Advent negyedik vasárnapjának előestéjén a teljesség küszöbén állunk. Négy héten át kísért bennünket a várakozás csendje, a remény növekvő fénye, és ma már érezzük: az Úr közel van.
Az adventi koszorún most a negyedik gyertya gyullad meg, de nem akármilyen lánggal. A Betlehemi Békeláng fényével lobban fel, azzal a világossággal, amely Jézus születésének helyéről indult el, és cserkészek gondos kezein át érkezett közénk. A zetelaki cserkészek Bécsből hozták el, hogy templomról templomra továbbadják a béke és a remény jelét.
Ez a láng emlékeztet bennünket arra, hogy a fény nem magától terjed: vigyázni kell rá, hordozni kell, tovább kell adni. Amikor most fellobban a negyedik gyertya, kérjük az Urat, hogy József hitéhez hasonlóan mi is csendes engedelmességgel készítsünk helyet életünkben az érkező Krisztusnak.
Advent első vasárnapjának előestéjén így kezdtük az új egyházi évet: a remény, az éberség és a csendes várakozás útjára léptünk. Akkor az adventi koszorún fellobbant az első gyertya fénye, mint Isten ígérete, hogy nem hagy bennünket a sötétségben. Négy héten át figyeltük, ahogyan a fény lassan növekszik, ahogyan a várakozás egyre sürgetőbbé, egyre személyesebbé válik. Ma, advent negyedik vasárnapjának előestéjén már a teljesség küszöbén állunk. Már nemcsak várunk, hanem szinte halljuk a lépteket: az Úr közel van.
Ma este azonban rendkívüli módon gyulladt meg adventi koszorúnk negyedik gyertyája. Nem egyszerűen egy lángot gyújtottunk meg, hanem egy láng érkezett közénk: a Betlehemi Békeláng. (Először 1986-ban gyújtották meg hozták Bécsbe, Magyarországra 1989-ben érkezett és Erdélybe 1990-ben) Az a fény, amely Jézus születésének helyéről indult el, és hosszú utat tett meg, míg eljutott hozzánk. Betlehemből Bécsbe, onnan Budapestre, majd Erdélybe, cserkészek kezein át, fiatalok gondosságával, figyelmével, felelősségével. Nem futott, nem sietett – vitték, hozták. Őrizték. Átadták. És ma a Zetelaki 22-es Szent Imre cserkészcsapat néhány tagjának köszönhetően itt van közöttünk.
Ez a láng különösen szépen összefoglalja mindazt, amiről az advent szól. A fény nem magától terjed. A fényt nem lehet erőszakkal vinni. A fényt csak az hordozhatja, adhatja tovább, aki vigyáz rá. Aki elhiszi, hogy érdemes. Aki tudja, hogy a sötétség nem végleges, annak hatalmát megtörte Krisztus világossága, Krisztus, aki betlehemben született.
Izajás próféta könyvében ezt hallottuk: „Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Emmánuelnek nevezi el.” Emmánuel – velünk az Isten. Ez nem költői kép és nem puszta vigasztaló gondolat, hanem Isten határozott ígérete. Isten nem távolról szemléli az ember küzdelmeit, nem kívülről avatkozik be az életünkbe, hanem belép a történelembe, belép az emberi törékenységbe, belép a bizonytalanságba. Velünk akar lenni ott, ahol félünk, ahol kérdéseink vannak, ahol elfáradtunk. Jelenléte nem szünteti meg a valóságot, hanem átjárja azt világosságával – ahogyan a fény belép a sötétbe, és nem eltünteti, hanem megtöri annak hatalmát.
És éppen ezt a közelséget, ezt a belépő, velünk maradó isteni jelenlétet hirdeti számunkra a Betlehemi Békeláng is. Isten fénye nem elvont eszme, nem távoli tanítás, hanem konkrét valóság. Megérkezik egy városba, egy templomba, egy közösségbe, egy családba. Megérkezik az otthonainkba, a kérdéseinkbe, a fáradtságainkba. És ott már nem magyaráz, nem bizonygat, hanem csendben kérdez: vigyázol-e rám? Helyet adsz-e nekem? Továbbadod-e?
Ezt a csendes, hűséges odafigyelést láthatjuk megtestesülni azokban a cserkészekben is, akik a Betlehemi Békelángot elhozták közénk – és mindazokban, akik mögöttük állnak. A fiatalokban, akik felelősséggel vigyáznak a lángra, és a szülőkben, házaspárokban, családokban, akik nap mint nap hordozzák a szolgálat terhét és örömét. Olyan emberekben, akik nem a szavakból élnek, hanem a kétkezi munka mindennapi fáradságából tartják el családjukat, és mégis időt, figyelmet és hitet adnak tovább gyermekeiknek. A Békeláng így nemcsak Betlehemből érkezik közénk, hanem az otthonok csendjéből, a munka utáni fáradtságból, a hűségből és az egymásért vállalt áldozatból is. Ez az egyszerű, sokszor láthatatlan szolgálat mélyen evangéliumi: azt üzeni, hogy a fényt nem birtokolni kell, hanem hordozni; nem elrejteni, hanem megosztani; nem magunknak megtartani, hanem továbbadni azoknak, akik még a sötétségben várják.
És innen szinte magától vezet az út József alakjához, akit az evangélium állít ma elénk. József nem király, bár királyi családból származik, nem próféta, nem tanító, hanem kétkezi munkásember. Olyan ember, aki tervekkel él, aki elképzelt egy életutat, aki munkájából él, felelősséget hordoz, és családot szeretne alapítani. És egyszer csak minden felborul. Mária gyermeket vár, József pedig nem érti, mi történik. Nem kiabál, nem vádol, nem keres botrányt. Csendben szenved, csendben vívódik, igazságot és irgalmat keres egyszerre.
Ebben a csendben szól hozzá Isten. Nem magyarázkodva, nem sürgetve, nem ígérve könnyű utat, hanem egyetlen szóval: „Ne félj.” József pedig enged. Felkel álmából, és teszi, amit az Úr parancsolt. Elfogadja Máriát, elfogadja a gyermeket, és elfogadja a küldetést is, amelyet nem választott, de amely rábízatott. Ő lesz az, aki dolgozó kezeivel oltalmazza a Világ Világosságát, aki csendben őrzi a rábízott életet, és aki a mindennapok hűségével készít helyet Isten Fiának ebben a világban.
József így válik adventi emberré. Nem beszél sokat, nem ért mindent, de rábízza magát Istenre. Hite nem a szavakban, hanem a döntésekben mutatkozik meg. Engedi, hogy Isten fénye belépjen az életébe, és rajta keresztül világítson tovább. Ő az első, aki nemcsak befogadja, hanem őrzi és továbbadja az élet világosságát.
Testvérek, advent negyedik vasárnapjának előestéjén a kérdés már nem az, hogy eljön-e az Úr. A kérdés az, hogy mit kezdünk azzal a fénnyel, amely már megérkezett közénk. A Betlehemi Békeláng itt van előttünk, az adventi koszorú fénye teljessé vált, az evangélium József példáját állítja elénk – és mindez most hozzánk szól. Mi mit teszünk ezzel a fénnyel? Megengedjük-e, hogy belépjen az életünkbe, vagy csak kívülről szemléljük?
Advent elején arról beszéltünk, hogy Isten világossága meg akarja törni bennünk a közönyt, a megszokást, az aggodalmak árnyékát. Ma már látjuk: ez a világosság nem hangos, nem látványos, nem tolakodó. Olyan, mint egy láng, amely csak akkor marad meg, ha vigyáznak rá. Olyan, mint József hite: csendes, kitartó, mindennapi. És éppen ezért képes világítani.
Ez a fény ma bennünket keres: a családjainkban, a munkánkban, a döntéseinkben, a kapcsolatainkban. Keres ott, ahol fáradtak vagyunk, ahol kérdéseink vannak, ahol talán már nem is várunk semmi újat. És ugyanazt mondja, amit Józsefnek mondott: „Ne félj.” Ne félj befogadni, ne félj elköteleződni, ne félj őrizni azt, amit rád bízok.
Amikor a szentmise végén továbbadjuk a Betlehemi Békelángot, valójában küldetést kapunk. Nemcsak egy gyertyát viszünk haza, hanem felelősséget is: hogy karácsonyig, és azon túl is, a béke, a türelem, a hűség és a szeretet hordozói legyünk. Mert ez a láng nem önmagára mutat. Annak a fénynek a jele, aki Betlehemben megszületett, a kisded Jézus Krisztus, a Világ Világossága. Nélküle nem lenne Békeláng, mert Ő az a fény, aki először gyúlt fel Betlehem sötét éjszakájában.
És azt kérjük, hogy a mi otthonainkban, munkánkban, közösségeinkben is legyen helye nemcsak ennek a jelnek, hanem annak az élő Krisztusnak, aki ma is közénk akar jönni, és világosságával békét akar gyújtani a szívekben.
Kérjük az Urat, hogy József példájára mi is adventi emberek tudjunk lenni: olyanok, akik nem mindent értenek, de bíznak; nem mindent tudnak előre, de engedelmesek; és akik életük egyszerű, dolgos valóságában helyet készítenek Isten Fiának.
Adja meg az Úr, a Betlehemi Kisded Édesanyjának, Máriának közbenjárására, hogy miközben őrizzük és továbbadjuk a Betlehemi Békelángot, soha ne feledjük: az igazi fény maga Krisztus, a betlehemi Gyermek, a Világ Világossága, aki bennünk és általunk akar jelen lenni ebben a világban. Így válhat a ránk bízott fény áldássá mások számára is. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése