A mai evangéliumban Jézus
magához hívja apostolait: „Gyertek velem egy elhagyatott helyre, és
pihenjetek meg egy kissé.” Mögöttük van a szolgálat fáradsága, a
találkozások öröme és terhe, előttük pedig a vágy, hogy végre vele lehessenek.
Jézus jól ismeri tanítványai kimerültségét – és a miénket is. Tudja, hogy az
ember nemcsak munkára és feladatokra, hanem csendre, megállásra, vele töltött
időre is rászorul.
Ez a hívás különösen hangzik
szombat reggelén. A hét vége más ritmust hoz: a diákoknak nem kell iskolába
sietniük, egyeseknek nem kell munkába indulniuk, másokra viszont szolgálat,
felelősség, gondoskodás vár. Van, akit az otthon csendje, mást az otthoni
teendők sokasága fogad. De ebben a különbözőségben közös bennünk, hogy
mindannyian megérkezünk önmagunkhoz – és Isten elé.
A tanítványok pihenni
indulnak, mégis a tömeg eléjük siet. A csend helyett újra emberekkel
találkoznak. Jézus nem türelmetlen, nem elutasító. Meglátja őket, és megszánja
a sokaságot, mert olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Ez az irgalmas
tekintet ma reggel ránk esik. Jézus nem azt nézi, mennyi mindent végzünk el
ezen a napon, hanem azt, hogyan vagyunk jelen benne. Nem teljesítményt vár,
hanem nyitott szívet.
És tanítani kezd. Szava
rendet teremt: a fáradtságban, a szétszórtságban, a bizonytalanságban.
Megmutatja, mi az igazán fontos, mire érdemes figyelni, hol van a helyünk. A
szombat nemcsak a test megpihenésének ideje lehet, hanem a lélek újra rendeződéséé
is – ha engedjük, hogy az Úr szava elérjen minket.
Induljon tehát ez a nap –
akár csendben, akár szolgálatban, akár családi teendők között – Jézus
közelségének tudatával. Ha ma sikerül egy pillanatra megállni nála, egy
fohásszal, egy türelmes mozdulattal, egy szeretettel kimondott szóval, akkor a
szombat valóban betölti küldetését.
Legyen ez a reggel annak csendes bizonyossága, hogy az Úr velünk van: tanít, vezet, és megpihenést ad ott is, ahol elsőre nem számítanánk rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése