vasúti sínek, egy piros-fehér tábla, egy őz és egy fácán.
Semmi dráma. Semmi mozgás.
Csak csend.
Hívő ember szemével nézve mégis nehéz elfordítani róla a
tekintetet.
A sínek ott futnak végig a képen, egyenesek, hidegek,
kérlelhetetlenek. Emberi alkotás. Irány. Haladás. Idő, amely nem kérdez, nem
vár, nem lassít. A tábla számozott, nyilvántartott pont: „itt vagyunk”, „ez a
rendszer része”. Nem figyelmeztet, nem véd, csak rögzít.
És ott vannak az állatok.
Az őz lehajtott fejjel.
A fácán figyelőn.
Nem félnek. Nem sejtenek semmit.
Számukra a sín nem veszély, csak egy furcsa talaj.
És ekkor belém hasít a gondolat:
mi van, ha jön a vonat?
Ez a kérdés nem az állatoké.
Ez a miénk.
Mi tudjuk, mire képes egy vonat.
Mi ismerjük az erőt, a sebességet, a visszafordíthatatlanságot.
És éppen ezért fájdalmas a kép: mert az ártatlanság találkozik valamivel,
amit nem ért.
De a kép itt nem róluk beszél igazán.
Hanem rólunk.
Mert mi van akkor, ha az emberben sincs veszélyérzet?
Ha már nem szorul össze a szív ott, ahol kellene?
Ha a jelek megvannak, de a figyelmeztetés elnémult?
A Szentírás gyakran beszél éberségről. Nem félelemről, nem
pánikról, hanem arról az állapotról, amikor az ember jelen van önmagában és
Isten előtt. Amikor nem alszik el a lelkiismerete, nem tompul el a belső
hallása.
A veszélyérzet hiánya nem mindig bűn.
De mindig jel.
Jel arra, hogy valamihez túl közel kerültünk.
Hogy valamit túl sokáig elviseltünk.
Hogy a csendet összekevertük a békével.
A hit nem azt jelenti, hogy „nem jön a vonat”.
A hit azt jelenti: nem megyek tovább csukott szemmel.
Krisztus nem törli el a síneket az életünkből.
Nem állít meg minden vonatot.
De újra és újra megszólít:
„Ébredj.”
„Figyelj.”
„Most állj meg.”
Ez az esti csendben kimondott szó gyakran halkabb, mint a
zajos világ. De, aki meghallja, annak életet ad.
Ma este ezzel a kérdéssel maradok:
észreveszem-e a síneket ott, ahol járok?
És meghallom-e még időben azt a belső szót:
vigyázz?
Ez nem félelem.
Ez az érett hit kezdete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése