„Maradjatok meg szeretetemben – hálaadás és búcsú Esztelnek plébániájától” – évközi 22. vasárnap

+ Evangélium Szent János könyvéből

Jn 15,9–17

Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle. Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!

Ezek az evangélium igéi.

Ma, az évközi 22. vasárnap különleges a számunkra. Egy ünnep és egy búcsú találkozik ebben a szentmisében. Ünnep, mert Isten igéjét hallgatjuk, együtt vagyunk az Eucharisztia asztalánál, és együtt dicsérjük a mi Urunkat Jézus Krisztust. És búcsú, mert ez az utolsó alkalom, hogy plébánosként és a közösség felelős lelkipásztoraként állok köztetek itt, az esztelneki ferences a templomban.

Az evangéliumban, amit erre az alkalomra választottam, Jézus azt mondja: „Maradjatok meg szeretetemben! Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.”

Ez az ige számomra is útravaló, és azt hiszem, mindnyájunknak az.

Az elmúlt 12 évben – 7 éven át, mint templomigazgató, majd további 5 éven át, mint templomigazgató és plébános – az volt a legfőbb feladatom és küldetésem: megmaradni Krisztus szeretetében, és ebben segítselek titeket is: hogy ti is belé kapaszkodjatok, benne éljetek és erőt merítsetek az Ő szeretetéből.

Ez nem mindig volt könnyű út. Hiszen a szeretet egyszerűen nem egy szép érzés vagy pillanatnyi lelkesedés, hanem sokkal inkább döntés, hűség, kitartás és gyakran áldozatvállalás. Voltak nehézségek, megpróbáltatások, feszültségek, amikor emberileg talán könnyebb lett volna feladni vagy háttérbe húzódni. Mégis, mindig megtapasztaltam, hogy az Isten iránti hűség újra és újra erőt adott, hogy továbbmenjek, tovább menjünk.

Amikor pappá szenteltek és amikor örökfogadalmat tettem a rendbe, ezt a jelmondatot választottam Jézus főpapi imájából: „Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban” (Jn 17,19).

A pap élete nem önmagáért van. Jézus sem önmagáért áldozta fel magát, hanem értünk. A papi élet akkor igaz, ha az másokért van, ha a hívek megszentelődését szolgálja, a pap akkor boldog, ha népe üdvösségéért tud élni, áldozni, küzdeni.

Assisi Szent Ferenc atyánk ezt így fogalmazza meg: „Minden testvér úgy szeresse és táplálja a testvérét, ahogyan az anya szereti és táplálja gyermekét.” Ez a kép számomra mindig segített megérteni a papi szolgálat lényegét: a gondoskodó szeretetet, ami nem magát keresi, hanem a másik javát.

Szent Ágoston mondja: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” Ha a gyökér a szeretet, akkor a gyümölcs sem lehet rossz. Ez a krisztusi szeretet az, ami szabaddá tesz, ami értelmet ad minden munkának, minden áldozatnak.

Ez volt szolgálatom vezérfonala itt is. A szentmise, a szentségek kiszolgáltatása, a közös ünnepek, a mindennapi jelenlét – mind ezt akarta szolgálni: hogy ti is közelebb kerüljetek az Úrhoz, és szentebben, igazabban, egyetértésben és békében éljetek. A Fennvaló tudja, hogy mennyire sikerült ezt megvalósítani, de szívből remélem, hogy voltak olyan pillanatok, amikor közületek egyesek megtapasztalhatták Isten szeretetét, békéjét, vagy új lelkierőt kaptak egy-egy igehirdetésben, szentgyónásban, beszélgetésben.

Hálát adok Istennek ezért a tizenkét esztendőért, amelyet itt tölthettem a kolostorban. Hálát, mert minden nap ajándék volt: ajándék az imádságban, a közösségben, a szolgálatban és a mindennapok csendjében.

• Hálát adok a templom és a kolostor csendjéért, amely körülölelt, és újra meg újra imádságra, elmélyülésre hívott. Ez a csend nem üresség volt, hanem az Isten jelenléte, ahol meghallhattam az Ő halk és szelíd szavát.
• Hálát a templom és a kolostor megújulásáért. Nemcsak a falak szépültek, nemcsak az épületek újultak meg, hanem szívek is megnyíltak, kezek is megmozdultak. Köszönöm mindazoknak, akik fáradságot, időt, erőt áldoztak, hogy Isten háza otthonosabb, méltóbb, szebb legyen.
• Hálát a természet közelségéért, a Keleti-Kárpátok lábánál a hegyekért, erdőkért, patakokért, amelyek nap mint nap Isten nagyságáról és jóságáról tanúskodtak. A teremtett világ szépsége mindig emlékeztetett arra, hogy Isten keze ma is munkálkodik.
• Hálát azokért az emberekért, akik jóakarattal, hűséggel, őszinte szolgálatkészséggel álltak mellettem. Ők voltak azok, akik nem hagytak magamra, akiknek biztatása, kitartása és szeretete erőt adott, hogy a nehezebb napokon is folytassam az utat, mert voltak fájdalmas és kereszt-hordozó pillanatok, de ezek is hozzátartoztak a közös utunkhoz.
• Igen, hálás vagyok azokért is, akik olykor másként gondolkodtak, mert rajtuk keresztül is Isten tanított a türelemre, a kitartásra, a megbocsátásra. Tudom, hogy az emberi közösség soha nem tökéletes, de ha tényleg, ha valóban Krisztus szeretete van a középpontban és nem a saját egonk (önzésünk, önfejűségünk), akkor minden sebet begyógyíthat a megbocsátás ereje. Ezért buzdít bennünket ma is az evangélium: válasszuk, a békét, s az önzetlen szeretetet.
• És hálát adok a közös ünnepekért, amelyekben együtt osztozhattunk: a gyermekek tiszta szívű elsőáldozásáért, a keresztelések életet ajándékozó öröméért, a bérmálások lelkesedéséért, a házasságkötések boldog ígéretéért. Hálát a közös zarándoklatokért, a házaspárokkal, betegekkel, idősekkel megélt találkozásokért. És hálát a temetésekért is – mert a fájdalomban és a könnyek között is ott ragyogott a feltámadás reménye, amely összeköt bennünket Krisztusban.

Hálát adok Istennek mindenért, amit együtt élhettünk át. És kérem Őt, hogy a hála, amely most a szívemben van, legyen erő és áldás a ti szívetekben is – a jövő felé vezető úton.

---

Most búcsúzom tőletek, de nem véglegesen távozom, hiszen a kolostorért továbbra is én fogok felelni, így időről-időre visszatérek majd a rendházba. Ezért nem szakad el teljesen a kötelék közöttünk, amely az elmúlt években annyi közös imádság, öröm és küzdelem által fonódott össze

Mégis szeretném hangsúlyozni: a közösség élete soha nem egyetlen papra épül, hanem Krisztusra, a Jó Pásztorra. Ő az, aki igazán vezeti nyáját, bárkit állít is mellétek eszközül. Bízzatok az Úrban, mert Ő soha nem hagy el benneteket!

Most, hogy átadom a plébánosi szolgálatot, arra kérem a közösséget: fogadjátok szeretettel és nyitott szívvel az utódomat. Az egység, az összefogás, a kölcsönös tisztelet az, ami a közösséget építi. Ne az elválasztó vonalakat nézzétek, hanem azt, ami összeköt: a hitet, az imádságot, a szentségeket, Krisztus evangéliumát.

A plébános mindig eszköz, aki által Isten cselekszik. A lényeg nem az, hogy ki áll az oltárnál, hanem az, hogy maga Krisztus van jelen az Eucharisztiában, és Ő akarja betölteni a szíveteket.

Arra kérlek benneteket, hogy maradjatok meg a szeretetben és az egységben. Az életünk rövid és törékeny, ne engedjétek, hogy a széthúzás vagy a megosztottság szétzilálja közösségünket. Az ördög, a hazugság atyja, a „jót akarás” leple alatt, mindig a békétlenséget, a zűrzavart és a félelmet keresi, hogy nyugtalanságot ültessen a szívekbe és irányítani tudjon. Ne adjatok teret neki, ne váljatok az eszközévé, hanem inkább építsétek a békét, a bizalmat és az egymást felemelő testvéri közösséget.

Arany Jánosnak van egy nagyszerű verse, amit a fiának ír, többek közt ez áll benne:

„Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet.
Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem….

Mert szegénynek drága kincs a hit.
Tűrni és remélni megtanit:
S néki, míg a sír rá nem lehell,
Mindig tűrni és remélni kell!
Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
Élne a hit, vigaszul nekem!”...

Őrizzétek hát a vallás és a hit kincsét, amely nemcsak a ti életeteket formálta, hanem őseitekét is. Ne engedjétek, hogy a világ zaja vagy közömbössége elvegye tőletek azt, ami a legdrágább: a Krisztusban való életet, az elkötelezett, öntudatos, őszinte keresztény életet. Adjátok tovább gyermekeiteknek, unokáitoknak, hogy ők is megtapasztalhassák a hit örömét és erejét! Mert csak így marad a közösség élő, imádkozó, egymást támogató családdá, amelyben mindenki helyet találhat.

Most hálával búcsúzom, bocsánatot kérek minden hibáért, minden mulasztásért, minden szóért vagy tettért, amivel esetleg akaratomon kívül megbántottam valakit és imádsággal ajánlom mindnyájatokat Isten szeretetébe és az Esztelneki Madonna oltalmába.

Ő, aki 275 éve kíséri e falut és templomot anyai tekintetével, ma is oltalmazza családjaitokat, munkátokat, örömeiteket és keresztjeiteket. Bízom benne, hogy közbenjárására utatok mindig a mennyei Atya háza felé vezet, ahol mindnyájunk számára elkészítette az örök boldogságot.

Emlékszem, mikor először érkeztem, pontosabban érkeztünk ide azon a késő őszi, napsütéses napon, idegen volt számomra minden, de az idő múlásával otthonná vált. Sok történet, sok arc, sok közös pillanat és munka köt ehhez a helyhez. És bár most elindulok egy másik úton, ezek a pillanatok bennem élnek tovább.

Kt. Jézus így szól tanítványaihoz: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt hozzatok, maradandó gyümölcsöt.”

Most elérkezett az idő, hogy tovább induljak. De hiszem és bízom abban, hogy mindaz a szolgálat, amit Isten kegyelméből itt végezhettem, nem múlik el nyomtalanul. A szeretetből fakadó tettek, a közösen megélt ünnepek, az imádságban szerzett lelkierő, a testvéri közösség gyümölcsei itt maradnak, és tovább érlelődnek.

És imádkozom, hogy a jövőben még több új gyümölcs fakadjon köztetek:

az élő hit gyümölcse, amely nem inog meg;

a szeretet gyümölcse, amely összekapcsol;

a remény gyümölcse, amely kitartásra ösztönöz; valamint

az összetartás és egyetértés gyümölcse, amely közösséget épít.

Most pedig szívem minden egyszerűségével és őszinteségével csak ennyit mondok: köszönöm! Köszönöm, hogy együtt járhattuk az Úr útját.

Remélem, hogy nemcsak én imádkoztam értetek, hanem ti is imádkoztatok értem – ez adott erőt és bizalmat a mindennapokban.

És most is, amikor búcsúzom, nem szakad meg az imádság köteléke. Továbbra is hordozlak titeket imáimban, ti is tegyetek hasonló képen és Isten áldását kérem rátok, Istenét, Aki Atya, Fiú és Szentlélek. Ámen.