(Harminc éve él Olaszországban, tizenhat éve Sassuolóban.)
Életemben nincs helye a közszereplésnek.
Szünet nélküli kivonulás kíván lenni arra a helyre, amely éppen adódik.
A különböző emberi sorsokat próbálom megosztani: a szenvedéseket, a
fájdalmakat, a meg nem értéseket, az elutasításokat, de a gyors
kommunikációs eszközök használatának hiányát is. Milyen sokan vannak,
akik nem élhetnek ezzel a lehetőséggel. Ők a mai szegények csoportjába
tartoznak. Egy fárasztóan kimerítő nap után azt mondom, most végre
leülhetek. De még be sem fejezem a gondolatot, amikor ismét kérnek tőlem
valamit, észre sem véve, milyen kifacsart vagyok. S akkor azt mondom:
haszontalan szolgálód vagyok, csupán azt teszem, ami a feladatom, a
kötelességem (vö. Lk 17,10). Ezt próbálom mondani annak, aki legbensőbb
barátom, s aki biztosan megért. Segíts azokra gondolni, akik a napi
nehéz munka után odahaza újrakezdik a tennivalókat, mert a család várja a
vacsorát, a tiszta ruhát stb. Ugyanígy a korai kelések: segíts azokra gondolni, akik már úton vannak a munkájuk felé. Máris
kiléptem önmagamból, megosztottam valamit másokkal. Csak így, az
emberek szenvedésein keresztül szemlélhetem hitelesen az Emberfia
szenvedéseit.
A hit évében járunk. Hitből fakadó
meggyőződésem szerint fizikailag sehová sem megyek. Cselekvő szeretetem –
mai szóval élve – virtuális. Amit a nagy szervezetek, a Misereor, a
Karitász, a Máltaiak, az Emmausz-közösség tesz, azt én a hitben
cselekszem. Ők vendégül hívják a szegényeket, a rászorulókat (vö. Lk
14,12). Ha én nem lázadozok egy fárasztó nap estéjén, amikor
százával-ezrével sütöttem és csomagoltam a szentmise bemutatásához
szükséges ostyákat, másnap reggel felkelek korábban, esetleg pár órás
alvás után, valamiképpen én is vendégséget rendezek a rászorulóknak,
társul szegődöm hozzájuk, asztalhoz ülök velük, ugyanazt a kenyeret
fogyasztom, amit ők, és ezt a szeretet tágas terében, hiszen
összetartozunk. Jézus kínszenvedése és halála is az egész emberiséget
fogta össze. A végsőkig ment és mindenben megosztotta az emberi sors
helyzeteit.
Életem így válik szorosabb
Krisztus-követéssé, annak rejtett formájában. Senkivel sem találkozom
azok közül, akiknek a sorsát, életük apróbb eseményein át megosztom.
„Csak” hiszem, hogy velük, mellettük vagyok, és talán ez a láthatatlan
sorsközösség válik számukra erőforrássá. A szeretet mindig lehet új
energiák lelőhelye. Ez az életforma, akár a cselekvő életvitel a mennyei
Atya megnyilvánulásainak egy formája, sőt a kettő kiegészíti egymást.
Lisieux-i Szent Teréz is erről tett
tanúságot. Erős volt, meg tudta élni a hit próbáját. Bennem az Isten egy
pöttöm kis teremtményére lelt, aki nagy dolgokra nem képes. Csak apró
semmiségeket nyújthatok. Ha el-elpottyanok, újra felkapaszkodom, mint
egy járni tanuló kis gyermek. Szeretetemet a kicsik módján igyekszem
kifejezni, hétköznapi eszközökkel. Tanulgatok szeretni. Ez az élet
célja, ahogyan Pierre abbé megfogalmazta: „Mi az élet célja? Az,
hogy megtanuljunk szeretni. A szeretet azt jelenti, hogy ha te, a másik
ember boldog vagy, akkor vagyok boldog én is. És, ha te, a másik ember
boldogtalan vagy, szenvedsz, az nekem is fáj. Ilyen egyszerű. Így hát
azt mondom: az élet nem más, mint egy kis idő, ami szabad lényeknek adok
arra, hogy ha úgy tetszik, megtanuljanak szeretni…
Ez az én csendes, észrevétlen, halk
evangéliumi tanúságtételem. Szabadon élni egy jóléti társadalomban,
szabadnak lenni az általa felkínált eszközöktől, lehetőségektől. S ha
kell, szabadon használni azokat. Mindezt nem öncélúan, hanem a másik
ember miatt, aki nélkülöz, aki rászorul, aki örül neki. Van, aki hinni
tud ebben? Ez már talán nem az én dolgom. Én élni kívánom. Folytatni
utolsó leheletemig. Megosztani mások sorsát. Találjanak bennem is
alkalmas társra, ki folytatja megkezdett tevékenységüket. Enyhülést adni
a bajra, a bánatra, a szenvedésre – ez a hivatásom és ebben érzem Isten
áldását az életemen.
Suor M. Amata Kinsztler
Forrás: szerzetes.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése