Az alábbiakban egy részletet ismertetek Simone Weil
Amerikai naplójából. Egy mesét – a hozzáfűzött magyarázattal. Pontosabban: a
naplóíró egy elmélkedő kérdésével. Kérdés ez, nyitottan hagyott elemzés, egy
mélyen fürkésző szív egyik lehetősége. Gondolatában a bűnös alázata a döntő
elem, az, hogy gyengeségünkben a jó szeretete marad egyetlen biztos
vezércsillagunk. A finom elemzés segítségére lehet azoknak, akik úgy érzik,
tehetetlenek saját gyengeségükkel, esendőségükkel szemben.
A cipészlegény készül feleségül venni a királykisasszonyt,
ki elígérkezett neki, miután a fiú megmentette az életét. Találkát ad a
legénynek, aki azonban szálláshelyén elmeséli szerencsés történetét, mire
altatót kevernek italába. A fiú megérkezve a találkahelyre, mély álomba merül.
Varázsfogatán nyomban utána megjön a lány is, sírva kérleli, de hiába, nem
tudja fölkölteni szerelmesét. Egy kis pásztorfiúcskánál üzenetet hagy részére,
hogy apja palotájában hét esztendőn át fog várni rá. A fiú felébredve, egy
bölcshöz fordul segítségért. „Kelj át ezen az erdőn – feleli a bölcs. – Túlsó
oldalán áll a király palotája. De minden bizonnyal hétszer hét év alatt se érsz
oda. Mivel aki megpróbálta, vagy meghalt, vagy visszafordult.” A cipészlegény
baltát fog, s nekiáll irtani az áthatolhatatlan erdőt, hogy utat vágjon benne
magának. De bármilyen igyekezettel pusztítja, a bozót még sűrűbben nő ki
előtte. Hol itt, hol ott próbálkozik; mindig ugyanaz a kudarc várja. Ekkor egy
támadó vadállat elől fölkapaszkodik az egyik fa tetejére; innét látja csak
igazán, milyen végtelen ez az erdő. Kétségbeesik. De eszébe jut a bölcs
mondása: „Kelj át az erdőn”. Mi lenne, ha a fák csúcsán kelne át? Hét évbe telik,
hogy a fák tetején lépkedve az erdő végére ér, s ott áll a kastély előtt. Épp
ünnepelnek: a királykisasszony holnap készül férjhez menni. A cipészlegény
elébe lép – rongyokban, felismerhetetlenül. Feleségül veszi a
királykisasszonyt.
A mese misztikus jelentése nyilvánvaló.
Isten meglátogat minket, de a Lélek alszik. Ha ébren lenne,
minden megpróbáltatás, minden erőfeszítés nélkül létrejöhetne a lelki frigy,
ahogy az egyes szentek esetében meg is történt.
De mivel alszunk, Isten távozni kénytelen, egyedül
látogatásának nyomát hagyva maga után, jelezve, hogy vár ránk. Át kell kelnünk
a rosszon, végére kell érnünk a rossznak, hogy elérkezzünk Hozzá. Az ember két
kézzel esik neki bűnei erdejének, vágja, irtja a bozótot. De az csak újranő.
Reménytelenül.
A bűnök fölött kell hát átkelnünk. Keserves, lassú út ez,
de járható. Valóban haladunk, s célhoz is érünk a végén.
De mit akar mondani: hogy a rossz felett, – mint aki egyik
fa csúcsáról lépked a másikra – úgy kell haladnunk? Azt, hogy a bűnt ugyan irtanunk
is kell magunkban, főként azonban azon igyekeznünk, hogy bűneink végére érjünk
és túladjunk rajtuk.
Túl minden bűnünkön, legfontosabb: a ránk várakozó tiszta
jóra, nem a bűneinkre, hanem lankadatlanul a tiszta jóra gondolnunk.
Forrás: Új Ember, 1968. február 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése