Nagyböjt második
vasárnapján Isten nem hagy bennünket a küzdelemben egyedül. Mielőtt a kereszt
árnyéka rávetülne Jézus útjára, felviszi tanítványait a hegyre, és egy
pillanatra megmutatja dicsőségét. Mintha azt mondaná: „Látjátok? Ez a vég.
Ezért érdemes végigmenni az úton.”
Ugyanezt teszi velünk is.
Az első olvasmányban
Ábrahám meghívást kap: „Menj ki földedről!” A hit mindig kilépés. Kilépés a
megszokottból, a kényelmesből, a „majd csak lesz valahogy” hozzáállásból.
Olyan, mint a búzaszem: ha a zsákban marad, biztonságban van – de soha nem lesz
belőle kalász. Ahhoz, hogy élet fakadjon belőle, a földbe kell hullania.
A nagyböjt kérdése
egyszerű: maradok a biztonságos középszerűségben, vagy elindulok Isten
hívására?
A Tábor-hegy élménye azt
is megmutatja, hogy az életben vannak fényes pillanatok. Egy imádság békéje.
Egy kiengesztelődés öröme. Egy tiszta döntés szabadsága. De Jézus nem engedi,
hogy ott maradjunk a hegycsúcson. Le kell menni a völgybe – a hétköznapokba, a
konfliktusokba, a feladatok közé.
A kereszt nem kerülhető
ki. De nem is végállomás.
Amikor nehéz a hátizsák,
amikor fáraszt a küzdelem, amikor bizonytalan a jövő – fontos tudni: Krisztus
nem kívülről nézi a terhünket. Ő maga is vállára vette a keresztet. A
keresztény ember nem azért reménykedik, mert könnyű az élete, hanem mert tudja,
kinek a kezében van.
Nagyböjt nem szomorúság,
hanem átalakulás. Mint amikor a szőlőből bor lesz – ugyanaz az anyag, mégis új
minőség. Isten nem pusztán javítgatni akar bennünket, hanem újjá formálni.
Mert ahol Krisztus van,
ott a kereszt sem a vég – hanem az út a dicsőség felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése