„Ez a nap legyen számotokra emléknap, és üljétek meg úgy, mint az Úr ünnepét. Nemzedékről nemzedékre tegyétek meg ünnepnapnak mindörökké.”
Azért kell a zsidóságnak megünnepelnie az Egyiptomból való szabadulást, mert ebben a történelmi eseményben ragyogott fel nekik egyértelműen Isten szabadító cselekvése. Ábrahámtól kezdve az üdvtörténet folyamán csak mintegy sűrű ködön átsejlő ezüstös, szelíd világosságként mutatkozott meg Isten cselekvése az emberi cselekvések homályában, de most, ebben a koromfekete éjszakában vakító fényű, roppant tűzoszlopként jelent meg, olyannyira egyértelműen, hogy ebből tudták értelmezni egész addigi történelmüket, és erre a szabadító Istenre bízták jövőjük minden gondját.
Számunkra, akik megismertük Krisztust, az ő Húsvétjában ragyogott fel egy még nagyobb, már az egész emberiségre és az univerzumra egyértelmű fényt vető világosság. Jézus Krisztusban Isten emberré lett, bűneinkért meghalt, de föltámadt a mi emberi testünkben, bemutatva így a történelem és a kozmosz jövőjét, elővételezve nem képben, nem látomásban, hanem valóságban. Ezért nekünk az Ószövetség csúcseseményét is, amelyben népe egyértelműen tetten érte az irgalmas és emberszerető Istenét szabadító műve közepette, Urunk, Jézus Húsvétjának, életadó halálának és feltámadásának fényében kell látnunk. E két nagy isteni cselekvés az utolsó vacsorán találkozik Jézus Krisztusban, aki tanítványaival meg akarván ünnepelni a régi húsvétot, a szenvedése előtti utolsó estén véghezvitte nem csupán Izrael, hanem az egész emberiség; nem politikai fogságból, hanem az örök halálból, nem ideig való, hanem örök megszabadítását.
Azért kell a zsidóságnak megünnepelnie az Egyiptomból való szabadulást, mert ebben a történelmi eseményben ragyogott fel nekik egyértelműen Isten szabadító cselekvése. Ábrahámtól kezdve az üdvtörténet folyamán csak mintegy sűrű ködön átsejlő ezüstös, szelíd világosságként mutatkozott meg Isten cselekvése az emberi cselekvések homályában, de most, ebben a koromfekete éjszakában vakító fényű, roppant tűzoszlopként jelent meg, olyannyira egyértelműen, hogy ebből tudták értelmezni egész addigi történelmüket, és erre a szabadító Istenre bízták jövőjük minden gondját.
Számunkra, akik megismertük Krisztust, az ő Húsvétjában ragyogott fel egy még nagyobb, már az egész emberiségre és az univerzumra egyértelmű fényt vető világosság. Jézus Krisztusban Isten emberré lett, bűneinkért meghalt, de föltámadt a mi emberi testünkben, bemutatva így a történelem és a kozmosz jövőjét, elővételezve nem képben, nem látomásban, hanem valóságban. Ezért nekünk az Ószövetség csúcseseményét is, amelyben népe egyértelműen tetten érte az irgalmas és emberszerető Istenét szabadító műve közepette, Urunk, Jézus Húsvétjának, életadó halálának és feltámadásának fényében kell látnunk. E két nagy isteni cselekvés az utolsó vacsorán találkozik Jézus Krisztusban, aki tanítványaival meg akarván ünnepelni a régi húsvétot, a szenvedése előtti utolsó estén véghezvitte nem csupán Izrael, hanem az egész emberiség; nem politikai fogságból, hanem az örök halálból, nem ideig való, hanem örök megszabadítását.
Ahogy a bárány vére megmentette Izrael elsőszülötteit az öldöklő angyaltól, úgy Urunk vére, mely kiontatik a bűnök bocsánatára, megment minden embert az örök kárhozattól, aki hisz benne és megtér hozzá. Ahogy a húsvéti bárány elfogyasztása jelezte a szolgaságból való szabadulást, úgy a mi húsvéti Bárányunk, a feltámadott Krisztus testének vétele az oltáriszentségben jelzi, hogy szívünk mélyén megkezdődött az az örök szombat, amelyben már nem aprólékos vallási előírások biztosítják a nyugalmat – amint az Evangéliumban a farizeusoktól látjuk, akik nem az Ószövetség nagy húsvétjának felszabadító isteni világosságában éltek, hanem pogány módra emberi mesterkedésekben, szabályok szigorú betartásában bíztak, s így szinte elfojtották a már az Ószövetségben felhangzó örömhírt –, hanem Isten legsajátosabb létmódjából, belső életéből részesedünk.
fr. Barsi Balázs ofm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése