Nagyböjt a megtérés ideje. Így alig feltűnő, ha a húsvéti előkészület 40 napja alatt templomainkban ismételten felhangzik a hamvazószerdai felhívás: „Tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban”! Ma ugyancsak ezt halljuk, de sokkal sürgetőbben és talán fenyegetőbben, mint eddig: Aki nem tér meg, az pórul jár, s elpusztul! A keleten dúló háborúk, az Európa keresztény létét fenyegető migráns áradat, a világban tomboló természeti katasztrófák és szerencsétlenségek legtöbbször nem a személyes bűnök következményei, de jelzik a megtérésre nem hajlandó bűnösökre váró ítélet súlyosságát. Akiket a szerencsétlenségek, a természeti csapások gondolkodóba ejtenek, már jó úton járnak. Ők legtöbbször felfedezik a megtérés szükségességét és az üdvösség útjára lépnek.
A bűnbánók életükkel tanúskodnak hitükről. Emberséges életükkel bőséges termést hoznak: a béke, az egyetértés és a szeretet gyümölcseit. Vajon az elmúlt másfél hét tapasztalatából, a nagyböjt kezdetétől mit szűrhetünk le magunknak: gyümölcsöző volt-e életünk vagy inkább terméketlen száraz fügefához hasonló, amely csak arra való, hogy kivágják és elégessék? Most itt a kegyelem órája. Isten időt engedett a megtérésre, bűnbánatot tarthatunk. Senki sem tudja, hogy holnap lesz-e rá még ideje.
„Ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan”- hallottuk az evangéliumi szakasz kemény figyelmeztetését.
Hozzászoktunk, hogy a hírközlő eszközök naponta tudósítanak világot megrázó katasztrofális eseményekről: autóbalesetekről, vasúti- és repülőgép-szerencsétlenségekről, az éhezők haláláról, természeti csapások anyagiakban és emberi életekben okozott káráról, a háborús borzalmakról, az Európát sújtó migráció negatív következményeiről és kegyetlenkedéseiről. A rettenetes események megrázkódtatnak. Ilyenkor tétován kérdezi még a hivő ember is: Miért kellett mindennek így történnie?
A kérdés nem új keletű. Megoldásán a régiek is elgondolkodtak, hiszen a történelem folyamán mindig előfordultak katasztrófák. Jézus korában is. Az imént olvastuk, hogy Jézus földi életének idején Pilátus vérfürdőt rendezett a Jeruzsálemi templomban az áldozatot bemutató galileaiak körében, úgyhogy az imádkozók vére összekeveredett az áldozati állatok vérével. - Ugyanezen idő tájt járta a hír, hogy Siloámban 18 embert agyonzúzott egy ledőlt torony.
A borzalmas események akkor is rejtélynek tűntek. Az emberek megrökönyödve keresték a borzalmak miértjét. A zsidó gondolkodásmód szerint többen Isten sorscsapásának tekintették az ilyen és hasonló borzalmakat. Isten ostoraként fogták fel az elkövetett súlyos bűnökért. Úgy vélték, hogy a nagy katasztrófák a súlyos bűnök következményei.
A Szentírás nem beszél róla, de az összefüggésekből arra következtethetünk, hogy a zsidók Jézusnak is azért adták elő a két rendkívüli történetet, hogy hallhassák véleményét; azaz hallani akarták saját felfogásuk megerősítését, vagyis azt, hogy csak bűnösöket érhet ilyen csapás!
Az Úr Jézus egyáltalán nem osztotta környezete felfogását, és egyáltalán nem nevezett minden porul járt embert bűnösnek. Ugyanakkor kiértékelte a történteket és figyelmeztetett, hogy az idők folyamán bekövetkező katasztrófák a végső idők előképei és jelei. Elgondolkodtató és megtérésre intő jelek.
Jézus egy szóval sem állította, hogy Pilátus és az összeomlott Siloám torony áldozatai megérdemelték sorsukat. Ellenkezőleg, új irányba terelte hallgatói figyelmét: „Azt hiszitek, hogy (ezek) bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki?... De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan”.
Jézus kifejezte, hogy a világban pusztító természeti katasztrófák arra szolgálnak, hogy elgondolkodtassanak. Istent semmiképpen sem lehet bűnbakká tenni azok miatt. Jézus számára a katasztrófák előrejelzik valamennyiünk végzetes sorsát arra az esetre, ha alaposan meg nem változtatjuk helytelen gondolkodásmódunkat, és nem fordítjuk jóra gonosz viselkedésünket, ha nem hagyunk fel Isten nélküli életvitelünkkel.
Tulajdonképpen a megtérésről van itt szó és arról, hogy mindannyian elpusztulunk, ha nem fordulunk újra Istenhez.
Az Istenhez fordulás olykor nem könnyű. Kényelmetlen lehet és többször egyéni életünk komoly megváltoztatását igényli. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy meg kell változtatnunk helytelen életmódunkat: fel kell hagynunk bűnös, közömbös vagy langyos életstílusunkkal. Hiszen a keresztény életben nem elégséges az, hogy nem követünk el bűnt, de a jót kell tennünk, mert nem csak tettel, hanem a jónak elmulasztásával is lehet vétkezni, ahogy valljuk a szentmise bűnbánati részében: vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Sajnos az utóbbit, téves lelkiismeretünk folytán nem szoktuk bűnnek tartani, pedig Szent Jakab apostol azt írja levelében, hogy „aki tudna jót tenni, de nem tesz, bűnt követ el” (4,17). „Eltávolodni a rossztól, és meg tanulni a jót tenni: ez a megtérés szabálya”- mondja a Szentatya, Ferenc pápa.
Jézus szerint üdvös, ha a borzalmas napi hírek elgondolkodtatnak. De ügyelnünk kell arra, hogy a történtek láttán mindig önmagunkat állítsuk elmélkedésünk középpontjába és ne a szerencsétlenül járt emberek életében kutassuk az elkövetett bűnöket. Önmagunk lelkiismeretét kell megvizsgálnunk és nem a másokét, nem a szomszédét, nem a velem haragot tartó testvéremét, nem a férjemét, feleségemét, vagy gyermekemét. A borzalmak láttán elsősorban önmagunkat kell megkérdeznünk: Mit vétettem én magam? Hol jártam el helytelenül? Vajon rendjén van-e minden a környezetemben: a közösségben, a családban, a munkahelyen, a szomszédságban, a baráti körben...?
A kérdések után többen könnyedén kijelentik: „Természetesen nincs minden rendben az életemben, a környezetemben, de hát mit lehet ma elvárni: ilyen világot élünk, s ezen magam sem változtathatok”!
Ne feledjük, Jézus nem elégedett meg felületes kifogásokkal. A fügefára mutatott, amelyet azért ültettek, hogy gyümölcsöt teremjen. Ugyanezt várja tőlünk is. A példabeszédbéli fügefa immár három éve csak lombosodik, lombosodik, kimeríti a földet... talán még virágja is van... de gyümölcse nincs... – És Jézus, aki immár harmadik éve nyilvánosan tevékenykedik, nem véletlenül mondja, hogy három éve járom már ezt az országot, és keresem a gyümölcsöt, és nem találok... Ezzel kapcsolatosan hallgatóinak bizonyára eszébe jutott Keresztelő János, aki ott a Jordán mellett, mikor hirdette a mennyek országának közelségét és rámutatott az Isten Bárányára, azt mondta nekik: „Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!... mert a fejsze a fák gyökerére tétetett. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amelyik nem terem jó gyümölcsöt!”
Igen, aki nem képes a szeretet civilizációjának gyümölcseit felmutatni, az elveszítette keresztényi, sőt emberi létjogosultságát, akárcsak a terméketlen fügefa, amely többé már semmire sem való, csak arra, hogy kivágják, és tűzre vessék. „Tedd a jót, míg élsz, ha a halál után élni akarsz” – mondja a latin szólásmondás.
Érdemes megfontolnunk, hogy nem vagyunk-e mi a példabeszéd terméketlen fügefája? Jézus közeledik felénk, nézi életünket, keresi a kegyelem gyümölcseit a levelek között. És mit talál? Megtalálja nevünket a kereszteltek anyakönyvében, és hogyha szűkösen is, de igyekszünk megfizetni az egyházadót? Esetleg felfigyelhet arra, hogy aranyláncon kis keresztet viselünk a nyakunkban, vagy a rózsafüzért talizmánként hordjuk az autónkban? Észrevehet bennünket a vasárnapi szentmiséken? Talán arról biztosítjuk Őt, hogy senkinek sem akarunk rosszat, hogy a gyűlölködést, a haragot, amelyet „hűségesen” tartunk, azt nem mi kezdtük, ahhoz megvan a „jogos” okunk?
Mindez szép és nemes, de vallásosságunknak e külső megnyilvánulásai nagyjából azonosak a fügefa leveleivel, amelyek eltakarják a fa terméketlenségét.
A keresztény élet gyümölcsei a bűnbánat, a megbocsátás, az irgalom, a jóság, a türelem, a házasság előtti és azon kívüli önmegtartóztatás, a házastársi hűség, a másokra való odafigyelés, a megértés, a segítőkészség… Mindebből vajon mennyit talál az Úr Jézus életünkben? Nem sokat, vagy alig valamit? Ha ez így van, nem kell kétségbe esnünk, hisz Jézus mindezek ellenére, még bízik bennünk, még nem tépett ki bennünket kegyelmének földjéből, mint ahogy a gazda sem vágta ki azonnal a terméketlen fügefát. Ad még egy utolsó, vagy talán egy utolsó előtti esélyt: „hátha terem majd jövőre? – mondja a vincellér Urának, de – Ha mégsem, akkor kivághatod”(Lk 13,9). Fontoljuk meg a Talmud felszólítását: „Tégy jót és gondold meg, hogy minden óra lehet az utolsó.” Jézus jól tudja, hogy a szeretet, Isten irántunk való szeretete képes csodákat tenni, képes megváltoztatni az életünket, ha mi is úgy akarjuk.
Szentmisénk evangéliumi tanítása meglehetősen fenyegetően hangzik. Mégsem az. Jézus abban a magunk által kiprovokálható végzet elhárítására figyelmeztetett. Haszontalanságunk miatt nem fenyegetett, inkább irgalmas szószólónkká szegődött: „Uram, hagyd még egy évig. Körülásom és megtrágyázom (megművelem), hátha terem jövőre?” Még ha életünk eddigi mérlege nem is rózsás, Ő azért bízik rejtett képességeinkben. A kilátástalanság ellenére is lát bennünk életerőt, és eddigi eredménytelenségünk ellenére is hiszi, hogy új irányt nyer az életünk, gondolkodásmódunk és viselkedésünk. Nem érdekli, hogy ki s mi voltam eddig. Ő a jövőre épít, akárcsak a jó kertész, aki töretlen bizalommal, hittel és szeretettel dédelgeti, gondozza és ápolja szundikáló gyümölcsfáit.
Ilyen irgalmas a mi Istenünk: tud várni, ad időt, s újabb esélyeket a megtérésre. Irgalmas szeretete az az erő, amely arra készteti, hogy minden látszat ellenére higgyen abban, hogy teremtménye, az ember, felfigyel hívó szavára.
A nagyböjt próbaidő, melynek folyamán Krisztus, a mi hűséges kertészünk aggódva ápolja, tisztogatja és neveli lelkünk talaját, abban a reményben, hogy öntudatos és hívő életünkkel, s keresztény tanúságtételünkkel bőséges termést hozunk, ne okozzunk Neki csalódást!
A Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására segítsen nekünk az Úr hinni, és meghallani a megtérésre vonatkozó felhívását, teremni a bűnbánat méltó gyümölcseit, tartózkodva a rossztól, és a jót cselekedve. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése