„Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” – Évközi 22. vasárnap

Kurtapataki Szent Péter és Pál kápolna

Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23) hallhattuk, hogy „Összegyűltek Jézus köré a farizeusok, és néhány írástudó Jeruzsálemből” – s a tanítványok kapcsán, akik az „ősök hagyományainak” nem tettek eleget, kötekedően kérdezték Jézustól: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait?” Válaszként Jézus ezeket mondja: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem…, az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok”.

A vallás valódi értelme nem más, mint hogy Istennel élő, személyes, bensőséges kapcsolatban éljünk, hogy az Ő akaratát, törvényét teljesítsük, ami létezésünk igazsága és segít, hogy jól éljünk. Viszont ha a vallás elveszíti valódi értelmét, akkor helyét másodlagos fontosságú szokások gyakorlása veszi át, amelyek leginkább az embernek azt a szükségletét elégítik ki, hogy úgy érezze: rendben van Istennel való kapcsolata. Márpedig a külső vallásosságnak a belső kifejezőjének kell lennie. Ha nincs meg a belső, akkor a külső csupán képmutatás.

A mai evangéliumi szakasz szerint ez a gyakorlat már Jézus idejében is veszélyeztette a korabeli vallást, de sajnos korunk kereszténységében is tetten érhető, ezért nekünk is el kell gondolkodnunk, azon, amit Jézus a farizeusoknak és írástudóknak mondott.
Jézus óva int minket attól, hogy úgy gondoljuk: a törvény külsődleges betartása elegendő ahhoz, hogy jó keresztények legyünk és hogy elnyerjük az örök üdvösséget. Amint abban az időben, a farizeusok esetében, úgy ma is fennáll a veszély, hogy azt higgyük, a helyünkön vagyunk, vagy – ami még rosszabb – jobbnak tartsuk magunkat másoknál pusztán azért, mert betartjuk a szabályokat, a szokásokat, még ha nem is szeretjük felebarátainkat, ha keményszívűek, gőgösek, büszkék, megszólók, rágalmazók vagyunk is.
Az előírások betű szerinti betartása terméketlen dolog, ha nem változtatja meg az ember szívét és nem mutatkozik meg a konkrét tettekben: vagyis meg kell nyílni az Istennel való találkozás előtt és a Szaváról való elmélkedésnek, keresni kell az igazságosságot és a békét, segíteni a szegényeket, a gyengéket, az elnyomottakat.
A szentatya, Ferenc pápa mondta: „Mindannyian tudjuk, hogy közösségeinkben, plébániáinkon, lakóhelyünkön mennyit ártanak az egyháznak, mennyi botrányt okoznak azok az emberek, akik nagyon katolikusnak mondják magukat, gyakran járnak templomba, de aztán a hétköznapi életben elhanyagolják a családjukat, rosszat mondanak másokról - veszekedést szítanak, haragot tartanak - és így tovább”.
Jézus elítéli azt a magatartásformát, amely csupán a törvény betűjét tartja szem előtt. Elítéli azt a magatartásformát, amely nagyobb hangsúlyt fektet a külső tisztátalanságra, mint a belső, a lélek, a szív tisztaságára.
A Bibliában a szív a gondolkodás, az akarás és így az erkölcsi élet székhelye. A szívben lakik a lelkiismeret, így a vallási-erkölcsi élet, az igazi istentisztelet, az Istenbe vetett bizalom székhelye. Ha e szív gonosz, akkor gonosz tettek fakadnak belőle, ezért nem a piszkos kéz, hanem a gonosz, bűnös szív teszi tisztátalanná az embert; s akkor hiábavaló minden rituális tisztálkodás, mert a víz nem teszi tisztává a belsőt.

A hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „Boldogok a tiszta-szívűek, mert ők meglátják az Istent”(Mt 5,8). Isten a tiszta szívűeknek mutatja meg önmagát. Még akkor is, ha talán koszos, mosatlan a kezük. Ugyanis, „kívülről semmi se kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle – a szívéből – származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,15) – mondja az Úr Jézus.

Tehát nem a külső dolgok tesznek, vagy nem tesznek minket szentté, hanem a szívünk az, amelyik tükrözi a szándékainkat, a választásainkat, azt a vágyunkat, hogy mindent Isten iránti szeretetből tegyünk, vagy ne tegyünk.
A külső viselkedés csak következménye a szívbéli döntésünknek, nem pedig fordítva: csupán a külső viselkedésünkkel, ha nem változtatjuk meg szívünket, nem vagyunk igazi keresztények. A jó és a rossz közti határvonal bennünk, a szívünk mélyén húzódik.
Képmutatás, ha valaki csak a törvény betű szerinti megtartására törekszik, aki csak a külsőségre, a látszatra ad, arra, hogy mit szólnak, mit tartanak felőle az emberek, vagy túlzott fontosságot tulajdonít bármi más külsőségnek, ugyanakkor szíve tele van bűnnel, rosszasággal.

Azt hiszem ma is, sok esetben igazat adhatunk India nagy bölcselőjének Mahatma Gandhinak, aki egy alkalommal ezt mondta: „A képmutatásnak és az őszinteség hiányának a korában élünk. Bármely valláshoz is tartozzanak az emberek, csupán a vallás külsőségeivel törődnek. Annak alapvető elveire ügyet sem vetnek”.
Pedig Szent Bonaventúra, a ferences hittudós szerint: „Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” Ugyanis az igazi szabadság abban áll, hogy az ember örömét leli a jóban, kedve telik Isten akaratának teljesítésében és az emberek boldogításában, a nekik való örömszerzésében.

Éppen ezért az embernek belső világát kell megtisztítani először, tanítja Jézus, mivel „az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,21). A szív megtisztítása, megtérése nélkül nem lehet megtartani Isten törvényeit sem, mivel a törvényeknek pontosan az a céljuk, hogy kiszabadítsák az embert a káros szenvedélyek szolgaságából, a bűn, az anyagvilág rabságából, és így szabaddá, s alkalmassá tegyék Isten és a felebarát szeretetére, szolgálatára.
A szív megtisztulása, megtérése nélkül nem lehet tiszta a kezem sem és nem vehetek ajkamra őszinte szeretetről, irgalomról, megbocsátásról szóló szavakat sem, mert ez kétszínűség, kettős élet lenne. Ehhez őszinte és megtisztult szívre van szükség.

Befejezésül, kérjük a Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására az Úrtól, hogy ajándékozzon nekünk tiszta szívet, amely mentes minden képmutatástól. Minden álszentségtől mentes szívet kérjünk, hogy képesek legyünk a törvény szelleme szerint élni és elérni annak célját, amely nem más, mint az Isten, a felebarát és az önmagunk iránti helyes szeretet. 

Az Erdélyi Ferencesek éves találkozója 2021.

„Ti is el akartok menni?” - Évközi 21. vasárnap

 Szentírási rész: Jn 6,60-69

A választott nép a pusztai vándorlás végén, arra készül, hogy belépjen az Ígéret földjére. Ekkor Józsué választás elé állítja őket: vagy a bálványokkal közösködnek, vagy Isten mellett döntenek. A nép válasza egyhangú: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneknek szolgáljunk!” (Józs 16,18) Sajnos a gyakorlatban, amint már korábban is előfordult, a választott nép továbbra is ingadozik az Istenhez való hűség és a bálványimádás között. Elméleti szinten megtörtént a döntés: a nép elismeri, hogy egyedül az Úr az Istene, és ha a jövőben sokan meg is szegik ezt az ígéretet, mindig marad egy kis csoport, amely megőrzi a hűséget.
Az első olvasmány üzenete tehát: nem elég, ha az életben egyszer Isten mellett döntöttünk. Ezt a választást mindennap meg kell újítani, nem feledve, hogy lehetetlen egyidejűleg Istennek és a világ olyan elméleteinek, hiúságainak és szeszélyeinek szolgálni, amelyek voltaképpen bálványok.

Az evangéliumban, „élet kenyeréről” szóló hosszú beszéd végén Jézus is választás elé állítja hallgatóit. Valaki vagy elfogadja az emberek táplálására adott teste és vére misztériumát, vagy elszakad tőle. Szavain nem csak a zsidók botránkoztak meg, hanem „tanítványai közül is sokan” zúgolódtak: „Kemény beszéd! Ki hallgatja!” – mondták, s elhagyták Jézust. S Jézus mégsem változtat stílusán, csak a hit szükségességére figyelmeztet: „A lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek”.
Nem megbotránkozásra vagy vitára van tehát szükség, hanem hitre. Hit nélkül, a megvilágosító és éltető Szentlélek nélkül Krisztus Testének misztériuma is csak külsőség, formalitás marad, ami nem segíti a lelket, nem ad életet. Hit nélkül tökéletesen ismerheti az ember a Krisztus testéről és véréről szóló tanítást, láthatja a kenyeret és a bort, de nem érti meg a szavak és jelek által rejtett valóságokat.

A hit elutasítása következtében már a „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”, elpártoltak tőle. A kenyérszaporítás, az ingyen kenyér, az igen, azt szeretnék! Ezért Messiás-királlyá akarták választani azon nyomban, hogy jóllaktak a megszaporított kenyérrel. De amikor Jézus a kafarnaumi zsinagógában kifejti ezzel a jellel kapcsolatban, hogy miről van szó: az élet kenyeréről, amely ő maga, aki a mennyből szállott alá, akkor megbotránkoznak benne, és ott hagyják.
Francois Mauriac a ’Jézus élete’ című regényében, ezzel kapcsolatosan így szólítja meg a Mestert: „Uram, túl messze mentél! Nem azt hirdetted, amit vártak tőled. Ennek a tömegnek földi kenyér kell!... De Te valami mennyből alászállott kenyérről beszéltél, Eucharisztiát ígértél, örök életet hirdettél. Vedd már észre magad! Hát kit érdekelnek ezek? Vagy kiszolgálod a tömegízlést, vagy nincs rád szüksége a világnak!”
Igen a világ, az Ádámi ember földi gondjainak megoldását, jólétéről, kényelméről való gondoskodást várja Istentől. Elég az e világi Messiás nekik. De mivel az Úr Jézus nem a tömegízlés szerint kívánta megvalósítani hivatását, követői megfogyatkoztak, fogyatkoznak ma is.
Az Úr visszautasításának vagy a vele szembeni közömbösségnek leggyakoribb oka, ma is az a tény, hogy olyasmit követel, amit áldozat vállalás nélkül nem lehet megvalósítani. E világi szemmel nézve túlságosan szigorú az evangélium, néha meg egyenesen kellemetlen dolgokat vág a fejünkhöz, olykor életvitelünk, gondolkodásmódunk megváltoztatását várja el tőlünk, illetve olyan értékekhez való ragaszkodást követel tőlünk, amik a mai kor embere számára lassan kezdenek idegenné válni, kimenni a divatból. Mint például az élet védelme és oltalma, a fogamzástól a természetes halálig. Mint a házastársi hűség, a házasság előtti tisztaság, az önzetlen- érdek nélküli szolgálat és ellenségszeretet, a feltétel nélküli megbocsátás, az igazmondás, a kétszínűség feladása, a szükségben lévő megsegítése, és még folytathatnánk a felsorolást… Mindez kemény és nehéz dolog nem kell a mai embernek, még ha az örök életéről van is szó.
Ennek az önzésnek a legvisszataszítóbb fajtája, az, amikor valaki azt szeretné, hogy Isten is hozzá igazodjék. Sokan a vallásosságtól általában azt kívánják, hogy saját, egyéni igényeiket támassza alá, elégítse ki, azokat részesítse előnyben. S ha nem ez történik, ott hagyják Istent, Jézust, a vallást éppúgy, mint azokat az embereket, akik nem az ő szájuk íze szerint beszélnek. Elfelejtik, hogy az igazi vallásosság, a kereszténység tényekre és főleg egy személyre, Jézus Krisztusra épül.
Az evangéliumi szakasz szerint Jézus „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”. 

S mit tett Jézus ezek után? 1. Nem vont vissza semmit a tanításából. Sőt! Hatszor egymásután, különböző formában, újból és újból visszatért alaptémájára, vagyis arra, hogy ő valóságos testét és vérét akarja itt hagyni az Eucharisztiában. 2. Nem ajánlott kompromisszumot. Nem kezdett alkudozásba: „Jó, akkor megelégszem a szimbolikus jelenléttel is, – s amikor a kenyeret eszitek, és a bort isszátok, akkor majd gondoljatok rám”. Elvekben nem ismert megalkuvást! 3. Nem rendel el népszavazást sem. Nem akarja tudni: legalább kétharmados többség kívánja-e az Eucharisztiát? Nem érdekli a különböző közvélemény-kutatók népszerűségi indexe sem. 4. Nem mond le messiási címéről sem, mint valami sértett pártelnök. Ámbár tudja, hogy így életútja a Kálvárián át vezet a mennyei dicsőségbe. 5. Nem izgatja a kudarc. Nem érdekli, hányan tartanak ki mellette. Nem roppan össze a tömeges visszalépés, hitehagyás, elidegenedés közepette sem.

Megdöbbentő, hogy az Úr Jézus egy szóval sem tartja vissza a menni készülőket, nem marasztalja őket, sőt a Tizenkettőhöz fordulva kérdezi: „Ti is el akartok menni?” Igen, Krisztus misztériuma, tanítása egyetlen és egységes: az ember vagy teljesen elfogadja, vagy teljesen megtagadja, de nincs középút, nem válogathat közöttük: ezt még elfogadom, ez még megvalósítható, ez még beillik a mai divatba, közgondolkodásba, de az már nem, az „kemény beszéd” ki hallgatja.
Éppen ezért sem a hitetlenek iránti együttérzés, sem a távoli testvérek visszavonzása nem jogosíthat fel bennünket arra, hogy meghamisítsuk, felhígítsuk mindazt, amit Jézus tanított. Őnála jobban senki sem szerette az embereket, senki jobban nem akarja üdvösségüket. Mégis inkább sok tanítványát elveszítette, semmint hogy egy szót is megmásítson abból, amit mondott, tanított.

Végül is kik mennek el? A csalódottak: akiknek kellett az ingyen kenyér, de a mennyeit nem igényelték. A hitetlenek, akik kemény beszédnek tartották Jézus szavait és nem hajlandók változtatni gondolkodásmódjukon, életvitelükön.
Kik maradnak? Akik hisznek a szeretet végső győzelmében, illetve akik még nem tudnak dönteni, csak sodrodnak az árral, vagy akik döntöttek, de nincs bátorságuk felvállalni döntésüket, így hát kettős életet élnek, látszólag Jézushoz tartoznak, de valójában már elszakadtak tőle, nem hisznek benne! Az Úr Jézus ki is mondja: „Vannak köztetek, akik nem hisznek”. Szent János evangélista finom ösztönnel megérzi, hogy Júdás már akkor hitetlen volt – erre utalást is tesz az evangéliumi szakaszban, igaz nem mondja ki a nevét, de tudni lehet, hogy róla van szó és a hozzá hasonlókról, akik még látszólag Krisztus követői közé tartoznak, de már nem az ő tanítása szerint élnek.
Ugyanis a mai evangéliumi szakasz két ember típus bemutatásával zárul. Az egyik Péteré, aki kifejezetten szerepel. Aki bár nem egészen érti Jézus szavait, mégis ragaszkodik hozzá, és megnyitja szívét az Igének, akinek megvilágosító szavai örök életet adnak. „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.
A másik típus, Júdásé, aki bár nem kifejezetten szerepel az evangéliumi szakaszban, de a tizenkettőhöz tartozik. Ő kettős életet élve egyelőre a csoportban marad, de máris a sötétség felé halad, és afelé, a démonikus vonzás felé, amelyet a sötétség szimbolizál (13,26–30).

Az eukarisztia meghirdetése Krisztus hiteles választásának próbaköve lett a nép, a tanítványok és az apostolok számára is. Az Eukarisztia titkában való hit különbözteti meg minden időben Krisztus igazi tanítványait.
Éppen ezért amikor a közömbösség vagy az önzés, kísértéseket okoz a hit terén, gondoljunk arra, hogy bizonyára nem a hitben, hanem magunkban van a hiba. Kényelmességünkben, megátalkodottságunkban, üres, élettelen hagyományokhoz való ragaszkodásunkban, vagy téves elképzeléseinkben.
Gondoljunk ilyenkor Péter szavaira: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Hiába is mennénk bárhová, mert számunkra nem adatott más, akiben üdvözülnünk lehetne, csak Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember, aki ígérete alapján, közöttünk maradt az Oltáriszentségben, mert feleletet akar adni életünk végső kérdéseire, erőt a küzdelemhez, vigaszt a megpróbáltatásban, nyugalmat a végső órán. Ne botránkozzunk, hanem inkább igazítsuk gondolatainkat, magatartásunkat, s életvitelünket Jézushoz, a jézusi tanításhoz.
Befejezésül egy kérdés, amit házi feladat gyanánt kellene megoldani az elkövetkező napokban: Én, személy szerint miért vallom magam kereszténynek, azaz Krisztushoz tartozónak, s miért maradok az Egyházban, amikor annyi sokan elhagyták, miért járok templomba, amikor annyi sokan nem teszik? Meggyőződésből vagy gyávaságból? Mindenki maga válaszoljon ezekre a kérdésekre, de nem ártana egymással is megbeszélni. Bárcsak Péterrel vallhatnánk öntudatosan: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.

Koncert a Ferences templomban

Vasárnap, augusztus 22-én az esztelneki ferences templomban koncertre (orgona, hegedű) kerül sor a 11 órás szentmisét követően. 

Klasszikus művek (Vivaldi, Bach, Veracini műveiből és a Kájoni Kódexből) kerülnek bemutatásra, amelyeket a Csíkmadarasi, Péter és a Ványolos család tagjai adnak elő. 

Már a szentmisében is ők lépnek föl. Szeretettel hívunk és várunk minden érdeklődőt, Esztelnekről és a környező településekről.

Nagyboldogasszony

A mai napon hitünknek azt a titkát ünnepeljük, hogy a Szűzanyát földi életének befejezése után Isten egyedülálló módon megdicsőítette azzal, hogy testét is az égbe emelte anélkül, hogy romlást szenvedett volna. A Szűzanyának ez az ünnepe azt jelzi számunkra, hogy a feltámadás után testünknek is része lesz az örök boldogságban.

Miért tett Isten kivételt a Boldogságos Szűzanyával? A válasz a mai ünnep szentmiséjének prefációjában található, amely így fogalmaz: „A romlástól méltán óvtad meg az ő testét, mert csodálatosan világra hozta, megtestesült Fiadat, minden élet szerzőjét”- vagyis, mert ő az Istenanya.

A Boldogságos Szűzanya menybevételének hittitkát 1950-ben XII. Pius pápa hirdette ki dogmaként, azaz minden katolikus hívő számára kötelező hitigazságként. Ez semmiképpen sem azt jelentette, hogy az Egyház ezzel valamilyen új hitigazságot kívánt volna bevezetni. Csak hittételként fogalmazta meg azt, amit már régen vallottak hívő tagjai. Így szól a hittétel lényegi része: „A szeplőtelen, mindenkor Szűz Istenanya Mária, miután befejezte földi életének pályafutását, testestől, lelkestől föl lett véve a mennyei dicsőségbe”.
Ez a hittétel a Boldogságos Szűzanya esetében két hitigazságot fogalmaz meg. Az egyik, hogy Mária Isten Fiának az édesanyja, vagyis: Istenanya. A másik, hogy élete végén fölvétetett a mennybe.

Mindkettő történetileg is a régmúlt századokba nyúlik vissza. Az Efezusi zsinat (431) Isten Anyjának nevezi a Boldogságos Szűz Máriát. A szentek tiszteletében pedig jelentős nap a mennyei születésnap – haláluk napja, ekkor tartják liturgikus ünnepüket. Ennek kapcsán Jeruzsálemben kezdődik el Mária elalvásáról (dormitio), átlépéséről (transitus) illetve felviteléről (assumptio) szóló tanítás kifejtése és magyarázata.
Így az Egyház egyetlen más szentről sem beszél. Mindezzel együtt Mária, a Boldogságos Szűz mégis valóságos ember, akinek története, sorsa, életrajza, élete van. Élete, amely követendő példa a mi számunkra, mert teljesen Istenből ered, Őérte van, és Őbenne van. Ezért hirdeti boldognak őt minden nemzedék.

Az emberéletet már sokan hasonlították úthoz. Egy út akkor jó, ha vezet valahová. A hegymászó reméli, hogy a jelzett út elvezeti a hegycsúcsra, ahonnan élvezheti a gyönyörű kilátást. A vándor reméli, hogy az út haza vezeti a családi házba, ahol szeretettel fogadják. Jó tudni, hogy az utat emberek készítették, hogy emberek jártak, sőt célba is értek rajta. Vannak ugyanis csalóka utak is. Eleinte szélesek, kitaposottak, de aztán mind gazosabbak, szűkebbek, végül elvesznek a semmibe, vagy épen a szakadékba torkollanak.

Ami általában az utakra igaz, érvényes az emberéletre is. Az is akkor jó, ha egy szép célhoz vezet. Az emberélet útja is akkor megbízható, ha valaki számunkra készítette, és ha valaki már végig is járta, sőt szerencsésen célba is ért. Ha nem ismernénk ezt az utat, azt gondolhatnánk, hogy az emberi élet utjának végállomása a sír, a megsemmisülés. És ez nem valami fényes, biztató cél. Az odavezető út nem érdemel túl sok erőfeszítést.
Ám a sír a hívő keresztény ember számára az emberélet útjának csak látszólagos végállomása. Mert a történelem folyamán volt egy sír, amelyet üresen találtak, az Úr Jézus sírja. Annál az üres sírnál mondta az angyal a kenettel érkező asszonyoknak: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt”. Jézus az „elsőszülött a holtak közül” (Kol 1,18) – írja Szt. Pál apostol. Mivel ő föltámadt, mi is feltámadunk és átalakulunk. Így hát életutunk célja nem a megsemmisülés, hanem az Istennel való találkozás, a boldog egyesülés. Vele leszünk eggyé, és részt veszünk a Szentháromság örök szeretet-áradásában.

Halálunkkal felérkezünk a csúcsra, amelynél fenségesebbet és magasztosabbat elgondolni sem lehet. Hazaérkezünk az atyai házba, amelynél szebbet, jobbat elképzelni sem lehet. Amivel kapcsolatosan Szent Pál apostol így fogalmaz: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1 Kor 2, 9).

Jézus anyjáról, Máriáról hittel valljuk, hogy számára ez a hazaérkezés, ez a találkozás, a feltámadás és átalakulás már megtörtént halála alkalmával.
Viszont jó tudni, hogy a megtestesült és feltámadt Isten Fia, Jézus minden ember számára készített egy utat, amely az örök, a feltámadott életbe vezet, és amelyet Mária járt végig elsőként. Ahogy a már idézett prefáció fogalmaz: „az Istenszülő Szüzet fölvetted a mennybe, így ő lett Egyházad megdicsőülésének kezdete és példája, zarándok néped vigasza és biztos reménye”.
Ezért is nevezi Máriát a II. vatikáni zsinat az Egyház példaképének. Hiszen mi mindnyájan abban reménykedünk, ami Máriában már valóság.
Mária tehát példaképünk abban, hogy mi fog történni az emberi testtel Krisztus második dicsőséges eljövetelekor, a feltámadáskor.
De ami fontosabb: nem csak testünk sorsát mutatja meg Mária, hanem azt is, hogy hogyan kell élnünk, hogy erre a megdicsőülésre eljussunk. Hiszen, Mária nem csak anyja, hanem leghűségesebb tanítványa is volt Jézusnak.
Emlékezzünk arra, hogy pünkösdkor ott találjuk az apostolok között, amint együtt imádkozik velük. Az Egyház tanítása vallja, hogy Mária azóta is imádkozik velünk és értünk Istennél a dicsőségben: az Egyház, vagyis mindannyiunk anyja lett, különleges közbenjárónk Istennél.
 
Máriánál senki sem tehetné jobban magáévá Kis Szent Teréz szavait: „Érzem, hogy nyugalomra térek… De leginkább azt érzem, hogy elkezdődik a küldetésem, hogy megszerettessem a jó Istent úgy, ahogy én szeretem, hogy az én kis utamat a lelkeknek adjam. Ha az irgalmas Isten meghallgatja kívánságom, a mennyországom a földön fog eltelni a világ végéig. Igen, a mennyei boldogságom az lesz, hogy jót teszek a földön”. Kis Szent Teréz ebben is felfedezte és megélte Mária hivatását. Csupa jót tesz a földön, hány és hány ember tanúja ma is annak, hogy Mária nem veti meg, a hozzá menekülök könyörgését…
A Feltámadt Jézusról azt írja Pál apostol: „közbenjár értünk”(Róm 8,34). Jézus közbenjár értünk az Atyánál, Mária pedig hathatósan közben jár értünk a Fiúnál.

Mária hite, szeretete és Krisztussal való tökéletes egysége legyen példakép számunkra. Ahogyan ő hordozta Krisztust, s volt Isten engedelmes szolgálóleánya, s ahogyan ő volt a leghűségesebb tanítvány, úgy nekünk is példát véve róla Krisztus-hordozókká és hűséges tanítványokká kell lennünk. Mert ez a hiteles kereszténység, ez példaértékű a környezetünk számára, amely távol került Istentől.

Íme, ez a mai ünnep üzenete, erre tanít bennünket a ma ünnepelt hittitok. Ezért imádkozzunk, hogy méltók legyünk erre a nagy ajándékra és példaképre, Máriára. Hogy mi is Krisztus-hordozókká váljunk, és hűséges tanítványok maradjunk az élet minden vihara közepette is. Így hát a szentmise áldozás utáni könyörgésével kérjük: „Urunk, Istenünk, add, kérünk, hogy a mennybe felvett Boldogasszony közbenjárására a feltámadás dicsőségébe jussunk”- add kegyesen, hogy akit Szent István királyunk példája szerint Nagyasszonyunknak tisztelünk a földön, annak örök társaságában örvendezhessünk a mennyben! Ámen

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése: Évközi 20. vasárnap (Aug. 15.)

1.    Szentmisék a héten:
-    Hétfőn és kedden reggel ½ 8-tól lesz szentmise a ferences templomban.
-    Kedd délutántól szombatig Rendi nagy találkozó és továbbképző van Csíksomlyón, amin kötelező részt vennünk, ezért a többi napokon nem lesz szentmise plébániánkon. Súlyos beteg vagy elhalálozás esetén forduljanak a kántor úrhoz, ő majd szól a Kézdiszentkereszt-i plébános úrnak, ő vállalta, hogy helyettesit bennünket, míg távol vagyunk. 

2.    Pénteken, aug. 20-án, Szent István király, főegyházmegyénk alapítójának főünnepén a szokásos perkői búcsú Kézdiszentléleken a Szent István szobornál való 10 órai gyülekezővel veszi kezdetét. Ezt követi a felvonulás a Perkőre, útközben elvégzik a keresztutat, majd déli 12 órakor kezdődik a búcsús szentmise. 

3.    A jövő vasárnap, augusztus 22-én a ferences templomban koncertre kerül sor a 11 órás szentmisét követően. Klasszikus művek (Vivaldi, Bach, Veracini műveiből és a Kájoni Códexből) kerülnek bemutatásra, amelyeket a Csíkmadarasi, Péter és a Ványolos család ad elő. Már a szentmisében is ők lépnek föl. 

4.    Augusztus 28-án lesz Csíkszentdomokoson a megemlékezés és egyházmegyei zarándoknap Márton Áron püspök születésének 125. évfordulója kapcsán. Az egyházmegyei zarándoknapra autóbuszt szeretnénk indítani Esztelnekről is, ha lesz elegendő jelentkező. Iratkozni szerda estig a Keresztes üzletbe lehet. Bővebb információval majd a jövő vasárnap jelentkezünk.
5.    Gyógynövények megáldása…

Emlékeztető az évközi 19. vasárnap hirdetéséből - imavirrasztás Nagyboldogasszony előestéjén

Szombaton, az előző évek gyakorlatához híven, ebben az évben is ima és engesztelő ájtatosságot tartanak Budapesten, a Szent István Bazilikában, Nagyboldogasszony ünnepére virradóan nemzetünk lelki és erkölcsi megújulásáért. Ebbe az imádságos virrasztásba szeretnénk mi is bekapcsolódni az Esztelnek-i ferences templomban.

Délután 6 órától mutatunk be szentmisét és azt követően szentségimádást végzünk: „Nagyboldogasszonnyal az Úr előtt”.
A szentmise előtt egy fél órával szentgyónási lehetőség lesz.

Kérjük a kedves testvéreket, hogy akik tenni akarnak nemzetünk és helyi közösségeink erkölcsi és lelki megújulásáért, keresztény jövőnkért, azok vegyenek részt a közös imavirrasztáson és engesztelésen.

Jövő vasárnap, Nagyboldogasszony főünnepén vasárnapi program szerint lesznek a szentmisék és ezek keretében megáldjuk a gyógynövényeket, amiket a kedves testvérek hoznak magukkal.

Augusztus 28-án lesz Csíkszentdomokoson a megemlékezés és egyházmegyei zarándoknap Márton Áron püspök születésének 125. évfordulója kapcsán. Az egyházmegyei zarándoknapra autóbuszt szeretnénk indítani Esztelnekről is, ha lesz elegendő jelentkező. Iratkozni a Keresztes üzletbe lehet, augusztus 18, szerda estig. Bővebb információval majd a jövő vasárnap jelentkezünk.

„Kelj föl és egyél!”- Évközi 19. vasárnap

Ferences templom - Esztelnek

Szentírási részek: 1Kir 19,4-8 / Jn 6, 41 – 51.

A mai vasárnap Isten üzenetének központi gondolata az égből alászállott Kenyér, az Eukarisztia, vagy ismertebb nevén az Oltáriszentség, azaz Krisztus Teste és Vére.

Az első olvasmány (1 Kir 19,4-8) nagyszerűen vezeti be ezt a gondolatot: Akháb, izraeli király feleségének, Izebelnek haragja elöl menekülő Illés próféta, testi-lelki erejében megfogyatkozva, kiábrándultan roskad le egy borókabokornál a pusztában és így sóhajt fel: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!”
Illés kísérlete, hogy Izraelt visszavezesse a választott nép Istenéhez, csődöt mondott. Miután késhegyre menő harcot vívott a Baál istenség papjaival az egy igaz Isten tiszteletéért és győzött, most mégis menekülnie kell a Baál istenséget tisztelő királyné haragja miatt, s meg kell tapasztalnia, hogy próféta voltában is olyan egyszerű, sebezhető és szegény ember, mint mindenki más. Ezért van elkeseredve. Meg szeretne halni végső kétségbeesésében, kilátástalanságában.

Azt hiszem, mindannyiunk előtt ismerős a tény, hogy az ember milyen könnyen kétségbe esik, amikor legszentebb tervei máról holnapra összedőlnek, amikor meg nem értéssel találkozik, amikor szavait és tetteit, szándékosan, azaz tudatosan félremagyarázzák, azonban Isten nem hagyja el az érte küzdőket. Illés a pusztán keresztül a pogány királynő haragja elöl Isten hegyére, Hórebre menekül, ahol Mózes azt a Törvényt kapta, amelyért ő, a próféta egy életen át küzdött.
A boróka bokornál a fáradt, kimerült próféta álomba szenderül és álmából egy hang ébreszti fel: „Kelj föl és egyél!” Isten angyala kenyeret és vizet tett mellé, másodszor is. A fölhívásra fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt, ennek az ételnek erejéből, míg célba nem ért, egészen Isten hegyéig, a Hórebig.
A próféta letörtsége azok tapasztalatát tükrözi, akik vallásos életet élve, talán azt hiszik magukról, hogy ők különbek a többi embernél, s egy adott pillanatban erőtlenül a földön találják magukat. Illés próféta története arra figyelmezteti az embert, hogy önmagában elégtelen, és állandóan szüksége van Isten segítségére, az erőforrásra, mely az élet kenyeréből származik.
Isteni étel állítja talpra Illés prófétát, és ad neki erőt arra, hogy hosszú meneteléssel elérje a szent hegyet, ez a csodálatos eledel, amiből a próféta evet, az Eukarisztia, az Oltáriszentség előképe, amelynek erejével a keresztény is végig járhatja élete vándorútját, és célba érhet, elnyerheti az örök boldogságot, vagyis Isten boldogító színe látását.

Az evangéliumi szakaszban az Úr Jézus erről a csodálatos eledelről, erről az erőforrásról, az „égből alászállt kenyérről” beszél, ami, a zsidók körében zúgolódást vált ki. Az Élet Kenyerével kapcsolatosan is érvényesek Pál apostol szavai, amiket a Krisztus keresztjével kapcsolatosan mondott, miszerint: „A zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége”(1 Kor 1,23-24).
A zúgolódás oka, hogy Jézus korában az volt a hiedelem, hogy a várva-várt Messiás csodálatos módon fog eljönni. Az emberek azt várták, hogy a Messiás, szó szerint, az égből száll alá. Arra vártak, hogy valami látványos esemény történik, és természetfölötti jelek lesznek az égben, s akkor meglátják majd, ahogy Isten Fölkentje, a Messiás leszáll az égből.
Ezzel ellentétben, amikor a jól ismert Józsefnek, az ácsnak „fia”, Jézus kijelenti, hogy „Én vagyok az!” (Jn 8,24,28), akkor zavarba esnek, nem tudják összeegyeztetni a valóságot saját elképzelésükkel. Jézust jól ismerték – legalábbis azt gondolták –, tudták, hogy mikor, hol és hogyan jött el. „A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, amiért azt mondta: ’Én vagyok az égből alászállott kenyér’. Így érveltek: ’Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” (Jn 6,41-42) S amint a vita mélyül, még nyíltabban mondják: „Tudjuk, honnan való ez a férfi, de amikor a Messiás eljön, senki sem tudja, honnan való!” (Jn 7,27)
Jézus testével, lelkével, vérével valóságos ember volt, ismerték Őt és a családját (Mk 6,1-6). Kortársainak ez megnehezítette, hogy a hallatlan üzenet lényegét felismerjék. Hogy jöhetett ez az ember „a mennyből”? – amikor jól ismerjük, teszik fel a kérdést. Láthatjuk tehát, hogy Jézus zsidó kortársainak nemcsak azzal volt problémájuk, hogy Jézus testét adja a kenyérben, hanem már azzal is, hogy a második Isteni Személy, az Ige testté, azaz emberré lett.
Ha megpróbáljuk megérteni, hogy a mindenható és örökkévaló Isten irántunk való szeretetből hétköznapi, hozzánk hasonló halandó ember lett, akkor valószínűleg könnyebben elfogadjuk Jézus titkát, aki a kenyér színében önmagát adja nekünk eledelül, irántunk való szeretetből. De ha csökönyösen ragaszkodunk ahhoz, hogy Istennek a mi elképzelésünk szerint kell cselekedni, akkor sok mindent nem fogunk megérteni.
Hogyan jön le Isten az égből? Hogyan lép be az életünkbe? A mai evangélium rámutat arra is, hogy Isten a mindennapi emberek által közeledik hozzánk, akikkel a hétköznapi életünkben találkozunk.

A kérdés nem az, hogy Isten eljön-e hozzánk vagy sem, hanem sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e felismerni és befogadni Őt, vagy sem?
Szent Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvashatunk arról, hogy milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a következőket írja le: „Ekkor döbbentem rá először, milyen erős, milyen lázas vágy ég Teréz anyában a Szentség iránt. Csodálkozva figyeltem, hogy szemei csaknem éhes vággyal követik az Oltáriszentséget. Amikor letérdelt, hogy magához vegye, biztosan az Úr lábainál térdelt. Azóta tőle magától is hallottam: nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni. Ha látom Jézust a Kenyér színe alatt, akkor meglátom Öt a szegények nyomorult testében. Ezért van szükség a Krisztussal való egységre. Ha mély hittel közeledem az Eukarisztiához, természetesen megtudom Őt érinteni a nyomorult testekben is, hiszen Ő mondta – Én vagyok az Élő Kenyér”.

Ki tudja mindezt, ha nem is megérteni, de legalább elhinni? Jézus azt feleli: senki, hacsak nem indítja rá az Atya, aki Őt küldte. Tehát hagynunk kell, hogy Ő indítson és vezessen minket.
Mivel Jézus kortársai nem hisznek benne, ezért nem tudnak átlépni az Úr szavainak anyagi értelmezésén. Nem tudják elfogadni, hogy az Élet Kenyere, az Eukarisztia, az Úr Jézus megtestesülésének, emberré levésének, mondhatnánk azt is, hogy „lepárolt koncentrátuma”. Másrészt viszont a hit ajándék: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött nem vonzza”(Jn 6,44). Márpedig az Atya mindenkit vonz, az ember feladata pedig az, hogy engedjen ennek a vonzásnak és hagyja, hogy az Atya tanítsa: „Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”(Jn 6,45).
Jézus kortársainak bűne abban rejlik, hogy megátalkodottan elutasítják Isten szavát, amely Krisztus által jutott el hozzájuk. Márpedig aki elutasítja Krisztust, az nem mehet az Atyához, annak az örök boldogságban sem lehet része. Csak az részesedhet az örök
boldogságban, aki hisz az Atya küldöttében.
Megdöbbentő Jézus kortársainak az ellenállása, pedig a tanítványokhoz hasonlóan, ők is láthatták az Úr Jézus csodáit, hallhatták tanítását, s mégsem hittek benne.

Krisztus ma is jelen van Egyházában, bárki találkozhat vele az Oltáriszentségben, és mégis hányan vannak, akik számára közömbös az Úr Jézus szentségi jelenléte templomainkban, akik nem tudnak mit kezdeni ezzel a csodálatos isteni ajándékkal, vagy akik nem hisznek szentségi jelenlétében: hitünk szent titkában.
Nem véletlen, hogy Jézus az Oltáriszentség, az Eukarisztia meghirdetése előtt, annyira hangsúlyozta a hit szükségességét. Aki hisz, abban az Úr szavai semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy Ő valóban a mennyből alászállott élő kenyér, s aki testét eszi az örökké él. „Aki e Kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51) - mondja az Úr.
Az Úr Jézus az Ő kijelentésével a testi halált nem szüntette meg, még csak nem is csökkentette a vele járó félelmet. Biológiailag az ember, ez a mostani, a föld anyagából alkotott ember, nem számíthat örök jövőre.

De azaz ember, akire Isten rátekint, akihez Ő szólott, az, akinek élete eggyé vált az emberré lett Isten Fia életével, az Oltáriszentségből táplálkozva, az bejut a nagybetűs Életbe, és megmarad örökre. Így az ember örök élet utáni vágyálma Jézus Krisztussal eleven valósággá válik, beteljesedik, hiszen szavát adta rá: aki hisz benne, annak örök élete van.

Az Úr Jézus arra is utalást tesz, hogy a zsidók, akiket a manna táplált a pusztában a negyvenéves vándorlás idején, meghaltak, viszont Illés próféta az angyal által hozott ételtől annyira megerősödik, hogy célba ér, eljut a szent hegyig, ahol az Úr titokzatos módon kinyilatkoztatta magát neki.

A keresztények, vagyis azok, akik Teréz anyához hasonlóan, mélységes hittel engedelmeskedünk Krisztus felszólításának: vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, mert ez az én testem, ez az én vérem, azok, testi-lelki erőt nyernek a mindennapi élet terhének, olykor súlyos keresztjének hordozásához, kétségbeejtő problémáinak a megoldásához, s Jézus ígérete alapján „örökké él”-ni fognak. Vagyis földi pályafutásuk végén szemtől szembe látni fogják Istent.