Mindannyian ismerjük azokat a helyzeteket, amikor valaki – jó
szándékkal vagy épp meggondolatlanságból – akadályokat gördít elénk. Talán
ítélkezett, talán túl sokat várt el, talán nem vette figyelembe azt az utat,
amin mi járunk. Vajon mi, keresztényként, építjük vagy nehezítjük mások hitének
útját? Tudunk-e bátorítóan jelen lenni egymás életében – nem elvárásokkal,
hanem irgalommal?
Az első jeruzsálemi zsinat egy komoly kérdést tárgyal: vajon a
pogányokból lett keresztényeknek is meg kell-e tartaniuk a mózesi törvényeket?
Péter apostol végül így foglalja össze a döntés irányát: „Miért akarjátok
próbára tenni Istent azzal, hogy olyan igát tesztek a tanítványok nyakába,
amelyet sem mi, sem atyáink nem tudtunk elviselni?” (ApCsel 15,10).
Ez a mondat mélyen emberi és örökérvényű: Isten nem azt kéri, hogy
elviselhetetlen terheket cipeljünk, hanem hogy szabad szívvel kövessük Őt. A
döntés végül az volt: ne nehezítsük meg a pogány keresztények dolgát. Ne
rakjunk rájuk olyan terhet, amit mi sem tudtunk hordozni.
A mi napjainkban ez azt is jelenti: a keresztény közösségnek nem
az a küldetése, hogy szabályokkal szorítsa korlátok közé a hitet, hanem hogy
megnyissa az utat Isten felé – az irgalom, a bizalom és a szeretet útját.
A mai nap arra hív, hogy vizsgáljuk meg: nem rakunk-e mi is
másokra nehezen hordozható lelki terheket? Egyetlen megjegyzés, egy szigorú
tekintet, egy ítélkező mondat is lehet ilyen „teher”.
Gondoljuk végig:
- Hozzásegítjük-e
a másikat ahhoz, hogy bátran közeledjen Istenhez?
- Meglátjuk-e
benne a jót, a keresést, a növekedés lehetőségét – akkor is, ha még nem
úgy él, ahogy szerintünk „kellene”?
- Tudunk-e
olyan közösséget teremteni, ahol nem elvárások, hanem irgalom fogadja a
keresőt?
A húsvéti öröm nem csak belső érzés, hanem olyan erő, amely
cselekvésre indít: hogy felszabadító jelenlétté váljunk mások életében.
Fohász:
Útravaló gondolat:
A szeretet nem elvár, hanem utat nyit Isten felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése