A kereszt útján a feltámadásig – Nagyhét Assisi Szent Ferenc lelkületében

A ferences család számára különleges időt élünk: idén ünnepeljük Szent Ferenc atyánk mennyei születésének 800. évfordulóját. Ez az évforduló nemcsak emlékezés, hanem meghívás is: hogy mélyebben megértsük az ő lelkületét, és különösen most, a Nagyhét keretében, vele együtt kövessük Krisztust a kereszt útján egészen a feltámadás öröméig.

Szent Ferenc életének középpontjában Jézus Krisztus állt – mégpedig nem csupán, mint tanító, hanem mint a szenvedő és megfeszített Úr. Az ő egész élete olyan volt, mint egy hosszú Nagyhét: folyamatosan Krisztussal járt a szeretet útján, amely a keresztben teljesedik ki, és a feltámadásban nyeri el beteljesedését.

1. Ferenc életében fontos szerepet játszott a szenvedő Krisztus szemlélése

Ferenc számára a kereszt nem jel volt csupán, hanem élő valóság. Végrendeletében így imádkozik: „Imádunk téged, Úr Jézus Krisztus, itt és minden templomodban az egész világon, és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.” (Végrendelet)

Ez az ima egyszerű, de mindent kifejez: a kereszt a megváltás forrása. Ezért Ferenc nem menekült a szenvedés gondolatától, hanem tudatosan vállalta azt.

A Szentírás is erre hív bennünket Nagyhét elején: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,5) – mondja Pál apostol.

Ez a lelkület az önkiüresítés, az alázat és az odaadás lelkülete: annak a készsége, hogy az ember lemondjon saját akaratáról, önmagát háttérbe helyezze, és teljes bizalommal Istenre hagyatkozzon. Ez nem gyengeség, hanem mély belső erő, amely képessé tesz arra, hogy szeretetből szolgáljunk, még akkor is, ha ez áldozattal jár.

Ferenc ezt nem csak gondolta, hanem megélte: életének minden döntésében, kapcsolataiban és szenvedéseiben is ezt a lelkületet követte, így vált Krisztus hiteles tanújává, „második Krisztussá”, ahogy sokan benne látták Krisztus „mását”

2. Ferenc számára a nagyhét nem emlékezés, hanem részvétel

A Nagyhét sokak számára csupán emlékezés. Ferenc számára azonban valóságos részvétel volt. Celanói Tamás írja róla: „Úgy emlékezett Krisztus szenvedésére, hogy alig tudta visszatartani könnyeit.” (Vita secunda)

Ez nem érzelgősség volt, hanem mély szeretet. Ferenc nem kívülről nézte a passiót, hanem belülről élte át.

És itt őszintének kell lennünk: mi gyakran kívül maradunk. Nézzük a keresztutat, talán el is végezzük, hallgatjuk a passiót – de nem engedjük, hogy igazán megérintsen bennünket.

Pedig Jézus ezt mondja: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és kövessen engem.” (Lk 9,23)

A Nagyhét nem színház, ahol kívülállóként szemlélhetjük az eseményeket, hanem meghívás arra, hogy személyesen is belépjünk Krisztus szenvedésének és szeretetének titkába. Arra hív, hogy ne csak nézők legyünk, hanem résztvevők, akik életükkel válaszolnak erre a szeretetre.

3. Ezért a nagyhét a belső azonosulás útja

Ferenc életének csúcspontja a stigmatizáció volt, amikor testében is hordozta Krisztus sebeit. Szent Bonaventúra így ír: „Miközben Krisztus szenvedéséről elmélkedett, lelkébe és testébe bevéste a szenvedés jegyeit.” (Legenda Maior XIII)

Ez világosan mutatja: a külső esemény mögött egy hosszú belső út állt. Nem egyik napról a másikra történt, hanem lassan, lépésről lépésre formálódott benne Krisztus szeretete.

És ez az út a Nagyhét útja, ami három mozzanat segítségével válhat gyümölcsözővé a mi életünkben is:

• szemlélés – vagyis időt szánni arra, hogy csendben megálljunk, és elgondolkodjunk azon, mit tett értünk Jézus. Nem csak hallgatni a történetet, hanem elképzelni, átélni, mintha ott lennénk mellette.
• együttérzés – amikor nem maradunk közömbösek, hanem megérint bennünket Jézus szenvedése. Amikor azt mondjuk: „Uram, ezt értem is tetted”, és szívből együtt érzünk vele.
• önátadás – amikor nemcsak gondolunk rá, hanem válaszolunk is: odaadjuk neki a saját életünket, örömeinket, nehézségeinket, és igyekszünk úgy élni, ahogy ő tanított.

Nem kell stigmatizáltnak lennünk – nem kell különleges jeleket hordoznunk a testünkön. De meghívást kaptunk ugyanarra a szeretetre: hogy a mindennapokban, a saját életünkben kövessük Krisztust, és egyre jobban hasonlítsunk rá. És ez a meghívás különösen kézzelfoghatóvá válik a szent három nap eseményeiben, ahol Krisztus szeretete a legteljesebben tárul fel előttünk. Lépjünk most be ezekbe a napokba, hogy még mélyebben megértsük és megéljük ezt a szeretetet.

4. Nagycsütörtök – az alázat és az Eucharisztia napja

Ferenc mély tisztelettel viseltetett az Eucharisztia iránt. Így ír: „Az egész ember remegjen, az egész világ reszkessen, és az ég örvendezzen, amikor az oltáron Krisztus, az élő Isten Fia jelen van.” (Intelmek)

Nagycsütörtökön nemcsak visszaemlékezünk az utolsó vacsorára, amikor Jézus a kenyér és bor külső színében saját testét és vérét ajándékozta tanítványainak az Eucharisztiában, hanem arra is, amit ezzel tanított nekünk. Meghívást kapunk arra, hogy mi is úgy szeressünk, ahogyan ő szeretett:

• meghívást a szolgáló szeretetre (lábmosás), vagyis, hogy ne csak szavakkal, hanem tettekkel is segítsük egymást, akár a legegyszerűbb, hétköznapi dolgokban is,
• meghívást az Eucharisztia tiszteletére, hogy felismerjük Jézus jelenlétét a szentmisében, és hálás szívvel fogadjuk őt a szentáldozásban,
• meghívást a közösség megélésére, hogy ne egyedül járjuk hitünk útját, hanem egymást erősítve, testvérként éljünk.

Ferenc ezt nagyon komolyan vette, és egész életével radikálisan igyekezett megvalósítani ezt az egyszerű, mégis mély szeretetet.

5. Nagypéntek – a szeretet végső bizonyítéka

Nagypéntek Ferenc számára nem gyásznap volt, hanem a szeretet ünnepe. Nem azért, mert ne látta volna a szenvedést, hanem mert a szenvedés mögött felismerte Isten végtelen szeretetét. Amikor Jézus a kereszten meghal, egyszerűen nem egy tragédia történik, hanem a legnagyobb ajándék valósul meg: Isten odaadja önmagát értünk.

„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13)

Ferenc ezt a szeretetet szemlélte. Nem csak azt látta, hogy Jézus szenved, hanem azt is, hogy Jézus szeret. Ezért tudott a kereszt előtt nemcsak szomorú lenni, hanem hálás is. Számára a kereszt nem vereség volt, hanem győzelem: a szeretet győzelme a bűn, a félelem és a halál fölött.

És itt dől el a mi Nagyhetünk is. Amikor találkozunk a saját nehézségeinkkel, fájdalmainkkal, keresztjeinkkel, akkor kétféleképpen reagálhatunk:

• menekülünk a kereszt elől, megpróbáljuk elkerülni, elnyomni, vagy panaszkodunk miatta,
• vagy megállunk előtte, és megkérdezzük: mit akar Isten ezen keresztül tanítani nekem? Hol van ebben az ő szeretete?

Nagypéntek arra hív, hogy ne féljünk a kereszttől, hanem tanuljunk meg bízni benne.

6. Nagyszombat – a csend és a remény napja

Nagyszombat különös nap: látszólag semmi sem történik. Jézus a sírban van, a tanítványok félnek, minden elcsendesedik. Ez a várakozás, a bizonytalanság ideje.

Sokszor mi is átélünk ilyen „nagyszombati” időszakokat: amikor nem értjük, mi történik, amikor Isten hallgatni látszik, amikor úgy érezzük, hogy minden elveszett.

Ferenc lelkülete itt is segít bennünket. Ő megtanít arra, hogy a csend nem üresség, hanem várakozás. Isten ilyenkor is jelen van, még ha nem is látjuk.

Nagyszombat arra hív, hogy kitartsunk a hitben akkor is, amikor nem érzünk semmit. Hogy ne adjuk fel, hanem bízzunk abban, hogy Isten már készíti a feltámadás hajnalát.

A csend mögött ott van az élet. A sír mögött ott van a feltámadás.

7. Ferenc nem ragadott le a keresztnél. Bár mélyen átélte Krisztus szenvedését, hite nem állt meg a fájdalomnál, hanem továbbvezetett a feltámadás öröméhez. Az ő „tökéletes öröme” nem a külső körülményekből fakadt, hanem abból a bizonyosságból, hogy Krisztus legyőzte a halált, és új életet ajándékozott.

A húsvéti hit lényege: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, feltámadt!” (Lk 24,5–6)

Ez az üzenet nemcsak az asszonyoknak szólt a sírnál, hanem nekünk is: ne a múlt fájdalmában, ne a veszteségekben keressük az életet, hanem a feltámadt Krisztusban. Aki Krisztussal jár a keresztúton, aki nem menekül a nehézségek elől, hanem hittel hordozza azokat, az megtapasztalja, hogy nem a szenvedésé az utolsó szó. Az ilyen ember találkozik vele a feltámadásban is, és részesedik az új élet örömében.

8. Mit jelent ez számunkra? Testvérek, ne szépítsük a dolgokat, be kell ismernünk, hogy sokszor felületesen éljük meg a Nagyhetet. S ha igy van akkor nem csodálkozhatunk, hogy olyan lesz a húsvétunk, amilyen.

Szent Ferenc viszont három dolgot tanít nekünk:

a. Mélyedj el! Ne csak hallgasd – éld át Krisztus szenvedését.

b. Egyszerűsítsd az életed! Kevesebb zaj, több csend. Kevesebb rohanás, több ima.

c. Add oda magad! A kereszt nem csak Jézusé. A tiéd is.

Befejezésül: Szent Ferenc egész élete Nagyhét volt – de nem maradt a keresztnél. Eljutott a feltámadás öröméig. És éppen ez az, ami az ő tanúságtételét olyan erőssé és hitelessé teszi: nem a szenvedést kereste önmagáért, hanem a szeretetet, amely a szenvedésen keresztül vezet az élet teljességéhez.

Ez a mi utunk is. Nem kerülhetjük meg a keresztet, de nem is kell félnünk tőle. Mert ahol Krisztus van, ott a kereszt már nem végállomás, hanem átjáró. A Nagyhét minden napja egy-egy lépés ezen az úton: a virágvasárnapi lelkesedéstől a nagycsütörtöki önátadásig, a nagypénteki kereszthordozáson át a nagyszombati csendig és a húsvét hajnali fényig.

Ezért kérjük ma a kegyelmet: hogy ne csak külsőleg járjuk végig ezt a hetet, hanem belül is végig menjünk rajta. Hogy merjünk megállni, elcsendesedni, és engedni, hogy Isten Lelke formáljon bennünket. Hogy felismerjük saját keresztjeinkben Krisztus jelenlétét, és ne meneküljünk előlük, hanem vele együtt hordozzuk őket.

Kérjük a kegyelmet arra is, hogy a szeretet konkrét tetteiben váljunk Krisztus követőivé: a megbocsátásban, a szolgálatban, az alázatban. Hogy ne csak szemlélői legyünk a megváltás művének, hanem résztvevői.

És végül kérjük Szent Ferenc atyánk közbenjárására azt a kegyelmet, hogy amikor elérkezik a húsvéti hajnal, ne csak ünnepeljük a feltámadást, hanem valóban új életre támadjunk mi magunk is megújulva, hitben, reményben és szeretetben. Ámen.