Részlet a Missziós vasárnap
beszédből
Tőkés György SJ - Sri Lankán |
Először is küldetésünk
van a világban. A kereszténység
többek között azzal tűnt fel az ókori világban, hogy minden szempontból az
egyetemesség (a katolicitás) igényével lépett föl. Missziós vallás volt, mely a
nemzeti sajátosságok szem előtt tartásával mégis az egész emberiség felé
hangsúlyozta krisztusi küldetését.
… A kereszténység
nemcsak nemzetek és fajok fölöttiségével keltett föltűnést küldetésének
teljesítése közben, hanem azzal is, hogy egyetemes, vagyis minden emberre
érvényes erkölcsi magatartást követelt meg híveitől. Nemcsak ún.
„vasárnapi” vallás volt, ami megtűrte a hétköznapi pogányságot, hanem
világszemléletével átitatta a mindennapi élet szövetét, mégpedig mindenkire
érvényes formában.
… Maradandó hatást a
kereszténység ma, a hit évében is, csak akkor fejthet ki, ha magáévá teszi és
éli a mai evangéliumi szakaszban elhangzott Jézusi kijelentést, miszerint: „az
Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és
életét adja váltságul sokakért”.
Ennek tudatában írja a
Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben a misszios vasárnappal kapcsolatos
körlevelében: „Krisztus tanítványai a világ minden részén ebben a távlatban
tevékenykednek, fáradoznak, hordozzák a szenvedés terheit és ajándékozzák oda
életüket. Ismét határozottan megerősítem, amit tiszteletre méltó elődeim
többször mondtak: az Egyház nem azért végzi tevékenységét, hogy kiterjessze
hatalmát vagy megerősítse uralmát, hanem azért, hogy mindenkinek elvigye
Krisztust, a világ üdvösségét. Nem
akarunk mást, mint az emberiség szolgálatába helyezni magunkat, legfőképpen
azok szolgálatába, akik a legjobban szenvednek, és kitaszítottak, mert hisszük,
hogy „az evangéliumot hirdetni korunkban kétségkívül nemcsak a keresztény világ
számára fontos, de az egész emberiség javát is szolgálja” (Evangelii nuntiandi, 1), amely [az
emberiség] „csodálatos eredményeket ért el – a technika, az informatika
és a különböző tudományok világában –, de úgy tűnik, közben elvesztette a
végső valóságok és saját élete értelmét” (Redemptoris missio, 2)”.
Ezért hangsúlyozza a Szentatya: „Az
Egyház küldetése, hogy reménnyel „fertőzzön meg” minden népet”.
Így, küldetésünk az
egész emberiség nagy családjához szól.
E nagycsaládnak pedig napjainkban elsősorban az élet és halál, valamint a
házasság értékének a témája áll az érdeklődése középpontjában. Tehát
hangsúlyoznunk kell a fogékonyságot az élet értéke, a férfi és nő szentségi házasságának
fontossága iránt.
– Az emberi szabadság isteni ajándék, ami mindenkinek kijár, de ez nem jogosít fel a bűnhöz való
szabadságra, ez nem teszi az embert
az élet és a halál urává, ez nem ad
zöld utat bűnös vágyaink féktelen kiélésére, szenvedélyeink korlátlan
megvalósítására, a házastársi hűség megszegése, a félig árván maradt gyerekek
szenvedése, a családi béke és egység felrúgása árán.
– Egy másik fontos dolog:
Isten országának törvényei szerint az igazságosság és szeretet társadalmát kell
építenünk itt a földön. – Mindenkinek joga van az önmegvalósításhoz,
saját képességeinek kibontakoztatásához, de
nem úgy, hogy önző módon eltapossa, és kizsákmányolja a másik embert, a
kicsit, az egyszerűt, a kiszolgáltatottat. Hányszor
hallani munkaadók, akik a „jó keresztény” ember hírében tetszelegnek, s akik mese autókkal közlekednek, s már
a világ minden üdülőjének kényeztetését átélték, hogy az igazságos, az emberséges bért, a vasárnapnak a szabaddá
tételét kérő munkásnak azt a választ adják, hogy ha itt nem tetszik, akkor le
is út, fel is út. Márpedig
mindannyian tudjuk, hogy ma milyen „könnyű” újabb munkahelyet találni.
Krisztusi küldetésünknek
csak akkor tudunk megfelelni, ha a keresztény életben nagykorúakká,
öntudatosakká válunk. Nagykorú ember csak az lehet, aki nem kényszer, hanem
belső meggyőződés alapján éli erkölcsi, vallási, hitbeli életét. Küldetésünk során, különösen most a hit
évében, rá kell mutatnunk arra, hogy mivel megváltattunk, de megváltásunk végső
kiteljesedése még csak reménybeli, ezért állandóan
fölül kell vizsgálnunk hitéletünket, és
meg kell újulnunk a hitben.
Végül pedig neveléssel, szóval, jó példával ki kell alakítanunk
önmagunkban és a reánk bízottakban a készséget a tartós krisztusi szolgálat és
áldozatvállalásra, mivel e nélkül az
előbbi kérdésekre – az abortuszra, a kegyes halálra, a házasságból származó
problémákra, az igazságos bérezések, a vasárnap szabaddá tételére, – lehetetlen
találni maradandó és helyes megoldást.
Másodszor küldetésünk
van az egyházban. A katolikus egyház
nagy ereje abban is rejlik, hogy küldetésének eredetét nem valamiféle
„demokratikus”, úgymond „népi” megbízatás alapján teljesíti, nem is az egyéni,
emberi karizmák vonzerejére vezeti vissza, hanem Péter sziklájára, az apostoli
jogfolytonosságra épít, ami közvetlenül visszavezethető az isteni megbízatás, azaz Jézus missziós parancsára. A keresztények küldetésének a mai
világban tehát isteni küldetésre visszavezethető jogi alapja van, aminek igazát
az egyházra kiárasztott Szentlélek hitelesíti.
Az egyháznak, mint
intézménynek is, de mint megkeresztelt személyekből álló közösségnek is, az
apostoli küldetés jegyében hirdetnie kell az evangéliumot, és annak
értékrendjével kell szembesítenie korunk problémáit, rámutatva a természetfölötti,
örök életre vezető megoldások lehetőségére, még akkor is, ha ez sokaknak nem
tetszik. Nem véletlenül hangsúlyozza Pál apostol tanítványának, Timóteusnak: „Hirdesd az igét, akár alkalmas, akár
alkalmatlan”.
Harmadszor küldetésünk
van a családban. A család kis-egyház. Születésünkkor először a családdal
találkozunk és halálos ágyunkon, jobb esetben utolsóként kezünket a család felé
nyújtjuk. Nem nézhetjük közömbösen a másik lelki életének alakulását. Bizonyos, hogy minden ember
személyiségének belső szentélye a lelkiismeret, ami az Isten szava bennünk. Csakhogy
ez képességileg van így. Ténylegesen, hogy jól működjön a lelkiismeret, szükség
van annak fejlesztésére és nevelésére. Erre pedig elsősorban az édesanya és
később az édesapa hivatott. Az édesanyáknak meg van, azaz Isten-adta
tehetségük, hogy kisgyermekkorban a jó felé tereljék a gyermek érzületvilágát. Amikor
a gyermek kezd már felcseperedni, az édesapa súlyos kötelessége, hogy a
gyermeket szembesítse a krisztusi értékrenddel. Képviselje a családban az
egyház tanítását, az örök isteni igazságokat.
Ezért az édesapának és
az édesanyának buzgó, vallását gyakorló jó kereszténynek kell lennie, akik nemcsak szóval, hanem vonzó
életpéldájukkal éreztetik, hogy Krisztus követségében járnak a rábízottak
között, és megéri komolyan venni Krisztus tanítását.
Ne feledjük, gyermekeink
vallási nevelése akkor lesz hatékony, ha érzik, hogy szüleik nem családi
szokásokra, nem is pusztán a saját szülői tekintélyükre hivatkozva állnak elő
követelményekkel, hanem a „Gondviselő Atyára”, Istenre támaszkodnak. Persze
a szülők keresztény küldetése nem fejeződhet be a családban. A gyermeket be
kell vezetniük a nagyobb egyházi közösségbe is, nehogy azt gondolják, hogy a
keresztény ügy pusztán a „mi családunk” magánügye, hanem közügy.
A gyermekeknek is van
küldetésük a családban. Ébren kell tartaniuk szüleik egymás iránti
felbonthatatlan szeretetét. A gyermek Isten követe, aki a házassági szeretet és
felbonthatatlanság hírnöke a szülők felé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése