Felnézett, mint valami kicsi a nagyra – Évközi 31. vasárnap

Az irgalom témája elég gyakran szerepel a vasárnapi szentmisék bibliai szövegében, s ez azért van, mert Isten maga a végtelen, a kimeríthetetlen irgalom, és az embernek végtelen nagy szüksége van Isten irgalmára. Isten, aki a szeretetnek egy aktusával teremtette az embert, az irgalom aktusával napról napra szüntelenül újjáteremti, helyre hozza gyöngeségét, megbocsátja bűneit, megszabadítja a gonosztól.

Ezt fogalmazza meg a Bölcsesség könyvének szerzője az első olvasmányban, amikor a következőket írja: „Milyen jó és kegyes mindenben a te szellemed, Uram! Alig bünteted azokat, akik eltévednek, inted azokat, akik vétkeznek, és a szívükre beszélsz, hogy gonoszságukat elhagyva, higgyenek benned, Uram”(12,2). Egyetlen egy ember sem létezhet Isten mindenható irgalma nélkül, aki állandóan szereti és bűnei, hűtlensége ellenére is állandóan életben tartja, szüntelenül figyelemmel kíséri, hogy elvezesse az örök üdvösségre.

A Mennyei Atya irgalmasságát valósítja meg földi életében Jézus. Hiszen senki olyan jól nem látta a bűn igazi arcát, mint Ő. Látta eredetét, látta terjedésének irányait, módjait és eszközeit, és látta a végét. A bűn kiindulópontja a lázadás, szembefordulás az Istennel, sugalmazója a sátán, vége pedig a kárhozat. A bűn olyan rossz, hogy semmit sem „használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved”(Mt 16,26).
A bűnre adott válasz Isten részéről kettős: az ő haragja illetve az ő mérhetetlen irgalma, mellyel Fiát ártatlan bárányként adja a világ bűneiért „váltságul sokakért”. Isten haragját tapasztalta Lucifer a bűn fejedelme és szerzője. Irgalmát pedig mindazok, akik elfordulnak a gonoszságtól, és bűnbánatot tartanak. Az utóbbiak közé tartozik Zakeus, a vámos, akinek alakját elénk állítja a mai evangéliumi szakaszban Szent Lukács evangélista.
„Jézus Jerikó városán haladt át”. Szent Lukács szemében Jézus: az átvonuló, a vendég, akiben Isten tér be az emberekhez. Látogatása pedig üdvösséget jelent. Jelen esetben Jerikón vonul át, hogy Jeruzsálembe menjen, s ott majd – kereszttel a vállán – a Golgotára.

Az Úr Jézust tömeg veszi körül, aki nem akar tolakodni, aligha jut elébe. Zakeus a vámosok főtisztje mégis látni akarja. Alacsony ember, a tolakodok közé nem áll be, mert lehetetlené teszi a rangja, de még inkább a közmegvetés, amit mindenűt éreznie kell. Fölmászik hát egy fügefára, hogy onnan megnézhesse magának az átvonulót. A fügefáról láthatott úgy, hogy őt magát ne vegyék észre. Azt is mondhatnánk, elbujt a fán. A nép elöl, amely ki nem állhatta őt, hiszen a vámosok feje volt. Róluk pedig köztudott, hogy kiszolgálták az elnyomó rómaiakat, és a népet pedig az adó miatt kirabolták. De talán rejtőzni akart Jézus elöl is, mint ahogy a bűnbeesés után Ádám elbujt Isten elől. Méghozzá annak ellenére, hogy látni szerette volna Jézust.
Jézus szándéka pedig megszállás nélkül áthaladni a városon, mert útban volt Jeruzsálem felé. Tehát nagyon kevés volt a valószínűsége annak, hogy ez a két ember találkozzon egymással. Az egyik elrejtőzik, a másik pedig siet. De amikor Jézus a fa alá ért, „Felnézett és megszólította: Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.”

Hogy mi történhetett abban a pillanatban, amikor Jézus a fa alá érkezett, nem tudjuk. A Szentírás szűkszavúan csak ennyit mond „felnézett”. Mint valami kicsi a nagyra, mint aki kérni akar. S ezt követi a rövid mondat: Nálad szeretnék megszállni, van fekhelyed a számomra? Minden bizonnyal a Mester nagyon jól tudja, hogy kicsoda ez a Zakeus: a népből kicsikart pénzen meggazdagodott vámos. Mégsem veti meg, még csak szemrehányást sem tesz neki, sőt barátságos gesztussal fordul felé: házában akar megszállni. S tovább gyorsan peregnek a cselekmények szálai. Zakeus leereszkedik a fáról, átvágja magát a tömegen lakásáig, és boldogan fogadja a Vendéget. Már nincs többé nehézsége a tömeggel, amely nem szívlelte őt, valami megváltozott benne.

Amikor ez a nagy bűnös találkozott Jézus irgalmas tekintetével, valami megmozdult benne, és ez kifejeződött az ő nem mindennapi reakciójában: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette”(Lk 19,8). Teljes a megtérés, elég volt az Úr jelenléte és jósága, hogy ennek a gátlástalan, pénzimádó, igazságtalan haszonra áhítozó embernek lelke megvilágosodjék. Azonban Zakeusból sem hiányzott az előzetes készség, ami végül is megnyitotta a kegyelem előtt: őszintén vágyódott arra, hogy meglássa Jézust és találkozzék vele.
Jézus felajánlotta az üdvösséget egy vámosnak, a farizeusok szemében egy reménytelenül elveszett bűnösnek, az elfogadta, megnyitva házát és szívét az Üdvözítőnek. És most ezt hallja tőle: „Ma üdvösség köszöntött erre a házra… Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett”(9-10).
Jézus ugyanezt az üdvösséget ajánlja fel szüntelenül minden egyes embernek. A Jelenések könyvében olvassuk: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem”(3,20).

Ki az közülünk, aki vagyona felét képes lenne odaadni a szegényeknek, és akit megkárosított, azt négyszeresen kárpótolná? Annak a bűnbánó, vétkes embernek az őrült nagylelkűségét látjuk itt, aki felfedezte, hogy szeretik őt. A szociálpszichológusok mondják, hogy az ember a másokkal való kapcsolatában válik emberré. Akkor lesz valakivé, szabaddá és öntudatossá, amikor szeretettel, bátorítólag tekintenek rá. Éppen ezt teszi Jézus, amikor találkozik Zakeussal: Szembehelyezkedik Jerikó városának nyomásával, mely kivetette maga közül a vámosokat.
Jerikó népével ellentétben, elfogadja Zakeus tényleges mivoltát, annak minden gazembersége ellenére. Igaz, hogy közreműködik az ellenséggel, semmire kelő, olyan ember, aki másokat kizsákmányol, - de még mindig Ábrahám fia, olyan valaki, akire szintén vonatkoznak Isten ígéretei. Jézus felhívja figyelmét azokra a lehetőségekre, melyeket Isten nyitva tart az ő számára is. Ezzel teszi őt szabaddá arra, hogy lemondjon önmagáról, megtérjen, és új ember legyen. Olyan valakivé, aki önmagát megbecsüli s rendelkezik önmagával, azaz megtérhet. Végül is ahelyett, hogy másokat kirabolna, most megajándékozhatja őket.

Itt szinte önkéntelenül is eszünkbe jut, Zakeus evangéliumbeli ellentéte, a gazdag ifjú alakja. A gazdag ifjúnak, aki nagyon „rendes” volt, valószínűleg problémát jelentett eljutni a megbánásra. Hiszen a Tízparancsolat mindegyikét megtartotta – ő azon mai igazak közé tartozna, akik így gyónnak: nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam és más bűnöm nincs –, akkor mit kellene bánnia?
Jézus pedig azt mondja, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz bejutni a mennyek országába. A gazdag ifjú nem látta meg a benne lévő legnagyobb rosszat, hogy mennyire kötődött az anyagi javakhoz, hogy mindenekfelett nem tudta Istent választani. Úgy hitte, ha betartja a Tízparancsolatot, akkor az Istennel való kapcsolata is rendezett. Nem ismerjük későbbi sorsát, de Jézus fájdalma, távozása után jelzi, hogy a gazdag ifjú lelki állapota ugyancsak rossz volt.
Jézus a gazdag ifjút buzdította, hogy adja oda minden gazdagságát, Zakeusnak pedig semmit sem szólt, ő magától tette ezt anélkül, hogy buzdították volna.

Figyeljük csak meg, Jézus mindkét emberre rátekintett, de az eredmény, a válasz más és más lesz. A gazdag ifjúra, a vallásos, rendes emberre „Jézus rátekintett, megkedvelte őt” (Mk 10,21), de ő a szerető tekintetre nem válaszolt, és szomorúan távozott. Ezzel szemben a vámos, a megvetett, a bűnös ugyan arra a jézusi tekintetre, Isten szeretetére érzékenynek bizonyult és pozitívan reagált.

Jézus, amikor elment Jerikó egyik legnagyobb tolvajához, puszta jelenlétével felszentelte a házat. Zakeus háza szentéllyé vált. Mennyire furcsa, hogy Jézus egy tolvaj házát és szívét választja szentélyévé. De ilyen az Isten – megszállott az ember iránti szeretetében. Jézus azért tér be Zakeushoz, hogy elvigye az üdvösséget az ő házának. Házának, ez annyit jelent, hogy magának Zakeusnak, családjának és mindazoknak, akik hozzá tartoztak, akik hozzá elmentek, s az asztalához ültek, tehát a hozzá hasonló vámosoknak és bűnösöknek. Jézus azért ment Zakeus házába, hogy egységet alkosson velük, hogy elfogadja őket, az általa felszentelt templomban. Zakeus szíve Isten szentélyévé vált, mert az ő szíve valóban bűnbánó szív volt. Ne feledjük, Jézus csak az igazán bűnbánó szívet tudja az Ő szentélyévé tenni.

Bennünket Zakeus példája abban bátoríthat, hogy kicsiségünk és bűnösségünk ellenére sem vagyunk elveszve Jézus számára. Egyetlen személyes találkozás vele elegendő egész életünk megváltoztatásához. S ha minket is megszólnak: „Bűnös embernél száll meg!”, tudnunk kell, hogy az ő számára igazából az a fontos, amit mi hajlandók vagyunk érte megtenni.
Zakeus a szegényekkel és a megkárosítottakkal tesz jót. A mi életünkben is szükség van arra, hogy Jézushoz való megtérésünknek kézzel fogható és látható jelei legyenek.

Testvéreim a Krisztushoz tartozásnak számtalan kezdete lehetséges. Ne engedjük el őt a szívünk ajtaja előtt: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá… Adjuk meg neki a lehetőséget, hogy beléphessen életünkbe és beleszólhasson abba, s hagyjuk, hogy betérjen hozzánk és megszálljon nálunk! Hadd köszönthessen üdvösség a mi házunkra, szeretteinkre és mi magunkra is!