Miért vetünk keresztet? [Misevlog #4]

Imádkozzatok rágalmazóitokért! – Évközi 7. Vasárnap

„Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas”. Hallottuk/olvastuk Jézus tanítását az evangéliumi szakaszban (Lk 6,27-38).

Sok durvasággal és brutalitással találkozunk a mindennapi életben, ami szóban és cselekedetben jut kifejezésre. A nagyvilágot is a terror, a háború uralja. A televízió képernyőjén és a mozik vásznán ugyancsak sok az erőszakosság, de nemcsak a filmek, hanem a híradások keretében is. Szinte már nincs olyan híradás, ahol ne esne szó arról, hogy hol és milyen erőszakos cselekedetet követtek el.

Közvetlen környezetünkben is tapasztalhatunk hasonlókat, na, nem minden esetben a fizikai erőszakról van szó, bár sajnos sokszor az sem kizárt, főleg az túlzott alkoholfogyasztásnak köszönhetően, de annál inkább a szóbeli erőszakról, a gonosz, másokat bántó beszédeinkről, rosszindulatú megszólásainkról, pletykáinkról.

A terrorizmus egy formájának nevezte a rosszindulatú pletykálkodást, a hamis információk vagy féligazságok terjesztését Ferenc pápa egy beszédében, a nyelvet pedig éles késhez hasonlította, amely szerinte így akár gyilkolni is tud. „A pletykálkodók olyanok, mint a terroristák, mert a nyelvükkel bombát dobnak le, aztán pedig odébbállnak, a bomba viszont mindenhol tönkreteszi a másik jó hírét" - mondta a Szentatya, és megismételte, hogy „ha a hívő pletykál valakiről, olyan, mintha megölné. Azok, akik ítélkeznek mások felett, akik rosszakat mondanak másokról, azok hipokriták, álszentek, mert nincs erejük, bátorságuk ahhoz, hogy saját hibáikat észrevegyék. Minden alkalommal, amikor szívünkben elítéljük testvérünket, sőt, ami még rosszabb, amikor erről másokkal is beszélünk, gyilkos keresztényekké válunk.  Ha rosszat mondasz testvéredről, megölöd őt. Minden alkalommal, amikor ezt tesszük, Káin tettét utánozzuk, aki a történelem első gyilkosa volt. A pletykák mindig a bűntett dimenziója felé haladnak. Nincsenek ártatlan pletykák. A nyelvünk, ahogyan Jakab apostol mondta, arra szolgál, hogy dicsőítsük Istent, de amikor arra használjuk, hogy rosszat mondjunk fivérünkről vagy nővérünkről, akkor megöljük Istent, megöljük Isten képmását testvérünkben.” – mondta homíliájában Ferenc pápa.

Joggal tehető fel a kérdés: Lehet-e még az ilyen könyöklő, tolakodó és erőszakkal teli társadalomban egyáltalán keresztény módon élni?

A mai világ konkurenciaharcában nem egy keresztény megalkuvásra kényszerül. Ha nem alkalmazkodik a „világ” törvényeihez, lemarad. Ha nem erőszakoskodik és nem áll erősen a sarkára, akkor a többiek letapossák, kihasználják.

S mégis, a krisztusi szeretet parancs finomságot kíván. Arra tanít, hogy szelídek és előzékenyek legyünk, áldozatos lelkülettel bánjunk még ellenfeleinkkel is. Bár a készség, a jóakarat megvan bennünk, mégis azt is tapasztaljuk, hogy erőnk korlátozott és a felebaráti szeretettel csak nehezen jutunk előre.

A mai evangéliumban a határtalan szeretet parancsáról van szó: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.” (Lk 6, 27). Ennek teljesítése önmagunk teljes feladásával jár, és erre olykor képtelenek vagyunk.

Jézus erkölcsi felhívásai néha nehezen érthetőek még sem szabad azokat csak felhívásoknak és követelményeknek tekintenünk.

Elsősorban Isten emberhez fűződő kapcsolatáról van azokban szó. Ezekben Jézus az Atyáról beszél. Azt akarja, hogy hallgatói hozzá hasonlók legyenek. Ezért hallaniuk kell az Atya magatartásáról és az ő határtalan szeretetéről irántunk.

Erre utal szentmisénk válaszos zsoltára és evangélium előtti verse is: „Irgalmas és kegyes a mi Istenünk: nagy irgalmú és hosszan tűrő. Nem bűneink szerint bánik velünk, és nem gonoszságunk szerint fizet vissza nekünk”(Zsol 102). Jézus mondja: „Új parancsot adok néktek, szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” (Jn 13, 34). Isten tehát jóságos és irgalmas az emberekhez.

Jézus az evangéliumi követelményekkel az Atya magatartását körvonalazta. Ugyanakkor maga is ebben a szellemben élt. Tudott határtalanul szeretni. Jót tett az emberekkel, s bár a bűnt elítélte, de a bűnöst mindig ember számba vette, felemelte. Még a gonoszokhoz is jó volt.

Evangéliumi kijelentései felszólítások: ti is ilyenek legyetek! Éljetek így az Atya szellemében és példám szerint! Ezért arról van itt szó, hogy hallgassuk meg készséggel Isten üzenetét és kövessük szellemét. Akarjunk Isten valódi gyermekei lenni. Mélyítsük el vele személyes kapcsolatainkat, tanuljunk tőle, merjünk ráhagyatkozni és bízzunk benne. Merjük megosztani vele életünket.

Isten elvárja, hogy úgy éljünk, mint Ő: le tud mondani jogairól és az erőszakról, ki tudja magát szolgáltatni, mint Jézus. Ez az isteni élet. Jézus földi életében nemcsak hangoztatta elveit, de ezeknek megfelelően élt. Közülünk való. Hozzánk hasonló ember, mégis tudott isteni módon élni. Bizonyította, hogy az isteni élet megvalósítható.

Jézus jól ismeri a bűntől megsebzett emberi szívet, tudja, hogy sértéssel, igazságtalansággal, erőszakkal szemben felébred benne a bosszú, a harag ösztöne. És mégsem azt mondja, hogy a megbocsátás a szenteknek fenntartott hősi cselekedet, hanem azt, hogy ez minden keresztény egyszerű kötelessége. Mindez gyökeres megtérést, a gondolat- és érzelemvilág teljes átalakítást kívánja meg. Jézus pontosan ezt kéri tanítványaitól: „Ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhatok érte az Istentől? Hiszen azokat, akik őket szeretik, a bűnösök is szeretik”.

A keresztény nem cselekedhet a bűnös gondolkodásmód szerint, vagy azok módjára, akikhez még nem ért el az evangélium világosság. Pontosan a megbocsátás és a szeretet terén kell különböznie tőlük. Az Úr mellbevágó javaslatokat tesz: „Ha arcul üt valaki, tartsd oda neki a másik orcádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj…” Ha nem is sikerül szó szerint megvalósítanunk ezeket a mondatokat, de magunkévá kell tennünk és törekednünk kell a tettekre váltásukra. Ennek értelmében tartózkodnunk kell a sértések visszafizetésétől, a haragtartástól és késznek kell lennünk arra, hogy mindenkivel jót tegyünk, akár a méltányosnál is többet adni, testvéreink javára lemondanunk saját jogainkról.

Egyszóval arról a nagyobb igazságról van szó, amelyet a szeretet ihlet, amely a szeretetben túllépi a határokat. Erre tanított Jézus: elsőként is Ő gyakorolta, amikor életét adta a lázadó és hálátlan népért, meghalt értünk, „amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5, 8).

Mindennapi életünk számára ez azt jelenti, hogy még az erőszakot, az ellenségeinkkel való összetűzéseket is Isten elé kell vinnünk: „Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért”(Lk 6, 28).

Miért rejtenénk el Isten előtt kudarcainkat, félelmeinket és gyűlölködő gondolatainkat?

Miért ne próbálnánk meg Jézushoz hasonlóan élni: „jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel” mérni? Lehet, hogy ez teljes egészében senkinek sem fog sikerülni. Hiszen ki tudja mindig szeretni ellenségeit? Ki tud értük mindig imádkozni, és rájuk áldást mondani? Ki tud mindig jót tenni és kölcsönözni? Ki tudja elkerülni, hogy ne mondjon ítéletet, és ne ítélkezzen? Ki tud mindig megbocsátani?

A természetes ember, a Krisztus előtti ember, Ádám fia, se megérteni, se élni nem tudja ezt a tanítást. Hogy erre képes legyen, újjá kell születnie Krisztusban és benne lelki emberré kell válnia. Szent Pál szerint „a földi ember alakját hordozzuk magunkon”, de magunkon kell hordoznunk „a mennyeinek alakját” is (1Kor 15, 49). Ez teljesen majd csak a dicsőségben valósul meg, de a kezdete itt van, a földön, ahol a keresztényt a kegyelem és Krisztus Lelke élteti. Ezért képes arra, hogy úgy szeressen, amint Krisztus szeretett bennünket.

Hol öltöznek a papok? [Misevlog #3]

Csütörtökön délután szentségimádás

Csütörtökön délután ½ 5-től lesz a szentmise, és a szentmise után, 5 órától szentségimádást tartunk. 

E szentségimádás keretében imádkozni fogunk a templom és kolostor jótevőiért, a közelgő pápa látogatásért, kolostorunk sikeres felújításáért, községünk polgárainak lelki megújulásáért… 

Aki teheti, tartson velünk.

Tető nélkül

Hogyan épül fel a szentmise és miért pont így? [Misevlog #2]

Ajutorul tău este important pentru reabilitarea Mănăstirii franciscane din Estelnic!

Localitatea estelnic este așezată într-un cadru natural mirific, în partea nord-vestică a Județului Covasna, la 16 km de Târgu-Secuiesc, în curbura Carpaților Meridionali. Una din primele documentări istorice apare  în Analele Papale deja în anul 1332. 

Mănăstirea Franciscană –avându-l drept protector ceresc pe Sfântul Martir Gheorghe- joacă un rol important încă din anul 1690 în dezvoltarea culturală și religioasă a aceastei zone geografice. Aici primește loc o școală cu internat, ai căror elevi au înființat și primul teatru din regiune. Istoricul franciscan P. Gyorgy Jozsef, în opera sa „Viața și activitatea franciscanilor din Ardeal”, aduce la cunoștința cititorilor că, din anul 1721, "până în cele mai noi timpuri (aproximativ 200 de ani)", Mănăstirea Franciscană din Estelnic, a jucat un rol important în educarea noilor generații de călugări: aici se făcea pentru o perioadă noviciatul franciscanilor, și tot aici se studia filosofia în cadrul Teologiei Franciscane. Pe de altă parte consemnările din ”Historia Domus”, Mănăstirea era un loc de refugiu căutat de pelerini în fiecare primă duminică a lunii, mai ales datorită Statuetei Sfintei Fecioare Făcătoare de minuni a ”Madonei din Estelnic”. Sculptată în anul 1750, mulți pelerini au găsit alinare și ajutor la Maica Cerească.

Mănăstirea și Biserica Franciscană a ars din temelii în anul 1921 în urma unui incendiu aprig. Din clădirea patrulateră a Mănăstirii a mai fost reconstruită doar aripa estică care poate fi văzută astăzi. În urma incendiului au fost salvate doar câteva obiecte: un dulap folosit atunci pentru obiecte și îmbrăcăminte liturgice din sacristie, o grindă pe care este sculptat anul și numele binefăcătorului fondării Mănăstirii -1 octombrie 1690 -, iar din Biserică doar statuia ”Madonei din Estelnic”, sculptată de un ostaș după modelul Statuii Sfintei Fecioare de la Șumuleu-Ciuc, în prezent fiind în localitatea Alungeni, jud. Covasna.

Clădirea Mănăstirii a mai îndurat pe parcursul istoriei incendii, cutremure dar ajutorul divin și bunăvoința oamenilor întotdeauna au sprijit-o să le depășească.

Deoarece în ultimii 30-40 de ani nu au mai fost efectuate nici un fel de lucrări de reabilitare, trecerea timpului și a diferitelor intemperii au adus această clădire într-o stare jalnică.

Cu sprijinul unei finanțări europene regionale am dori să redăm acestei mănăstiri splendoarea de odinioară, pentru a oferi posibilitatea pelerinilor de a se reculege într-un cadru prielnic rugăciunii și interiorizării spirituale.

Într-o primă fază – datorită unei erori minore- în anul 2015 proiectul nostru a fost respins, apoi în urma recursului a fost declarat admis, ca abia în anul 2017 să putem semna la Alba Iulia documentația demarării lucrărilor de reabilitare. Data repunerii în funcțiune a Mănăstirii va avea loc în luna mai a anului 2020.

Însă pentru a intra în posesia diferitelor avize și aprobări au fost necesare nu mai puțin de 17 luni calendaristice, așa că demararea propriu-zisă a lucrărilor nu a putut avea loc decât la data de 31 octombrie 2018.

Mă adresez, cu respect tuturor oamenilor de bunăvoință, în primul rând având rugămintea de a se alătura cu rugăciunile lor acestui proiect zonal, deoarece este în același timp un vis curajos dar care ne și pune la încercare –probabil până la realizarea lui efectivă- având

în vedere nenumăratele piedici pe care trebuie să le înfruntăm. 

O piedică majoră este reprezentată de partea financiară. Finanțarea obținută în anul 2015 –care nici așa– nu acoperă în totalitate costul efectiv al lucrărilor prevăzute în contract. Dar în plus prețurile de achiziție din 2019 diferă mult de prețurile din 2015. Totuși suntem nevoiți să efectuăm cu bugetul din 2015 lucrări cu achiziții la costurile actuale.

Pe deasupra un monument istoric ascunde multe surprize care sunt întotdeauna neașteptate.

Cu toate acestea suntem încrezători, în legătură cu tot ceea ce reprezintă împlinirea visului, de a reuși în a realiza recondiționarea aceste clădiri -monument istoric de o valoare inestimabilă la nivel zonal- doarece convingerea ne este susținută de îndemnul Întemeietorului Ordinului Franciscan –Sfântul Francisc de Assisi-: ”Istoria nu este consemnată de Francisc, ci de Atotputernicul Dumnezeu”, bineînțeles prin sprijinul oamenilor de bunăvoință.

Bazându-ne pe această încurajare, apelez încă o dată la ajutorul Domniilor Voastre: persoane fizice și-sau juridice, instituții, intreprinderi sau firme, autorități locale, primării, familii și persoane aflate în interiorul sau afara granițelor. Fie ca acest scop nobil să unească efortul comun în măsura posibilităților fiecăruia pentru ca să putem acoperi deficiențele financiare care înnorează îndeplinirea visului nostru. 

Am dori ca toți oamenii de bună-credință să aibă posibilitatea de a fi parte a proiectului nostru, chiar și acele persoane care poate nu pot să contribuie financiar: cerem rugăciunile și sprijinul lor moral. O rugăciune adresată Bunului Dumnezeu poate sprijini nemăsurabil lucrările de restaurare, pentru ca mai apoi –în următorii ani și zeci de ani- Biserica și Mănăstirea Franciscană din Estelnic să poată deveni un loc de preamărire al Domnului, cât și un loc de rugăciune, reculegere și al mântuirii oamenilor pentru oameni.

Cu respect, cu speranță în Ajutorul Divin și sprijinul Domniilor Voastre cer binecuvântarea Atotputernicului Dumnezeu asupra Dumneavoastră și a Familiilor Dumneavoastră:

P. Szilveszter OFM

18 Februarie 2019

******

Cei care doresc să ofere ajutor bănesc o pot face și pe această cale:

ORDINUL FRANCISCANILOR DIN ESTELNIC

Codul de inregistrare fiscala (C. I. F.): 14059601

Adresa: 527143 - Estelnic Nr. 163, Jud. Covasna

Romania

Cont bancar:       

LEI: RO13RNCB0127007532970001

EURO: RO29RNCB0127007532970004

BIC: RNCBROBU

 BANCA COMERCIALA ROMANA TG Secuiesc

Pta. Gábor Áron nr. 17   Tg. Secuiesc, Jud. Covasna

Alte informații pot fi solicitate la următoarea adresă mail: frszilveszter@gmail.com 

Let us help together the renovation of the Franciscan Monastery in Esztelnek!

The village, Esztelnek is situated in a beautiful natural surrounding. It was first menioned in 1332 in the papal tithe record. It is in the north eastern corner of the region formerly called Kézdiszék, now Covasna county. It is 10 miles (16 km) away from Kézdivásárhely, near the Eastern Carpathians and Nemere Mountains.

Our Franciscan Monastery in Esztelnek is under the patronage of St. George. That is unique in Háromszék county. From its beginning on the 1st of October 1690, it played an important role in the cultural and religious life of Kézdiszék. It functioned as school and dormitory, and the first regularly performing theatre of Háromszék county was built in its garden where the high-school students played school dramas. Franciscan historian, Fr. József György writes in his book "Franciscans in Transylvania" that "from 1721 to the very recent times (for nearly 200 years) it rarely occured that this monastery was not a formation house for novitiates and philosophy students". According to the "Domus Historia" (the story book of the house), the church of the monsatery was visited on every first Sunday of the month by pilgrims to ask the patronage of the Madonna of Esztelnek for their life issues. This famous statue of the Madonna was carved in 1750.

Our monastery with the church was burnt out due to a chimney fire on the 23rd of December 1921. They were able to rebuild the eastern wing of the quadrat monsatery was rebuilt, because the walls there were the least injured. Some furniture survived the fire. In the sacristy a built-in wardrobe and an ornate tallboy remained intact along with the ancient, scripted wooden beam of the monsatery. The statue of the Madonna of Esztelnek, that was carved out by a solider from wood as a replica of the Madonna in Csíksomlyó, also survived. It can now be found in Futásfalva.

Our monastery has been through a lot from its foundation: it was burnt out, an earthquake shook it, but with God's help and with the generosity of benevolent people it could always make it further renewed.

In our time, we experience the building decaying, because in the past 25-30 years it lacked the necessary attention and repairing.

We would like to renovate our monastery with the help of a European Union Tender, so that we could welcome visitors with a surrounding that fits our age.

In 2015, our tender application was rejected due to a trite mistake. After they finally accepted our appeal, we could sign the contracts in May of 2017 that gave a term of 3 years to May of 2020. By that time we have to complete the construction and the paperwork.

The public procurement procedure and the arrival of the various permits took 17 months from the 36 we received. The actual construction work could start just recently, on the 31st of October 2018.

Please, do not forget to pray, because until we make our great and bold dream come true, we have plenty of difficulties to deal with.

One of the greatest obstacle is financial in nature. From the tender fund we received in 2015 we could have barely made the construction based on the perviously signed plans. However, in 2019 we are renovating from the same fund, even though the construction costs are more expensive now than in 2015 when we first estimated the budget. Moreover, these historical buildings usually have many unexpected surprises while the construction... This is happened to us many times. These unexpected adjustments also had significant costs. We feel now that our work is almost like doing a miracle.

On the other hand, we are full of hope about the complete renovation of the monastery, because the founder of our congregation, St. Francis of Assisi said that "the history is not written by Francis, but by the Almighty God", of course with the help of many people with good intention.

Therefore, I respectfully ask all of you: private persons, legal entitites, families, institutions, corporations, mayor's offices, parishes and people living in and out of our country to join together helping this good cause depending on our financial situation. We ask anyone who can support our renovation costs to do it with an amount depending on one's circumstances.

We ask all of those who do not have the opportunity to donate to help us with a prayer. Say a prayer that the work of our renovation could be completed and that in the following years, decades or centuries this monastery can serve the greater glory of God and the salvation of the souls.

With hope that my sincere request will be heard I ask the abundant blessings of God to your family, work and life,

fr. Szilveszter OFM

Esztelnek, 17. 02. 2019.

Those who would like to help our situation financially, can do it with the help of the following bank account numbers. Subject: Renovation of the Monastery in Esztelnek

Name of our institution:

ORDINUL FRANCISCANILOR DIN ESTELNIC

Address: 527143 - Estelnic Nr. 163, Romania

Bank account numbers:

ROMANIAN LEI account: RO13RNCB0127007532970001

EURO bank account: RO29RNCB0127007532970004

BIC: RNCBROBU

NAME AND ADDRESS OF THE BANKS: BANCA COMERCIALA ROMANA TG Secuiesc

Pta. Gábor Áron nr. 17 Tg. Secuiesc, Jud. Covasna

Fiscal registration code (C. I. F.): 14059601

In case of any further question, please send me an e-mail to frszilveszter@gmail.com.

Varga László kaposvári megyéspüspök prédikációja a betegek világnapján (...

„Mi az, ami embert boldoggá tehetne?”- Évközi 6. vasárnap

Esztelnek: Ferences Kolostor tető keresztje

Szentírási rész: Lk 6,17.20-26

„Boldogok a szegények, akik éheznek, akik sírnak, akik üldözést szenvednek az Emberfia miatt…”

Első látszatra, mintha a mai evangéliumi üzenet abból állna, hogy azt állítjuk: ami eddig fekete volt, az most egyszerre fehér lett! Mintha a szerencsétlenséget – nyomort, könnyeket, éhséget, szenvedést – mától kezdve boldogságnak kellene nevezni!

Végső soron, ha csak a mai evangéliumi részt tekintjük, kiszakítva a Jézus hegyi beszédének egészéből odajuthatnánk, hogy Krisztus nevében szentesítjük a rosszat és a szenvedést, és ezzel elmegy a kedve az embernek minden olyan törekvéstől, hogy legyőzze ezeket. Oda lyukadunk ki, hogy passzívan, lemondóan nézzük az emberek baját, mert Jézus állítólag azt mondta, hogy a boldogtalanság, szerinte, egyenlő a boldogsággal.

Igen, helytelen a Boldogság mondásokat elválasztani mindattól, ami azután következik a hegyi beszédben, mert elkerülhetetlenül Jézus elgondolásának gyökeres félreértéséhez vezethet.

Szó sincs arról, hogy Jézus nevében jónak tartsuk a nyomort, hogy azoknak, akik képtelenek megélni a kis fizetésükből, nyugdíjukból azt állítsuk: Sose búsuljatok, Jézus azt mondja, boldogok vagytok, mert nélkülözhettek!

Azaz igazság, hogy mi könnyű örömökből álló, áldozatoktól mentes, olcsó boldogságról álmodunk. Jézus ezt az álmot ítéli el, s azt javasolja, hogy magát a boldogság ideálunkat alakítsuk át, az Ő tanítása szerint. Boldogok azok, akiknek a lelke elég emelkedett ahhoz, hogy legfőbb vágyuk az legyen: úgy élni, mint a mennyei Atya gyermekei.

A szegénység, a könnyek, az éhezés, az üldözés nem feltételei annak, hogy a Jézus hozta boldogsággal legyünk boldogok. A balsors nem egyfajta előfeltétele ennek, mintha sírni és éhezni kellene ahhoz, hogy megismerjük az igazi boldogságot. A nyomor, a fogság, az éhség, a könnyek Jézus szerint is az emberi boldogtalanság különböző szempontjai: ha Jézus mégis boldogoknak nevezi azokat, akiket e bajok sújtanak, azért teszi, mert nem másért jött, mint hogy megszabadítsa őket bajaiktól. Az Evangélium eredetisége nem abban áll, hogy arról, ami eddig fekete volt, azt állítja, hogy most egyszerre csak fehér lett, hanem abban, hogy új kiutat nyújt azoknak, akik bajban vannak.

A Jézus-i Boldogság mondások egy lét-átalakító folyamatba viszik bele az embert. Itt tehát egy felhívásról van szó. Nem általános jellegű igazságot fogalmaznak meg – boldogok a boldogtalanok –, hanem egy magatartásformára akarnak rá bírni, arra szólítanak fel, hogy osztozzunk Jézus élményében.

Márpedig a Hegyi Beszéd további szövege azt mondja el, miből áll ez az új típusú lét, amely megfelel az ember igazi nagyságának, s amelynek a következménye a boldogság lesz, de nem a könnyű örömökből álló, olcsó boldogság, hanem az emberhez méltó, az Isten gyermekeinek nagyságához méretezett igazi boldogság, az a boldogság, hogy szeretünk, és nem az, hogy vágyaink kielégülnek. Talán a költő (Vörösmarty Mihály) is erre gondol, amikor azt kérdezi: „Mi az, ami embert boldoggá tehetne?” Majd így válaszol: „Kincs, hír, gyönyör, legyen bár mint özön, a telhetetlen elmerülhet benne, s nem fogja tudni, hogy van szívöröm”.

Miről van szó? Röviden az első Boldogság mondást szeretném elemezni a már mondottak alapján.

„Boldogok vagytok, ti, szegények…”- írja Szt. Lukács, viszont Szt. Máté evangéliumában ez áll: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa”.

„Lélekben” azt jelenti: gyökerében, lényünk legmélyén. A lélekben való szegénység a szeretet belső lényege. Szegénynek lenni lélekben azt jelenti, hogy lemondunk önmagunk birtoklásáról, azaz egyrészt kiszolgáltatjuk magunkat Istennek, másrészt ráhagyatkozunk saját boldogságunkat illetően. Ezért a szegényt két rövid mondat határozza meg: „Hiszek neked” – ez a hit, és: „Rád bízom a boldogságomat” – ez a remény. Így a szegény a hitre és a reményre támaszkodva a szeretetben él: így tud szolgálni, tudja magát a másik és a mások szolgálatára szentelni, mert megszabadult béklyóitól. S aki így éli életét azé lesz a mennyek országa, vagyis az Istennel való bensőséges kapcsolat. 

Tehát a "szegény" szó bibliai értelemben nem jelent szükségképpen az anyagi értelemben vett szegénységet. - Lélekben szegény volt például Dávid király, a társadalmi ranglétra legmagasabb fokán álló ember. - Lélekben szegény a magabiztosságtól megfosztott ember, az, aki tudja, hogy nem számíthat önmagára, a saját erejére. Az ilyen ember alapvető beállítottsága, hogy miközben megtesz minden tőle telhetőt, mégis mindent Istentől remél és nem gyökeresedik bele az evilági dolgokba.

Tehát ki a boldog és miért? A boldogság nem azonos a felszínes örömmel, az ujjongással, a gondtalan élettel. Mert vannak jólétben élők, akik boldogtalanok; vannak olyanok, akiket senki sem üldöz, mégsem boldogok.

Az evangéliumi boldogság válasz arra a kérdésre, hol van Isten az életünkben, a szenvedésünkben? Ha képesek vagyunk meglátni Istent, akkor is, amikor hiányoznak a legalapvetőbb anyagi szükségleteink, amikor képesek vagyunk megfogni Isten kezét akkor is, amikor az emberek üldöznek bennünket, megvetnek és kigúnyolnak a hitünkért, akkor boldogok vagyunk és leszünk. Boldog az az ember, akinek élete Istenben van lehorgonyozva.

A Boldogságok nem társadalmi kategóriák. A szegények, akikről az Evangélium beszél, nem kifejezetten a nincstelenek, a koldusok, hanem azok, akik megértették azt, hogy emberségük csak akkor halad a beteljesülés felé, ha Istenre irányították életüket.

Boldog az alázatos, aki tudja, hogy minden élet értéke Istentől van. Boldog az, aki érzi, hogy mindenben Istentől függ. Boldog az, aki elfogadja Isten reá vonatkozó tervét.

Igen, csak az olyan ember lesz képes elfogadni Jézus tanácsát az igazi boldogságról, aki Jézus módjára teljes szívével, teljes lelkével és minden erejével szereti az Istent, és megnyílik Isten felé. Ez nem néhány jámbor léleknek való elgondolás, hanem az ember legmélyebb lényegéből származó igazság és vágy. Ezért mondja Szent Ágoston: „Isten, te tefeléd irányulónak teremtettél minket. Ezért nem lel nyugodalmat szívünk, míg benned meg nem nyugszik.”

Az olyan ember, akinek számára az Isten a legvalódibb valóság, mindennél fontosabbnak fogja tartani az olyan állapotot, mely helyt ad életében az Istennek. Azaz állapot, melyet Jézus boldognak hirdet, éppen ilyesféle állapot. Az ilyen állapotban levő ember egója nem nagy, szíve nincs teletömve lomokkal, nincs magába zárva, nincs magával eltelve, nincs gőggel pukkadásig felfuvalkodva. Ezért kész Isten belépni az életébe, és ezért képes ő befogadni szívébe az Istent.

Jézus a boldogság mondásokkal saját életmódját írja le. Ő élt szegényként, ő sírt a sírókkal, ő volt szelíd és alázatos szívű, ő éhezett az Atya akaratának teljesítésére, az ő szíve volt átlátszóan tiszta, ő a békesség adója, őt üldözték és ölték meg az isteni igazságért.

Szűk és tövises utat járt az Úr Jézus, és mégis boldog volt. Volt öröme, melyet senki tőle el nem vehetett, és ezt az örömet szánja nekünk is.

Az Úr Jézus nemcsak hirdeti a boldogságokat, hanem meg is éli! Ha őt szemléljük, akkor meglátjuk, mit jelent lélekben szegénynek lenni, mit jelent szelídnek, irgalmasnak, szomorkodónak, igazságosságra törekvőnek, éhezőnek, tiszta-szívűnek, békeszerzőnek, üldözöttnek lenni, és ezekkel együtt boldognak lenni.

Nem egyszerűen azt mondja: tegyétek, amit mondok, hanem: 'Jöjjetek, kövessetek!' Jézus megadja az erőt is követéséhez, mindig velünk van és átalakítja gyengeségeinket erővé, ha kérjük. Higgyünk neki, amikor ezt mondja: „Elég neked az én kegyelmem, az én hatalmam ugyanis az erőtlenségben nyilatkozik meg”(2 Kor 12,9).

Nem vagy nincstelen! – Imre atya írása

Amikor felesége megtudta, hogy gyógyíthatatlan izomsorvadása (MS) van, elhagyta. Ő akkor addig ivott egyfolytában, amíg három hónap után meg nem érkezett a tolókocsija. Majd egy álló hétig nézte, de nem tudott vele megbarátkozni. Végül egy különös élmény emelte ki az önsajnálat kátyújából: találkozott egy nála szerencsétlenebbel, aki nem adta fel…

Ekkor elhatározta, hogy ő is talpra áll. Lelkileg. A tolókocsija lett a „legszorosabb“ barátja. Mivel lábizmai egyre inkább elsorvadtak, kezével tanulta meg hajtani a kerekeit. Majd belépett a fogyatékosak egyesületébe. A különböző versenyeket egy idő után majd mindig az első helyen végezte…

Amikor Stuttgartba érkeztem s megismerkedtem vele, már túl volt a nehezén. Minden reggel hatkor kel, elkészíti magát és 8 órakor indul „útjára“. Mert útvonala van. Első állomása a két sarokkal odébb nyitó kenyeres bolt. Ott elbeszélget a tulajjal, az alkalmazottakkal, megvárja nyugdíjas barátait, akikkel aztán együtt reggelizik. Majd a gyógyszerészt látogatja meg. Vele is beszélget. Onnan a Supermarketbe megy. Nem, nem vásárol semmit, hanem ott is vannak ismerősei, barátai, akikkel szót és eszmét vált, meghányja-veti a világ dolgait – és közben mindenütt viccel, adomázik, harsogóan nevet. Végül 11 óra körül hazafelé indul, hogy ebédet készítsen magának. Ebéd után lepihen, majd késő délután ismét végigjárja ismerőseit és barátait. Minden nap!

Tavaly házszenteléskor láttam, hogy nagyon szomorú. Kérdésemre elmondta, hogy ezúttal egy rákos daganatot fedeztek fel nála. Régi ígéretemet, miszerint szívesen bevásárlok vagy elviszem, ahova csak akarja, megújítottam, majd azt mondtam neki: „Imádkozom magáért!” Megköszönte. Akkor mondta el azt is, hogy gyermek- és fiatalkorában gyakorló katolikus volt, s bár a fiatal élet bohóságai messze vitték a templomtól, ma is hisz az ima erejében!

Operációja nem úgy sikerült, ahogyan reménykedtünk benne… De nem tört le. Vagy legalábbis nem mutatta… Tovább imádkoztunk… Ketten… Minden nap…

Mielőtt én is elszántam volna magam egy nehéz műtétre, épp összefutottunk. Mivel ezúttal is az ő gondjával voltunk elfoglalva, miszerint vágjon-e neki az új operációnak vagy semmi értelme, eleinte nem akartam neki beszélni az enyémről. De végül is, hogy ne féljen, és ne adja fel, bízzon Istenben, mint én is lám, megteszem, elmondtam neki…

Amikor Karácsonykor rám köszönt, első kérdése az volt: „Na, hogy sikerült?” Azt válaszoltam neki: „Istennek hála, minden jel arra vall, hogy jól!”

Arcára ekkor őszinte mosoly ült ki, és bepárásodott szemekkel azt mondta nekem: „Tudja,  hogy egy hétig minden nap gyertyát gyújtottam magáért?”

Megköszöntem neki, és közben azokra gondoltam, akik kétségbeesnek, s azt hajtogatják, hogy ők a legszerencsétlenebbek, mert kisebb vagy nagyobb betegségük van.

Ez az önsajnálat aztán olyan naggyá dagad bennük, hogy csak magukra gondolnak, és azt hiszik: ők a legelesettebbek, a legszegényebbek, a legnincstelenebbek!

Pedig, ha tudnák, hogy nincs igazuk!

Ugyanis, és ezt tolókocsis barátomtól tanultam meg, senki sem olyan szegény, hogy ne lenne valami, amit másoknak ne ajándékozhatna…

Mondjuk egy ima…

Vagy egy gyertya…

Ezekből Neked is van… Vagy, csakugyan ne lenne semmid?

Szeretettel,

Imre atya

Stuttgart, 2019. február 6.

Forrás: Stuttgarti katolikusok

„Az esztelneki ferences kolostor helyrehozatalára” - avagy képes beszámoló a munkálatokról

Hála Istennek jó tempóba haladnak a felújítási munkálatok. Állításomat néhány újabb képpel is alá szeretném támasztani.

Ugyanakkor hálás köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik bátorítanak, akik imáikkal támogatnak és anyagilag segítenek a nagy álom megvalósításában.

Előbbiek nevének többségét az Úr ismeri, utóbbiak többségének nevét én is tudom, mert az átutalás, vagy a kézbe adás nem igazán történhet inkognitóban. Bár az utóbbira is van példa, kettő is.

Lassan egy éve annak, hogy Facebookon megkeresett egy kedves fiatal hölgy Budapestről azzal, hogy: „a 11. kerületben találtam egy borítékot a kapualjban ahol lakom, csak annyi van ráírva hogy Szilveszter testvér részére” és e borítékban volt 50.000 Forint, ami G. I. kutakodásának köszönhetően eljutott hozzám.

Decemberben pedig egy másik boríték jutott el hozzám, szintén Budapestről, amiben 600 lej volt és a Jótevő csak ennyit irt rá „az esztelneki ferences kolostor helyrehozatalára”.

Akiknek nevét megismerhettem a banki átutalásból, postai utalványról, vagy, mert kézbe adták adományukat a következők: Q. Stefan, V. Attila, F. Emőke, S. Balázs, Via Sacra utazási iroda, K. Sándor, Cs. Tamás, D. K. Franciska, Ny. Anikó, T. I. Beniamin, L. Imre. 

Hálás köszönet mindannyiuknak, akik a „Fogjunk össze az Esztelneki Ferences Kolostor felújításának érdekében” felhívásra reagálva imával és pénzbeli adománnyal siettek segítségünkre (Budapesttől Esztelnekig, Nagyváradtól Csíkszeredáig, Marosvásárhelytől Kézdivásárhelyig, illetve Parajdtól Sepsiszentgyörgyig), vagy ezután fognak segíteni. Örömmel vettem tudomásul, hogy vannak személyek, akik gyűjtést szerveznek a nagy cél megvalósulásának érdekében.

Isten fizesse mindannyiuk jószívű adományát, kitartó imáját és fáradozását!

Hálás köszönettel és imával, 

fr. Szilveszter, Esztelnekről

Márton Áron püspökké szentelésére emlékeztek Csíksomlyón

Templom díszítés

Aktuális 2019 02 08 - Folynak a csíksomlyói pápalátogatás előkészületei

A pápa csíksomlyói programjának pontos részleteit a Szentszék várhatóan húsvét körül hozza nyilvánosságra
A résztvevők létszámának megbecsléséhez első körben megkezdődött a Gyulafehérvári Érsekségen belül a plébániákon annak felmérése, hogy körülbelül hány csoport, mennyi látogató érkezik Csíksomlyóra. Ezt a kérést a szervezők a többi erdélyi egyházmegyéhez és a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciához is eljuttatták. Erre az előzetes felmérésre azért van szükség, hogy a szervező bizottság szakemberek bevonásával tudja kialakítani a szektorokat, a ki hangosítást, kivetítést, a biztonsági intézkedéseket.
A pápalátogatásra valószínűen majd online kell regisztrálni. A regisztráció ingyenes lesz, célja a szektorok beosztásának megkönnyítése. A résztvevőket önkéntesek segítik  majd a tájékozódásban.
Ferenc pápa június 1-jén dél körül érkezik Csíksomlyóra és mintegy 5 órát tartózkodik itt. A somlyói Nyeregben a szentmisét latinul mutatja be a Szentatya, a szentbeszédet olaszul fogja elmondani, melyet a szimultán tolmácsolnak magyarra. Román és angol nyelven pedig telefonon segítségével lehet követni a pápai beszédet.
Készül a pápalátogatás programfüzete is, melyben már ott lesz a teljes program, és a szentmise szövegét és éneket is követni lehet majd belőle.

Forrás: Hargita TV,  Máriarádió.hu

„Az élet csak akkor értékes, ha másoknak ajándékozzuk…” - Évközi 5. vasárnap

Szentírási részek: Iz 6, 1-2a. 3-8 // Lk 5, 1-11  

A mai szentírási részek Izajás próféta valamint Péter apostol hivatását mutatják be. Az isteni meghívást, akárcsak Izajás próféta esetében, Péternél is Teofánia előzi meg, vagyis mielőtt Isten sajátos küldetést adna az embernek, kinyilatkoztatja magát, megismerteti magát az emberrel, mai szóval élve Istenélményben részesíti őket.

Nagy hatású az Izajásnak adott kinyilatkoztatás: „Láttam az Urat. - Mondja a próféta. - Magas és fönséges királyi széken ült”(Iz 6, 1-2), körülötte angyalok lebegnek és imádják. A próféta megremeg ekkora nagyság és szentség láttán. Tisztátalanabbnak érzi magát, mint valaha, méltatlannak arra, hogy Isten színe előtt álljon.

Egészen más körülmények között megy végbe Péter végleges meghívása arra, hogy „emberek halásza” legyen. Itt a meghívás nem templomban történik, mint Izajás esetében, hanem a tónál, rendkívül egyszerű és emberi összefüggésben, amint ez az emberré lett Istenhez illik, aki mindenben meg akarja osztani az emberek életét.

Simon Péter az elsők között csatlakozott Jézushoz és fogadta be Őt otthonába, s életébe. Munka közben, az életnek azon színterén, ahol családjával élt és dolgozott tapasztalta meg, hogy Jézusban Isten közeledett feléje. Látta, hogy Jézus tetteivel szabadulást hozott, útját állta a gonosz befolyásának, gyógyított és enyhítette a nyomort.

Szent Lukács evangélista Jézus kafarnaumi működésével kapcsolatosan különös hangsúlyt fektetett a csodálatos halfogásról szóló történetre, amit az imént olvastunk fel. Péter és társai ebből megtudták, hogy ha Jézus szavának engedelmeskednek, akkor tetteiket hallatlan siker koronázza.

A csodálatos halfogás alkalmával Péter felfedezte Jézusban az Istent, félni kezdett, akárcsak egykor Izajás próféta, a kiválasztása pillanatában: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok... és most... szememmel láttam a seregek Urát” (Iz 6, 5) – mondja. A prófétához hasonlóan Péter is a végtelen fölségű Isten közelében átérezte esendő voltát, nyomorúságát, s mélyen megalázkodik. Jézus lábához borulva mondja: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”.

Az alázatosság aktusát Jézus részéről a nagy hívás követi. Ez az Isten félelmével kezdődő bölcsesség lesz Péter hivatásának az alapja. Hitt, és ezért Jézus művének folytatója, munkatársa és apostola lett. Jézus szolgálatába hívta az esendő, gyarló embert, és megbízatást adott neki hatalmas művének, Isten Országának építésére: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel”. A válasz itt sem várat magára. Péter és társai „partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust” (Lk 5,11).

Izajás próféta és Péter apostol tapasztalatában azt látjuk, hogy az Istennel való találkozás által az ember felismeri saját alkalmatlanságát és szegénységét, korlátait és bűneit. Ám e gyengeség ellenére az Úr, aki tele van irgalommal és megbocsátással, átformálja, és arra hívja az embert, hogy kövesse Őt.

Vagyis az ember nem nevezheti ki önmagát Isten munkatársává, de amikor Isten hívja, akkor méltatlansága nem lehet ok arra, hogy visszahúzódjék. Mert Isten nem azt nézi, amit az ember tart fontosnak: az ember a külsőt nézi, de az Úr a szívekbe lát (1Sám 16,7), és az embereket, a szegényeket és gyengéket, akik hisznek benne, a megváltás bátor hirdetőivé teszi.

Ezért arra buzdította tíz évvel ezelőtt, 2009-ben XVI. Benedek pápa a papság éve alkalmával a papokat, hogy „ne korlátaikra figyeljenek, hanem tekintetüket szegezzék az Úrra és az Ő csodálatos irgalmára, térjenek meg szívükben, és továbbra is örömmel hagyjanak hátra mindent érte.”

A Jézussal való találkozás Péter társainak életében is sorsdöntő fordulatot hozott. Mindannyian abbahagyták a halászatot, otthagyták hajójukat, hálójukat, apjukat, anyjukat, családjukat, otthonukat. „Mindenüket elhagyva követték Jézust” és emberhalászok lettek. Azaz Jézustól megbízatást kaptak, hogy Isten Országának örömhírét elvigyék a föld végső határáig.

A meghívás, megbízatás ma sem veszítette érvényét. Istennek emberi munkaerőre van szüksége ahhoz, hogy megismertesse evangéliumát minden néppel. Istennek kellenek az igehirdetők, kellenek az olyan fiatalok, akik követik hívó szavát, akik vállalják az Istennek szentelt életformát és hajlandók érette lemondani családról, vagyonról, korlátlan szabadságról, röviden: akik elhagynak mindent, csakhogy követhessék Őt, és szolgálatába állhassanak.

Azonban a hithirdetés és apostolkodás nemcsak a papok feladata, hanem minden krisztushívő kötelessége. Jézus valóban kiválasztotta az apostolokat és azok utódait, a püspököket és ezek munkatársait, a papokat, hogy folytassák megkezdett művét, de a Szentírás tanúsítja, hogy az őskeresztény közösségekben a világiak is derekasan kivették részüket Isten Országának építésében.

A világiak apostolkodásának egyik szentírási indítéka, hogy a keresztség révén mindannyiunknak a „világ világosságává és a föld sójává” kell válnunk. Ugyanis a keresztség által, amikor szüleink és kereszt szüleink a nevünkben átvették a föltámadott Krisztust jelképező húsvéti gyertyáról meggyújtott égőgyertyát, akkor Isten világosságának hordozói lettünk és nekünk ezt a világosságot nem szabad véka alá rejtenünk – mondja Jézus.

Vajon hány családi, egyházi, templomi közösségben veszik ma komolyan ezt a keresztény elhivatottságot és igyekszenek megismertetni a világgal az Isten Országáról szóló örömhírt?

Vagy, hogy még személyesebb, még aktuálisabb legyen a kérdés felvetése, így kell fogalmaznunk: vajon mi, akik vasárnapról vasárnapra eljárunk ide a templomba, vajon mi komolyan vesszük keresztény hivatásunkat és igyekszünk-e Krisztus melletti tanúságtevő életünkkel megismertetni az Isten Országáról szóló örömhírt, nem is annyira a világgal, mint inkább a közvetlen környezetünkkel, a családunkkal, a munkaközösségünkkel, amelyben élünk, és amelyben dolgozunk?

Ne feledjük az olcsó „semmi közöm hozzá” kijelentéssel, a közömbösséggel, nemtörődömséggel, még nem rázható le magunkról a keresztségből fakadó krisztusi küldetésünk. Még csak azzal sem mentegethetjük tétlenségünket, hogy bűnös emberek vagyunk. Péter is az volt. Jézustól mégis hallania kellett: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”

Igen, az Apostolok kiválasztása és meghívása nekünk is reményt ad, mert gyakran mi is úgy érezzük, hogy erőnket felülmúló dolgokat vár el tőlünk a Jézusba vetett hitünk. Tőlünk, mindannyiunktól, mert tulajdonképpen mindnyájan, akik meg vagyunk keresztelve, valamiképpen Jézus apostolai vagyunk. Senki sem mondhatja, hogy erre nem alkalmas. A magunk erejéből tényleg alkalmatlanok vagyunk keresztény mivoltunk nagy méltóságának betöltésére, de Jézus erejében nagy dolgokat vihetünk végbe. Isten arra hívott meg bennünket, hogy mássá, jobbá tegyük ezt a világot, ott, ahol élünk.

Az Erdélybe készülő Szentatya, Ferenc pápa mondta: „az élet csak akkor értékes, ha másoknak ajándékozzuk szeretetben, igazságban, a mindennapi életben, a családban. Mindig ajándékozzuk oda! Ha valaki megtartja magának életét, hogy védelmezze, akkor az élet meghal, összeaszik, szükségtelenné válik.” Igen, minden keresztény, már puszta létével, Isten jelenlétéről tanúskodik, kell, hogy tanúskodjon környezetében.

Istennek gyakran úgy tetszik, hogy alkalmatlannak látszó embereket küld műve megvalósítására, és velük ír történelmet.

Istennek minden emberrel terve van, mindenkinek megszabta küldetését: idősnek és fiatalnak, egészségesnek és ágyban fekvő betegnek, még a legelesettebb embernek is kiosztotta a feladatot: az egyiknek könnyebbet, a másiknak nehezebbet, mindenkinek erejéhez mérten, de mindig egyformán fontosat.

„Isten arra teremtett, hogy különleges módon szolgáljak neki – írja Boldog John Henry Newman. Bizonyos feladatot csak rám bízott és ezt senki másra… Istennek szüksége van rám, hogy terveit megvalósíthassa. Saját helyemen éppen olyan fontos vagyok, mint az arkangyal megfelelő helyén. Természetesen, ha kudarcot vallok, mást küldhet helyettem. Nagy művében mégis részem van. Láncszem vagyok, kapocs az emberek között. Nem hiába teremtett. Jót kell tennem, és végre kell hajtanom művét. Amikor beállított az életbe és helyemen parancsait teljesítem, hivatásomnak élek, akkor anélkül, hogy akarnám, a béke angyala és az igazság hírnöke vagyok”.

Az életben nemegyszer adódnak számunkra nehéz próbatételek: a legkedvesebb személy halála, szeretteink gyógyíthatatlan betegsége, legjobb szándékaink, törekvéseink tudatos elferdítése, hozzánk tartozók vallástalansága, hitetlensége… Ilyenkor gyengeségünk tudatában elbizonytalanodunk, és félelem vesz erőt rajtunk.

Fáradozásaink kudarcát látva néha elfog a kétség, hogy érdemes, a bizonytalanság, hogy vajon jól teszem?

Könnyen elfelejtjük, hogy Isten hatalmas, jóságos és irgalmas Atyánk, aki tud és akar segíteni rajtunk. Csak azt várja, hogy gyermeki bizalommal forduljunk hozzá, és akkor Jézus hozzánk is úgy szól, mint egykor Péterhez: „Vessétek ki a hálótokat halfogásra”. Annak idején Jézus szavára Péter minden szakmai tudása, tapasztalata és meggyőződése ellenére, egy egész éjszakai eredménytelen fáradozás után is kivetette a hálót és annyi halat fogott, hogy szakadozott a háló.

Ezzel a péteri bizalommal megtapasztalhatjuk a fáradhatatlan apostoli buzgólkodás sikerét. Előbb azonban bátran hallgatnunk kell Jézus szavára. Teljesítenünk kell parancsait. Elég bátraknak kell lennünk ahhoz, hogy az emberi kilátástalanság, tapasztalat és számítgatás ellenére elvégezzük a ránk bízott evangéliumi feladatot.

A Boldogságos Szűzanya, a kánai menyegző szolgáihoz hasonlóan, minket is arra biztat, hogy tegyük azt, amit a Szent Fia mond, mert ha megnyitjuk szívünket az Ő kegyelmének működése előtt, akkor az Istenbe vetett bizalmunk, kitartásunk meghozza munkánk, erőfeszítésünk gyümölcsét.

Így hát befejezésül, arra biztatok mindenkit, saját magammal együtt, hogy az Úr hívására adott nagylelkű válaszunkat minden nap Izajás és Péter apostol alázatával és hitével éljük meg. 

Arra bátorítok mindenkit, hogy bízzuk hívatásunkat a Boldogságos Szűzanyára, legyen szó akár a szerzetesi, a papi, a családos vagy éppen az egyedülálló elkötelezett Krisztus-követő életre szóló hívásról.

Az Esztelneki Madonna segítsen mindannyiunknak, hogy örömmel és teljes odaadással tudjunk igent mondani az Úrnak és bátran megtenni azt, amit mond, amit kér tőlünk, Isten nagyobb dicsőségére, az emberek javára és lelkünk üdvére. Ámen.

„Életem legjobb döntése! Avagy miért lettem pap?” [Misevlog #1]

Un episcop pe drumul crucii - Marton Aron / A bishop on the way of the c...

Fogjunk össze az „Esztelneki Ferences Kolostor” felújításának érdekében – képekkel

Dr. Fábry Kornél - A szentáldozás kegyelmi hatásai...

Misevlog – februárban indulunk!

„Mindenki helyeselt neki”- de aztán… - Évközi 4. vasárnap

Lk 4,21-30 

Isten választott embereinek, a prófétáknak mindig különös helyzetük, és szerepük volt az üdvösség történetében. Sorsuk nem az átlagos emberi sors, hanem a kiválasztottaké: Istent és embert egyszerre szolgáló sors volt.

De kik is ők valójában? A próféta mindenekelőtt, Isten választott embere, aki Isten nevében beszél, aki az Úr szócsöve. Isten lefoglalja egész személyét, megszenteli, amikor kiválasztja: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt világra jöttél volna, megszenteltelek, és prófétának rendeltelek a nemzetek javára” (Jer.1,4) - mondja az Úr, Jeremiás prófétának a mai első olvasmányban. Ez a személyi lefoglaltság a záloga annak, hogy egész életével Isten tanúságtevője kell, hogy legyen. Különleges feladata, hogy Isten üzenetét képviselje és hirdesse, akár alkalmas, akár nem, akár tetszik a hallgatóságnak, akár nem. Legfontosabb erénye a hűség és az Istenbe vetett bizalomból eredő bátorság: „Harcolni fognak ellened, de nem győznek le, mert veled vagyok és megszabadítalak” - bátorítja az Úr Jeremiás prófétát.

Azonban minden próféta csak előkészítője és előképe volt az egyetlen igazi Prófétának, Jézus Krisztusnak, az Isten-embernek. Az Ő prófétai hatalma és szolgálata a prófétai lét teljessége. Benne nemcsak az Isten embere jelenik meg, hanem maga az Isten is. Ezért nem más, hanem a saját maga nevében beszél. De földi sorsában magára veszi az összes próféta sikertelenségét, zaklatottságát, üldöztetését. Egyik legsúlyosabb szenvedése Szent János evangélista szerint az volt, hogy „a tulajdonába jött, de övéi, nem fogadták be”(Jn.1.11) - éppen szülőföldjén nem értik meg, kiűzik a városból, sőt ki akarják végezni, a város szélében lévő szikláról letaszítva.

A názáreti zsinagógában, a jelenlevők először „csodálkoztak a fönséges szavakon, amelyek Jézus ajkáról fakadtak”. Ilyen örömhírt ők még nem hallottak, hogy a próféta jövendölése most, előttük teljesedett be. Jézus ott áll előttük, Lélekkel felkent ember, aki hirdeti, hogy az előkészületeknek vége, és az a küldetése, hogy megkezdje a megvalósítást. Mindnyájan kinyilvánították, hogy szavai az Isten jóságáról szólnak, ez a jóság az emberek szívét lángra gyújtotta és „mindenki helyeselt neki”. De amikor arról beszélt, hogy Isten jósága, szeretete nem korlátozódik csupán rájuk, a választott népre, hanem minden ember számára elérhető, akkor kitört belőlük a felháborodás, belekötnek a személyébe, s megbotránkozva kérdezgetik: „De hát nem József fia ez?”.

Hogy Jézus az ember, akit ismertek, ott van közöttük, alkalmat adott a botránkozásra. Az örömhírt, amit hozott, azt elfogadták, a hirdetőt azonban megvetették és elvetették. Az iránt az emberi külső iránt, amelyben Isten jósága megnyilatkozott, felébredt a botránkozás. Ahogy fogalmaztak később, Szt. János evangéliumában: „Róla tudjuk, honnét származik, a Messiásról azonban, ha eljön, senki sem fogja tudni, honnan való” (Jn 7, 27). Akár csak akkor, amikor önmagát a menyből alászállott élő kenyérnek nevezte. Akkor „így érveltek: Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” (Jn 6, 42).

Jézus közülük való, de mivel nem az ő elvárásaik szerint küldötte őt Isten, ezért jeleket kívánnak tőle. A názáreti emberek azt akarják, hogy „a nagy tetteket, amelyeket Kafarnaumban végbe vitt, azokat tegye meg hazájában is”. Azt szeretnék, hogy Isten úgy igazolja előttük Jézust, mint ahogy ők azt elgondolták. Ezért hiába minden magyarázat, nem értik, hogy a próféta nem a saját elgondolása szerint cselekszik, nem a saját okosságát hirdeti.

A názáretiek elgondolása szerint Jézusnak, mint orvosnak gyógyítania kellene "saját magát", azaz népe között is ugyanazon csodákat tenni, mint Kafarnaumban. Mivel ezt nem teszi, elveszíti népszerűségét az emberek előtt, és szétrombolja a bizalmat és hitet maga iránt. Hisz mire valók a természetfeletti képességei, ha saját településének lakói iránt nem használja, nem kamatoztatja azokat?

A názáretiek félreismerik Jézust, hisz a próféta Isten megbízásából, akaratából cselekszik. Viszont Jézus cselekedeteit nem az irányítja, amit a názáretiek elvárnak Tőle, Ő azt teszi, amit a Mennyei Atya akar Tőle és Vele.

Isten hitet vár, a hit engedelmességét, a názáretiek azonban nem hisznek és így nem is ismerik Jézus isteni küldetését. Ezért mondja, hogy „egy próféta sem kedves a maga hazájában.”

A zsinagógában levő názáretiek eltelnek haraggal Jézus szavai miatt és erőszakkal válaszolnak. Az emberi gondolkodástól elvakultan és dühödten, mivel nem érték el szándékukat, „kiűzték a városon kívülre, fölvezették a hegyre…, a szakadék szélére, hogy letaszítsák”(Lk 4,29).

Íme, a világ ezt a sorsot szánja azoknak, akik küldetése, mint Jézusé, az igazság hirdetése.

Az idegen emberek inkább elfogadnak valakit prófétának, mint a saját nemzete, a választott nép fiai. Két példát említ előttük Jézus. A nagy szárazság és éhínség idején sok özvegyasszony élt Izraelben. Isten azonban Illés prófétát egyikőjükhöz sem küldte el, hanem csak az idegenbeli Szareptába, az özvegyasszonyhoz, hogy feltámassza halott fiát. Sok leprás ember élt Elízeus próféta idejében is, akik gyógyulásra szorultak. Mégis, csak az idegen, a szíriai Námán gyógyult meg. Mindketten idegen nemzetűek voltak. Hogy egy asszonyról és férfiről esik szó, azt jelentheti, hogy Jézus előtt ez a fajta különbség sem számít, Isten üdvössége egyetemes. Tehát az isteni kegyelem nincs se hazához, se fajhoz vagy személyes érdemekhez kötve, hanem teljesen ingyenes.

Ez az ellenséges magatartás nem bátortalanítja el az Úr Jézust, hűséges marad mind küldetéséhez, mind népéhez. Mert a szeretet vezeti küldetésének teljesítésében, az a szeretet, amelyről Pál apostol a szentleckében beszél, s amely „a sértést nem tartja számon”, „mindent eltűr”, „mindent elvisel”, „mindent megbocsát” - még azt is, hogy életére törnek, és keresztre feszítik.

Jézus, minden prófétai hívatás példaképe. Ne feledjük, mi mindnyájan, gyerekek és felnőttek, fiatalok és idősek, akik a keresztség által Jézus Krisztusba öltöztünk, részesedtünk az Ő prófétai küldetésében is. Részesedve Krisztus prófétai küldetésében, nemcsak a papság, hanem a hívek is arra kaptak meghívást, hogy hirdessék az evangéliumot, vigyék el a környezetükbe annak szellemét, a hitet és annak igazi gyakorlatát.

A próféta feladata elsősorban abban áll, hogy ébren tartsa az emberekben a hit érzékét; ezt tették az Ószövetség-i próféták is, amikor Izrael népét szüntelenül emlékeztették az igaz Isten létére, a vele kötött szövetségre és az Őt megillető hódolatra, tiszteletre.

Napjainkban is, amikor a vallás, Isten és Egyház iránt gyakran közömbös és ellenséges légkör uralkodik a társadalomban, igen nagy szükség van, prófétai feladatot teljesítő nagykorú keresztényekre. Ugyanis a társadalomban élő keresztényekre vár az a feladat, hogy az élet minden területére és állapotába elvigyék az evangéliumot, hogy a kovász szerepét töltsék be környezetükbe ott ahol élnek.

Az Evangélium hivatalos hirdetése közvetlenül a papok, misszionáriusok és szerzetesek feladata. De az evangélium aprópénzre váltása a világban élő keresztények sajátos küldetése, mivel a társadalomban élve és azzal összeforrva mindenütt elérhetik az embereket: otthon a családban, az iskolában, a munkahelyen, a szórakozóhelyen vagy akár a kocsmában is.

Bár nem olyan általános körben kell gyakorolnunk a prófétai feladatot, mint Jézus gyakorolta, de a magunk körében hasonlónak kell lennünk hozzá. Elsősorban talán otthonunkban, saját házunkban kell elkezdenünk a prófétai, tanúságtevő életet. S talán ez az egyik legnehezebb feladat életünkben. De nem mindig azért, mert úgy fogadnak bennünket, mint Jézust Názáretben, hanem mert könnyebb kifele jónak mutatkozni; könnyebb a tőlünk távol álló személyeket szeretni, a tévé képernyőjének szenvedőjét megsiratni, mint a valóságban egy-egy igazán szerencsétlent segíteni.

Itt szeretnék idézni egy elgondolkodtató levél részletet: „Mi keresztények mód felett szép életelvvel rendelkezünk: szeresd felebarátodat, mint önmagadat, s valóban aktívak is vagyunk ebben az értelemben. Jómagam is olykor kórházban dolgozom, máskor szellemileg sérült gyerekekkel foglalkozom, vagy idős embereket látogatok meg, ahol kitakarítok, bevásárolok. Ennek ellenére olykor azt mondja édesanyám: - Sokat beszélsz a felebaráti szeretetről, mégis kritizálsz engem; ha a körülményekkel küszködöm, nem teszel semmit,.. s a családon belül gyakran elfelejted szép szavaidat.

Ha jól belegondolok, - írja tovább a levél írója - igazat kell adnom neki, mert tényleg sokat beszélek arról, hogyan kellene a családi életünket Jézus elképzelése szerint alakítani; s valóban nem vagyok mindig olyan segítőkész, ha valamelyik nagynénikémről kell gondoskodnom, vagy valamilyen kellemetlen feladatot kell elvégeznem... könnyebb kifelé jónak mutatkozni, de a szűkebb családi és baráti körben alig van erőm és bátorságom a közeledésre, megbocsátásra.”(F.l.v.Karl R.140)

Bár az Úr Jézus azt mondta: „hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában” - mégis azt hiszem, hogyha hűségesek vagyunk, ha prófétai küldetésünk tudatában, életünk tanúságtételével képviseljük az Istent, az Evangéliumot, akkor biztosan lesz eredménye munkánknak: a családban, s a minket körülvevő társadalomban. Ugyanis a világ nem annyira elvont tanítást vár, hanem a megtestesített evangélium konkrét, a mindennapi életben megjelenő példáját az élet minden területén. Hiszen senki sem ad hitelt annak, aki szavaival hirdet egy tanítást, de azt nem éli, sőt magatartásával talán meg is cáfolja.

Ne feledjük, Jézus arra biztat, hogy: „a ti világosságotok úgy világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék érte mennyei Atyátokat!” (Mt.5,16)