Köszönöm, de másként – 1. rész: „Elcsépelt szó – mégis éltethetne”

Morfondírozom a „köszönöm” méltóságáról

„Köszönöm.”

Két szótag, nyolc betű – gyakran csak a reflexeink része.

A szánkon van, mielőtt a szívünkhöz érne.

És ahogy más szavak is, könnyen elveszti ízét, ha túl gyakran mondjuk figyelem nélkül.

Ma egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy a hála nyelve elcsendesül. Nem azért, mert ne lenne okunk rá – hanem mert megszoktuk a jó dolgokat. Úgy tekintünk rájuk, mintha kijárnának nekünk. Mintha természetes lenne, hogy mások kedvesek hozzánk, hogy van étel az asztalon, fedél a fejünk felett, vagy hogy egyáltalán – lélegzünk.

A „köszönöm” szó lassan inflációba kerül. Kimondjuk egy boltban a visszajáró pénzért, egy gyors üzenet végén, egy automatikus válaszként: „köszi”, „kösz”. Ezek gyakran megszokásból elpattanó hangok, nem érzéssel töltött szavak. És ezzel együtt valami elvész: az a belső tartalom, amitől egy egyszerű szókapcsolatot teremthet, sebet gyógyíthat, vagy akár egy emberi napot új fénybe állíthatna.

De mi lenne, ha megállnánk? Ha egy pillanatra belegondolnánk abba, mit is jelent hálásnak lenni?

Nem udvariasság, hanem lelki látás. Nem kötelesség, hanem válasz az élet ajándékaira. A hála nem attól függ, mennyit kaptunk – hanem attól, hogy észrevesszük-e azt, amit kaptunk.

Mi lenne, ha ma kimondanád ezt a szót úgy, hogy annak súlya van?

Ha úgy mondanád ki, hogy nemcsak a szádon, hanem a szívedből is fakad?

Ha úgy mondanád, hogy annak, akinek szánod, éreznie kelljen mögötte a szeretetet, a tiszteletet, az élő jelenlétet?

Mennyire jól esne, ha fülünkben barátságosan, szeretetet éreztetve, bátorítva, személyesen és mindenekelőtt valóságosan csengene ez a szó: köszönöm…