Az első olvasmány üzenete tehát: nem elég, ha az életben egyszer Isten mellett döntöttünk. Ezt a választást mindennap meg kell újítani, nem feledve, hogy lehetetlen egyidejűleg Istennek és a világ olyan elméleteinek, hiúságainak és szeszélyeinek szolgálni, amelyek voltaképpen bálványok.
Az „élet kenyeréről” szóló hosszú beszéd végén Jézus is választás elé állítja hallgatóit. Valaki vagy elfogadja az emberek táplálására adott teste és vére misztériumát, vagy elszakad tőle. Szavain nem csak a zsidók botránkoztak meg, hanem „tanítványai közül is sokan” zúgolódtak: „Kemény beszéd! Ki hallgatja!” – mondták. S Jézus mégsem változtat stílusán, csak a hit szükségességére figyelmeztet: „A lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek”.
Nem megbotránkozásra vagy vitára van tehát szükség, hanem hitre. Hit nélkül, a megvilágosító és éltető Szentlélek nélkül Krisztus Testének misztériuma is csak külsőség, formalitás marad, ami nem segíti a lelket, nem ad életet. Hit nélkül tökéletesen ismerheti az ember a Krisztus testéről és véréről szóló tanítást, láthatja a kenyeret és a bort, de nem érti meg a szavak és jelek által rejtett valóságokat.
A hit elutasítása következtében már a „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”, elpártoltak tőle. A kenyérszaporítás, az ingyen kenyér, az igen, azt szeretnék! Ezért Messiás-királlyá akarták választani azon nyomban, hogy jóllaktak a megszaporított kenyérrel. De amikor Jézus a kafarnaumi zsinagógában kifejti ezzel a jellel kapcsolatban, hogy miről van szó: az élet kenyeréről, amely ő maga, aki a mennyből szállott alá, akkor megbotránkoznak benne, és ott hagyják.
Francois Mauriac a ’Jézus élete’ című regényében, ezzel kapcsolatosan így szólítja meg a Mestert: „Uram, túl messze mentél! Nem azt hirdetted, amit vártak tőled. Ennek a tömegnek földi kenyér kell!... De Te valami mennyből alászállott kenyérről beszéltél, Eucharisztiát ígértél, örök életet hirdettél. Vedd már észre magad! Hát kit érdekelnek ezek? Vagy kiszolgálod a tömegízlést, vagy nincs rád szüksége a világnak!”
Igen a világ, az Ádámi ember földi gondjainak megoldását, jólétéről, kényelméről való gondoskodást várja Istentől. Elég az e világi Messiás nekik. De mivel az Úr Jézus nem a tömegízlés szerint kívánta megvalósítani hivatását, követői megfogyatkoztak, fogyatkoznak.
Az Úr visszautasításának vagy a vele szembeni közömbösségnek leggyakoribb oka, ma is az a tény, hogy olyasmit követel, amit áldozat vállalás nélkül nem lehet megvalósítani. E világi szemmel nézve túlságosan szigorú az evangélium, néha meg egyenesen kellemetlen dolgokat vág a fejünkhöz, olykor életvitelünk, gondolkodásmódunk megváltoztatását várja el tőlünk, illetve olyan értékekhez való ragaszkodást vár el tőlünk, amik a mai kor embere számára lassan kezdenek idegenné válni, kimenni a divatból. Mint például az élet védelme és oltalma, a fogamzástól a természetes halálig. Mint a házastársi hűség, a házasság előtti tisztaság, az önzetlen- érdek nélküli szolgálat és ellenségszeretet, a feltétel nélküli megbocsátás, az igazmondás, a szükségben lévő megsegítése, és még folytathatnánk a felsorolást… Mindez kemény és nehéz dolog nem kell a mai embernek, még ha az örök életéről van is szó.
Ennek az önzésnek a leg visszataszítóbb fajtája, az, amikor valaki azt szeretné, hogy Isten is hozzá igazodjék. Sokan a vallásosságtól általában azt kívánják, hogy saját, egyéni igényeiket támassza alá, elégítse ki, azokat részesítse előnyben. S ha nem ez történik, ott hagyják Istent, Jézust, a vallást éppúgy, mint azokat az embereket, akik nem az ő szájuk íze szerint beszélnek. Elfelejtik, hogy az igazi vallásosság, a kereszténység tényekre és főleg egy személyre, Jézus Krisztusra épül.
Az evangéliumi szakasz szerint Jézus „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”.
S mit tett Jézus ezek után? 1. Nem vont vissza semmit a tanításából. Sőt! Hatszor egymásután, különböző formában, újból és újból visszatért alaptémájára, vagyis arra, hogy ő valóságos testét és vérét akarja itt hagyni az Eucharisztiában. 2. Nem ajánlott kompromisszumot. Nem kezdett alkudozásba: „Jó, akkor megelégszem a szimbolikus jelenléttel is, – s amikor a kenyeret eszitek, és a bort isszátok, akkor majd gondoljatok rám”. Elvekben nem ismert megalkuvást! 3. Nem rendel el népszavazást sem. Nem akarja tudni: legalább kétharmados többség kívánja-e az Eucharisztiát? Nem érdekli a különböző közvélemény-kutatók népszerűségi indexe sem. 4. Nem mond le messiási címéről sem, mint valami sértett pártelnök. Ámbár tudja, hogy így életútja a Kálvárián át vezet a mennyei dicsőségbe. 5. Nem izgatja a kudarc. Nem érdekli, hányan tartanak ki mellette. Nem roppan össze a tömeges visszalépés, hitehagyás, elidegenedés közepette sem.
Megdöbbentő, hogy az Úr Jézus egy szóval sem tartja vissza a menni készülőket, nem marasztalja őket, sőt a Tizenkettőhöz fordulva kérdezi: „Ti is el akartok menni?” Igen, Krisztus misztériuma, tanítása egyetlen és egységes: az ember vagy teljesen elfogadja, vagy teljesen megtagadja, de nincs középút, nem válogathat közöttük: ezt még elfogadom, ez még megvalósítható, ez még beillik a mai divatba, közgondolkodásba, de az már nem, az „kemény beszéd” ki hallgatja.
Éppen ezért sem a hitetlenek iránti együttérzés, sem a távoli testvérek visszavonzása nem jogosíthat fel bennünket arra, hogy meghamisítsuk, felhígítsuk mindazt, amit Jézus tanított. Őnála jobban senki sem szerette az embereket, senki jobban nem akarja üdvösségüket. Mégis inkább sok tanítványát elveszítette, semmint hogy egy szót is megmásítson abból, amit mondott, tanított.
Végül is kik mennek el? A csalódottak: akiknek kellett az ingyen kenyér, de a mennyeit nem igényelték. A hitetlenek, akik kemény beszédnek tartották Jézus szavait és nem hajlandók változtatni gondolkodásmódjukon, életvitelükön.
Kik maradnak? Akik hisznek a szeretet végső győzelmében, illetve akik még nem tudnak dönteni, csak sodrodnak az árral, vagy akik döntöttek, de nincs bátorságuk felvállalni döntésüket, így hát kettős életet élnek, látszólag Jézushoz tartoznak, de valójában már elszakadtak tőle, nem hisznek benne! Az Úr Jézus ki is mondja: „Vannak köztetek, akik nem hisznek”. Szent János evangélista finom ösztönnel megérzi, hogy Júdás már akkor hitetlen volt – erre utalást is tesz az evangéliumi szakaszban, igaz nem mondja ki a nevét, de tudni lehet, hogy róla van szó és a hozzá hasonlókról, akik még látszólag Krisztus követői közé tartoznak, de már nem az ő tanítása szerint élnek.
Ugyanis a mai evangéliumi szakasz két ember típus bemutatásával zárul. Az egyik Péteré, aki kifejezetten szerepel. Aki bár nem egészen érti Jézus szavait, mégis ragaszkodik hozzá, és megnyitja szívét az Igének, akinek megvilágosító szavai örök életet adnak. „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.
A másik típus, Júdásé, aki bár nem kifejezetten szerepel az evangéliumi szakaszban, de a tizenkettőhöz tartozik. Ő kettős életet élve egyelőre a csoportban marad, de máris a sötétség felé halad, és afelé, a démonikus vonzás felé, amelyet a sötétség szimbolizál (13,26–30).
Az eukarisztia meghirdetése Krisztus hiteles választásának próbaköve lett a nép, a tanítványok és az apostolok számára is. Az Eukarisztia titkában való hit különbözteti meg minden időben Krisztus igazi tanítványait.
Éppen ezért amikor a közömbösség vagy az önzés, kísértéseket okoz a hit terén („nem tudok hinni, mert az Isten ilyen és ilyen, papjai sem hitelesek, hívei is kétszínűek”), gondoljunk arra, hogy bizonyára nem a hitben, hanem magunkban van a hiba. Kényelmességünkben, megátalkodottságunkban, üres, élettelen hagyományokhoz való ragaszkodásunkban, vagy téves elképzeléseinkben.
Gondoljunk ilyenkor Péter szavaira: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Hiába is mennénk bárhová, mert számunkra nem adatott más, akiben üdvözülnünk lehetne, csak Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember, aki ígérete alapján, közöttünk maradt az Oltáriszentségben, mert feleletet akar adni életünk végső kérdéseire, erőt a küzdelemhez, vigaszt a megpróbáltatásban, nyugalmat a végső órán. Ne botránkozzunk, hanem inkább igazítsuk gondolatainkat, magatartásunkat, s életvitelünket Jézushoz, a jézusi tanításhoz.
Befejezésül egy kérdés, amit házi feladat gyanánt kellene megoldani az elkövetkező napokban: Én, személy szerint miért vallom magam kereszténynek, azaz Krisztushoz tartozónak, s miért maradok az Egyházban, amikor annyi sokan elhagyták, miért járok templomba, amikor annyi sokan nem teszik? Meggyőződésből vagy gyávaságból? Mindenki maga válaszoljon ezekre a kérdésekre, de nem ártana egymással is megbeszélni. Bárcsak Péterrel vallhatnánk öntudatosan: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése