Teo-vlog 1. Feltámadt

S ki ne szomjaznék? - Pünkösd

 Szentírási részek: Olv. ApCsel 2,1-11   Ev. Jn 20,19-23

Szent János evangéliumában olvashatjuk, hogy „a (sátoros) ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak.” Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus”(7,37-39).

Jézus itt a legmélyebb vágyainkat szólaltatja meg: szomjúságról beszél. S ki ne szomjaznék? A nagy melegben vízre, s a mindennapokban igazságra, szeretetre, megértésre, megbecsülésre, emberibb életre, arra, hogy életünk értelmet nyerjen.

Így tekintve, mindnyájan szomjazzuk Őt, akkor is, ha nem nevezzük nevén a szomjunkat. És ekkor a várás egyszerre több: sóvárgás lesz, emésztő vágy, amely betöltésre vár, valamiképpen így voltak az apostolok is az utolsó vacsora termében, amint olvastuk az evangéliumi szakaszban: „Amikor a hét első napján beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak… Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket! - mondta. E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátják bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot”. (Jn 20, 19-23)

Milyen kevéssé látványos ez az elő-pünkösd! Se lángnyelvek, se nyelveken való beszéd… Igaz, nem kellett a bámészkodó turistákból hívőket faragni, amint olvashatjuk az első pünkösddel kapcsolatos leírásban, itt egy félelemtől reszkető, maroknyi, kiábrándult csapatba, az apostolokba kellett erőt, bátorságot önteni.

Az Úr Jézus nem magyarázkodik az apostoloknak, hogy miért nem kell félniük. Szemrehányást se tesz, hogy az asszonyok szavára nem hittek föltámadásában.

Jézus azt teszi, ami évezredek óta bevált "recept" sok-sok gyászolónál: a gyászoló feladatot kap, hogy ne sebeivel, ne bánatával, hanem feladatával foglalkozzon. E receptben a küldetés áll: „amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket”.

Milyen hatalmas küldetés, mily nagyhatalommal: „Vegyétek a Szentlelket!” Ember ezt nem bírná elviselni. De amint XVI. Benedek nyugalmazott pápánk mondta beiktatása alkalmából: aki Krisztusban hisz, többé nincs egyedül!

A mai első olvasmány arról számol be, hogy a zsidó pünkösd napján „ugyanazon a helyen” ahol Jézus először jelent meg az apostoloknak, az utolsó vacsora termében, kiáradt a Szentlélek rájuk, és ez által az egész világra. Bár mindezt ismerjük, mégis elég idegenkedve, nehézkesen közeledünk ehhez az ünnephez, mintha nem éreznénk annyira magunkénak, mint a Karácsony, vagy Húsvét ünnepét.

Talán azért van ez, mert a pünkösdben nem annyira az eseményt, mint inkább a titkot ünnepeljük. Pünkösd misztériumában legfontosabb a harmadik isteni személy, a Szentlélek lényegének megértése, természetesen amennyire ez emberileg lehetséges.

Újra és újra tudatosítanunk kellene, hogy a Szentlélek által is Isten lép közénk – akárcsak a Fiú által –, az ő szeretete fordul az emberek felé. Tehát a Szentlélek a kapcsolatnak a lelke, a megváltás eseményének az állandósítója.

A Szentlelket az elfelejtett istenként is szokták említeni. Pedig, valójában azt is mondhatnánk, hogy a legistenibb isteni személy és egyben a leglényegesebb is: a Szentháromság személyei közötti kapcsolat és egyben a szeretet és az egység lelke.

S mégis mintha pünkösd jelentősége megfakult volna az emberi szívekben. Pedig benne a közösséggé, az Egyházzá válást is ünnepeljük. Hiszen az apostolok addig csak fizikailag találkoztak a feltámadottal, most önmagukban élhetik meg a feltámadás valóságát.

Pünkösdöt a bátorság ünnepének is nevezhetnénk. Az apostolok, akik gyáván eloldalogtak a halálra ítélt Krisztus mellől, pünkösd után a Lélek erejével, bátran kezdik hirdetni a feltámadott Krisztus dicsőségét és életük kockáztatása árán, a vértanúságot is vállalva tesznek tanúságot a Krisztusba vetet hitükről.

A Lélek a megelevenítő erő. Már a teremtéssel kapcsolatban is megemlíti a Szentírás, hogy akkor „Isten lelke lebegett a vizek fölött”. Vagy amikor „az Úristen megalkotta az embert a föld porából” akkor lelket lehelt belé, s így lett az ember élőlénnyé (Teremtés könyve 2,7).

A Lélek az, aki az anyagnak értelmet, a céltalan életnek célt ad, és ami összetartozik, azt összekapcsolja, ha az ember igényeli, ha akarja.

Mintha a mai ember elfelejtette volna azt a képességét, hogy ami valóban összetartozik, mint például - apa és anya, család és gyerek -, azt össze is kapcsolja, de nem csak a látszat, hanem a valóság szintjén is.

Sajnos való igaz, hogy sok a kapcsolat nélküli, vagy a látszat kapcsolatban élő ember, sokszor az internetnek, a virtuális világnak is köszönhetően, különösképpen fiataljaink között, akik így kiszolgáltatottá válnak, és akiket a reklámok által könnyen lehet manipulálni, vezetni, akár a halálba, az öngyilkosságba is.

Lélek nélkül, nincs, ami megvédje őket a jóléti társadalom kísértésétől és a virtuális világ csapdáitól. Tudniillik ami örömöt, boldogságot a kapcsolataiban megkaphatna, legyen szó: családi, házastársi vagy baráti viszonyról, azt a kapcsolatok nélküli ember az anyagi javakban vagy a virtuális világban próbálja megtalálni.

Ezért sokkal fontosabb figyelni a Szentlélek valóságára, hiszen Ő a kapcsolatnak is a lelke.

Mindenki megértheti a pünkösdöt, ha helyesen ünnepli. Vagyis nem pusztán pihenőnapnak tekinti. Az ünnep mindig találkozás, amely módot ad a szembesülésre önmagunkkal, az életünkkel, a mellettünk élő emberrel. Áldásos lenne, ha csendet teremtenénk magunkban, hogy végiggondoljuk, hová is tart az életünk, a közösség élete, amelynek tagjai vagyunk, a család élete, amelynek alkotó elemei vagyunk, a falu, a város élete, amelyhez tartozunk. Jó lenne, ha elmélkednénk azon, hogy mit tehetnénk a kapcsolatainkért, a családért, a szeretteinkért, a közösségünkért. Nem feledve, hogy „a Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele”(1 Kor 12, 7).

Gondoljunk Máriára, a Boldogságos Szűzanyára, aki szívébe véste a pásztoroktól hallott szavakat és „el-elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19.51).

A hit szavainak és igazságainak befogadása, hogy életté, hogy gyümölcsözővé váljanak, a Szentlélek működésével valósul meg és növekszik bennünk – mondta a Szentatya, Ferenc Pápa. Ebben az értelemben tanulnunk kell Máriától, újból át kell élnünk „igenjét” – maradéktalan készséget kell mutatnunk arra, hogy befogadjuk az Isten Fia által küldött Szentlelket életünkbe, aki a befogadás pillanatától képes teljesen átalakítani, megújítani azt.

#összetartozás100folk

Pünkösdszombat ünnepi szentmise. Élő közvetítés 10 - órától. Május 30. 2020

2020 Pünkösd nyitószentmise. Élő közvetítés 18 - órától. Május 29. 2020

Ferenc pápa Csíksomlyón: Kovács Gergely érsek emlékezik

Éppen azért az óráért jöttem! - Húsvét 7. vasárnapja

 Szentírási részek: ApCsel 1,12-14 // Jn 17,1-11a

A mai szentmise első olvasmányának és evangéliumának közös témája az ima. Az első olvasmányban az apostolok-cselekedete, arról számol be, hogy az apostolok Urunk mennybemenetele után visszatérnek Jeruzsálembe, és az emeleti teremben, ahol együtt szoktak lenni, ahol az utolsó vacsorát elfogyasztották az Úrral, ott a Boldogságos Szűzanya köré gyűlve, imádkozva várják az Úr Jézus által megígért Szentlelket.

Az evangéliumi szakasz Jézus főpapi imájából idéz egy részt. Az Úr Jézus az útólsóvacsora termében mondja el főpapi imáját, hangosan, tanítványai körében, közvetlenül kínszenvedése, kereszthalála előtt: „Jézus szemét az égre emelve így szólt: »Atyám, elérkezett az óra! Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon”(Jn 17,1-2).

Az Úr Jézus életének egyik legmegrendítőbb állomása minden bizonnyal az Olajfák hegyi, ahol szembenéz a nagy választással: életét mentse, maga magát igazolja, vagy az Atya akarata szerint szolgáltassa ki magát azoknak, akik már életére törnek, s ezzel vállalja a biztos szenvedést és a halált. „Most mélyen megrendült a lelkem – mondja az olajfák hegyén. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám dicsőítsd meg nevedet” (Jn 12,27-28).

Ez Jézus órája, amelyre oly nagyon készült küldetése teljesítésének kezdete óta. Szent János evangélista sokszor említi ezt az órát, amely felé a Mester tudatosan halad.

Jézus gondolatai erre az „órára” irányulnak, kereszthalálának órájára, mert a halál által lép majd be a feltámadás dicsőségébe, vagyis abba a dicsőségbe, amelyben része volt már a világ teremtése előtt. A világba lépve, a megtestesülés által, amikor Pál apostol szavaival élve „szolgai alakot öltött”, megsemmisítette ezt a dicsőséget: most viszont, amikor halálával eltávozik ebből a világból, azt kéri, hogy visszatérhessen ebbe a dicsőségbe.

Halálával azonban nem szűnik meg küldetése, a halál csak az első elengedhetetlen lépés. Ezt egy második követi, nevezetesen a feltámadás, a megdicsőülés. Az önként vállalt halál után a dicsőségesen feltámadott Krisztus dicsőíti meg az Atyát és üdvözíti az embereket, mert hatalmat kapott, hogy örökéletet adjon nekik. Tehát, amikor Jézus főpapi imájában saját megdicsőítését kéri, akkor az Atya dicsőségét és az emberek üdvösségét is kéri.

Az Úr Jézus miután önmagáért imádkozott, apostolaiért és általuk minden benne hívőért könyörög: „értük könyörgök.”

Az Atyához tartoznak, nem csupán teremtményi voltuk miatt, hanem mivel az Atya apostoli tevékenységre választotta ki őket és e választás után Fiának adta őket. Ezért mondja „a tieid voltak, és nekem adtad őket”(6). Jézus odaadó szeretettel szerette és őrizte őket. Bevezette apostolait Isten titkaiba, átadta nekik az Atya szavát, tanítását, amit ők el is fogadtak: „az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták”(8).

A távozni készülő Jézus most aggódik értük. Mintha akarata ellenére hagyná őket a világban, ahol ezer veszélynek és harcnak vannak kitéve. Ezért megindító gyöngédséggel bízza őket az Atyára: „értük könyörgök… akiket nekem adtál, mert a tieid… Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád”(9,11). Az apostoloknak itt kell maradniuk, hogy Krisztus küldetését folytassák. Ezért fohászkodik tovább így: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól”(15).

A világ egyrészt az Isten teremtette kozmoszt, földi létünk színterét jelenti. Másrészt ez a világ az antivilág; a hitetlenség, a gyűlölet és a szeretetlenség központja, a keresztény élet követelményeivel ellentétes és annak ellentmondó világ, ami a bűn birodalmát is jelzi: a Biblia gyakorta úgy beszél erről a világról, mint az istenellenes tényezők összességéről. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanítványait ne vegye el a világból, a világ szónak mindkét jelentésére gondol. A tanítványnak a földi életben kell tanúságot tennie, és itt kell megküzdenie a sötétség hatalmával.

A bűn hatalmával viaskodó tanítvány nem marad támasz nélkül: mert Jézus arra kéri az Atyát, hogy tanúságtevőit óvja meg a gonosztól. A gonosz nem más, mint a bűnös világ, a személyes sátán, vagyis azoknak az istenellenes tényezőknek az összessége, amelyek személyek vagyis emberek közvetítésével érik el a tanítvány belső világát. Amikor Jézus arra kéri az Atyát, hogy óvja meg tanítványait a gonosztól, erőt kér számukra, hogy eredményesen tudjanak küzdeni az istenellenes hatalmakkal szemben, és hatékonyan tudjanak együttműködni Isten üdvözítő akaratával.

Az Apostolok-cselekedete arról számol be, hogy negyven nap múlva, amikor Jézus halála által már belépett az égi dicsőségbe, az apostolok ismét az utolsó vacsora termében vannak. A Mester már nincs közöttük, hogy velük és értük imádkozzék, de jelen van Mária, az Istenanya és segíti őket.

Az apostolok nem felejtették el Jézus imáját, és biztosra vehetjük, hogy magukévá tették. Jézushoz hasonlóan az atya dicsőségét és az emberek üdvösségét kérik, saját maguk számára pedig segítségért könyörögnek, hogy Krisztus hűséges tanúi lehessenek. Így várják a Szentlélek eljövetelét: „egy szívvel, egy lélekkel, állhatatosan imádkozva… Máriával, Jézus Anyjával”(Csel 1,15).

Azzal a Máriával, akit Isten, mint a reménység gyönyörű képét, szent Fiának anyját, az emberi nem legszebb virágát, állítja elénk. Isten választotta ki ezt a leányt; létének első pillanatától kezdve elárasztotta kegyelmével, és kiszemelte a megtestesült Istenfia, Jézus anyjává. Nem emberi apától született Jézus, így mutatta meg az Isten, hogy bár Jézus valóságos ember, nem az ember önerejének alkotása, hanem az ő szeretetének ajándéka. Úgy volt rendjén, hogy Jézus az „atyám” szóval csak az ő mennyei Atyját szólíthassa.

Minthogy „Istennél semmi sem lehetetlen”(Lk 1,36), a Szentlélek csodálatos ereje teszi szűzen anyává Máriát. És Mária hisz az Istennek. „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid”(Lk 1,38) - feleli az Isten angyalának.

Ott áll Mária édes fia keresztfájánál: ő az egyetlen, aki még akkor is, ott is hisz benne. De ott van az apostolok között is, a mennybemenetel utáni napokban, és az első pünkösd napján, amikor mindnyájukra leszáll a Szentlélek.

Nekünk is az apostolokhoz és Máriához hasonlóan kell készülnünk Pünkösdre: imával és jó-cselekedetekkel Istent dicsőíteni, és így felkészíteni szívünket a Szentlélek befogadására, imádkozni az Egyházért és pásztoraiért, s minden ember üdvösségéért.

Ugyanakkor a világban maradás és a bűn hatalma elleni küzdelem nekünk is feladatunk. És ez a feladat mindenképpen felülmúlja erőinket. Ne feledjük azonban, hogy Jézus értünk is imádkozott, számunkra is kérte az erőt. De nemcsak értük könyörgök – mondja –, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem (Jn 17,20). Ebből az erőforrásból merítve vállaljuk tehát földi létünk valamennyi terhét, harcoljunk a bűn ellen, hogy Isten igazságában megszentelt személyekké válhassunk.

És ne feledjük Mária az Isten szeretetétől elárasztott, a Krisztustól megváltott, a Szentlélektől betöltött ember tökéletes példája, az Egyház legtökéletesebb tagja és mintaképe. Ő a mennyországban sem tétlen: anyai szívébe zárja nemcsak Jézust, hanem valamennyi gyermekét, ezért kérjük: „imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján”. Ámen.

Templomi hirdetés – Húsvét 7. vasárnapja

Holnap de. ½ 11-től szabad téri szentmise a lourdesi barlang és templom közötti parkban.
Aki teheti, tartson velünk, hogy közösen, a mezők virágaival együtt dicsérjük az Ég Urát.

A jövő vasárnap, Pünkösd napján szintén szabadtéri szentmise lesz de. ½ 11 órától.

Úgy kell élnünk, hogy életünk örökké-valósítható lehessen – Áldozócsütörtök

Nyárádremetei oltárkép

Szentírási részek: ApCsel 1,1-11; Mt 28, 16-20.

Ha kezünkbe vesszük az Újszövetségi Szentírást és figyelmesen tanulmányozzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy szent Lukács evangéliumát azzal fejezi be, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok Cselekedeteit kezdi (hisz mindkét könyvnek ő az írója): vagyis Jézus mennybemenetelével.
A Jézusról szóló írás éppen azért az egyetlen igazi örömhír az emberiség számára, mert Jézus a mennyből, az Atyától jött közénk a földre, és emberségünket az Atyához vitte, miközben isteni személyével mindig is az Atyánál volt.

A Szentlélek alkotta meg Mária méhében az örök Ige, Jézus testét, és a Szentlélek dicsőítette meg ugyanezt a testet, vagyis feltámasztotta, és felmagasztalta az Atya jobbjára.

Szent Lukács két könyve abban is megegyezik, hogy mindkettő a Szentlélek elküldésével kezdődik. Amint Krisztus földi teste a Szentlélektől fogantatott Mária szíve alatt, úgy Titokzatos Teste, az Egyház is a Szentlélektől fogantatott Pünkösd napján, és benne teljesedik ki az utolsó napon. Ebből azonban az is következik, hogy az Egyház, amelyet mi megkeresztelt emberek alkotunk, az Egyház is oda fog fölemelkedni, ahol már a Fő, Krisztus van emberi természetével: a mennybe, az Atya jobbjára.
Igazából ebből a hitből forrásozik a mai ünnepi szentmise bevezető könyörgésének kérése: „Mindenható Istenünk, hadd ujjongjunk szent örömmel és hadd vigadjunk gyermeki hálaadással, mert szent Fiadnak, Krisztusnak mennybemenetele a mi fölemelkedésünk: ahová ugyanis a Fő eljutott dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test, az Egyház, reménységben.”

Ahhoz, hogy jobban megérthessük Krisztus mennybemenetelének lényegét, gondolnunk kell arra, ami ennek ellenpólusa, arra, amit a Hiszekegyben így fogalmazunk meg „Szála alá poklokra”. Jézusnak a nagyszombati poklokra szállása és a föltámadása utáni negyvenedik napon történt mennybemenetele az egyetlen üdvösségtörténeti eseménynek a két szélső, legtávolabb eső pontja.

Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől félünk, s talán most a járványos, karanténos időszakban még félelmetesebbé vált – a bűnbe esett ember magánya, egyedülléte, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot, ami Krisztus halála előtt se a mennyországhoz, se a pokolhoz nem tartozott, hiszen mindkettő még zárva volt, ezt nevezték az alvilágnak. Ide szállt le a jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavait: „Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is”(138.zs.).

Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, a magányban is velünk van.
Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb, annál is rosszabb, fájdalmasabb. Ez az értelmetlen lét, az örökre magára maradt ember létezése. Ezek után lett Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember, a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk, vagy, ahogy Ő maga mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

A mai napon, Áldozócsütörtökön, a szomszédos Kézdialmás és  szülőfalum Nyárádremete búcsús ünnepén, a nagyszombati alászállásnak az ellentétére tekintünk, vagyis Krisztus mennybemenetelére. Ezt a Hiszekegy így fogalmazza meg: „Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”.
E kijelentés nem Jézus Krisztus isteni személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennybe volt, hanem emberi testére és lelkére. Erre mondja Szt. János apostol: senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia (Jn.3,13).

A mennybemenetel tudomására adja az emberiségnek azt a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökké-valósított formája, hogy Isten felveszi emberségünket az Ő dicsőségébe, sőt a megdicsőülés valamiképpen kiterjed a világmindenségre is.
Mindez annak köszönhető, hogy a második isteni személy egykor emberi testet, emberi természetet vett magára. De teste, amit értünk vett föl, nem jelmez, nem népviselet, amit azért öltött magára, hogy ismerőseinek bemutassa, hanem ezáltal velünk, emberekkel egylényegű lett, amint istenségében egylényegű Atyjával. Vagyis örökre ember is lett. Tehát nem a műkedvelő átmeneti rajongásának szintjén ember, hanem az isteni szeretet valóságában, amely végleges, örökkévaló és soha le nem törölhető bélyeggel jelöl meg mindent, amit magáévá tesz.
Tehát a második isteni személy nemcsak emberré lett, hanem ember is marad egy örökkévalóságon át. Ez azt jelenti, hogy az Úristennek van feltámadott arca, van feltámadott szíve, teste.
S mindez nem az Atyaistenért történt, Ő érte Krisztus Isten maradt, hanem „érettünk, a mi üdvösségünkért” testesült meg, lett emberré, hogy „emberarcú” örökkévalóságunk legyen.

Krisztus mindent magával vihetett a mennybe, mert nem volt egyetlen érzése, gondolata, szándéka sem, amely az Atyáéval ellenkezett volna. Minket is magával vihet, akiknek üdvösségéért leszállott a mennyből a földre, akiket szent vérével megmosott a bűntől, és kiváltott a halál fogságából. Magával vihette Galilea, Júdea szépséges tájait, mert az Atya iránti szeretetében látta őket. Semmit sem látott nélküle, tőle függetlenül.

Most már az embereken, rajtunk múlik, hogy mit választunk: akarunk-e Vele a mennybe emelkedni? Ha igen, akkor az égbe szálló Krisztus tanítása és példája szerint ne a mulandó földi dolgokat keressük, hanem inkább az örökkévalókat. Ha igen, akkor, úgy kell élnünk, hogy életünk: emberi kapcsolataink, döntéseink, szavaink, cselekedeteink örökké-valósíthatóak legyenek.

Vigyázzunk, mert a legédesebb és legbensőségesebb emberi szeretet sem menthető át az örökkévalóságba, ha az az Isten törvényein, vagyis az ő szeretetén, az egyetlen igazi és örök valóságon kívül volt.

A mennybemenetel itt és most történik velünk, amikor nap, mint nap elvetünk mindent magunktól, ami összeegyeztethetetlen Krisztus törvényével, tanításával, szeretetével, és vállalunk mindent, amit szeretete megkíván tőlünk, ami Isten nagyobb dicsőségét, embertársaink javát és lelkünk üdvét szolgálja.

EMMAUSZ (3) - Lukács Imre Róbert: Jóval fizetni a rosszért?

Hogyan imádkozz? - 4. rész - Az első lépések az imában

FIGYELEM

Mai szentmisénket a szabadtéri oltárnál mutatjuk be, NEM lesz élőbe közvetítve. Szíves megértésüket köszönjük.
Aki részt tud venni a szabadtéri szentmisén, hozzon magával maszkot és tartsuk be az előírt távolságot egymás között.

Bocsássuk Isten rendelkezésére az 1%-ot... - Húsvét 6. vasárnapja

Szentírási részek: ApCsel 8,5-8. 14-17 // Jn 14, 15-21

A húsvéti időszak hatodik hetét kezdtük a mai vasárnappal. Húsvéti ünneplésünk vége felé figyelmünket a liturgia lassan hitünk következő nagy eseményére irányítja, pünkösd ünnepére, a Szentlélek kiáradásának a napjára. Amint hallottuk, a mai vasárnap olvasmánya és evangéliuma is erre a készületre figyelmeztet, ezt a készületet segíti elő.

Az olvasmány Péter és János apostol első bérma-útjáról számol be. Szamariában Fülöp igehirdetése következtében sokan megkeresztelkedtek, az apostolok pedig „rájuk tették a kezüket, és azok megkapták a Szentlelket”(ApCsel 8,17). Az evangéliumi szakasz az Úr Jézus búcsúbeszédének egy részét idézi, amelyben Jézus megígéri tanítványainak a vigasztaló Szentlelket, az „Igazság Lelkét” akit az Atya fog küldeni az Ő kérésére, és aki örökre velünk marad.

„Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” (Jn 16,7) – olvashatjuk az Úr Jézus szavait Szt. János evangéliumában.

Miért jobb nekünk, ha Jézus elmegy, és helyette eljön a Szentlélek tevődik fel a kérdés?

Tudjuk jól, hogy Jézus földi működése, halála és feltámadása után 40 nappal felment az Atyához. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztussal, mint, a megtestesült Isten Fiával közel kétezer évvel ezelőtt mindössze pár ezer ember találkozott, látta őt, hallotta tanítását Palesztina területein.

Milyen jó lenne, ha ma is élne Jézus és találkozhatnánk vele, merül fel a gondolat egyesekben. De vajon milyen találkozás lenne az? Valami olyasmi, mint egy-egy pápalátogatás: megvillanna egy-egy tíz vagy százezres tömeg előtt, hallanák a hangját, némelyeknek megadatna, hogy kezet fogjanak vele és kész. A legtöbb hívő örülhetne, ha életében egyszer így találkozhatna Jézussal.

Az Úr Jézus nagyon jól tudta ezt, és ezért mondta, hogy jobb nekünk, ha ő elmegy, és elküldi a Vigasztalót, mert általa és benne mindig találkozhatunk Vele. Mindig személyesen beszélhetünk vele, ő, pedig személyesen válaszol nekünk.

De ez csak a benne hívők számára válhat valósággá. A világ, a kívülállók, a nem hívők számára Jézus megszűnt azzal, hogy meghalt, és talán igaz sem volt a története, vélik közülük sokan.

De vajon mi, akik a keresztségben meghaltunk Krisztussal a bűnnek és újjá születtünk vízből és Szentlélekből, meglátjuk-e a hit szemével, a Szentlélek segítségével Jézust? Vagy mi is ahhoz a világhoz tartozunk, amely vak az ilyen látásra? Mivel a „Lélek”, jelenléte és tevékenysége láthatatlan, teljesen lelki. Az anyagba elmerült és tévelygéstől elsötétedett világ nem ismeri fel, nem tudja befogadni, nyílt ellentétben van „az Igazság Lelkével”.

Valljuk meg: a megkereszteltek és megbérmáltak közül is sokan vakok rá. Mert lehet valaki külsőleg megkeresztelt, lehet elsőáldozó és megbérmált, ha belsőleg nem azonosul a szentséggel, ha nem hisz benne, ha nem engedi, hogy átalakítsa magatartását és formálja életvitelét.

„Következetes dolog-e – tette fel a kérdést a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa amerikai látogatása alkalmával – vasárnap a templomban megvallani hitünket, majd a hét során ezzel ellentétes üzleti ügyeket vagy orvosi beavatkozásokat végezni? Következetes-e egy gyakorló katolikus számára semmibe venni vagy kihasználni a szegényeket, a társadalom peremére szorultakat, a katolikus tanítással ellentétes szexuális viselkedést tanúsítani, vagy az emberi élet ellen állást foglalni? – Őszinte, öntudatos vallásosságra vall-e, hogy miközben a bűnbánat szentségéhez járulunk, és a szentáldozásban egyesülünk a Szentségi Jézussal, a szürke hétköznapok között, nyugodtan áskálódunk mások ellen, szemrebbenés nélkül megrágalmazunk, hazugságot terjesztünk másokról és minden lelkiismeret-furdalás nélkül széthúzást, gyűlölködést keltünk? – Ellen kell állni minden olyan áramlatnak – hívta fel a figyelmet a pápa –, amely azt sugallja, hogy a vallás magánügy. A keresztények csak akkor lesznek nyitottak az evangélium átalakító erejére, ha a hit átjárja életük minden területét”.

A hit és a szentségek között szoros és kölcsönös függőség áll fenn: a szentségek nemcsak feltételezik a szentségekhez járulók hitét, hanem növelik, megerősítik azt, s egyúttal ki is fejezik. A hit mindig előfeltétele a szentségek hatékonyságának, a szentségek ereje összekapcsolódik a hit erejével. A szentség bár önmagában hat, a hit hiányában mégis terméketlen marad.

Egyetlen szentség sem képes átalakítani bennünket, nem hozhat látható eredményeket az életünkbe, ha a hiányzik belőlünk a kegyelem működéséhez szükséges nyitottság, és belső irányultság. Ugyanis Isten nem követ el erőszakot szabad akaratunk ellen, Ő nem erőlteti ránk magát. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20) -, tehát tőlem függ, hogy beengedem az életembe vagy sem. 

Ezért van az, hogy sok keresztény a szentségek gyakori vétele ellenére sem fejlődik lelkileg, nem lesz jobb ember, mivel nincs meg bennük a kellő hit, mivel igazából nem engedték be Jézust az életükbe, illetve nem akarják, hogy formálja az életüket, ennek hiányában pedig nem részesülnek Krisztus halálának és feltámadásának megváltó művében, kegyelmében, mely a szentségek által valósul meg.

Isten kegyelme minden szentségben a hitünkre és szabad akaratunkra épít. Például a szentgyónásban, nincs meg a bűnök bocsánata, ha nincs meg a gyónóban a hitből fakadó belső hozzáállás, az őszinte bűnbánat. Igazából a bűnbánat eredményezi a feloldozást, a bűnök bocsánatát, nem pedig a bűnök listája és nem a pap feloldozó szava. A feloldozás szavai nem varázsigék, melyek mindenképpen megvalósulnak, ha akarjuk, ha nem. Csak akkor, ha a gyónóban megvan az igaz, őszinte bánat, illetve a bűnbánatra való készség, mert bánat nélkül nincs bocsánat!

De így van ez a bérmálásban is. Ha nem akarunk a bennünk lakozó Szentlélekkel együttműködni, akkor ő tétlen marad bennünk, akármilyen ünnepélyes is volt a bérmálási, a püspöki szentmise. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint az a tény, hogy miután megbérmálkoztak fiataljaink, közülük nagyon sokan elmaradnak a templomból, a hittanórákról, nagyon sokan elhanyagolják a vallásos élet gyakorlatait, sőt hitükkel ellentétes magatartást, életvitelt gyakorolnak, holott a püspök előtt tett ígéretük alapján a mindennapjaik az elkötelezett, öntudatos, gyakorló keresztény életről kellene, hogy tanúskodjanak.

A kegyelem, az isteni segítség működését, tevékenységét, úgy lehetne szemléltetni, hogy az ember a 100%-os tevékenységből csak 1%-ot kell teljesítsen azzal, hogy igent mond az Istenre, hogy őszintén vágyakozik utána, hogy akarja a Vele való kapcsolatot, a többi 99%-ot Isten cselekszi. De ha nincs meg ez az 1 %, akkor nincs meg a 99 sem.

Mondjunk tehát minden szentségben igent a Háromszemélyű egy Istennek, akarjuk a Vele való kapcsolatot. Bocsássuk rendelkezésére az 1%-ot, ami részünkről nyitottságot, befogadó készséget, utána való mélységes vágyakozást jelent. Mondjunk igent a Szentléleknek, akinek eljövetelét hamarosan ismét megünnepeljük a Világegyházzal egyetemben.

Ha egy őszinte önmagunkba szállás következtében, ha egy mély lelkiismeret vizsgálat alkalmával azt találnánk, hogy eddig nem működtünk kellőképpen együtt a Szentlélekkel, mi, akik a szentségekhez járultunk, mi, akik már meg vagyunk bérmálva, akkor nem kell újra bérmálkozni, de kell, hogy felszítsuk, felélesszük magunkban a szentségekkel járó kegyelmeket, kell hogy akarjuk az Istennel való együttműködést, az elkötelezett Krisztus követést.

Ezt megtehetjük bármikor, de különösképpen a pünkösdi ünnepekre való megfelelő előkészülettel – akár egyénileg, vagy közösségileg végzett kilenced megtartásával –, miként tették az apostolok az asszonyokkal és a Szűz Anyával az élen az útólsóvacsora termében. Krisztus Urunk mennybemenetele után, kilenc napon át együtt imádkoztak az útólsóvacsora termében, a Szentlélek eljöveteléért. Pünkösd napján pedig „mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek!” Ha mi is őszintén vágyakozunk utána, és kellőképpen készülünk a fogadására, akkor egészen biztos, hogy nem fog cserbenhagyni bennünket, el fog jönni hozzánk, be fog lépni az életünkbe, hogy általa és benne újra és újra találkozhassunk a feltámadt Üdvözítővel, Jézus Krisztussal.

Figyelem – szabadtéri szentmise vasárnap

Kedves Testvérek!

Örömmel tudatjuk, hogy május 17-én, vasárnap délelőtt ½ 11 órától megtartjuk a lourdesi barlang és templom közötti téren végzett közösségi szentmisénket!

Szeretettel várunk mindenkit! Kérjük, értesítsük egymást, osszuk meg minél többen a bejegyzést és mindenben kövessük a járványügyi óvintézkedéseket!

Részletek Gergely érsekatya szabadtéri szentmisével kapcsolatos körleveléből:

A szentmisén résztvevők számára kötelező a védőmaszk viselése és az előírt másfél méteres távolság betartása..

Akik személyesen nem vehetnek részt szentmisén, a rádió és a tévé által sugárzott, valamint az interneten közvetített szentmisékbe és közös imádságokba kapcsolódjanak be.

A legnagyobb veszélynek a betegek és az idősek vannak kitéve. Ezért őket hangsúlyozottan kérjük, hogy vigyázzanak magukra, ne tegyék ki magukat a fertőzés veszélyének, lehetőleg maradjanak otthon.

Azok a személyek, akik az influenza tüneteit mutatják, tartsák magukat távol a közösségtől, ne vegyenek részt a szentmiséken és kerüljék a társas érintkezés bármiféle lehetőségét.

A szentáldozásra vonatkozó eddigi előírások továbbra is érvényben maradnak: a járvány idején csak a kézbe történő áldoztatást alkalmazhatjuk és itt is be kell tartani a másfél méteres távolságot.

A perselyezést a szentmise végén végezzük, a székre kihelyezett kosárba, illetve az álló perselybe tehetik adományukat.

Érsek atya nagyon ajánlja az engedélyezett általános feloldozás alkalmazását azok számára akik szentáldozáshoz szeretnének járulni.

Mit jelent az általános feloldozás?

Az általános feloldozás a bűnbocsánat rendkívüli formája, amely során a hívő (vagy hívők csoportja egyszerre) egyéni és teljes bűnmegvallása nélkül – súlyos szükség esetén, a megyéspüspök engedélyével – feloldozásban részesül.

Súlyos esetekben, amikor gyónási alkalomra nincs lehetőség, felindíthatjuk magunkban a tökéletes bánatot, elnyerve ezáltal Isten bocsánatát. Azonban a tökéletes bánat felindításának magában kell foglalnia a mielőbbi gyónás szándékát is.

Vagyis ahhoz, hogy a Krisztus-hívők az egyszerre többeknek adott szentségi feloldozásban érvényesen részesüljenek, nemcsak az szükséges, hogy kellően fel legyenek készülve, hanem egyszersmind az is, hogy egyénenként elhatározzák azoknak a súlyos bűneiknek kellő időben, azaz a legelső adandó alkalommal, amikor lehetőség nyilik erre, egyenként való megvallását, amelyeket jelenleg nem tudnak meggyónni.

RETEZAT - PREZENTARE GENERALĂ A ARIILOR NATURALE PROTEJATE

Római Riportok - 2020. május 10.

Hogyan imádkozz? - 3. rész - Az ima akadályai

EMMAUSZ (1) - Diósi Dávid: A hit elevensége

Mennynek Királyné Asszonya

Anyák napi köszöntő azoknak az égi örök Édesanyáknak, akik már testben n...

Hogyan imádkozz? - 2. rész - Fogalomtisztázás

STRAND fesztivál All Stars - Mama kérlek

Két rokon hivatás - Húsvét 4. vasárnapja

Esztelneki Madonna - 1750

Amint már a bevezetőben mondottam, az idén május első, húsvét negyedik vasárnapja, nemcsak az Anyák napja, hanem a hivatások (53.) világnapja is.

Egyházunk minden év május első vasárnapján figyelmünket az édesanyákra irányítja, és hálát akar adni a Legszentebb Háromságnak az anyaság, s egyben a nő misztériumáért, s mindazért, amit a női méltóság megvalósított, hiszen az Istenre figyelő nők által „Isten nagy tettei” érvényesülhettek az emberiség javára. Végül is, nemde egy asszonyban és általa történt meg az, ami a földön az emberi történelem legnagyobb eseménye: Isten megtestesülése, emberré válása?

Így, Szűz Mária hónapjának első vasárnapján Egyházunk figyelmünket először az édesanyákra irányítja. Isten Máriában, Szent Fia szülőjének személyében az anyai hivatást a legfelsőbb erkölcsi magaslatra emelte azáltal, hogy Jézus, a második isteni Személy „édesanyától született”(Gal 4,4).

Amióta a betlehemi anya a Megváltót a világra szülte, az anya méhe áldott és megszentelt. Amióta Krisztus maga Máriát ezerszer is édesanyjának nevezte, az édesanya neve megszentelődött. Amióta a szent evangélium kezdetén ezek a szavak olvashatók: „Mária, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek”(Mt 1,16), az anyai méltóság evangéliumi jó hír lett.

Május hava tehát Mária által az édesanyáké, azoké, akik évezredek óta kezükben tartják a világ sorsát. Aki teremtetett, maga is teremtő lett az anyaság által – állapíthatjuk meg igazából minden egyes édesanyáról. S az anyák a teremtéssel együtt vér és lelki közösséget vállalnak gyermekeikkel. „Ékes termőág” énekli róluk a költő, de védő lombok is ők az életben, úgy, mint a középkori festményeken Mária égszínű palástja.

Azáltal, hogy az anya életet ad gyermekének, szent természeti kötelék támad anya és gyermeke között. Erősebb azonban az erkölcsi kötelék, amelyet Isten IV. parancsolata szögez le: „Tiszteld atyádat és anyádat”! A tisztán természetes kötelék meg van az állatoknál is, legalább addig, amíg a kicsi saját maga nem tudja élelmét megszerezni…

Akkor lesz emberhez méltó az anya és gyermek kapcsolata, ha a természetes nívóról természetfeletti síkra emelkedik. Minden erkölcsi rend Isten parancsolatain nyugszik. Éppen ezért az anyák és gyermekek az erkölcsi normák szerint kell, hogy együtt éljenek!

Az anyának az Üdvözítő szava szerint örülnie kell, ha apró ember születik a világra (Jn 16,21). A gyermeket ezért áldásnak és nem átoknak kell tekinteni. A gyermekek viszont hálás szeretettel és tisztelettel tekintsenek szüleikre.

Soha senkire nincs annyira szükség itt a földön, mint éppen a jó édesanyákra. Ezt az igazságot a legjobban a kisgyermek érzi meg. - Nagy Frigyes német császárról jegyezték fel, hogy egy alkalommal összeszedette birodalmában a még beszélni nem tudó árvákat, és gondoztatta őket. Az ápolóknak azonban megtiltotta, hogy beszéljenek hozzájuk. Meg akarta állapítani, hogy emberi segítség nélkül megtanulnak-e beszélni. A csecsemők nem sokáig bírták a kísérletezést. Rövidesen jelentették a császárnak: Uram, már nincsenek árvái.

A gyermekek, akik anyai szeretet nélkül nőnek fel, többnyire rideg kedélyűek, „érzelmileg sérültek” lesznek. Állandó szeretet éhségtől szenvednek, mivel kiskorukban nem volt alkalmuk odasimulni édesanyjuk szívéhez, mivel senki sem mosolygott rájuk, nem csókolta meg őket, nem simogatta meg fejüket. Ezek a gyermekek felnőnek, és fizikailag egészségesek lesznek, mindent megtanulhatnak, csak egyet nem a szeretetet. Olyan lelki sérülés érte őket, amelyet egy életen át nem lehet kiheverni, vagy csak kemény küzdelem és külső segítség által.

Az anyák napja viszont arra is felhívja a figyelmet, hogy nemcsak a gyermekeknek van szükségük édesanyákra, hanem az anyáknak is gyermekeikre. Ahogy fentebb mondottuk: a gyermekek hálás szeretettel és tisztelettel tekintsenek szüleikre, édesanyjukra, akinek életüket is köszönhetik.

Ahhoz, hogy az édesanyák helyt tudjanak továbbra is állni övéik mellett, kell egy-két köszönő, biztató, bátorító szó feléjük. – Egy elkeseredett asszony, akinek soha nem köszönték meg a főztjét férje és gyermekei, húsvétkor szalmát tett az ünnepi asztalra. Amikor pedig felelősségre vonta férje, akkor csak ennyit kérdezett: mi az ezt észrevettétek? És a sok száz finom ebédet nem? Ezért szóltok? Azokért soha? Vigyázzunk arra, hogy ne bizonyuljunk hálátlanoknak.

Valaki azt mondotta, hogy az anyai szív dobogásának, soha nem lenne szabad megszűnni. De az igazság az, hogy az anyai szív dobogása csak egy pillanatra áll le, míg átlépi a földi és a természetfeletti élet határát, mert mihelyt Isten színe elé kerül, rögtön közbenjár övéiért. A keresztény ember hisz a szentek közösségében. És abban is, hogy az elköltözöttek – Istenben, mint a mindentudás Tükrében – tudnak rólunk és közbejárnak értünk. Ezért az árvák és az özvegyek bizalommal kérhetik a jó Istent, hogy elhunyt szeretteik közbejárására segítse őket. Ugyanakkor az elhunyt szülőkért végzet szentmisében könyörgünk az ő lelkük üdvéért – szép dolog ez.

Azonban mindennél fontosabb az, hogy már itt a földön törekedjünk visszafizetni szüleink jóságát. Azt hiszem a legdurvább és a legvisszataszítóbb jelenet az, amikor a gyermek szüleinek temetésén nagy krokodilkönnyeket hullat, sírási jelenetet rendez, de míg éltek szülei, feléjük sem nézet, hogy az öreg-beteg szülőknek nincs-e szükségük egy pohár vízre, darab kenyérre...

Az egyik kínai író művében (Lin Yutang: Bölcs mosoly) a szülői tiszteletről a következőket olvashatjuk: „a természetes ember szereti gyermekeit, de a kulturált ember a szüleit szereti. Egy kínai legnagyobb bánata, ha örökre elvesztette az alkalmat, hogy öreg szüleit orvossággal és levessel szolgálhassa ki halálos ágyukon, vagy nem lehet jelen haláluk pillanatában.”

Bármennyire is magasztos az édesanyai hivatás, egyet nem szabad elfelejteni, hogy az anyai hivatással szent kötelességek járnak együtt. A Szűzanya példájára a mai édesanyának is úgy kell ápolnia, gondoznia, nevelnie gyermekeit, hogy róluk is el lehessen mondani azt, amit Mária Fiáról irt az evangélista: „Jézus meg növekedett bölcsességben, korban Isten és az emberek előtti kedvességben”(Lk 2,52). Bár a Tarzán filmek már a múlthoz tartoznak, viszont a Tarzánként felnövő gyermekek vadállatias ösztöneikkel ma is kísértenek az élet dzsungelében. Sajnos az utca, a rossz társaság, a számítógép képernyője előtt töltött sok idő eltorzítja, vagy megfojtja fiaink és lányaink lelkét. Hogy ez ne így legyen, ezért az édesanya, illetve a szülő és gyermek kapcsolatát a természetes nívóról természetfeletti síkra kell emelni. Minden erkölcsi rend Isten parancsolatain nyugszik. Éppen ezért a szülőknek és gyermekeiknek az erkölcsi normák szerint kell, hogy együtt éljenek!

Elsősorban az édesanyák, de természetesen az édesapák kötelessége is, megtanítani gyermekeiket a helyes Isten és emberszeretetre, mert aki Istent igazán szereti, az egészen biztos, hogy szeretni fogja embertársait is...

A bevezetőben utaltunk arra, hogy a mai vasárnap nemcsak az Anyák napja, hanem a papi hivatások (53.) világnapja is. Talán ennek lényegére, mibenlétére leginkább Jeremiás próféta hivatás története világit rá.

Az egész Bibliában egyedülálló Jeremiás próféta meghívása. A többi meghívott személy, mint Ábrahám, Mózes, Sámuel, Izajás és még sokan mások meghívás–elbeszélésében nem kerül felszínre olyan elemi erővel a meghívott személy és Isten közötti szoros kapcsolat, mint az ő esetében. A születés előtti prófétai meghívás egyedüli a Szentírásban.

Jeremiást az Isten még az anyaméhben ismeri, még mielőtt megszületett volna felszentelte és prófétául rendelte a nemzetek javára. Isten a teremtő és Jeremiás a teremtett. Isten nem csupán egy valaki a sok létező közül, aki beleavatkozik a fiatal Jeremiás életébe, hanem ő az, aki a prófétát még születése előtt bizonyos feladatra rendelte. „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek…”

Hátborzongatóan mély kapcsolatra vetnek fényt ezek a szavak, amelyeket maga Isten mond prófétájának. Jeremiás Isten színe előtt „csak”, mint próféta létezik, hiszen eleve arra rendelte.

Amit Isten ajkáról hall, a meghívás, nem idegen az ő lététől, hanem azzal szorosan összefügg, mélyen benne gyökerezik a prófétai meghívás, hogy beszéljen az Isten nevében. Annak ellenére, hogy egy alkalommal így fakad ki: „Rászedtél Uram, és én hagytam, hogy rászedj” (20,7). Ez a kifakadás arról is tanúskodik, hogy ő nem vágyott erre a megbízatásra, hanem sokkal inkább Isten akarta, hogy próféta legyen és ő beleegyezett ebbe. Hivatása átöleli egész életét. Nem saját kezdeményezésére, hanem Teremtője elhatározásából próféta ő.

A próféta ellenvetése: még túl fiatal, elővételezik visszautasító hallgatóinak kifogását, miszerint túl fiatal, hogy próféta legyen. Két szempontból is meglepő ez az egyszerűség, látomás nélküliség: meghívása emlékeztet Mózesre, aki szintén ellenkezik meghívása ellen.

Ma is vannak fiatalok, akiket Isten ilyen sodró erővel hív meg egy egész embert igénybe vevő hivatásra. Sokan meglepődnek ezen a hangon. Pont engem Uram, miért? Hiszen túl fiatal, vagy túl gyarló, túl gyenge, túl félénk vagyok. Más terveim vannak az életben. De az Isten néhány személyt már megalkotásuk és születésük előtt „prófétának” rendelt. És az út, amelyre hív, nem feltétlenül a gyors, földi sikerek útja. Ellenszéllel, ellenállással, megvetéssel és üldöztetéssel egyaránt kell számolnia a meghívottnak, olykor éppen a magukat jó keresztényeknek tartok részéről. De számára is érvényesek a Jeremiás prófétához intézett biztató és vigasztaló szavak: „Ne félj tőlük, mert veled vagyok, és megoltalmazlak”.

Ma, a hivatások vasárnapján két rokon hivatásról az anyai és a papi hivatásról elmélkedtünk. Mindkettőben közös és lényegesen fontos az élet – a fizikai és a lelki – élet továbbadása, valamint annak felelősségtudattal való kibontakoztatása.

A bibliai szent asszonyok, a próféták, apostolok és szent tanítványok életpéldáját szem előtt tartva, ma azért imádkozzunk, hogy minden asszony és az Úr által megszólított ifjú találja meg Isten misztériumában önmagát és „legfőbb hivatását”.

Mária pedig, aki a hit, a szeretet és a Krisztussal való tökéletes egység rendjében az egész Egyházat megelőzi, esdje ki mindnyájunk: férfiak és nők számára egyaránt, azt a „gyümölcsöt”, azt az isteni segítséget, ami elengedhetetlenül szükséges legfőbb hivatásunk valóra váltásához. Ámen!

Ünnepélyes Mária-köszöntő. Élő közvetítés 17 orától. Május 2. 2020

Bátor Botond testvér pálos szerzetes gondolataival köszöntjük az Édesany...