„Tizenkét év Esztelneken – ahol a falak is imádkozni tanítottak”

12 éve ez volt...

A Facebook ma (nov. 17.) újra felkínálta a régi „Isten hozott” emléket: azt a pillanatot, amikor tizenkét évvel ezelőtt Esztelnekre érkeztem, érkeztünk a ferences kolostorba – új küldetéssel, új reményekkel, és talán egy kis szent kíváncsisággal a szívemben. 

Most, hogy két hónapja már egy új állomáshelyen folytatódik a szerzetesi-papi életem, jólesik megállni egy pillanatra és visszanézni arra, ami mögöttem van.

Tizenkét év… Istennem, mennyi minden belefér ennyi időbe!

Öröm és szomorúság, csendes és mozgalmas napok, olykor álmatlan és verejtékes éjszakák, imádságok, beszélgetések, sok mosoly és néhány emlékezetes sóhaj. 

Voltak helyzetek, amelyek akkor egy mély levegő vételt igényeltek, ma viszont már mosolyt csalnak az arcomra: „Na igen… ezt se felejtem el egyhamar.” 

Emberek jöttek, mentek, segítettek, bátorítottak, néha próbára tettek; és persze én magam is próbáltam gyakorolni a türelmet – több-kevesebb sikerrel. Természetesen a szentté válás útja nem sprint, inkább egy hosszú, türelempróbáló zarándoklat.

A ferences templom tejeskörű, a plébánia templom és a kurtapataki kápolna tetőszerkezete, valamint a kolostor szintén teljes körű felújítása külön fejezete volt ennek az időszaknak. Ha valaki régen azt mondja, hogy egyszer még az állattartás, a mezőgazdaság, a vakolat, a villanyvezetékek és az állványok is a lelki életem részévé válnak, biztosan mosolygok rajta. Aztán mégis így lett. 

Gyönyörű volt látni, ahogy nemcsak az épület, hanem a közösség szíve is kezdett megújulni… – és közben rengeteg olyan történet született, amit jó szívvel lehet elővenni egy-egy kávézási, poharazgatási beszélgetésben.

Néha úgy éreztem, a falak is tudják már, min gondolkodom – de talán ez így van rendjén, ha valaki tizenkét évet tölt egy helyen.

12 évvel később ez van...

Most, hogy ez a hosszú fejezet lezárult, nem az elengedés, hanem a hála tölt el. Hála mindazért, amit kaptam, amit tanulhattam, ami formált, erősített, és ami csendben elraktározódott bennem. 

És hála azért is, hogy az út folytatódik. Máshol, mások között, az ‘élő templomok’ karbantartásával, olykor restaurálásával, a lelki táplálékra éhezők jóllaktatásával – de ugyanazzal a hivatással, ugyanazzal a reménnyel.

Legyen Isten áldása azok életén, akik ebben a tizenkét évben valamilyen formában mellém álltak, akik bíztak bennem, bátorítottak és hűségesek maradtak – még akkor is, amikor mások inkább ironikusan ingatták a fejüket. 

És legyen áldás azokon is, akik a nehezebb tapasztalatok által tanítottak türelemre, kitartásra és irgalomra; hiszen a lélek is úgy erősödik, mint minden más: apró, mindennapi gyakorlatok által.

Egy fejezet lezárult, egy új kezdődött – de az út ugyanaz marad: az Úr útja.

Hol mosollyal, hol sóhajjal, hol mindkettővel egyszerre, de mindig Vele indulok tovább.

Végül hadd álljon itt jelmondatom, amely továbbra is a hivatásom vezérfonala marad:

„Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban.” (Jn 17,19)