„Jó neked, mert már nem kell iskolába járnod!” – Évközi 25. vasárnap

Szentírási rész: Mk 9,30-37

Bizony életünk végéig iskolába kell járnunk - Aki nagyobb akar lenni, legyen „mindenkinek a szolgája”! 

Az újabb iskolai év kezdése kapcsán ütötte meg a fülemet egy párbeszéd foszlány. A szorongásokkal, félelmekkel teli fiatal mondotta idősebb, iskolát végzett társának: „Jó neked, mert már nem kell iskolába járnod!” 

Nem sokkal később egy rövid írásban olvastam, hogy idősekből álló társaságban valaki ezt mondta: „Tudjátok, én most tanulom a másik ember elfogadásának a művészetét.” Volt, aki a csendben maradást tanulta éppen, másvalaki a türelmes meghallgatást. Olyan is akadt, aki bevallotta: számára az a legnehezebb tananyag, hogy elfogadja, nem csak az ő igazsága létezik. Ismét más valaki arról beszélt: most döbbent rá, miután életműve romokban hever, hogy annak alapja, fundamentuma csupán homok volt, anyagi javak, emberi kapcsolatok, amiket az élet vihara elsodort. S most próbálkozik az újjá építéssel, de ez alkalommal sziklára, magára Krisztusra akarja építeni életét. 

Bizony életünk végéig iskolába kell járnunk. Igaz, nem egy meghatározható épületbe, s a tanév sincsen hónapokra beosztva, és nincs vakáció sem az élet iskolájában. A tananyag viszont semmivel sem könnyebb, sőt mintha egyre nehezülne az évek múlásával, s életállapotunkból fakadó felelősségtudatunk a végső nagy vizsgához közeledve, egyre inkább hatványozódik. 

Ezért érdemes jól megtanulni, s valahányszor alkalom nyílik rá, a gyakorlatban alkalmazni is az örök életre felkészítő tananyagot! Mennyei Atyánk sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségünk, mint mi magunk. Lehet, hogy a legkeservesebb lecke jelenti majd valamilyen nehéz élethelyzetben a leghathatósabb segítséget.

A két iskola között a legszembetűnőbb különbség az, hogy míg egyikben a tudás lépcsői felfelé vezetnek, s a nagyobb képzettség rangosabb pozíció betöltésére jogosít fel, addig a másikban lefelé kell haladni a lépcsőkön, egészen addig, ahol már igazán ki sem tudjuk egyenesíteni a derekunkat. Szent János apostol szemtanúként számol be erről a helyről: „Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott… fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát” (13,3-5). 

A föld porából teremtett ember egyre magasabbra tör, a mindennél hatalmasabb Istenfiú a legnagyobb mélységekbe ereszkedik alá – értünk. Milyen megrendítően nagy igazság ez!

Isten iskolájában minden tananyag a Jézus által bemutatott alázatra, pontosabban alázatos szolgálatra épül. Ez az ember számára a legnehezebb lecke. Mindannyiunk igénye, hogy észrevegyenek és értékeljenek bennünket; e világi tanulásunknak, minden nemű törekvésünknek is ez az egyik mozgatórugója. Jézus pedig azzal a „képtelenséggel” áll elő, hogy „ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35) –ugyanis a mai evangéliumi rész szerint az apostolok azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb közülük.

Aki nagyobb akar lenni, legyen „mindenkinek a szolgája”! 

Az Újszövetség szellemében a szolgálat olyan tevékenység, ami nemcsak az Egyház egészét és egyes tagjait, hanem az egész társadalmat, emberiséget érinti. Ezért a szolgálatnak rendkívüli jelentősége van a szegények és gazdagok közötti szakadék áthidalásában.

A szolgálat teológiája, hittani megalapozása, abból indul ki, hogy akik szolgálnak, azok a kicsinyekben, a legszegényebbekben, a társadalom szélére szorultakban, a megfeszített és feltámadott Krisztussal találkoznak. Hisz maga Jézus mondotta az utolsó ítélettel kapcsolatosan: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40), vagy a mai evangéliumi szakaszban: „aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, (az) engem fogad be”. Az ilyen szolgálat forrása Jézus magatartása és szenvedése, aki azért jött, hogy övéinek szolgáljon, és lábukat megmossa. 

Szeptember 14-én volt 800 éve annak, hogy Szent Ferenc atyánknak kezein, lábain és oldalán megjelentek a keresztre feszített Krisztus szent sebhelyei és azokat élete végéig titokban hordozta. Ő a Názáreti Jézusban Isten titkát ismeri fel, emberségünk és törékenységünk testében az Atya Igéjét. Szerinte Isten számunkra nem, mint mindenható és uralkodó tapasztalható meg, hanem mint alázatos szolga, aki nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Ő, aki a mindennél nagyobb, de Jézusban mindig a kisebbnek mutatatja önmagát, lemond a hatalomról és uralomról, és az alázatos szolgálat útját járja. Ezért egyetlen testvér sem állhat a másik felett, tanítja nagy rendalapítónk, nem érezheti magát jobbnak és különbnek a másiknál. 

Ferenc azt akarja, hogy testvéri közössége legyen hatalom- és uralommentes hely, ahol csupa szolgáló és figyelő társ él, nem pedig parancsoló és hatalmaskodó urak. Ezt az alapvető magatartást fejezi ki a „minoritas”, a kisebb szó, mely annyira fontos volt a számára, hogy ez lesz a rend hivatalos neve is: ordo fratrum minorum, (rövidítve ofm), azaz a kisebb testvérek rendje, csak a nép megnevezése szerint vagyunk ferencesek, magyar földön barátok. 

A krisztusi szolgáló magatartásban az a megdöbbentően új, hogy Jézus tettei és szavai azt hirdetik, hogy maga Isten lett az emberek, különösen a szegények, éhezők és a sírók szolgája. Jézus magatartása, Isten- és emberszolgálat egyszerre (ebben egy „csodálatos csere” történik a tárgy és az alany között, abban az értelemben, hogy Isten emberszolgálata teszi lehetővé és teljessé az ember istenszolgálatát). Ugyanakkor állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a szolgálat Jézus igehirdetésében és az iránta megnyilvánuló hitben nem csupán egy jó cselekedet „értetek és mindenkiért”, hanem Jézus életáldozata és önfeláldozása.

Ebből az isteni megalapozásból és krisztusi magyarázatból kiindulva lesz Krisztus tanítványainak szolgálata egyszersmind ajándék és feladat, s nem véletlen, hogy az első keresztény közösség inkább a kisemberekből verbuválódik/tevődik össze. 

Szent Lukács evangélista (22,26-27) szerint Jézus tanítványainak megkülönböztető ismertető jele, hogy nem uralkodnak, hanem szolgálnak – e szerint Jézus tanítása nem csupán a társadalmi rendszerek hibáit akarja javítani, hanem radikális változást követel. 

Szent Máté evangélista (25,31-46) szerint a jelen és a jövő, az örök boldogságunk, az élet és a halál attól függ, hogy szolgáljuk-e a szegényeket és éhezőket, s felismerjük-e bennük Krisztust. 

Ennek megfelelően a szegénygondozás, ami nem csupán az ige szolgálata, hanem az asztal körüli szolgálat is, központi jelentőségű kell, hogy legyen az egyházközösségek életében. Ilyen értelemben Szent Pál szolgálatnak nevezi a jeruzsálemi Egyház számára végzett gyűjtést. 

Jézus tanítványainak a szolgálat nem csupán egyoldalú jócselekedet mások érdekében, hanem inkább az egész élet feláldozása a legvégsőkig, krisztuskövetés a vértanúságig. Ebből a gondolatból kiindulva keletkeztek a virágzó középkorban a szegény- és beteggondozó szerzetesrendek, és az általuk működtetett korházak, szegény otthonok…

Sokféle új próbálkozás és kísérlet folyik ma is Jézus magatartásának – az „értetek és mindenkiért” szolgálatnak – kor- és szakszerű megvalósításának érdekében. 

A krisztusi értelemben vett szolgálatban nagyon lényeges: – a szolgálni akarás és szolgálatkészség. Az Úr Jézus követésében tiszta ajándék és semmiképpen sem egyéni teljesítmény. Válasz Isten hívására, mely a szegény emberek bajában és a szenvedő teremtményben szólal meg. A szolgálat bátorságának, s egyben alázatának valódisága és jósága abban mutatkozik meg, hogy akik másokat szolgálnak, szívesen ismerik be, hogy ők maguk is segítségre szorulnak, és mások szolgálataitól függnek, s ennek megfelelően cselekszenek. Ellenkező esetben a mások szolgálatára irányuló jóakarat hamarosan tönkre teszi az embert, és a szeretet parancsa, paradox módon, istentelen törvénnyé válik.

Az Egyházban a szolgálat alanya maga Isten, Jézus Krisztusban és az ő Szent Lelkében, és általuk a hívek egész közössége. Az istenszolgálat a hívők közösségében oszthatatlan. Egyaránt vonatkozik, a liturgiára, a tanúságtételre és a szorosan vett mindennapi fizikai szolgálatra. Ezért nem hiteles és nem felel meg az evangéliumnak, ha valaki, pl. a liturgiában vagy az egyéni imában akar szolgálni Istennek anélkül, hogy hajlandó volna a szegényeknek szolgálni, s e szolgálatot egyénileg is, közösen is végezni. Ha egy keresztény tagadná felelősségét a rászorulókért és az igazságtalan viszonyokért, gyakorlatilag éppoly eretnek volna, mint aki formálisan tagadna egy hitigazságot. Éppen ezért külön hangsúlyoznunk kell, hogy minden kereszténynek sajátos hivatása és képesítése van a szeretet szolgálatra.

Ebben az értelemben állíthatjuk, hogy az egyházak jövője attól függ, hogy visszatalálnak-e a szolgálathoz, amely „az emberiség szolgálata és nem csupán az Egyházon belüli szolgálat”, s egyetlen mércéje a Názáreti Jézus életpéldája. 

Ha az ő akaratát teljesítjük, bizonyosan szentté leszünk minden állapotban, melybe ő helyez bennünket. Ebből a célból ismételgessük a Szentírásnak azon részeit, amelyek arra hívnak bennünket, hogy egyesüljünk minél jobban Isten akaratával. „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Istenem, mondd meg, mit kívánsz tőlem, mert én mindazt meg akarom tenni. 

Különösen, amikor valami súlyosabb baj ér bennünket, például rokonaink halála, javaink elvesztése és más hasonló megpróbáltatások, legyünk tudatában annak, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik. 

„Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15), mondta Jézus az utolsó vacsorán. Szent Pál is arra figyelmeztet: „Testvérek, kövessétek a példámat mindnyájan!” (Fil 3,17). Szent Ferenc atyánkról olvashatjuk a LegMaj-ban „Tudta azonban azt is, hogy magát kell például állítania eléjük. Előbb cselekedett tehát, s utána tanított.” Igen, minden megkeresztelt embernek úgy kell élnie, hogy mások követhessék példáját! Ámen. 

Mini-Agapé: Bizalommal nevelni

 

Szent Ferenc atyánk stigmatizációja - évközi 24. vasárnap

A négyéves (2023–2026) nagy ferences jubileumi sorozatban ez a 2024-es év Szent Ferenc atyánk stigmatizációjának 800. jubileumi éve. A szeráfi atya 1224-ben Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, szeptember 14-én jelentek meg kezén, lábán és oldalán Krisztus Urunk szent sebhelyei, amit mi ferencesek szeptember 17-én ünneplünk.

Szent Ferenc atyánk Stigmatizációja kapcsán a figyelműnket a kereszt fontosságára és üzenetére szeretnénk irányítani. Mégpedig azért, hogy ne váljon üres jelképpé, értéktelen tárggyá a mi számunkra - hanem elfoglalhassa azt a helyet, ami megilleti őt egy hívő, öntudatos keresztény ember életében. Annál is inkább, mert a mai evangéliumi szakaszban, mint hallhattuk, maga Jézus mondja: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen” (Mk 8,34).

Szent Ferenc atyánk megtérése pillanatától haláláig odaadó tisztelettel követte és szóval-tettel mindenkinek hirdette a megfeszített Krisztust. Ennek következtében Krisztus Urunk kínszenvedésének tárgyát, a keresztet is különös tisztelettel illette. Számára a szerzetesi fogadalom sem volt más, mint hálatelt válasz a keresztre: arra az útra, melyre az ember - önmagát feledve - Isten hívó szavát követve lép. 

Ferenc 1224-ben missziós útjáról, La Verna hegyére vonult vissza, ahol Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére nagy gonddal készült. Az Evangélium háromszori felnyitásával Isten értésére adta: miként életének minden cselekedetében Krisztust követte, akként szenvedéseiben is osztoznia kell. 

A dicsőséges kereszt ünnepének hajnalán Ferenc így imádkozott: „Ó, Uram, Jézus Krisztus, két kegyelmet kérek Tőled, mielőtt meghalok. Add, hogy érezhessem azt a szeretetet és azt a szenvedést, melyet Te éreztél, mikor értünk keresztre feszítettek.” (2 Cel 3, LM 13) 

Mialatt mély áhítattal, imádságba merülve térdelt, megnyílott előtte az ég, s egy tűzből és fényből sugárzó szárnyas lényt, egy szeráfot látott, egyikét azoknak a szellemeknek, akik Isten trónja előtt állnak. De ez a dicsőséges alak szenvedett: szárnyai egy keresztre feszített ember testét takarták, ám arcán az odaadott szeretet boldogsága ragyogott. A látványra Ferenc lelkét öröm és fájdalom járta át, a Keresztre feszített öröme és fájdalma. 

A szeráfi látomásban megjelenő Krisztus Ferenccel magasztos titkokat közölt. "Tudod-e, mit tettem veled? Hogy zászlóhordozóm légy, a sebhelyeket, kínszenvedésem jeleit adtam neked. S miképpen halálom napján leszállottam a pokol tornácára, s a lelkeket onnan kiszabadítottam, azonképpen néked is megengedem, hogy évente, halálod napján leszállj a tisztítótűzbe, s hármas rended elhunytjait és mindazokat, kiket tisztelőid közül ott találsz, sebhelyeid erejével kiszabadítsd és a Paradicsom dicsőségébe vigyed. Miként életedben, úgy halálodban is hozzám légy hasonló." (Fioretti, 186) 

A Poverello, Isten szegénykéje nem dicsekedett a sebekkel, hanem igyekezett rejtegetni azokat, de hiteles szemtanúk bizonyították, hogy kezein, lábain és oldalán élete végéig hordozta a be nem gyógyuló krisztusi sebeket. 

A már mondottakból kitűnik, hogy a Kereszt nemcsak központi jelképe hitünknek, hanem központi tartalma is. A Kereszt által nyertük el megváltásunkat, a Kereszt útján mutatta meg Isten irántunk való végtelen szeretetét. De Krisztus Keresztje hitünk és életünk legvigasztalóbb üzenete is, mert általa tudjuk, hogy egyetlen szenvedés sem hiábavaló, ha képesek vagyunk Krisztus szenvedéséhez fűzni azt. 

Ha lélekben felmegyünk a Golgotára és megállunk Krisztus keresztje előtt, akkor tudatossá kell válnia bennünk annak, hogy az Úr Jézus mit vállalt értűnk, és nekünk Krisztuskövetőknek, keresztényeknek milyen irányba kell haladnunk. Ezért fontos, hogy megértsük a kereszt üzenetét, de azért is, mert nekünk keresztényeknek is ott van az életünkben a kereszt. A kereszt megvisel, de nem mindegy, hogy hittel vagy a nélkül hordozzuk azt.

Keresztet találunk utcáinkon, házainkban, helységneveinkben, de az életünkben is. Ez utóbbiban, az életünkben a legfájdalmasabb a kereszt. És nem az a kereszt, amelyeket mi találunk ki magunknak, hanem az, amit nem akarunk, és mégis ott van. Amit Jézus így fogalmaz meg: „Atyám, ha lehetséges múljon el ez a kehely, de ha nem, akkor legyen a Te akaratod szerint”. 

Az Úr Jézus életében a kereszt nem egy elszigetelt mozzanat, hanem az evangéliumok szerint, azaz esemény, amely felé tart Jézus egész földi élete. Jézus minden élet-eseménye a kereszt fényében áll. Szent Márk evangéliumából olvastuk az imént Jézus jövendölését a szenvedésről: „… az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad”. (Mk.8,31). 

Szent Pál az első teológus, aki a keresztre építi tudományát. A pogányok apostola számára az evangélium hirdetése nem egyéb, mint a kereszt hirdetése. A Galata-i hívek előtt semmivel sem akar dicsekedni, csak „Krisztus keresztjével”. Mert az ember a kereszt által részesedik a megváltásban. A görög bölcselkedők számára a kereszt ostobaság, a zsidóknak botrány, a meghívottaknak azonban Isten ereje és Isten bölcsessége – tanítja az apostol. 

Így nagypénteken a keresztények nem a holt fa, még kevésbé az egykori kivégzőeszköz előtt borulnak le, hanem a szeretet egyetemes, isteni jele előtt (1Ján 3,14), amely az örökké élő Isten Fia, és az Ő Szentlelkének hatása folytán kegyelem közvetítő mindazok számára, akik hittel tekintenek rá, és bűnbánattal borulnak le előtte. 

A keresztet az egyház történelmében mindig együtt említették a szenvedés vállalásával. Avilai Szent Teréz, karmelita nővér erről azt mondja: „A kereszt a mi nagy nevelőnk, és ha hiányzik a kereszt az életemből, akkor félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten”. Hasonlóképpen gondolkodott korábban Szent Ferenc atyánk is: azon a napon, melyen nem volt alkalma Istenért valami keresztet szenvedni, attól félt, hogy Isten talán meg is feledkezett róla. 

Aranyszájú Szent János azt írja, hogy mikor az Úr valakit a szenvedés kegyelmével ajándékoz meg, nagyobb kegyelmet gyakorol vele, mintha hatalmat adott volna neki a halottak feltámasztására; mert a csodatevésben az ember adósa marad Istennek, a szenvedésben azonban az Isten válik az embernek adósává. 

XVI. Benedek pápától még bíboros korában megkérdezték, miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával, ő ezt válaszolta: „A kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért.” 

Az egyik nagy erejű földrengés alkalmával a romba dőlt házban egy édesanya holttestét találták meg. Alatta még két élő gyermeket találtak, akiket az összeomlás pillanatában húzott magához. Az anya halála mentette meg gyermekei életét. Így adott nekünk is életet Krisztus saját kereszt halála árán, mert: „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki őbenne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen”. 

Itt nem arról van szó, hogy a keresztény ember élete a kereszt, a szenvedés keresése. Nem. Krisztus keresztje győzelmet aratott a bűn fája felett. Az átok fája az áldás fájává változott át. A mi keresztjeinknek is ez lenne az értéke. A mai ember, aki úgy él, mint Krisztus, aki becsületesen helyt akar állni az életben, annak keresztjei, szenvedései vannak és lesznek. Ezzel a gondolattal meg kell barátkoznunk. Mert amíg a földön élünk, a kereszt és a szenvedés gyakran titok marad a számunkra. De ha a jobboldali latorhoz hasonlóan elismerjük vétkességünket, és keressük a keresztre feszített Jézussal való kapcsolatot, akkor választ kapunk a szenvedés fájó kérdésére. 

Igen, szenvedésünknek csak úgy tudunk értelmet adni, ha felnézünk a kereszten függő Jézusra. Lelki-szemeinkkel láthatjuk a két lator között a keresztre feszített Jézust. Megrendít bennünket ez a kép és a belőle fakadó gondolat: ahol szenvedés van, ott van a közelben Krisztus is. Ha úgy érezzük magunkat, mintha a keresztre lennénk szegezve, elég felemelni tekintetünket és rádöbbenünk arra, hogy ott áll mellettünk Krisztus keresztje is. 

A Kereszt titkát azonban Krisztus feltámadása tárja fel véglegesen. Krisztus feltámadása előtt a kereszt a legnagyobb tehetetlenség, reménytelenség és szégyen jele volt. Krisztus feltámadása után a Kereszt a remény, a győzelem és a szeretet jelévé vált. 

Ezért van az, hogy amikor felemeljük tekintetünket Krisztus keresztjére. Amikor tekintetünk megáll Jézus szenvedő arcán, akkor a szenvedések más fényben jelentkeznek: ahelyett, hogy lázadnánk, belenyugszunk a szenvedésbe, majd elfogadjuk a szenvedést és felajánljuk azt Istennek. 

Ha Krisztus keresztre feszítése a megdicsőülésbe vezetett, akkor remélhetünk benne, hogy a mi kereszthordozásunknak is örök értéke van, és a dicsőségbe torkollik. Ezért nem mindegy, hogy hittel vagy a nélkül hordozzuk azt.

Önmagában a szenvedés nem érték. Isten sem örül annak, ha mi kínlódunk. Az teszi értékessé, hogy közben a krisztusi hasonlóság üt át rajtunk. Valamint az, hogy a szeretet fokmérője az áldozat. Tehát minél nagyobb áldozatra vagyunk képesek Istenért, annál inkább igazoljuk iránta való szeretetünket. Így érthetjük meg a szentek megállapítását: „Földi életünk legnagyobb értéke a néma, panasznélküli szenvedés”. 

Ady Endre „Krisztus-kereszt az erdőn” című versének tanúsága szerint fiatal korában dalolt, hogyha keresztre nézett. 20 év múlva, érett fejjel bűnbánóan jelenti ki: „Amit akkor elmulasztottam, megemelem kalapom mélyen”. 

Tanuljuk meg öntudatosan tisztelni Krisztus keresztjét. Valahányszor keresztet vetünk magunkra, vagy észrevesszük templomunk tornyán, valahányszor megpillantjuk szobánk falán, vagy nyakláncunkra tűzve, lángoljon fel szívünkben a hálás viszontszeretet az Úr keresztje iránt. Ajkunk pedig ismételje a már jól ismert fohászt: „Imádunk Krisztus és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.” Ámen!  

A Lélek Szava | Hogyan ne értsük félre a Bibliát? | Martos Levente Baláz...

Transapuseana, DJ 107 I, finalizata, receptia pe lotul 2 pana in 30 sept...

"Találóan jövendölt rólatok Izajás" – Évközi 22 vasárnap

Szentírási rész: Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23

Az imént felolvasott evangéliumi szakaszból (Mk 7, 1-8. 14-15. 21-23) hallhattuk, hogy „Összegyűltek Jézus köré a farizeusok, és néhány írástudó Jeruzsálemből” – s a tanítványok kapcsán, akik az „ősök hagyományainak” nem tettek eleget, kötekedően kérdezték Jézustól: „Miért nem követik tanítványaid az ősük hagyományai?” Válaszként Jézus ezeket mondja: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem…, az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok”. 

A vallás valódi értelme nem más, mint az Istennel való, személyes, bensőséges kapcsolat kialakítása, az Ő akaratának, törvényének megvalósítása, ami segít a kiegyensúlyozott földiélet megteremtésében és az örök boldogság elnyerésében. Viszont ha a vallás elveszíti valódi értelmét, akkor helyét másodlagos fontosságú szokások gyakorlása veszi át, amelyek leginkább az embernek azt a szükségletét elégítik ki, hogy úgy érezze: rendben van Istennel való kapcsolata. Márpedig a külső vallásosságnak a belső kifejezőjének kell lennie. Ha nincs meg a belső, akkor a külső csupán képmutatás. 

A mai evangéliumi szakasz szerint ez a gyakorlat már Jézus idejében is veszélyeztette a korabeli vallást, de sajnos korunk kereszténységében is tetten érhető, ezért nekünk is el kell gondolkodnunk, azon, amit Jézus a farizeusoknak és írástudóknak mondott. 

Jézus óva int minket attól, hogy úgy gondoljuk: a törvény külsődleges, betűszerinti betartása elegendő ahhoz, hogy jó keresztények legyünk. Amint abban az időben, a farizeusok esetében, úgy ma is fennáll a veszély, hogy azt higgyük, a helyünkön vagyunk, vagy – ami még rosszabb – jobbnak tartsuk magunkat másoknál pusztán azért, mert betartjuk a szabályokat, a szokásokat, még ha nem is szeretjük felebarátainkat, ha keményszívűek, gőgösek, büszkék, megszólók, rágalmazók vagyunk is. 

Az előírások betű szerinti betartása terméketlen dolog, ha nem változtatja meg az ember szívét és nem mutatkozik meg a konkrét tettekben: vagyis meg kell nyílni az Istennel való találkozás előtt és a Szaváról való elmélkedésnek, keresni kell az igazságosságot és a békét, segíteni a szegényeket, a gyengéket, az elnyomottakat.

A szentatya, Ferenc pápa mondta: „Mindannyian tudjuk, hogy közösségeinkben, plébániáinkon, lakóhelyünkön mennyit ártanak az egyháznak, mennyi botrányt okoznak azok az emberek, akik nagyon katolikusnak mondják magukat, gyakran járnak templomba, de aztán a hétköznapi életben elhanyagolják a családjukat, rosszat mondanak másokról és így tovább”.

Jézus elítéli azt a magatartásformát, amely csupán a törvény betűjét tartja szem előtt. Elítéli azt a magatartásformát, amely nagyobb hangsúlyt fektet a külső tisztátalanságra, mint a belső, a lélek, a szív tisztaságára. 

A Bibliában a szív a gondolkodás, az akarás és így az erkölcsi élet székhelye. A szívben lakik a lelkiismeret, így a vallási-erkölcsi élet, az igazi istentisztelet, az Istenbe vetett bizalom székhelye. Ha e szív gonosz, akkor gonosz tettek fakadnak belőle, ezért nem a piszkos kéz, hanem a gonosz, bűnös szív teszi tisztátalanná az embert; s akkor hiábavaló minden rituális tisztálkodás, mert a víz nem teszi tisztává a belsőt. 

A hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent”(Mt 5,8). Isten a tiszta szívűeknek mutatja meg önmagát. Még akkor is, ha talán koszos, mosatlan a kezük. Ugyanis, „kívülről semmi se kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné, hanem ami belőle – a szívéből – származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,15) – mondja az Úr Jézus – és azok tettekre váltása, gonosz cselekedetek, hamis, rágalmazó, mások becsületébe gázoló szavak által. 

Tehát nem a külső dolgok tesznek, vagy nem tesznek minket szentté, hanem a szívünk az, amelyik tükrözi a szándékainkat, a választásainkat, azt a vágyunkat, hogy mindent Isten iránti szeretetből tegyünk, vagy ne tegyünk. 

A külső viselkedés csak következménye a szívbéli döntésünknek, nem pedig fordítva: csupán a külső viselkedésünkkel, ha nem változtatjuk meg szívünket, nem vagyunk igazi keresztények. A jó és a rossz közti határvonal bennünk, a szívünk mélyén húzódik.

Képmutatás, ha valaki csak a törvény betűszerinti megtartására törekszik, aki csak a külsőségre, a látszatra ad, arra, hogy mit szólnak, mit tartanak felőle az emberek, vagy túlzott fontosságot tulajdonít bármi más külsőségnek, ugyanakkor szíve tele van bűnnel, rosszasággal. 

Azt hiszem ma is, sok esetben igazat adhatunk India nagy bölcselőjének Mahatma Gandhinak, aki egy alkalommal ezt mondta: „A képmutatásnak és az őszinteség hiányának a korában élünk. Bármely valláshoz is tartozzanak az emberek, csupán a vallás külsőségeivel törődnek. Annak alapvető elveire ügyet sem vetnek”. 

Pedig Szent Bonaventúra, a ferences hittudós szerint: „Lenni és jónak lenni egy és ugyanaz!” Ugyanis az igazi szabadság abban áll, hogy az ember örömét leli a jóban, kedve telik Isten akaratának teljesítésében és az emberek boldogításában, a nekik való örömszerzésében. 

Éppen ezért az embernek belső, a lelki világát kell megtisztítania először, tanítja Jézus, mivel „az ember szívéből származik minden gonosz gondolat…”(Mk 7,21), helytelen döntés, ártalmas cselekedet, hamis, mások becsületébe gázoló beszéd, rosszindulatú pletyka. A szív megtisztítása, megtérése nélkül nem lehet megtartani Isten törvényeit sem, mivel a törvényeknek pontosan az a céljuk, hogy kiszabadítsák az embert a káros szenvedélyek szolgaságából, a bűn, az anyagvilág rabságából, és így szabaddá, s alkalmassá tegyék Isten és a felebarát szeretetére, szolgálatára. 

A szív megtisztulása, megtérése nélkül nem lehet tiszta a kezem sem és nem vehetek ajkamra őszinte szeretetről, irgalomról, megbocsátásról szóló szavakat sem, mert ez kétszínűség, kettős élet lenne. Ehhez őszinte és megtisztult szívre van szükség. A Prédikátor szerint: „Isten az embert igaznak teremtette, de az sokféle mesterkedésbe ártja magát” (7,29). Jó lenne, ha az ember mindig igaz maradna, és ha nem a saját, vélt igazsága, hanem az isteni igazság szerint rendezné be életét. Jó lenne, ha nem változtatná meg az Istennek tett ígéretét, ha az Isten dicsőségét és az embertárs javát, boldogulását szolgálná.

Befejezésül, kérjük a Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására az Úrtól, hogy ajándékozzon nekünk tiszta szívet, amely mentes minden képmutatástól, alakoskodástól. 

Minden álszentségtől mentes szívet kérjünk, hogy képesek legyünk a törvény szelleme szerint élni és elérni annak célját, amely nem más, mint az Isten és a felebarát iránti őszinte és tevékeny szeretet.  

Kritika és haragkezelés - Nevelés és tudomány - 4. rész

Az érzelmi intelligencia fejlesztése - Nevelés és tudomány - 3. rész

Így működik az érzelmi intelligencia - Nevelés és tudomány - 2. rész

A tudatunk alatt - Nevelés és tudomány - 1. rész

Erdélyi Ferencesek - Provinciai találkozó és továbbképző 2024. #ErdélyiF...

Stigmatizáció, Lukovits Milán előadása

Az égből alászállott élő Kenyér – Évközi 19. vasárnap

 Szentírási részek: 1Kir 19,4-8 / Jn 6, 41 – 51.

A mai szentírási részek központi gondolata az égből alászállott élő Kenyér, az Eukarisztia, vagy ismertebb nevén az Oltáriszentség, azaz krisztus Szent Teste és Vére.

Az első olvasmány (1 Kir 19,4-8) nagyszerűen vezeti be ezt a gondolatot: Akháb, izraeli király feleségének, Izebelnek haragja elöl menekülő Illés próféta, testi-lelki erejében megfogyatkozva, kiábrándultan roskad le egy borókabokornál a pusztában és így sóhajt fel: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!” 

Illés próbálkozása, hogy Izraelt visszavezesse a választott nép Istenéhez, csődöt mondott. Miután késhegyre menő harcot vívott a pogány istenség papjaival az egy igaz Isten tiszteletéért és győzött, mégis menekülnie kell a pogány istenséget tisztelő királyné haragja miatt, s meg kell tapasztalnia, hogy próféta voltában is olyan egyszerű, sebezhető és szegény ember, mint mindenki más. Ezért van elkeseredve. Meg szeretne halni végső kétségbeesésében, tehetetlenségében. 

Azt hiszem, mindannyiunk előtt ismerős a tény, hogy az ember milyen könnyen kétségbe esik, amikor legszentebb tervei máról holnapra összedőlnek, amikor meg nem értéssel találkozik, amikor szavait és tetteit, szándékosan félremagyarázzák, azonban Isten nem hagyja el az érte küzdőket. Illés a pusztán keresztül a pogány királynő haragja elöl Isten hegyére, Hórebre menekül, ahol Mózes azt a Törvényt kapta, amelyért ő, a próféta egy életen át küzdött. 

A boróka bokornál a fáradt, kimerült próféta álomba szenderül és álmából egy hang ébreszti fel: „Kelj föl és egyél!” Isten angyala kenyeret és vizet tett mellé, másodszor is. A fölhívásra fölkelt, evett, ivott, aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt, ennek a kenyérnek erejéből, míg célba nem ért, egészen Isten hegyéig. 

Illés próféta története arra figyelmezteti az embert, hogy önmagában elégtelen, és állandóan szüksége van Isten segítségére, az erőforrásra, mely az élet kenyeréből, az oltáriszentségből származik. 

Isteni étel állítja talpra Illés prófétát, és ad neki erőt arra, hogy hosszú meneteléssel elérje a szent hegyet, ez a csodálatos eledel, amiből a próféta evet, az Eukarisztia, az Oltáriszentség előképe, amelynek erejével a keresztény is végig járhatja az élet vándorútját, és célba érhet, elnyerheti az örök boldogságot, vagyis Isten boldogító színe látását.

Az evangéliumi szakaszban az Úr Jézus erről a csodálatos eledelről, erről az erőforrásról, az „égből alászállt élő kenyérről” beszél, ami, a zsidók körében zúgolódást vált ki. Az Élet Kenyerével kapcsolatosan is érvényesek Pál apostol szavai, amiket a kereszttel kapcsolatosan mondott, miszerint: „A zsidóknak botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége”(1 Kor 1,23-24). 

A zúgolódás oka, hogy a korabeli hiedelem szerint a várva-várt Messiás csodálatos módon fog eljönni. Az emberek azt várták, hogy a Messiás, szó szerint, az égből száll alá. 

Ezzel ellentétben, amikor a jól ismert Józsefnek, az ácsnak „fia”, Jézus kijelenti, hogy „Én vagyok az!” (Jn 8,24,28), akkor zavarba esnek, nem tudják összeegyeztetni a valóságot saját elképzelésükkel. Jézust jól ismerték – legalábbis azt gondolták –, tudták, hogy mikor, hol és hogyan jött el. „A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, amiért azt mondta: ’Én vagyok az égből alászállott kenyér’. Így érveltek: ’Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” (Jn 6,41-42) S amint a vita mélyül, még nyíltabban mondják: „Tudjuk, honnan való ez a férfi, de amikor a Messiás eljön, senki sem tudja, honnan való!” (Jn 7,27)

Jézus testével, lelkével, vérével valóságos ember volt, ismerték Őt és a családját (Mk 6,1-6). Kortársainak ez megnehezítette, hogy a hallatlan üzenet lényegét felismerjék. Hogy jöhetett ez az ember „a mennyből”? – amikor jól ismerjük, teszik fel a kérdést. Jézus zsidó kortársainak nemcsak azzal volt problémájuk, hogy Jézus testét adja a kenyérben, hanem már azzal is, hogy a második Isteni Személy, az Ige testté, azaz emberré lett. 

Ha megpróbáljuk megérteni, hogy a mindenható és örökkévaló Isten irántunk való szeretetből hétköznapi, hozzánk hasonló halandó ember lett, akkor valószínűleg könnyebben elfogadjuk Jézus titkát, aki a kenyér színében önmagát adja nekünk eledelül, irántunk való szeretetből. De ha csökönyösen ragaszkodunk ahhoz, hogy Istennek a mi elképzelésünk szerint kell cselekedni, akkor sok mindent nem fogunk megérteni.

Hogyan jön le Isten az égből? Hogyan lép be az életünkbe? A mai evangélium rámutat arra is, hogy Isten a mindennapi emberek által közeledik hozzánk, akikkel a hétköznapi életünkben találkozunk. 

A kérdés nem az, hogy Isten eljön-e hozzánk vagy sem, hanem sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e felismerni és befogadni Őt, vagy sem? 

Szent Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvashatunk arról, hogy milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a következőket írja le: „Ekkor döbbentem rá először, milyen erős, milyen lázas vágy ég Teréz anyában a Szentség iránt. Csodálkozva figyeltem, hogy szemei csaknem éhes vággyal követik az Oltáriszentséget. Amikor letérdelt, hogy magához vegye, biztosan az Úr lábainál térdelt. Azóta tőle magától is hallottam: nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül élni. Ha látom Jézust a Kenyér színe alatt, akkor meglátom Öt a szegények nyomorult testében. Ezért van szükség a Krisztussal való egységre. Ha mély hittel közeledem az Eukarisztiához, természetesen megtudom Őt érinteni a nyomorult testekben is, hiszen Ő mondta – Én vagyok az Élő Kenyér”.

Ki tudja mindezt, ha nem is megérteni, de legalább elhinni? Jézus azt feleli: senki, hacsak nem indítja rá az Atya, aki Őt küldte. Tehát hagynunk kell, hogy Ő indítson és vezessen minket. 

Mivel Jézus kortársai nem hisznek benne, ezért nem tudnak átlépni az Úr szavainak anyagi értelmezésén. Nem tudják elfogadni, hogy az Élet Kenyere, az Eukarisztia, az Úr Jézus megtestesülésének, emberré levésének, mondhatnánk azt is, hogy „lepárolt koncentrátuma”. Másrészt viszont a hit ajándék: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött nem vonzza”(Jn 6,44). Márpedig az Atya mindenkit vonz, az ember feladata pedig az, hogy engedjen ennek a vonzásnak és hagyja, hogy az Atya tanítsa: „Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”(Jn 6,45). 

Jézus kortársainak bűne abban rejlik, hogy megátalkodottan elutasítják Isten szavát, amely Krisztus által jutott el hozzájuk. Márpedig aki elutasítja Krisztust, az nem mehet az Atyához, annak az örök boldogságban sem lehet része. Csak az részesedhet az örökboldogságban, aki hisz az Atya küldöttében.

Megdöbbentő Jézus kortársainak az ellenállása, pedig a tanítványokhoz hasonlóan, ők is láthatták az Úr Jézus csodáit, hallhatták tanítását, s mégsem hittek benne. 

Krisztus ma is jelen van Egyházában, bárki találkozhat vele az Oltáriszentségben, és mégis hányan vannak, akik számára közömbös az Úr Jézus szentségi jelenléte templomainkban, akik, bár katolikusnak vallják magukat, de nem tudnak mit kezdeni ezzel a csodálatos isteni ajándékkal. Hányan vannak, akik foggal-körömmel ragaszkodnak az épülethez, de elsikkasztják a lényeget, közömbösen hagyja őket az Úr Jézus szentségi jelenléte templomainkban. Hányan vannak, akik elhunyt szeretteik évfordulójának napját fontosabbnak tartják, mint azt, hogy az értük felajánlott szentmisében szentgyónást végezzenek, és a szentáldozáshoz járulva, azt az ő lelki üdvükért felajánlják. 

Nem véletlen, hogy Jézus az Oltáriszentség, az Eukarisztia meghirdetése előtt, annyira hangsúlyozta a hit szükségességét. Aki hisz, abban az Úr szavai semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy Ő valóban a mennyből alászállott élő kenyér, s aki testét eszi az örökké él. „Aki e Kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51) - mondja az Úr. 

Az Úr Jézus az Ő kijelentésével a testi halált nem szüntette meg, még csak nem is csökkentette a vele járó félelmet. Biológiailag az ember, ez a mostani, a föld anyagából alkotott ember, nem számíthat örök jövőre. 

De azaz ember, akire Isten rátekint, akihez Ő szólott, az, akinek élete eggyé vált az emberré lett Istenfia életével, az Oltáriszentségből táplálkozva, az bejut a nagybetűs Életbe, és megmarad örökre. Így az ember örök élet utáni vágyálma Jézus Krisztussal eleven valósággá válik, beteljesedik, hiszen szavát adta rá: aki hisz benne, annak örök élete van. 

Az Úr Jézus arra is utalást tesz, hogy a zsidók, akiket a manna táplált a pusztában a negyvenéves vándorlás idején, meghaltak, viszont Illés próféta az angyal által hozott ételtől annyira megerősödik, hogy célba ér, eljut a szent hegyig, ahol az Úr titokzatos módon kinyilatkoztatta magát neki. 

A keresztények, vagyis azok, akik Teréz anyához hasonlóan, mélységes hittel engedelmeskedünk Krisztus felszólításának: vegyétek és egyétek, vegyétek és igyátok, mert ez az én testem, ez az én vérem, azok, testi-lelki erőt nyernek a mindennapi élet terhének, olykor súlyos keresztjének hordozásához, kétségbeejtő problémáinak a megoldásához, s Jézus ígérete alapján „örökké él”-ni fognak. Vagyis földi pályafutásuk végén szemtől szembe látni fogják Istent úgy ahogy van. 

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 19. vasárnap

 

Dés László-Valahol Európában ( A zene az kell)

 

800 éve a pályán – II.

 

PÜSPÖKI ÜZENET A CSALÁDAPÁKHOZ

Az új Esztelneki Madonna szobor megáldásának második évfordulóján

Esztelneki Madonna, könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk!

Könyörögjünk

Urunk, Istenünk, te jól tudod, hogy korunkban mennyi megpróbáltatás éri, és mennyi veszedelem fenyegeti az emberiség életét. Teljesítsd hozzád forduló híveid kívánságát, és hallgasd meg kéréseinket, melyeket az Esztelneki Madonna, a Boldogságos Szűz Mária anyai pártfogását is remélve eléd terjesztünk. Krisztus, a mi Urunk által. 

Hívek: Ámen. 

„Abban az időben, Jézus magához hívta a tizenkettőt…” – Évközi 15. vasárnap

Szentírási rész: Mk 6,7-13

Az Úr Jézus miután megmutatta tanítványainak, hogy hogyan tanítja a népet és támasztja alá tanítását csodajelekkel, azután elküldte őket kettesével, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. 

Küldetésének, megváltó művének folytatásába bevonja az Írás magyarázatában, teológiába, külön ki nem képzett tanítványait, akiket apostoloknak, vagyis küldötteknek nevez, hogy tegyenek hasonlóképpen, mint ő. Egyszerre ad nekik általuk korábban nem tapasztalt hatalmat a tisztátalan lelkek fölött, és inti őket szegénységre, szerénységre, egyszerűségre, vagyis arra, hogy az Istenre hagyatkozva hirdessék Isten országát, s közben figyelmezteti őket, hogy ne számítsanak mindenhol örömujjongásra, kedvező fogadtatásra. 

„Abban az időben, Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik…”  

Az első olvasmányban (Ám 7,12-17) Ámosz próféta hangsúlyozza, hogy Isten hívta meg őt, hogy prófétáljon: „Azt mondta nekem az Úr: »Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!«”. Ez a motívum jelenik meg a mai evangéliumi részletben is (Mk 6,7-13), „Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket”. Tehát Isten az, aki meghívja és küldi az általa kiválasztott személyeket, hogy tegyenek tanúságot az evangéliumról: az örömhírről. Jézus nem egyedül akarta a világot megtéríteni, hanem munkatársakat választott ki magának. Azt akarta, hogy ők is részt vegyenek a megváltás művében.

A születendő Egyház első lépései ezek. A megváltás működésbe lép. Sokat tanulhatunk belőle. A tanítványok csoportja Jézusra figyel, az ő üzenetét fogják közvetíteni egy felkészületlen világba. Küldetésre indulnak. Ott kell hagyniuk, ami eddig biztonságot nyújtott számukra: lakóhelyet, munkahelyet, pénzt, minden tulajdonukat. Bízniuk kell Jézusban, hogy tudja, mit csinál; és szükségük van azok jóindulatára is, akikhez mennek. Cserébe Jézus megosztja velük gyógyító erejét és hatalmát a gonosz felett. 

Ha pontosabban megfigyeljük az evangéliumi részletet, Jézus nem üres kézzel küldte őket szét, hanem hatalmat adott nekik. Tehát az Úr nem csupán tanítását bízza apostolaira, hanem ahhoz is hatalmat ad, hogy betegeket gyógyítsanak és kiűzzék az emberekből a gonosz lelkeket. 

„Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit…”

Az Úr Jézus a kettesével küldött apostolokat tanácsokkal, sőt inkább utasításokkal látja el. Az utasítások arra vonatkoznak, hogy mit vihetnek magukkal és mit nem, azaz ruházatukon és egy vándorboton kívül ne vigyenek magukkal semmit: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. 

Ha megfigyeljük, akkor a felsoroltak a világi biztonságot jelentik. Tarisznya, amelyet különböző javakkal fel lehet tölteni. A kenyér és a pénz a jólétet jelképezik. Mit mond ezzel az Úr Jézus? Aki az Ő nevében kíván járni, szolgálni, az Ő hitére nevelni az embereket, annak bizony a sorrendet meg kell változtatni. Először benne kell bíznia, benne hinnie, másodszorra pedig bölcsen kell használni a világ javait. Vagyis teljes bizalommal és hittel Őrá kell hagyatkoznia és nem a világi eszközökben keresni a siker kulcsát. 

Jézus azért kéri küldötteitől ezt a szegénységet és eszköztelenséget, mert ő maga is ilyen egyszerűen járt tanító útjai során. Azt kéri, hogy csak az ő tanítását és a tőle kapott hatalmat vigyék magukkal. Ez azt jelenti, hogy a küldöttnek nem fűződhet semmi érdeke a tevékenységéhez. 

Az apostol szegénysége a függetlenség, a szabadság kifejezője. Az „egyetlen fontos”, vagyis Isten ügyének a megélése. Lényege pedig, kapcsolatba hozni az embereket Istennel 

A szegénység ezt a személyes kapcsolatot szolgálja. Egyszerre kifejezése és feltétele a szabadságnak, az ideológiáktól, a rejtett céloktól, a hátsószándékoktól való mentességnek. A szegénység célja az, hogy segítse az egyént szabad személyes kapcsolatba lépni Istennel.

Minden küldetés, misszió Jézus ügyének szolgálatát jelenti. Az a tény, hogy a küldöttek ilyen feltételekkel is vállalták megbízatásukat, azt mutatja, hogy mennyire megbíztak Mesterükben. Ez a tökéletes bizalom elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki Krisztus küldetésében járjon, az ő tanítványa legyen. Az Egyház életében ez a bizalom és a gondviselésre hagyatkozás minden korban jellemezte azokat, akik az Úr hívását meghallották és vállalkoztak az apostoli feladatra. 

Az apostolt vállalt szegénysége arra kényszeríti, hogy bízzék, bizalommal legyen Isten után az emberek iránt, még akkor is, ha egyesek durván visszaélnek ezzel a bizalommal. Bízzon, hogy lesz, aki befogadja, és ellátást ad neki. Együtt élni így emberekkel azt is jelenti, hogy szolidáris velük: osztozik a sorsukban. És azt is magával hozza az apostolban élő bizalom, hogy megnyílnak előtte a szívek. Azért talál nyitott ajtókra, mert korábban megnyíltak előtte a szívek. A bizalom bizalmat szül. A bizalom szül bizalmat.

A befogadó pedig, aki szívet és ajtót nyitott az apostolnak, az arról is tapasztalatot szerez, hogy képes a jóra, képes jót tenni, jó van benne. Megtapasztalja, hogy tud változtatni a dolgokon, igenis van hatóköre, amelyen belül van ráhatása a világra. Nem tudom az egészet megváltani, de abban a térben, ahol van hatásom, tudok jót tenni. Munkatársa vagyok a jónak. Így a vendégszeretet az Istennel való találkozás alkalmává válhat. 

„Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról…”

Mindez, vagyis az apostolok szétküldése, Jézus sikertelen názáreti fellépése után történik, erről szólt a múlt vasárnapi evangéliumi szakasz: „Senki sem próféta a maga hazájában” (Mk 6,1-6). Mesterük kudarca Názáretben önmagában is figyelmeztetés az akkori apostolok és mai küldöttek számára, hogy ne számítsanak mindenhol örömujjongásra, kedvező fogadtatásra. Ezt tudatosítják bennük Jézus szavai is: „Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük” (Mk 6,11).

Nagyon lényeges tény, hogy Jézus nem agitálni, kampányolni küldte tanítványait. Soha nem akart, és ma sem akar erőszakkal meggyőzni senkit, hogy kövesse őt. Ezért meghagyta a tanítványoknak, hogy ahol nem fogadják őket szívesen, azt a helyet hagyják el. „Még a port is rázzátok le lábatokról, tanúságul ellenük” - mondja. A zsidók valahányszor pogány földről szent földre léptek, lerázták a port a lábukról. Ezzel jelezték, hogy mindent elutasítanak, ami pogányságra, hitetlenségre utalhat. Ez a mondat valami olyasmit is jelent: az üzenetet átadtam, hogy mit kezdesz vele az a te felelősséged. Én figyelmeztettelek, a többi a te dolgod, a te szabadakaratodon áll vagy bukik.

Szent Lukács evangéliumában egy kis magyarázatot is találunk a gesztus mellé: „Még a port is lerázzuk nektek, amely a ti városotokban lábainkra tapadt; tudjátok meg azonban, hogy elközelgett az Isten országa” (Lk 10,11). Nem tapadnak a kudarchoz sem. Ez is a szegénység, a függetlenség, a szabadság része.

Aki valóban elhivatott, s aki küldetést kapott az Úrtól – és ki ne kapna a Krisztus-hívők közül? –, az „nem ér rá” azzal foglalkozni, hogy meghatározza elfoglalt helyét valamely hierarchiában, hogy besorolja magát ilyen-olyan csoportba, kategóriába, a kisebbek vagy nagyobbak közé. 

Kizárólag az a feladata, hogy menjen és cselekedjen, engedelmeskedve egy néha édes, máskor nagyon is keserű, de így is, úgy is ellenállhatatlan belső unszolásnak. Minél eredetibb ez a küldetés, annál kevésbé jut eszébe, hogy valami hasonlóságot keressen másokkal, és próbáljon megfelelni egy címkéhez kötődő különféle elvárásoknak.

Legfeljebb egy-egy kritikus pillanatban, fáradtság, meg nem értés vagy sikertelenség esetén merül föl benne a kérdés: mit csinálok rosszul, mivel váltam méltatlanná ahhoz a küldetéshez, melyet az Úrtól kaptam? Ilyenkor jól teszi, ha Ámosz próféta példája szerint cselekszik, vagyis nem abból indul ki, hogy micsoda ő, milyen szerepet, tisztséget tölt be az Egyházban, a családban, a közösségben, hanem elhívásának eseményére emlékezik vissza, arra a találkozásra, amelyben maga az Úr szólította meg és küldte őt.

Ez a találkozás Urunkkal mindegyikünk életében tökéletesen eredeti és páratlan. A felszínen lehet hasonlóság két ember elhívása és küldetése között, a mélyben azonban minden egyes szólítás más és más. Ahol nincs jelen más, csak „én és az én Teremtő Istenem” (J. H. Newman), ott valami egészen különleges, teljes mértékben testre szabott módon jelentkezik az isteni hívás.

Barsi Balázs ferences atya, volt magiszterem mondja ezzel kapcsolatosan: „nem az Úrtól kapott feladatokra, még kevésbé az elért eredményekre kell figyelnünk, hanem ezt a benső, mélységes mély találkozást kell újra meg újra emlékezetünkbe idéznünk, különösen is a válság idején. Csakis az Úrral való személyes kapcsolat megerősítése és elmélyítése lehet a megoldás, amikor szavainkat kiforgatják, legjobb szándékkal véghezvitt cselekedeteinket félremagyarázzák, közeledésünket elutasítják, esetleg teljesen ellehetetlenítenek abban, amit teszünk. Nem szabad kétségbeesnünk – mondja Balázs atya, majd igy folytatja. Védekeznünk sem kell, valószínűleg úgyis hiábavaló volna. Az Úr maga áll ki értünk és mellettünk, ha nincs más ambíciónk, mint vele maradni és még szorosabbra fonni a hozzá fűző köteléket. Elég minden erőnkkel arra koncentrálnunk, hogy hűségesek maradjunk ahhoz a hivatáshoz, melyre az Úr a legszemélyesebb módon választott ki még mielőtt megszülettünk volna, s amelyet tudtunkra adott meghívásunk napján.”

Azonban apostolnak, küldöttnek lenni nem pusztán annyit jelent, hogy a meghívott kap valamilyen feladatot és azt egyszerűen teljesíti anélkül, hogy hatással lenne rá. A küldetés a küldött teljes létét, életét érinti, egész személyét átírja, alakítja, formálja. Igaz, hogy viszi az üzenetet, de ez valójában azzal jár, hogy üzenetté válik ő maga is, amíg át nem adta az üzenetet. 

Az a hivatásunk – küldöttként arról szól a létünk, az életünk –, hogy kapcsolatba hozzuk Istennel az embereket. Döbbenetes Jézus belénk vetett bizalma, hisz mindannyiunkat arra küld nap, mint nap, hogy elvigyük a jó hírt azoknak, akik életünk részét képezik, akikkel együtt élünk, dolgozunk és szorakozunk, akikkel találkozunk. De ezt csak akkor tudjuk tenni, ha közben a saját életünkben megnyílunk az Isten jelenlétére, ha hagyjuk, hogy Isten valóban Isten legyen az életünkben. Akkor tudjuk ezt tenni, ha nemcsak hirdetjük a jó hírt, hanem mi magunk válunk a jó hírré.

Ne feledjük, megkeresztelt emberként mindannyian küldöttek vagyunk, akiknek az a hivatásunk, hogy Krisztus művét folytatva szolgáljuk Isten országa ügyét és annak terjedését a világban és az emberi szívekben.  

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 15. vasárnap

 

Régizene az Esztelneki Ferences Kolostor templomban is… - a 10-ik ÉVFORDULÓN

Az együttes tagjai 

Július 13 és21 között zajlik a Csíkszeredai Régizene Fesztivál. Ehhez kapcsolódva, a jövő vasárnap minden régizene és ének kedvelőt szeretettel hívunk és várunk Esztelnekről, valamint a környező településekről is a Nagykárolyi „Carmina Renascentia régizene-együttes” koncertjére.

A koncertre július 21-én, a délelőtti 11 órás szentmisét követően kerül sor az Esztelneki Ferences Templomban (163 szám)

„Carmina Renascentia régizene-együttes” először 2014. július 13-án tartott koncertet templomunkba azz kerek 10 ÉVE.

Útvonal tervezése a koncertre

Az együttes tagjai: 

Jónucz Alfonz: ének, furulya, viola da gamba

Keresztesi Ildikó: ének, furulya, hárfa / művészeti vezető/

Kind Csilla: furulya 

Lőrincz Tünde: ének, ütőhangszerek

Lőrincz Szilveszter: ének, furulya, viola da gamba

Nagy Norbert: csembaló

Vezér János: furulya, görbekürt 

Az előadásra kerülő művek szerzői: 

Salamone Rossi/ 1570-1630/ - Claude Goudimel/1510k-1572/ - Palestrina/1525-1594/ - William Brade/1560-1630/ - John Dowland/1563-1626/ - Giorgio Mainerio/ 1530-1582/ - Balassi Bálint /1554-1594/: Hallám egy ifjúnak minap éneklését - Valentin Haussmann/1560-1613/ Lengyel tánc - Mária-énekek a Kájoni kódexből és Bogáti Fazakas Miklós/1548-1592után/Az Úrnak országul-100.zsoltár

Röviden műsorról:

A műsor időbeliségükben szinte azonos, ám formailag és olykor dallamaikban is nagyon változatos zsoltárokat és egyházi énekeket helyez középpontba. A különböző nyelveken - héberül, latinul, franciául, angolul, németül és magyarul –megszólaló zsoltárok közös vallásos imakincsünk, amelyek öröm, hála, Isten utáni vágy megfogalmazói. Formai gazdagságot nemcsak a fordításoknak köszönhetően, hanem olyan kiemelkedő zenei alkotók, mint Salamone Rossi, Palestrina, Claude Goudimel, Thomas Tallis, John Dowland, Bogáti Fazakas Miklós szerzeményei által nyertek. Egy–egy zsoltáron belül is homofon és polifon dallamok váltják egymást. Liturgiai használatukon kívül, némelyikük folyamatosan él, és részévé vált a vallásos magyar énekhagyománynak.

 A műsorban elhangzó Balassi Bálint vershez, amelyet „az lengyel ének: Bys ty wiedziala nótájára szerzett” ennek egy Deák Endre által négy-szólamra feldolgozott változatát, valamint egy lengyel táncot társítottunk.

§§§

A Carmina Renascentia régizene-együttes 2012-ben alakult Nagykárolyban. Egy több mint 40 éves régizenei szellemi műhelymunka folytatója, melyet Deák Endre (†2012) indított el 1977-ben. Tagjai mind az egykori Collegium együttesben játszottak, és ezáltal tevékenyen részt vettek az erdélyi régizene-mozgalom fejlődésében, életében. 

Az együttes főként 16–17. századi erdélyi, magyar és nyugat-európai egyházi és világi zenét szólaltat meg korhű hangszereken. Feladatuknak tekintik egy olyan zenei híd kialakítását, amely a mai modern zenei ízlésvilághoz közelebb hozza, előadásmódja által élővé varázsolja a hazai és nyugati kiadványokban fellelhető hangszeres és énekelt muzsikát. Számos helyszínen és színpadon, belföldön és külföldön egyaránt bizonyították, hogy az általuk játszott régizene valóban lehet népszerű, helye és értékközvetítő szerepe van a mai hallgatóság számára. Az együttes 1980 óta visszatérő meghívottja a Csíkszeredai Régizene Fesztiválnak. 

Kakucs Béla, fr Szilveszter ofm

Az emberi lélek mélyén valami titokzatos kettősség húzódik meg… - Évközi 14. vasárnap

Szentirási rész: Mk 6, 1-6

A mai evangéliumi szakasz arról beszél, hogy az emberi lélek mélyén valami titokzatos kettősség húzódik meg: egyrészt vágyódik az Isten után, másrészt pedig hajlamos arra, hogy semmibe vegye Isten akaratát, törvényeit, hogy közömbös maradjon, vagy éppen szembe forduljon Vele. Viszont a szembefordulást nem nyíltan teszi, hanem azok által, akik Isten ügyét képviselik, a prófétákkal, az apostolokkal, a pápával, püspökökkel, illetve lelkipásztorokkal. 

Ezek izgatják, sőt zavarják az embereket, mert az ő jelenlétük a világban, állandóan Isten létére irányítja figyelmüket és újabb és újabb Isten melletti, illetve elleni döntésre késztetik őket. 

Az Úr Jézusnak saját városában, Názáretben kell megtapasztalnia, az ősi igazságot, miszerint senki sem próféta a saját hazájában, sehol sincs kevesebb becsülete, mint éppen otthon rokonai, ismerősei körében. 

Jézusnak Názáret volt az otthona, ott élt gyermekkorától, ott élt édesanyja és nevelőapja, mindenki jól ismerte őket. Mindez megkönnyíthette volna küldetését, helyette elutasításban van része. Pedig tapasztalhatták bölcsességét, láthatták nemes egyéniségét, csodáit. Az a tény, hogy közelről ismerték, tudták róla, hogy az egyszerű ács fia, hogy nem tanult fővárosi, vagy külföldi iskolákban, hogy 30 évig egyszerű, kétkezi munkás volt, mindez csak megerősíthette volna bennük a meggyőződést, hogy Isten működik általa, hogy valóban csak Istentől származhat tudása, bölcsessége, csodatevő hatalma, tehát Isten küldötte. 

Ehelyett megbotránkoznak. Igaz egy pillanatra meglepődnek bölcsességétől, és elámulnak csodáin, de aztán hitetlenül elutasítják: „Nem az ács ez, Mária fia?” - megjegyzéssel Szűk látókörűségük megakadályozza, hogy elfogadják: hogy egy olyan ember, mint ők, aki ott nőtt fel a szemük előtt, egyszerű mesterséget folytatott: hogy próféta, sőt ennél több, Messiás, Isten Fia. 

Jézus szerénysége és alázata miatt botránkoznak meg, az ő egyszerű emberségén, természetességén és közvetlenségén. Azon, hogy nem teljesítette be fantasztikus álmaikat, újdonságot vadászó törekvéseiket. Jézus a megszokott hétköznap, a sablonos élet-szürkesége volt számukra. 

Szerintük a Messiás nem lehet a hétköznapok fia, nem lehet a jól ismert önmagunk szülötte. Persze nemcsak a názáretiek gondolkodtak így, hanem sokan mások is, és nemcsak akkor, hanem ma is vannak, akik így vélekednek. 

A hivők is épp olyanok, mint a többiek – mondogatják – a papok is csak emberek, az egyház is bűnösökből áll. – Lehetne folytatni a hétköznapi, rész igazságot tartalmazó kifogásokat, az egyházzal, a kereszténységgel, a vallással szemben. Mert Isten jelei valóban „megbotránkoztatóan” egyszerűek, s az Isten jelenléte „bosszantóan” közeli és mindennapi dolog, nem alkalmas a csodavárók éhségének kielégítésére. 

Isten szeretetének legnagyobb jele az ember Krisztus, aki nem akar más lenni, mint mi vagyunk, hanem ugyanolyan, amennyire csak lehetséges – persze a bűnt kivéve. S ezt teszi azért, hogy mi is azonosulhassunk vele, amennyire csak tudunk. 

A názáreti lakosok szerint Isten túl nagy ahhoz, hogy kicsinyé válva egy ennyire egyszerű emberen keresztül beszélhessen! Ez a megtestesülés botránya: egy testet felvevő Isten megdöbbentő eseménye, egy olyan Istené, aki emberi értelemmel gondolkodik, emberi kézzel dolgozik és cselekszik, emberi szívvel szeret, olyan Istené, aki fáradozik, eszik és alszik, mint bárki közülünk. Isten Fia felborít minden emberi elképzelést: nem a tanítványok mossák meg az Úr lábát, hanem az Úr az, aki megmossa tanítványai lábát (Jn 13,1–20) – ez abban az időben hallatlan dolog volt. Ez ad okot a botránkozásra és a hitetlenkedésre, nemcsak abban a korban, hanem minden korban, ma is. Elég csak arra gondolnunk, hogy amikor a Szentatya először ment el a börtönbe nagycsütörtökön és megmosta a rabok lábát, sokak részéről milyen felháborodás követte tettét, még a katolikusok részéről is

A mi korunknak is egyik legnagyobb csapása éppen az, hogy elveszíti érzékét az istenes dolgok, a természetfeletti igazságok iránt. Az emberek egy részét, legyen szó akár rendszeres templomba járókról is, többnyire nem az igazság, nem az Istennel való személyes kapcsolat elmélyítése, ápolása érdekli, hanem a rendkívüliség, vagy éppen a látszat, az üres hagyományok tisztelete, kövekhez és nem a személyes Istenhez való ragaszkodás. Ezért van mindig keletje a rendkívüli eseményeknek, vélt vagy valós jelenéseknek, hamis üzeneteknek, a megosztást szervezőknek, a békétlenséget szitoknak… 

Ennek ellenére Isten küldötteinek ma is az a feladata, hogy tanúságot tegyenek az Úr nagy tetteiről és szeretetéről. De nem hallgathatnak a nép bűneiről sem. Fel kell rázniuk a nép lelkiismeretét. Ezt a feladatot vállalniuk kel még akkor is, ha üldöztetés lesz az osztályrészük. 

Korunk egyik német költője, Friedrich König: Rólad van szó – című írásában beszél arról, hogy vannak emberek, akiknek titkolni, rejtegetnivalójuk van, és ezért azt szeretnék, ha nem létezne, egy szent és igaz Isten, hogy nyugodtan folytathassák bűnös életmódjukat, hogy ne kelljen majd egykor számot adni helytelen tetteikről, hazug szavaikról, szándékosan félrevezető nyilatkozataikról, bűnös életvitelükről. 

Azt hiszem a názáretiek elutasító magatartása Jézussal kapcsolatban ide vezethető vissza, sőt mindazok magatartása, akik elutasítják az Isten küldötteit vagy, akik nem veszik komolyan a Biblia üzenetét. Teszik ezt azért, tudva, vagy tudattalanul, hogy ne keljen változtatni kényelmes életvitelükön, hamis magatartásukon, a bűnös élethez való ragaszkodásukon. 

Önmaguk igazolásának érdekében, csakhogy ne keljen komolyan venniük Isten üzenetét, parancsait, elvárásait, hibát kapnak a papban, aki megpróbálja tolmácsolni az isteni tanítást, vagy azt állítják, hogy a vallás idejét múlta, hogy a tudomány megcáfolta a hitet, hogy nincs örökélet. S ha ez így igaz, akkor mindenki tehet azt, amit akar, akkor nincs szükség becsületességre, felelősségtudatra, akkor nem szent a megfogamzott élet, az adott szó, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, a családi béke, a szülök és gyerekek kölcsönös szeretete, az embertárs becsülete, tisztelete, a falú közösség összefogása, egyetértése. 

Jól van ez így? Mindannyian, hívők és nem-hívők egyaránt tudjuk és érezzük, sokszor a saját bőrünkön tapasztalva, hogy nincs ez így jól. 

Hát akkor mi a teendő? Engedjük, hogy az Úr Jézus belépjen az életünkbe, fogadjuk öt hittel, mint az a néhány názáreti, akiket kézrátétellel meggyógyított, mert a többség elutasító magatartása ellenér ők mégis hittek Jézusban. 

Törekednünk kell megnyitni szívünket és elménket, hogy be tudjuk fogadni a velünk szembejövő isteni valóságot – mondja a Szentatya, Ferenc pápa. Kell, hogy legyen hitünk: a hit hiánya akadály Isten kegyelme előtt. Sok megkeresztelt úgy él, mintha Krisztus nem is létezne: ismételgetik a hit mozdulatait és jeleit, de ezekhez nem társul a Jézus személyéhez és az ő evangéliumához való tényleges kapcsolódás! Minden kereszténynek – mindnyájunknak – feladata, hogy egyre ápolja ezt az alapvető odatartozást, és igyekezzen tanúságot tenni róla következetes életvitelével, melynek vezérfonala mindig a tevékeny szeretet.

Jézus ugyanis nem csak azok javára szeretné fölhasználni isteni mindenhatóságát, akik most hisznek benne, hanem minden ember számára gyümölcsöztetni szeretné. Ő mindig kész üdvözíteni azokat, akik készek őt Üdvözítőként befogadni.

Kérjük az Urat, hogy Szűz Mária közbenjárására oldja fel szívünk keménységét és elménk szűkösségét, hogy nyitottak legyünk kegyelmére, igazságára, jóságot és irgalmat gyakorló küldetésére, mely kivétel nélkül minden ember felé irányul.  

SKANDINÁVIA ELRABOLT GYERMEKEI - DOKUMENTUMFILM MAGYARUL - 4K

 Atörténet 2023 tavaszán kezdődik, amikor egy Magyarországon élő arab étteremtulajdonos meglátogatja Norvégiában élő muzulmán rokonait. Ekkor jut tudomására, hogy Norvégia-szerte rettegnek a Barnevernet nevű gyermekjóléti szolgálattól, mely a legbanálisabb indokokkal emeli ki a gyermekeket a családoktól és gyorsított eljárásban adoptálja őket nevelőszülőkhöz.

Közelebb az Istenhez és a természethez avagy beszámoló a III. LMK nyári táborról

 

Június 21-23. között III. alkalommal szerveztük meg a plébániai lelkimunkatárs képzésen (LMK) résztvevők és hozzátartozóik nyári táborát a Kovászna megyei Esztelneken, ahol az igényesen felújított ferences kolostor és környéke kitűnő helyszínnek bizonyult a családos tábor megszervezéséhez.

A már hagyományosnak számító nyári táborunkba összesen 24-en regisztráltak be, köztük voltak gyerekek is, akik nagyon jól érezték magukat a ferences kolostor udvarán és gyümölcsös kertjében. „Számomra nagy öröm, hogy bár a képzés már évek óta lejárt, mégis a táborra többen is összegyűltünk a tavaly is és az idén is. Jól kigondolt és előkészített programmal fogadtak minket a szervezők, akikért nagyon hálás vagyok!” - vallja Györgypál Attila résztvevő.

 A nyári táborunk ideje alatt külön programot szerveztünk az óvodás és iskolás korú gyerekek számára, melyet Simon Sándor gyakorlati éves kispap vezetett.

A program köszöntésekkel kezdődött, majd Szilveszter testvér (OFM) elmesélte az esztelneki kolostor történetét, megtudhattuk, hogy a kolostorban élő ferences atyák mindig fontos szellemi és társadalmi szerepet töltöttek be a helyi közösség életében.

Ezután játékos ismerkedő következett, majd a finom vacsora után elcsendesedésre, esti imára hívtuk meg a résztvevőket a kolostor kápolnájába, ahol Szent Ignánc-i vezetett ima keretében visszatekintettünk az elmúlt napunkra.

Szombaton mozgalmas napunk volt, reggel szentmisén vettünk részt a kolostor kápolnájában. A délelőtt folyamán Simon Sándor sepsiszentgyörgyi gyakorlati éves kispap tanúségtételét hallgathattuk meg a kispapi hivatásról, Isten kapcsolatáról és a Rómában való továbbtanulásról. 

Ezt követően pedig ft. Ilyés Zsolt, a sepsiszentgyörgyi Szent József plébánia lelkivezetője tartott előadást „Kapcsolatom Istennel, embertársaimmal és önmagammal” címmel, melyben kihangsúlyozta, hogy minden szentmisében Isten közel jön hozzánk, megmutatja, hogy mennyi mindent megtesz értünk és hogy mennyire szeret minket. „Az igazi kérdés nem az, hogy mi, hogy viszonyulunk az Istenhez, hanem hogy az Isten hogyan viszonyul hozzánk. Ugyanis hajlamosak vagyunk a saját sérelmeinket, megtapasztalásainkat és elképzeléseinket kivetíteni, amelyek helytelen istenképet festenek.” – emlékszik vissza az előadásra Györgypál Attila. 

A kiscsoportos beszélgetések után betekintést nyerhettünk Szent Ferenc életébe, az ő stigmatizációjának 800 éves jubileuma kapcsán, a kereszthez és egyházhoz való viszonyulásába. Szilveszter testvér (OFM) előadásában elemezte a San Damiano-i kereszt szimbólumvilágát és jelentőségét.

A délutáni pihenőt követően felkerestük Székelyföld második legnagyobb búcsújáróhelyét, a Perkő dombon található Szent István kápolnát, ahol közösen imádkoztunk és elénekeltük a Boldogasszony anyánk című egyházi énekünket. A kápolnáig vezető emelkedőn felállított 14 stáció mentén elvégeztük a Keresztutat. Fent a Perkő tetőn 719 méter magasból megcsodálhattuk Felső Háromszék gyönyörű medencéjét, a távolabb fekvő Csíki- és Bodoki havasokat, majd a kápolna előtt csoportképet készítettünk. 

Visszatérve az esztelneki ferences kolostorba a vacsora után tábortűz volt a programba, a tábortüzet körbe ülve beszélgettünk és örültünk egymás társaságának.

Vasárnap az akolitusi szolgálat örömeiről, kegyelmeiről és nehézségeiről számolt be Tímár Szabolcs avatott akolitus, aki Hidegségen szolgál egyházközségében. Ezután egy interaktív beszélgetés következett a plébániai szolgálatokról, önkéntes feladatokról, a plébánosok szolgálatokhoz való hozzáállásairól és nyitottságáról.

A tábort záró szentmisét az esztelneki hívekkel közösen ünnepeltük a ferencesek templomában, ezután Szilveszter testvér a tábor résztvevőinek bemutatta a templomot és annak főbb látványosságait, köztük az Esztelneki Madonna szobrát, amely Demeter József, Marosszentanna-i fafaragó szobrászmester 2022-es alkotása, az 1750-ben faragott, s Futásfalván őrzött Esztelneki Madonna kicsinyített másolata. Amint a bemutatóból megtudtuk 1921. december 22-én éjjel kéménytűz ütött ki, s ennek során leégett a ferences kolostor és templom. A szörnyű tűztől csak a templom sekrestyéje menekült meg és a kiégett templomba épen maradt az Esztelneki Madonna fából készült szobra.

A ferences testvéreknek, néhány lelkes támogatónak és a különböző pályázatoknak köszönhetően mára felújított épületként pompázik az esztelneki ferences kolostor és templom, megbékélést, elcsendesedést hozva a betérő vendégeknek.

Szeretnénk megköszönni Szilveszter testvérnek, hogy néhány napra befogadta nyári táborunkat, ahol megtapasztalhattuk a ferences szerzetesekre jellemző egyszerűséget, nagylelkűséget, természet- és ember közelséget. Elbúcsúzáskor megígértük, hogy még visszatérünk Esztelnekre.

Péter Szabolcs - Sepsiszentgyörgy

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése - Évközi 13. vasárnap