A folyosó, ahol a csend beszél – Elmélkedés egy ferences testvér szemével – második rész

Ahogy az ember tekintete végigfut a kolostor folyosóján, mintha az idő is megállna. A világ zajából kiszakadó tér ez, ahol a kőfalakba beivódott ima, a léptek koppanása, a reggeli zsolozsma halk moraja még ma is visszhangzik. Ez nem csupán egy építészeti látvány – ez egy életszemlélet megtestesülése.

„Egy szív, egy lélek – Isten szövetsége nem oszt, hanem egyesít.”

Több mint tíz éve élek itt, az esztelneki ferences kolostor falai között. Ezek a kövek, ezek az ajtók, ablakok és gerendák azóta nemcsak körül vesznek, hanem átölelnek. A felújított régi folyosó, melyen nap mint nap végig megyek – a reggeli ima, a szentmise vagy épp egy esti elmélkedés után – több számomra mint egy puszta tér. Ez a folyosó ima lett. Nemcsak a lábam alatt kopogó padlólapok, hanem a bennem visszhangzó gondolatok, érzések, imák hordozója is.

A kolostor felújítása során gyakran éreztem úgy, mintha nemcsak a falakat, hanem saját lelkemet is restaurálnám. A por és a zaj mögött ott motoszkált egy halk hang: „Ez a hely szent. Tartsd meg szentnek, és segíts másoknak is felfedezni, mit jelent itt lenni Isten előtt.”

A folyosó csendje többet mondott, mint bármely szó. Csend, amely nem üres, hanem Isten jelenlétével telt. Itt tanultam meg, hogy a szerzetesi élet nem nagy tettekből áll, hanem abból a hűségből, amivel nap mint nap újra végig megyünk a belső folyosón – a lélek útján.

Amikor reggelente kinyitom az ablakot, és a fény besüt a hosszú folyosóra, valami mély békesség száll meg. Olyan békesség, amit a világ nem tud adni, de amit Isten minden nap felkínál. És eszembe jut Assisi Szent Ferenc, aki nem templomokat akart építeni, hanem életekkel akarta újraépíteni az Egyházat. Mi itt, ebben a kolostorban, ezt próbáljuk: újraépíteni a csendet, a közösséget, az Istenhez fordulás útjait.

Ez a folyosó egy tanúságtétel. A múlt századok szerzeteseinek hűségéről, imádságos, küzdelmes életéről és a mai testvérek csendes, de kitartó jelenlétéről. A falakon belül életek íródtak, íródnak – imákban, szolgálatban, a hétköznapok rejtett szentségében.

Ha egyszer erre jársz, ne csak nézz, hanem állj meg. Hallgasd meg, mit mond a csend. Mert Isten nem mindig a hegyek zúgásában, az enyhe szellő susogásában, hanem a kolostori folyosók csendjében is jár. Ott, ahol egy szív és egy lélek együtt dobban – Őbenne, aki nem oszt, hanem egyesít.

Szilveszter testvér OFM

Esztelnek, a ferences kolostor folyosójáról