„Jézus
elment Galileából a Jordán folyó mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék nála.”
– olvastuk az imént Szent Máté evangéliumából.
Nem azért
ment, mert rászorult volna a bűnbánati keresztségre.
Nem azért, mert bűnös lett volna.
Nem azért, mert megtérésre szorult volna.
Hanem
azért, mert szolidáris velünk.
Beáll a bűnbánók sorába.
Nem kívülről akar megváltani, nem „fentről beavatkozva”, hanem belülről,
velünk együtt haladva.
Ez a
kereszténység egyik legmélyebb igazsága:
Isten nem fölénk áll, hanem mellénk.
Nem megkerül bennünket, hanem vállalja az emberi sorsot.
Izajás próféta szava szerint: Emmánuel – velünk az Isten.
Jézus
megkeresztelkedése ezért nem egy „szép jelenet” a kezdetekből, hanem iránytű:
megmutatja, milyen Istenünk van, és megmutatja, milyen úton jár az, aki hozzá
tartozik.
A
Jordánnál nem lezárul, hanem elindul valami.
Ez a pillanat nem a múlt, hanem a kezdet.
Addig
Jézus csendben él Názáretben. Dolgozik, imádkozik, együtt él az emberekkel.
A keresztség után viszont elindul: tanítani kezd, gyógyítani kezd, vállalja az
utat, amely végül a kereszthez és a feltámadáshoz vezet.
Olyan ez,
mint amikor valaki megkapja a jogosítványát.
A vizsga pillanata fontos – de nem azért, hogy bekeretezze és kitegye a falra,
hanem azért, hogy útnak induljon.
Ezért
mondhatjuk:
a keresztség nem pont a mondat végén, hanem kettőspont az
életünkben.
Nem azt jelenti: „eddig jutottam”,
hanem azt: „most kezdődik igazán.”
És itt
érkezünk el hozzánk, megkeresztelt emberekhez.
Sokan
élnek úgy, mintha a keresztség egy régi, gyerekkori esemény lenne:
egy szép családi nap, fehér ruha, gyertya, keresztanya, keresztapa.
Van róla fénykép, megvan a dátum –
de a mindennapi életben már nem számolunk vele.
Pedig a
keresztség nem a múltunk része, hanem a jelenünké.
Nem az a kérdés, hogy „meg voltam-e keresztelve”,
hanem az, hogy megélem-e azt, amit a keresztség jelent.
A
keresztség két nagyon egyszerű, de alapvető kérdésre ad választ.
Az első: Kihez
tartozom?
Nem a munkámhoz.
Nem a sikereimhez.
Nem is a kudarcaimhoz.
Hanem Istenhez.
Az Ő
gyermeke vagyok – akkor is, ha gyenge vagyok,
akkor is, ha elrontottam dolgokat.
A második
kérdés: Miért vagyok itt a földön?
Nem csak azért, hogy túléljem a napokat.
Nem csak azért, hogy dolgozzak, fizessek, elfáradjak és megöregedjek.
Hanem
azért, hogy Istennel együtt járjam az életem útját,
és ahol vagyok, ott valami az Ő szeretetéből megjelenjen.
Ezért
fontos tisztázni:
a keresztség nem védőoltás, ami megóv minden bajtól.
Nem azt jelenti, hogy a megkeresztelt embernek könnyebb lesz az élete.
Éppen
ellenkezőleg.
A keresztség azt jelenti: belépek az élet küzdelmeibe Krisztussal együtt.
Nem kivonulok a világból, hanem beleállok – de nem egyedül.
És ez ad
erőt a mindennapokban:
amikor nehéz a családban,
amikor elfáradunk,
amikor nem értik a hitünket,
amikor úgy érezzük, egyedül küzdünk.
A
Jordánnál Jézus elindult.
A mi keresztségünkben pedig Isten minket indított el.
Nem tökéletes embereket keres,
hanem olyanokat, akik tudják: hozzá tartoznak, és vele akarnak menni
tovább.
És ekkor
hangzik fel az Atya hangja:
„Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.”
Figyeljük
meg:
ez a mondat megelőz minden teljesítményt.
Még nincsenek csodák.
Még nincsenek tanítások.
Még nincs kereszt és feltámadás.
Az Atya
nem azért mondja ezt, mert Jézus már bizonyított,
hanem egyszerűen azért, mert a Fia.
Ez
felszabadító üzenet a mi korunkban,
ahol az ember értékét munkával, hasznossággal, sikerrel mérjük.
Isten nem projektként néz ránk,
hanem fiaira és lányaira.
A világ
sokszor ezt tanítja:
„Ha jól teljesítesz, akkor elfogadnak.”
„Ha megfelelsz, akkor szerethető vagy.”
A Jordán
partján viszont Isten mást mond:
„Te az enyém vagy.”
Nem azt
mondja:
„Ha majd jobb leszel, akkor szeretlek.”
Hanem ezt:
„Szeretlek – ezért tudsz változni.”
Nem a
teljesítmény hozza a szeretetet,
hanem a szeretet ad erőt a helyes élethez.
Ez Urunk
megkeresztelkedésének örömhíre.
És amikor
Jézust látjuk a Jordánban,
látjuk az Atyát, a Fiút és a Szentlelket együtt.
Ez azt üzeni: Isten nem magányos.
Isten kapcsolat. Közösség. Szeretet.
Ezért a
keresztény élet sem magánügy.
A megkeresztelt ember egy testhez tartozik, egy közösséghez.
Sokan
azért fáradnak el, mert egyedül próbálnak hinni.
Pedig nem erre vagyunk teremtve.
Az Egyház
nem tökéletes emberek gyűjtőhelye,
hanem egymásra bízott emberek közössége.
Végül
Keresztelő János meglepődik, amikor Jézus eléje lép.
És Jézus mégis beáll a sorba.
Alámerül a vízbe – a mieinkkel együtt.
Ez mutatja
meg:
Istenhez nem az visz közelebb, ha jobbnak mutatjuk magunkat,
hanem ha el merjük ismerni, hogy szükségünk van rá.
Az Isten
országába vezető kapu alacsony.
Csak az fér át rajta, aki lehajtja a fejét.
Ezért
hangzik el a végén a kérdés:
Mit változtatott meg az életemben az, hogy meg vagyok keresztelve?
Nem kell
szép választ adni.
Elég egy őszinte mondat.
Mert a
keresztség nem egy régi emlék,
hanem meghívás minden napra.
Jézus
megkeresztelkedése ezt üzeni:
Isten közel jött.
Isten mellénk állt.
Isten kimondta rólunk is:
„Te az
enyém vagy.”
És ha ezt
elhisszük,
akkor lesz irány az életünkben,
akkor lesz miért továbbmenni,
akkor lesz remény akkor is, amikor nehéz.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése