor nem az álarc számít, hanem az igazság?
A válasz
nem kényelmes.
Nem
magától.
Nem attól,
hogy „majd jobb lesz a világ”.
Nem attól, hogy „egyszer csak megváltoznak az idők”.
Mert az
idők nem változnak meg maguktól.
Az idők
akkor változnak, amikor az ember változik meg bennük.
A kérdés
tehát nem az, hogy lesz-e jobb korszak.
Hanem az, hogy lesznek-e jobb emberek.
Lesznek-e
olyanok,
akik akkor is igazat mondanak, amikor ezért hátrány éri őket.
Akik akkor is hűségesek maradnak, amikor kinevetik őket.
Akik akkor is szeretnek, amikor ezért gyanakvással néznek rájuk.
Mert
minden korszakot nem a tömeg fordít meg.
Hanem egy kisebbség, amely nem hajlandó meghajolni.
A
Szentírás nem idealista könyv.
Nem mondja, hogy a világ könnyű lesz.
Azt mondja: „Ti vagytok a föld sója.”
Nem a tömeg. Nem „mindenki”.
Ti.
A só nem
sok – de nélküle minden íztelen.
És a világ
ma nem azért veszítette el az ízét,
mert túl sok benne a rossz,
hanem mert túl kevés benne a jó, az igazi.
Az igazi
szó.
Az igazi szeretet.
Az igazi hűség.
Nem a
rossz időket kell megváltoztatni.
Hanem az embert kell jobbá tenni – hogy az idők is változhassanak.
Ez
keményebb út.
Mert nem kifelé mutat, hanem befelé.
Nem azt
kérdezi: „milyen a világ?”
Hanem azt: „milyen vagyok én benne?”
Mert lehet
panaszkodni a kétszínűségre –
és közben magunk is kétféleképpen élünk.
Lehet
beszélni igazságról –
és közben elhallgatni, amikor ki kellene mondani.
Lehet
vágyni tisztaságra –
és közben megalkudni nap mint nap.
Ez az a
pont, ahol minden eldől.
Lesz még
idő, amikor fontos lesz az ember arca?
Igen.
De nem úgy, hogy egyszer csak eljön.
Hanem úgy,
hogy valaki ma leveszi az álarcot.
Aztán még
valaki.
Aztán még egy.
És egyszer
csak nem lesz többé természetes a hamisság.
Ez a
kérdés most nem a világnak szól.
Hanem neked. Nekem. Nekünk.
Mersz-e
olyan ember lenni,
aki nem játszik szerepet?
Mersz-e
úgy beszélni, hogy a szavaid mögött ott áll az életed?
Mersz-e
szeretni úgy,
hogy nem kérsz érte semmit?
Mersz-e
hűséges lenni akkor is,
amikor ez nem éri meg?
A világ
nem fog egyik napról a másikra megváltozni.
De egy
ember igen.
És néha ez
elég ahhoz, hogy egy másik is változni merjen.
És talán
egyszer majd visszanézünk,
és azt mondjuk:
nem akkor
lett jobb a világ, amikor mindenki megváltozott –
hanem amikor néhányan nem voltak hajlandók többé rosszul élni benne.
Ez a
kezdet.
És ez ma
kezdődik.
fr.
Szilveszter ofm
Székelyudvarhely, 2026. április 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése