„Soha ne veszítsd el a reményt!” - Ima a reményért, amikor a lélek megfárad - Életigazságok - idézetek,

„Az érzelmeidet, örömeidet, bánataidat talán már másként éled meg, de csak egyetlen dolgot szeretnék, hogy megőrizd magadban: a reményt. Soha ne veszítsd el! Rendben? Mindig emlékezz erre, soha ne felejtsd el! Mert csak így lehet legyőzni az akadályokat.”

Ez a mondat egy filmben hangzott el, de lehetne akár egy lelkiatya útravalója, egy édesanya biztatása, vagy egy barát csendes kérése is. Mert valahol mindannyian tudjuk: a remény az, ami megtart – különösen akkor, amikor a világ darabokra hull körülöttünk, és semmi sem biztos.

De milyen reményről beszélünk valójában? Nem csupán pozitív gondolkodásról vagy a „minden rendben lesz” naiv optimizmusáról. A keresztény remény sokkal mélyebb valóság. Három rétegben ismerhetjük fel:

---

1. A keresztény remény – Istenre bízott élet

Ez a legmélyebb szint: Isten jelenlétébe vetett bizalom. Nem a körülményekben bízunk, nem a saját erőnkben – hanem abban, hogy Isten velünk van, akkor is, amikor nem értünk mindent. Amikor minden bizonytalanná válik, akkor is igaz marad:

„Tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik.” (Róm 8,28)

Ez a remény Krisztus keresztjéből fakad. Abból, hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem a feltámadásé. Ezért mondhatjuk hittel: soha nem vagyok egyedül.

---

2. Remény a gyógyulásra, változásra, új kezdetre

A remény azt is jelenti: még nincs vége. Lehet, hogy most elbuktam, fáj, amit átéltem, vagy hibáztam – de Isten kegyelme nagyobb minden kudarcnál.

Ez a remény nem illúzió, hanem bizalom: amit Isten megenged, azt át tudom alakítani. Általa.

„Ne gondoljatok a régi dolgokra, és az elmúltakra ne figyeljetek! Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat.” (Iz 43,18–19)

Ez a remény nem megment a fájdalomtól, hanem erőt ad, hogy ne rekedjek bele, hogy tovább merjek lépni – egy új élet, egy új szív felé.

---

3. Remény az emberben – magamban és másokban

Végül: a remény azt is jelenti, hogy nem mondok le magamról, és nem mondok le másokról sem. Nem zárhatok be senkit a múltjába – sem saját magamat. Isten minden emberben munkálkodik, sokszor csendben, láthatatlanul, de biztos kézzel.

Ez a remény megtanít: ne az alapján ítéljek, amit most látok, hanem amit Isten elkezdett – és amit be is fejez bennünk.

„A remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a Szentlélek által.” (Róm 5,5)

Ez a remény szeretetből fakad – és a szeretet soha nem adja fel.

---

Zárógondolat

Amikor azt mondjuk valakinek – vagy önmagunknak – hogy „Soha ne veszítsd el a reményt”, akkor nem csupán egy jó tanácsot adunk. Hanem emlékeztetünk a legnagyobb igazságra:

Hogy van Valaki, aki akkor is hisz bennünk, amikor mi már nem hiszünk magunkban.

Van Valaki, aki minden reggel új esélyt, új irgalmat ad – és ma is azt mondja neked: „Ne félj! Én veled vagyok.”

Ezért merjük kimondani újra és újra:

Nem adom fel. Hiszek. Várok. Szeretek. És remélek. Mert Krisztus él.

🙏 Ima a reményért, amikor a lélek megfárad

Uram,

néha elfáradunk. Nemcsak testben, hanem lélekben is.

Elfáradunk az emberek viselkedésétől, a félreértések súlyától,

a szavak mögötti árnyékoktól és az őszintétlenségtől.

Megsebződik bennünk a bizalom, és néha már nehéz hinni…

a jóban, az igazban, a tisztában.

De mégis, valahol mélyen – ott, ahol még él a vágy a világosságra –

újra és újra megszólal egy halk kérés:

Ne engedd, hogy megkeményedjünk.

Ne engedd, hogy a sebeink falat építsenek körénk.

Ne hagyd, hogy a csalódások elzárjanak a szeretettől,

a hitet és reményt adó új kezdetektől.

Uram,

adj bölcsességet, hogy a csendben Téged halljunk,

és adj szelídséget, hogy ne váljunk azzá, amitől szenvedünk.

Erősíts meg, hogy megőrizzük a reményt –

ne az emberek tökéletességében, hanem a Te irgalmadban.

Taníts újra bízni: Benned, és abban,

hogy az igazság, a jóság, a tiszta szándék nem vesznek el végleg.

Uram,

ha elfogyott az erőnk, Te legyél a megtartónk.

Ha a világ bezárul, mutasd meg a Te csendes, nyitott ajtódat.

És ha már csak halványan él bennünk a hit, kérünk, érints meg minket –

mint ahogy az ember óvja a mécsest a szélben –,

hogy a fény el ne aludjon bennünk.

Ámen.