Minden nagy vallásban megtaláljuk a vezérmotívumot, miszerint az ember keresi Istent. Ezzel szemben a Biblia nem az embert mutatja be Istent keresőnek, hanem az Istent, aki keresi az embert. A világtörténelem első kérdése nem az volt, hogy "hol van az Isten?", hanem Isten kérdezte: "Hol vagy Ádám?"
Így a kereszténységben Isten emberkeresése válik felülmúlhatatlanul erőssé, mert Isten Igéje emberré lett éspedig azért, hogy megkeresse azt, ami elveszett: az elgurult garast, az elkóborolt bárányt, a tékozló fiút. S miután Isten megtalálta az embert, csak azután következhet be az ember Isten keresése. Aminek egyik legszebb, klasszikus példája a 62-ik zsoltárban található: „Isten, te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek, Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped, mint a puszta kiaszott földje… Még fekvőhelyemen is rád gondolok, hajnalig rólad elmélkedem…”
Az a csodálatos, hogy a megtérés itt nem más, minthogy engedjük magunkat megtalálni. Figyelemre méltó, hogy a garasnak illemből nem kell visszagurulnia a háziasszony pénztárcájába. Az asszony az, aki mindent tűvé tesz, csakhogy megtalálja azt, ami az övé. Az elkóborolt bárányért is a gazdája tesz tűvé mindent, hogy megtalálja, s miután megtalálta vállára veszi és hazaviszi. A mai evangéliumban (Lk 15, 1-3. 11-32) szereplő tékozló fiú is, csak azért tér vissza, mert magával vitte az őt szerető atya képét, akinek vonzásából nem tud szabadulni. Az erkölcsi, gazdasági élet mélységeibe süllyedve döbben rá arra, a disznók vályújánál, hogy az atya valójában kicsoda is az ő számára. Istennek ez az ember utáni vágya végigvonul az egész Szentíráson.
Szép szöveget találunk Ozeás (2,16) prófétánál. Olyan szöveg ez, amely az ószövetségi választott népnek szól, de a Szentírás örök érvényű volta miatt, hozzánk is szól, és ma nekünk is van mondanivalója. Éppen ezért, mint személyesen nekem szólót hallgathatom, olvashatom, és ez által az Írás újra feltárul, és időszerűvé válik mindannyiunk számára.
Ozeásnál így szól az Úr a választott néphez: „Azért íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek". A „szívére beszéljek", azt is jelenti, hogy körülrajongjam.
„Körülrajongjam!" Ezt álmai hölgyével teszi egy fiatalember, akinek minden lehetséges és lehetetlen eszébe jut, hogy a hölgy figyelmét, érdeklődését és szerelmét elnyerje. Pont ilyennek mutatkozik a mi Istenünk; kivezet minket a pusztába, és körülrajong. Nagyon sokat jelent számára a szeretetünk. Hasonlót olvashatunk az Énekek Énekében: „A kedvesemé vagyok én, ő meg utánam eped." (7,11) Isten eped utánam!
A Szentírásnak másik nagy, számunkra igen fontos üzenete, hogy nem én választottam Istent, hanem először Isten választott engem. Szent János evangélista első levelében olvashatjuk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Ez hitünk nagy titka.
Nem mi választjuk Istent, ő választ minket. Öröktől fogva „kezének árnyékában rejteget"(Iz 49,2) és „a tenyerére rajzolt"(Iz 49,16) minket. Mielőtt más ember hozzánk érhetne, Isten „titokban formál minket" és „indítja útjára a föld mélyén életünket"(Zsolt 139,15). Mielőtt bármilyen ember dönthetne felőlünk, „anyánk méhében ő szövi a testünk”(Zsolt 139,13). Isten már azelőtt szeret minket, mielőtt emberi lény kimutathatná felénk szeretetét. „Első”(1Jn 4,19) szerelemmel szeret bennünket, határtalan, feltétel nélküli szeretettel, azt akarja, hogy szeretett gyermekei legyünk, és azt mondja, legyünk mi is olyan szeretetteljesek, mint ő maga.
„A tékozló fiú hazatérése” című könyv szerzője (Henri J. M. Nouwen) így vall ezzel kapcsolatosan: „Életem nagy részében küzdöttem, hogy megtaláljam Istent, hogy megismerjem és szeressem őt. Minden igyekezetemmel megpróbáltam követni a lelki-élet irányelveit — mindig imádkozni, másokért dolgozni, olvasni a Szentírást — és elkerülni a számtalan kísértést, hogy elvesztegessem magam. Sokszor elbuktam, de mindig újra próbálkoztam, még a kétségbeesés határán is. Most azon tűnődöm, vajon teljesen tudatára ébredtem-e annak, hogy Isten egész idő alatt próbált megtalálni, megismerni és szeretni engem”.
Az 1300-as években élt Ruysbroek, Ágoston-rendi szerzetes, misztikus, lelki író azt mondja: „Isten az, aki belülről kifelé jön hozzád." Ez azt jelenti, hogy közelebb van hozzám, mint én magamhoz.
Így hát számunkra a kérdés nem az, hogy „Hogyan találjam meg Istent?", hanem „Hogyan hagyjam, hogy Isten megtaláljon engem?" Nem az a kérdés, „Hogyan ismerjem meg Istent?", hanem „Hogyan tegyem lehetővé, hogy megismerjen?" És végezetül, nem azt kell kérdeznem, „Hogyan szeressem Istent?", hanem azt, „Hogyan engedjem, hogy szeressen?"
Isten a távolt kémleli, mint a tékozló fiú atyja, próbál engem megtalálni, és arra vágyik, hogy hazavigyen. Jézus mind a három példázatban, amit arra a kérdésre mond el válaszul, hogy miért eszik együtt bűnösökkel, Isten kezdeményezésére helyezi a hangsúlyt.
Isten a pásztor, aki elmegy megkeresni elveszett bárányait. Isten az asszony, aki lámpát gyújt, kisöpri a házat, és addig keresi az elveszett pénzt, amíg meg nem találja. Isten a tékozló fiuk és otthon maradt fiuk apja, aki figyel, és gyermekeit várja, kiszalad eléjük, átöleli és kérleli őket, könyörög nekik, és arra buzdítja őket, hogy jöjjenek haza, vegyenek részt a lakomán.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de Isten legalább annyira – ha nem jobban – szeretne megtalálni engem, mint én őt. Igen, Istennek – bármennyire is ellentmondásosnak hangzik, de – ugyanannyira „szüksége” van rám, mint nekem Ő rá. Isten nem egy pátriárka, aki otthon marad, nem mozdul és elvárja, hogy gyermekei odamenjenek hozzá, leborulva elnézést kérjenek helytelen viselkedésükért, megbocsátásért könyörögjenek és megígérjék, hogy megjavulnak.
Ellenkezőleg, elmegy hazulról, méltóságáról megfeledkezve fut feléjük, oda sem figyel bocsánatkérésükre és ígéreteikre, hogy majd megváltoznak, s a gazdagon terített asztalhoz vezeti őket.
Mennyire megváltozhatna, mennyivel kiegyensúlyozottabb, derűsebb lehetne lelki-életünk és egyben vonzóbb is egész életünk, ha már nem úgy gondolnánk Istenre, mint aki elbújik és a lehető legjobban megnehezíti, hogy rátaláljunk, hanem úgy, mint aki engem keres, miközben én rejtőzködöm.
Kérdés, kérdések, amire, amikre a nagyböjt csendjében, még a húsvét előtti időszakban jó lenne válaszolnom: miért rejtőztem el és mi az, ami mögé elbújtam Isten elől? Ádám azért rejtőzött el, mert félt az Istentől miután evett a tiltott fa gyümölcséből… A tékozló fiú azért hagyta el az atyai házat, mert megszokta az atya szeretetét, s nem tudta értékelni, csak a disznók vályújánál döbbent rá, hogy mit veszített el valójában az örökség kikérése alkalmával. És én…? Mi az, ami miatt nem élő, vagy nem egészen élő az Istennel való kapcsolatom? Mi az, ami miatt nem eléggé hiteles, nem vonzó a hit illetve a vallásos életem, gyermekeim, unokáim, ismerőseim számára, akiknek üdvössége miatt úgymond aggódom?
Amikor Ádám a bűnbeesés után elrejtőzik, Isten az, aki új kapcsolatra készen kezébe veszi a kezdeményezést; nem engedi, hogy bűnében és szégyenében megkeseredjen. Így van ez ma is, Isten kezébe veszi a kezdeményezést, és szabadító tapasztalatra hív meg, ha nyitott vagyok rá. Igen, Isten keres engem, mert akarja a velem való találkozást.
Amikor Isten szemén keresztül nézem elveszett lényemet, és meglátom hazatértem felett érzett örömét, akkor életem gyötrelmei enyhülnek, bizalmam megerősödik és reménységem új életre kap.
Nem lenne jó Isten örömét fokozni azzal, hogy engedem megtalálni és hazavinni magam, s hagyni Istent, hogy megünnepelje az angyalokkal visszatérésemet? Nem lenne csodálatos mosolyt fakasztani Isten arcán azzal, hogy megadom neki a lehetőséget, hogy rám találjon, elárasszon szeretetével, és rá beszéljen a szívemre?
A közvetlen Isten-tapasztalatot én természetesen nem tudom előidézni; ajándékba kapom. De ha várok, ha mindig kész a szívem-lelkem, az Úr jönni fog, és felismerteti magát velem. Annyira szépen fogalmaz ezzel kapcsolatosan nagy költőnk, Ady Endre „Az Úr érkezése” című versében:
Így a kereszténységben Isten emberkeresése válik felülmúlhatatlanul erőssé, mert Isten Igéje emberré lett éspedig azért, hogy megkeresse azt, ami elveszett: az elgurult garast, az elkóborolt bárányt, a tékozló fiút. S miután Isten megtalálta az embert, csak azután következhet be az ember Isten keresése. Aminek egyik legszebb, klasszikus példája a 62-ik zsoltárban található: „Isten, te vagy az én Istenem, virrasztva kereslek, Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped, mint a puszta kiaszott földje… Még fekvőhelyemen is rád gondolok, hajnalig rólad elmélkedem…”
Az a csodálatos, hogy a megtérés itt nem más, minthogy engedjük magunkat megtalálni. Figyelemre méltó, hogy a garasnak illemből nem kell visszagurulnia a háziasszony pénztárcájába. Az asszony az, aki mindent tűvé tesz, csakhogy megtalálja azt, ami az övé. Az elkóborolt bárányért is a gazdája tesz tűvé mindent, hogy megtalálja, s miután megtalálta vállára veszi és hazaviszi. A mai evangéliumban (Lk 15, 1-3. 11-32) szereplő tékozló fiú is, csak azért tér vissza, mert magával vitte az őt szerető atya képét, akinek vonzásából nem tud szabadulni. Az erkölcsi, gazdasági élet mélységeibe süllyedve döbben rá arra, a disznók vályújánál, hogy az atya valójában kicsoda is az ő számára. Istennek ez az ember utáni vágya végigvonul az egész Szentíráson.
Szép szöveget találunk Ozeás (2,16) prófétánál. Olyan szöveg ez, amely az ószövetségi választott népnek szól, de a Szentírás örök érvényű volta miatt, hozzánk is szól, és ma nekünk is van mondanivalója. Éppen ezért, mint személyesen nekem szólót hallgathatom, olvashatom, és ez által az Írás újra feltárul, és időszerűvé válik mindannyiunk számára.
Ozeásnál így szól az Úr a választott néphez: „Azért íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek". A „szívére beszéljek", azt is jelenti, hogy körülrajongjam.
„Körülrajongjam!" Ezt álmai hölgyével teszi egy fiatalember, akinek minden lehetséges és lehetetlen eszébe jut, hogy a hölgy figyelmét, érdeklődését és szerelmét elnyerje. Pont ilyennek mutatkozik a mi Istenünk; kivezet minket a pusztába, és körülrajong. Nagyon sokat jelent számára a szeretetünk. Hasonlót olvashatunk az Énekek Énekében: „A kedvesemé vagyok én, ő meg utánam eped." (7,11) Isten eped utánam!
A Szentírásnak másik nagy, számunkra igen fontos üzenete, hogy nem én választottam Istent, hanem először Isten választott engem. Szent János evangélista első levelében olvashatjuk: „Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Ez hitünk nagy titka.
Nem mi választjuk Istent, ő választ minket. Öröktől fogva „kezének árnyékában rejteget"(Iz 49,2) és „a tenyerére rajzolt"(Iz 49,16) minket. Mielőtt más ember hozzánk érhetne, Isten „titokban formál minket" és „indítja útjára a föld mélyén életünket"(Zsolt 139,15). Mielőtt bármilyen ember dönthetne felőlünk, „anyánk méhében ő szövi a testünk”(Zsolt 139,13). Isten már azelőtt szeret minket, mielőtt emberi lény kimutathatná felénk szeretetét. „Első”(1Jn 4,19) szerelemmel szeret bennünket, határtalan, feltétel nélküli szeretettel, azt akarja, hogy szeretett gyermekei legyünk, és azt mondja, legyünk mi is olyan szeretetteljesek, mint ő maga.
„A tékozló fiú hazatérése” című könyv szerzője (Henri J. M. Nouwen) így vall ezzel kapcsolatosan: „Életem nagy részében küzdöttem, hogy megtaláljam Istent, hogy megismerjem és szeressem őt. Minden igyekezetemmel megpróbáltam követni a lelki-élet irányelveit — mindig imádkozni, másokért dolgozni, olvasni a Szentírást — és elkerülni a számtalan kísértést, hogy elvesztegessem magam. Sokszor elbuktam, de mindig újra próbálkoztam, még a kétségbeesés határán is. Most azon tűnődöm, vajon teljesen tudatára ébredtem-e annak, hogy Isten egész idő alatt próbált megtalálni, megismerni és szeretni engem”.
Az 1300-as években élt Ruysbroek, Ágoston-rendi szerzetes, misztikus, lelki író azt mondja: „Isten az, aki belülről kifelé jön hozzád." Ez azt jelenti, hogy közelebb van hozzám, mint én magamhoz.
Így hát számunkra a kérdés nem az, hogy „Hogyan találjam meg Istent?", hanem „Hogyan hagyjam, hogy Isten megtaláljon engem?" Nem az a kérdés, „Hogyan ismerjem meg Istent?", hanem „Hogyan tegyem lehetővé, hogy megismerjen?" És végezetül, nem azt kell kérdeznem, „Hogyan szeressem Istent?", hanem azt, „Hogyan engedjem, hogy szeressen?"
Isten a távolt kémleli, mint a tékozló fiú atyja, próbál engem megtalálni, és arra vágyik, hogy hazavigyen. Jézus mind a három példázatban, amit arra a kérdésre mond el válaszul, hogy miért eszik együtt bűnösökkel, Isten kezdeményezésére helyezi a hangsúlyt.
Isten a pásztor, aki elmegy megkeresni elveszett bárányait. Isten az asszony, aki lámpát gyújt, kisöpri a házat, és addig keresi az elveszett pénzt, amíg meg nem találja. Isten a tékozló fiuk és otthon maradt fiuk apja, aki figyel, és gyermekeit várja, kiszalad eléjük, átöleli és kérleli őket, könyörög nekik, és arra buzdítja őket, hogy jöjjenek haza, vegyenek részt a lakomán.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de Isten legalább annyira – ha nem jobban – szeretne megtalálni engem, mint én őt. Igen, Istennek – bármennyire is ellentmondásosnak hangzik, de – ugyanannyira „szüksége” van rám, mint nekem Ő rá. Isten nem egy pátriárka, aki otthon marad, nem mozdul és elvárja, hogy gyermekei odamenjenek hozzá, leborulva elnézést kérjenek helytelen viselkedésükért, megbocsátásért könyörögjenek és megígérjék, hogy megjavulnak.
Ellenkezőleg, elmegy hazulról, méltóságáról megfeledkezve fut feléjük, oda sem figyel bocsánatkérésükre és ígéreteikre, hogy majd megváltoznak, s a gazdagon terített asztalhoz vezeti őket.
Mennyire megváltozhatna, mennyivel kiegyensúlyozottabb, derűsebb lehetne lelki-életünk és egyben vonzóbb is egész életünk, ha már nem úgy gondolnánk Istenre, mint aki elbújik és a lehető legjobban megnehezíti, hogy rátaláljunk, hanem úgy, mint aki engem keres, miközben én rejtőzködöm.
Kérdés, kérdések, amire, amikre a nagyböjt csendjében, még a húsvét előtti időszakban jó lenne válaszolnom: miért rejtőztem el és mi az, ami mögé elbújtam Isten elől? Ádám azért rejtőzött el, mert félt az Istentől miután evett a tiltott fa gyümölcséből… A tékozló fiú azért hagyta el az atyai házat, mert megszokta az atya szeretetét, s nem tudta értékelni, csak a disznók vályújánál döbbent rá, hogy mit veszített el valójában az örökség kikérése alkalmával. És én…? Mi az, ami miatt nem élő, vagy nem egészen élő az Istennel való kapcsolatom? Mi az, ami miatt nem eléggé hiteles, nem vonzó a hit illetve a vallásos életem, gyermekeim, unokáim, ismerőseim számára, akiknek üdvössége miatt úgymond aggódom?
Amikor Ádám a bűnbeesés után elrejtőzik, Isten az, aki új kapcsolatra készen kezébe veszi a kezdeményezést; nem engedi, hogy bűnében és szégyenében megkeseredjen. Így van ez ma is, Isten kezébe veszi a kezdeményezést, és szabadító tapasztalatra hív meg, ha nyitott vagyok rá. Igen, Isten keres engem, mert akarja a velem való találkozást.
Amikor Isten szemén keresztül nézem elveszett lényemet, és meglátom hazatértem felett érzett örömét, akkor életem gyötrelmei enyhülnek, bizalmam megerősödik és reménységem új életre kap.
Nem lenne jó Isten örömét fokozni azzal, hogy engedem megtalálni és hazavinni magam, s hagyni Istent, hogy megünnepelje az angyalokkal visszatérésemet? Nem lenne csodálatos mosolyt fakasztani Isten arcán azzal, hogy megadom neki a lehetőséget, hogy rám találjon, elárasszon szeretetével, és rá beszéljen a szívemre?
A közvetlen Isten-tapasztalatot én természetesen nem tudom előidézni; ajándékba kapom. De ha várok, ha mindig kész a szívem-lelkem, az Úr jönni fog, és felismerteti magát velem. Annyira szépen fogalmaz ezzel kapcsolatosan nagy költőnk, Ady Endre „Az Úr érkezése” című versében:
Mikor elhagytak,
Mikor lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép tüzes nappalon,
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Mikor lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép tüzes nappalon,
De háborús éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Imádkozzunk! „Isten, mi Atyánk, egyedül Te tudod; milyen lehetne az életünk. Taníts meg arra, hogy jelenléted csendjében megértsük azt a titkot, hogy a Veled való találkozásban, tekintetedben és szavadban már sokan felismerték magukat, mint a Te képedet és hasonlatosságodat.
Engedd elhagynunk mindazt, ami akadályoz a Veled való találkozásban, és abban, hogy átadjuk magunkat a Te Igédnek.
Segíts megengednünk, hogy megtestesüljön bennünk az a kép és hasonlatosság, amit Te alkottál rólunk.” Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése