A mai evangéliumi részletben Jézus a képmutató vallásosságtól óvja tanítványait, s általuk bennünket kései követőit.
Az írástudók és a farizeusok hamis vallásosságának jegyei nyilvánvalóak. Ezek az emberek képmutatók, mert életük nincs összhangban szigorú tanításukkal. Az Isten keresése és az embertárs segítése helyett önmagukat mutogatják, feltűnési vágytól szenvednek. Fölényesen és gőgösen viselkednek: önmagukat atyának, tanítónak és mesternek szólíttatják, s szinte Isten helyébe emelve önmagukat eltérnek az isteni tanítástól.
Amikor Jézus óvja tanítványait attól, hogy e megtisztelő címeket használják, nyilvánvalóan nem a szavak használata ellen beszél, hanem a szavakat használó írástudók és farizeusok gőgös magatartását ítéli el. A valódi tanítványnak életével kell megmutatnia, hogy Isten tanítását követi. A feltűnősködő ima, s áhítatgyakorlatok helyett azon kell fáradoznia, hogy az embertársban megmutatkozó testvérnek segítséget adjon a mennyei Atya megtalálásában. S tanításában nem az emberi hagyományokat, hanem az egyetlen Tanítónak, Krisztusnak útmutatását kell képviselnie.
Az évenként visszatérő nagyböjti szentidő jó alkalom arra, hogy az ember e rohanó világban egy kissé megálljon, s számadást tartson, szembe nézzen önmagával, hogy hányadán is áll e téren: hogy meg van-e az összhang életvitele, s a krisztusi tanítás között, a szürke hétköznapok és a vasárnapi templomba járás, s a napi imavégzés között?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése