„Érints meg, Uram, hogy termést hozzon életem” - Húsvét 2. vasárnapja

Húsvét második vasárnapját Szent II. János Pál pápa az Isteni Irgalmasság vasárnapjává tette az egész Egyház számára. Ezen a napon különösen is, Isten mérhetetlen jóságát szemléljük, aki Krisztus feltámadása által új életre hívott bennünket. Irgalma nem csupán megbocsátja bűneinket, hanem felemel, átalakít, új szívet ad. Az irgalom az Ő élete bennünk: nem idegen tőlünk, hanem a létezésünk alapja.

Ebben az örömben kapcsolódik össze a mai nap másik hagyománya is: a búzaszentelés. A vetésre hintett áldás szép képe annak, hogy Isten gondoskodása nemcsak a lelkünkben, hanem az egész életünkben jelen van. Az új kenyér reménysége most, a vetés idején, az egész esztendő áldásának előíze. Isten nem feledkezik meg rólunk – sem a lelki életünkről, sem a mindennapi kenyerünkről.

És most tekintsünk a mai szentírási szakaszokra, amelyek mind ebbe az irgalmas, új életbe hívnak bennünket.

Az Apostolok Cselekedeteiből hallottuk, hogy az első keresztények közössége a feltámadt Krisztus erejét hordozta. Kezeik által csodák történtek, a nép bízott bennük, és egyre többen csatlakoztak az Úrhoz. A húsvéti hit nem csupán benső öröm volt, hanem életformáló valóság: a szeretet, az irgalom, a gyógyítás, az összetartozás új világa.

A Jelenések könyvében János apostol látomása megerősít minket: a Feltámadott „az első és az utolsó”, „aki él”, és „örökké él”. Ő megjelent János apostolnak a száműzetés idején Patmosz szigetén, a magányban, a szenvedésben, hogy megmutassa: a húsvéti győzelem nem távoli reménység, hanem jelenvaló valóság. Az ő jobbjában tart minket is – nem kell félnünk.

Szent János apostol könyvéből vett evangéliumi részletben a Feltámadott Jézus megjelenik a tanítványoknak.

Zárt ajtók mögött rejtőztek – féltek. Jézus azonban nem szemrehányással lép közéjük, hanem békességgel: „Békesség nektek!” – mondja. Ezzel a békével küldi, őket az általa megkezdet mű folytatására: „Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer.” A feltámadás nem csupán személyes öröm, hanem megbízatás: az irgalom szolgálatára hív.

De közöttük ott van Tamás is, aki nem volt jelen az első találkozáskor. Amikor a többiek ujjongva közlik vele: „Láttuk az Urat!”, ő szkeptikus marad. Híres szavai – „Hacsak nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg, nem hiszem” – nem puszta hitetlenség, hanem a vágy mély kiáltása: Szükségem van arra, hogy személyesen találkozzak vele! Tamás őszintesége bátorító számunkra: nem kell szégyellenünk a kétségeinket, a kérdéseinket. Isten türelmes velünk, várja a találkozást.

Nyolc nappal később Jézus ismét megjelenik, és kifejezetten Tamáshoz fordul: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd a kezeimet!” Jézus nem elítéli Tamást, hanem közelebb engedi magához. A sebei által mutatja meg szeretetének valóságát. És Tamás – aki eddig kételkedett – most eljut a hit legmélyebb vallomásáig, amely az egész evangéliumban a legszemélyesebb hitvallás: „Én Uram, én Istenem!”

Tamás nemcsak felismeri Jézust, hanem teljes szívével átadja magát Neki. Ez az igazi hit: nem csupán egy elméleti elfogadás, hanem személyes találkozás és önátadás. És Tamás hitvallása ezzel nem ért véget. A hagyomány szerint India földjére ment hirdetni az evangéliumot. Aki egykor kételkedett, az végül életét adta Jézusért: vértanúhalált halt, megpecsételve tanúságtételét.

Tamás apostol története minket is ösztönöz. Nem baj, ha olykor nehéz hinnünk, ha vágyunk az Úr érintésére. Fontos, hogy ne zárkózzunk be, hanem nyissuk meg szívünket: keressük Őt az imában, az Eucharisztiában, a testvérek szeretetében, a szentségekben. És amikor felismerjük Jézust, legyen a szívünk válasza ugyanaz, mint Tamásé: „Én Uram, én Istenem!”

Sőt, tovább bátorit minket, mégpedig arra, hogy a találkozás örömét ne rejtsük el, hanem merjünk tanúságot tenni róla a világban. Ma, amikor sokan kérdésekkel, kételyekkel, közönnyel néznek a hit felé, különösen is fontos a mi tanúságtételünk. Nem harsány szóval, hanem hűséges szeretettel. Nem vitákkal, hanem az életünkkel: ahogyan élünk, szeretünk, megbocsátunk, remélünk.

Ahogy Tamás apostol keze érintette Krisztus sebhelyeit, úgy nekünk is meg kell érintenünk embertársaink sebeit – a szenvedést, a magányt, a szegénységet – hogy rajtunk keresztül Jézus irgalma érinthesse meg a világot.

Ez a mi húsvéti küldetésünk: hogy a Feltámadott élete ragyogjon fel bennünk és általunk a világban!

A mai ünnepen két nagy ajándékot hordozunk: Isten irgalmát, amely újjáteremti életünket, és az Ő gondoskodó szeretetét, amely a föld termésében is kifejeződik. Amikor áldást kérünk a búzára, vetéseinkre, valójában egész életünket bízzuk Istenre. A mag, amelyet most hintünk, a jövő kenyerét hordozza – ahogyan a hit magja is a jövő örök életét hordozza magában.

Ne féljünk hát hinni, kérni, rábízni magunkat az irgalom Istenére! Ne féljünk sebekkel közeledni hozzá – hiszen ő maga is megőrizte a feltámadás után a sebhelyeket, hogy örökre tanúsítsák: szeretete mindent átölel, mindent meggyógyít.

Kérjük ma hittel és hálás szívvel:

– hogy mindig emlékezzünk arra, hogy a keresztség szent vize által tisztultunk meg, amikor Isten szeretetébe fogadott,

– hogy napról napra a Szentlélek erejéből éljünk, aki új szívet és új lelket ajándékozott nekünk,

– hogy soha ne feledjük: Krisztus kiontott Vére váltott meg minket, és ez a szeretet legyen életünk legmélyebb alapja, minden szavunk, tettünk és döntésünk forrása.

És amikor ma az áldozati adományokat felajánljuk, amikor áldást kérünk a vetésre, amikor magunkhoz vesszük a szent Eucharisztiát, jusson eszünkbe, hogy mindez Isten irgalmának jele. Ő, aki megajándékozott minket Krisztusban, nem hagy el bennünket soha.

Ezért legyünk mi is az Ő irgalmának eszközei: életünk legyen áldás a családunk, a közösségeink, a világ számára!

Befejezésül kérjük: „Áldd meg, jó Urunk, a földet és a vetést! Add, hogy legyen kenyér az asztalon, áldás a munkán, béke a szívekben! Esztelneki Szűzanyánk, oltalmazd vetéseinket, oltalmazd családjainkat és életünket! Ámen.”