Bibliai alap: Iz 49,3.5–6 · Zsolt 39 · 1Kor 1,1–3 · Jn 1,29–34
Ma
reggel a Szentírás halk, mégis nagyon személyes kérdéssel indít bennünket:
ki vagyok én Isten szemében, és mi végre vagyok itt?
A
válasz nem rendkívüli tettekben érkezik. Nem csodákban, nem látványos
sikerekben, hanem egy csendes, de biztos igazságban: az életünk nem véletlen,
és a küldetésünk sem az. Isten már az elején számolt velünk, és nem azért hív,
mert készen vagyunk, hanem mert ránk bízza, hogy rajtunk keresztül jelen legyen
a világban.
Izajás
szavai, a zsoltáros egyszerű igenje, Pál „meghívott szentjei”, és Keresztelő
János hátralépése mind ugyanarra mutatnak:
nem nekünk kell a középpontban állni. Nekünk rá kell mutatnunk.
Lehet,
hogy ma nem lesz alkalmunk nagy szavakat mondani.
Lehet, hogy senki nem tapsol meg.
De a jelenlétünk, a türelmünk, az alázatunk, a békénk már önmagában igehirdetés
lehet.
Ahogy
Assisi Szent Ferenc tanítja: néha egész úton prédikálunk – szavak nélkül.
Ez
a mai reggel üzenete és vigasza:
Isten küldetést ad,
de nem nekünk kell megváltani a világot.
Csak átlátszónak lenni, hogy rajtunk keresztül Krisztus váljon
láthatóvá.
Induljunk
hát így a mai napba – csendben, hűséggel, reménnyel.
És hagyjuk, hogy az életünk maga legyen az üzenet.
Rövid
ima
Urunk,
Istenünk,
köszönjük, hogy ismersz és hívsz bennünket.
Taníts meg ma is háttérbe lépni,
hogy életünkön keresztül Te lehess jelen.
Adj alázatot, békét és hűséget,
hogy ne magunkat mutassuk,
hanem csendben Rád mutassunk.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése