Ma különleges napra virradtunk: egy harang századik
születésnapját ünnepeljük. Egy tárgyét, amely nem csupán fémből öntetett, hanem
hitből, szeretetből és közösségi összefogásból formálódott. Egy harangét, amely
túlmutat anyagi valóságán – szimbólum, amely az Istennel és egymással való
kapcsolatunkat testesíti meg.
Száz éve, 1925. május 10-én szentelték fel templomunk
tornyának az új nagyharangját, amely azóta is hordozza a nemes feliratot: „Egységben
az erő.” Ez a harang nemcsak fémet hordoz, hanem örökséget. Az Esztelneki,
Kurtapataki és Csomortáni hívek hitét, bátorságát és áldozatkészségét. Egy
olyan közösség lelkületét, amely a háború fájdalmas vesztesége után – amikor a
349 éves öreg harangot elvitték hadicélokra – újra összeállt, hogy valami
örökkévalót építsen: nem csupán harangot, hanem jövőt.
Az akkori plébános így írt az elhurcolt harangról: „Megsirattuk
az öreg harangot. Nem kong, bong, borong az öreg harang nekünk már…” Ő
akkor a veszteséget látta, a gyászt és a fájdalmat. De a közösség nem adta fel.
Nem maradt csendben. A gyász után összefogott, s az új harang nem csupán
megszólalt, hanem megszólított.
De ma? Vajon figyel-e még valaki rá?
A százéves harang szól – de nem mindenki hallja. Az
idősebbek hallása megromlott. A középkorúak megszokták. A fiatalok fülhallgatót
hordanak és a zene dübörgését hallgatják. És mégis: a harang nem hallgat. Az
Isten hangja, az idő múlása, az örökkévalóságra szóló figyelmeztetés még
mindig szól. És csendje is beszél. Mert nemcsak akusztikus, hanem lelki
csend is van. A figyelmeztetés némasága, amely csak az érző, értő, figyelő
szív számára hallható.
Ez a harang több, mint tárgy. Ez tanú. Ez küldött. Ez
imádság.
Őseink számára a harang a közösség hangja volt. Az élet
ritmusába ágyazott szentség. Öröm és gyász, esküvő és temetés, vészjelzés és
reményhirdetés, születés és végső búcsú kísérője. Az emberi élet istenes
léptékének őrszeme. És ma is az akar lenni. Csak épp a kérdés nem az,
megszólal-e a harang, hanem: én hallom-e? Mi halljuk-e még hangját?
Képzeljük csak el, ahogy valaki fölmegy a toronyba, leül egy
poros padra, és nézi ezt a százéves harangot. Lassan végig simítja a patinás
fémöntvényt, belélegzi az újonnan ácsolt tartószerkezet fenyő és tölgy gerendáinak
illatát, kinéz az ablakon, és látja az esztelneki és kurtapataki, patak mentén elhelyezkedő
piros fedeles háztetőket. És akkor megérti: ez a harang mindannyiunk
sorsának visszhangja. Ez a harang hallgatása: nem üres csend, hanem időt
hordozó súly – történelem, hit és szeretet csendje. A megélt életé, a kimondott
és elmaradt harangszavaké.
Ezért ma nem csupán emlékezünk. Kérdezünk is.
A harang ma is teszi a dolgát. De egy zajos világban
sokszor süketek vagyunk rá. Zene, hírek, reklámok, rohanás, zaj… És mégis: „Ha
ma meghalljátok az ő szavát, meg ne keményítsétek szíveteket.” (Zsid 3,15)
– figyelmeztet a Szentírás.
Lehet, hogy a harang hangja csendesebb lett. De az
üzenete élesebb, mint valaha. A csendje is szól. A kérdés: megértjük-e?
Ezért ma nemcsak a harangot ünnepeljük – hanem azt is,
amit képvisel:
És ünnepeljük a felelősségünket is: vajon mi
továbbadjuk-e ezt az örökséget? Milyen lesz a mi „harangunk” a következő száz
évben? Szólunk-e még másokhoz? Vagy lassan elnémulunk?
Kedves Testvérek! A mi harangunk jelmondata ez volt: „Egységben
az erő.” Egy évszázad távolából is világít. A mai világban talán így
hangzana új jelmondatunk: „Figyelni tanulni – és újra meghallani Istent.”
Zárjuk hát e megemlékezést egy közös imádsággal:
„Uram, taníts meg hallgatni Téged, amikor más zajok
uralják világomat. Hadd szóljon hozzám, hozzánk a harang, ha már más nem tud.
Legyen ébresztője a szívnek, hívója a léleknek, és őrzője az örökkévalóság
reményének. Ámen.”

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése