A mai Olvasmányból kiderül, hogy nem feltétlenül az tesz legtöbbet egy városért, közösségért, akinek fáradozását a Pro Urbe vagy a Pro Civitate kitüntetéssel jutalmazzák, hanem akit Isten jutalmaz meg kitüntető barátságával, s meghallgatja közbenjárását.
Valójában csak az tud az emberiséggel igazi sorsközösséget vállalni, aki mindenekelőtt Istennel van közösségben, s vele folytat párbeszédet. Csak ő látja helyesen, elfogultság nélkül, hogy mi szolgálja testvérei igazi javát, s csak ő ismeri fel, mi jelenthet gyógyírt sebeikre. Éppen ezért a világtörténelmet nem a politikusok és hadvezérek, királyok és elnökök írják, az igazi történelem az igazaknak, Isten barátainak szívében íródik. Ők azok, akiknek imája és életszentsége újra és újra megmenti a világot a megsemmisítő katasztrófától, melyet az emberi bűn eláradása előidéz.
És Isten gondoskodik az ő igazairól, kimenti őket a pusztulásból. Bekövetkezhet, hogy a bűn már olyan súlyos, hogy a közösséget teljesen megfertőzte, az egész város menthetetlen. Ekkor Isten kivezeti az igazakat, és bennük nyilvánítja ki áldását.
A lelkileg holtaknak pedig már szinte mindegy, mi következik rájuk. Lehet, hogy égbekiáltó gonoszságuk fejükre visszahullva elpusztítja őket, de előfordulhat, hogy városuk még fennáll ideig-óráig, míg aztán, mint szúette fa, belülről porlad szét és roskad rájuk. Így temeti maga alá a halál civilizációja mindazokat, akik építették.
Te azonban halld meg Jézus szavát, mellyel felszólít, hogy kövesd őt. Menekülj a városból, amíg még nem késő. Ha késlekedsz, rád is ugyanaz a sors vár, lelkileg te is halott leszel. Itt már nincs helye a sajnálkozásnak, vége a sorsközösség-vállalásnak. Szeretteidet kézen fogva, hátra nem tekintve indulj, s bízd a várost Isten irgalmára. Hidd el, ő még az utolsó pillanatban is megkönyörül azon, akin lehet.
Ter 18,16-33; Mt 8,18-22
fr. Barsi Balázs ofm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése