Lelkigyakorlat margójára – a kicsinység kegyelme - Naplójegyzet

A héten, hétfőtől péntekig a Csíksomlyói ferences kolostor csendjében vehettem részt a ferencesek és egyházmegyés papok számára tartott éves lelkigyakorlaton. A moderátor a volt magiszterem, Barsi Balázs atya volt, aki nyolcvanévesen is ugyanazzal a tiszta evangéliumi radikalitással és szellemi frissességgel szólt, mint három évtizeddel ezelőtt.

Számomra, a lelkigyakorlat eleje döcögősen indult. Külső nehézségek, belső fáradtság, testi-lelki kimerültség. Az ember ilyenkor azt gondolná, hogy majd „belejön”, de nálam inkább az ellenkezője történt: az elmélkedések egyre mélyebbre mentek. Túlságosan is mélyre és bennem egyre inkább felszínre került a gyöngeség tudata.

Balázs atya nem simogatja az ember lelkét. Kimondja az igazságot. A papi és szerzetesi hivatás lényegét nem idealizálja, hanem az evangélium mércéjével méri. És ahogy peregtek a napok, bennem egyre inkább előtérbe került a kicsinység, az alkalmatlanság, a jelentéktelenség érzése.

„Későn szerettelek meg, ó szépség, oly régi és oly új! Későn szerettelek meg! És íme, Te belül voltál, én pedig kívül, és ott kerestelek…”– visszhangoztak bennem Szent Ágoston szavai. Mintha rólam szólt volna a vallomása. Kerestem az Urat a megfelelésben, a teljesítményben, az elvárásokban – miközben Ő belül volt, én pedig kívül bolyongtam.

A zárónap azonban csendes fordulatot hozott.

Amikor a leginkább a kicsinységemmel voltam elfoglalva, a kiengesztelődés szentségében szolgálatra hívtak. Emberileg lett volna nálam alkalmasabb, tapasztaltabb is. Mégis engem kértek.

Ott álltam, és bennem csak ez a kérdés lüktetett: Uram, ki vagyok én?

És talán éppen ez volt a kegyelem pillanata.

Mert akkor tudatosult újra bennem, az ami túlmutat rajtam: a pap nem a saját méltóságából szolgál. Nem a lelki állapota, nem az önbizalma, nem az aktuális „formája” teszi alkalmassá. A gyóntatószékben nem az én erőm működik, hanem Krisztus irgalma. A szentségben nem én vagyok a főszereplő, hanem az a Krisztus, aki gyenge eszközöket választ, hogy világos legyen: az erő nem belőlünk fakad.

A hálaadó szentmise után visszatértem a szobámba. A lelkigyakorlat utolsó gesztusaként kezembe vettem a Szentírást. Szent Ferenc imájával kértem világosságot: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét…”

Találomra nyitottam ki, de tudjuk: Istennél nincsenek véletlenek. Az Izajás próféta könyve 49,1–6 szakasza tárult elém.

„Kevés az, hogy szolgám légy… a nemzetek világosságává teszlek.”

Ez az ige nem a nagyságomról szólt, hanem a küldetésről. Nem arról, hogy ki vagyok, hanem arról, hogy Kié vagyok. A próféta szavai egyszerre vigasztaltak és helyreigazítottak: Isten már akkor ismert és nevemen szólított, amikor én még semmit nem tettem. Nem a teljesítményem alapozza meg a hivatásomat – hanem az Ő megelőző szeretete.

A lelkigyakorlat elején a kicsinységem nyomasztott. A végén megértettem: a kicsinység nem akadály. A kicsinység a tér, ahol Isten cselekszik.

Nagyböjt van. A lecsupaszodás ideje. Az igazsággal való szembenézés ideje. De nem azért, hogy beleroppanjunk a gyöngeségünkbe, hanem hogy megtanuljuk: Isten nem a tökéletességünkre épít, hanem a rendelkezésre állásunkra.

A kérdés tehát nem az, hogy „méltó vagyok-e?”, hanem az, hogy „igent mondok-e?”.

Ha igen, akkor a jelentéktelenség érzése küldetéssé alakul.

A szorongás bizalommá.

A kavargás csenddé.

És akkor talán mi is felfedezzük: nem későn szerettük meg Őt – hanem akkor, amikor végre hagytuk, hogy Ő szeressen bennünket a kicsinységünkben is.

Nem fantasztikus az Úr?