„Törekedjetek bemenni a szűk kapun!” - Évközi 21. vasárnap

Életünk végső célja, az üdvösség elnyerésének lehetősége a legfontosabb kérdés kellene, hogy legyen, fiatal és idős ember számára egyaránt. Ezzel kapcsolatosan fülünkbe csenghetnek az Úr Jézus ismert szavai: Mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is magának, lelke azonban kárt szenved.

Az örök üdvösség, az örök boldogság elnyerésének reménye nagy-nagy ösztönzést kellene adjon nekünk a becsületességre, az életben való helytállásra, életünk keresztjeinek türelmes hordozására.

A mai evangéliumi szakaszban (Lk 13,22-30) az Úr Jézust megkérdezte valaki: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”(Lk 13,23) – akik elnyerik az örök boldogságot?

A fölvetett kérdésre egyszerű választ lehetett volna adni azzal, hogy kevesen vagy sokan jutnak be a mennyek országába, de Jézus nem ezt a választ adta, mert mi értelme tudni azt, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek, ha én magam porul járok, elkárhozok. Bizony semmi értelme.

A „sokan vagy kevesen üdvözülnek” kérdés tehát elvisz a lényeg mellett. Mert mi a lényeg? Bizony nem a számadat, bármennyire is szeretjük a számokban adott válaszokat. Sőt, adott esetben a statisztikai adat kifejezetten félrevezető is lehet…

Jézus nem úgy válaszol a statisztikai adatot firtató kérdésre, ahogy azt szerette volna a kérdező, mert nem akar félrevezetni senkit. Ő nem akart megfelelni a kérdező elvárásának, mert őt nem a számadatok érdeklik, hanem az egyes ember örök sorsa, ezért képes beszéddel válaszolt.

„Törekedjetek bemenni a szűk kapun!” – mondta. Mert sokan próbálkoznak majd, de nem fognak bejutni, mert a ház ura felkel, és bezárja az ajtót. Ezután minden próbálkozás hiábavaló.

Az Úr Jézus azt hangsúlyozza a mai evangéliumi szakaszban, hogy a végső számadás napján semmit sem jelent a választott néphez való tartozás vagy a vele való bizalmas viszony. Ezért hiábavaló lesz, ha ezt mondogatják: „A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcáinkon tanítottál”(Lk 13,26).

Ha ezekhez a kiváltságokhoz nem járul a hit, valamint a hitből fakadó élet és a tettek, akkor a választott nép fiai sem léphetnek be Isten országába. „Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak Isten országában, mert így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók”(Lk 13, 29-30). Vagyis a választott nép elsőként kapott meghívást az üdvösségre, de ha nem tér meg és nem fogadja el Krisztust, akkor más, utolsóként meghívott népek lépnek a helyükbe.

Az evangélium örök-érvényű volta miatt Jézus kijelentése nemcsak az ószövetségi választott népre vonatkozik, hanem ránk is, Isten újszövetségi népére, az Egyházra is, vagyis az Egyházhoz való tartozás kiváltsága csak akkor vezet el az üdvösségre, ha azt a Krisztushoz és az ő Evangéliumához való hűséges ragaszkodás kíséri. A hívők nem zárkózhatnak be kiváltságos helyzetükbe. Pontosan ezek a kiváltságok kötelezik arra, hogy testvéreik felé fordulva a hit körébe vonzzák őket. Isten előtt nem a kiváltságok számítanak, hanem az alázat, a mások javát kereső szerető szív, a lemondás szelleme, amely bátorságot ad „a szűk kapun” való bejutáshoz, és legyőzi az önzés mindenfajta megnyilvánulását.

Tehát az Isten országába való bejutás nem a testi származás, a választott néphez való tartozás révén történik. A választott nép előnyt élvezett, az ősatyák birtokolták az ígéreteket, a próféták közvetítették az Isten üzenetét. Azonban mindez nem elégséges arra, hogy az üdvösség birtokosai legyenek. Jézus felajánlja a pogányoknak is az üdvösséget, de mindenkinek vállalnia kell a hozzá vezető út megtételét, az erőfeszítéseket, amit Jézus a szűk kapu képével állít elénk.

Az Úr Jézus komolyan veszi az ember örök sorsát, ezért ezzel a képes beszéddel figyelmeztet: ha be akarunk jutni az üdvösségre, akkor komolyan kell törekedni arra, egyébként könnyen megtörténhet, hogy az ember a kapun kívül marad.

Az Úr Jézus nem ad számszerű választ a kérdésre, mert nem akarja, hogy szemünket a statisztikai adatokra vessük. Jézus azt akarja, hogy figyelmünket örök sorsunkra irányítsuk. A költő szavaival élve: Vigyázó szemetek az ajtóra vessétek!

De hol van, azaz ajtó, amelyen át kell mennünk? Jézus saját magát állítja elénk, mint kaput, mikor ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok a juhok számára a kapu… Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül…” (Jn10,7-9).

Jézus válaszával tehát nem a kérdésre ad feleletet, nem jelenti ki, hogy sokan, vagy kevesen üdvözülnek, hanem inkább buzdítani akar, hogy törekedjünk az üdvösségre, mert az nem is olyan magától értetődően fog ölünkbe hullani, annak elnyeréséért nekünk is tennünk kell. Ugyanakkor válaszával az Úr óvni szeretne a vallásos élet, a vallásos magatartás két szélsőséges, végletes formájától.

Az egyik véglet - ami akár a mai evangélium téves értelmezéséből is eredhet - a teljesítményre törekvő vallásosság. Jézus szavait is könnyen efelé lehet értelmezni: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak”(Lk 13,24).

Nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy Isten a vallásosságban egyfajta teljesítményt várna el tőlünk. Isten nem teljesítményt, hanem őszinteséget és bizalmat vár tőlünk.

De teljesítményorientált világunk gondolkodása a vallásos gondolkodásba is beférkőzött, talán jobban, mint gondolnánk. Az az imádkozó, aki teljesítményét hangsúlyozza – pedig mennyit imádkoztam, szokták mondani –, bizalmatlan imádkozó.

Az ilyenek számára lehetetlen egy szabad, szeretetteli, elfogulatlan kapcsolat Istennel, hiszen már gyermekkorától kezdve a teljesítményben való gondolkodást szívta magába, amelynek lényege, hogy az Istennek őrá figyelését és kéréseinek meghallgatását csak egy meghatározott teljesítmény elérése, bizonyos ima mennyiség elvégzése után tudja elérni. A szeretetet állandóan ki kell érdemelni. Így természetesen nem is csoda, ha az ilyen emberben megrögződik az az érzés, hogy az Atyaisten is csak fáradságos, erőfeszítés után adja szeretetét.

Itt már az isteni parancsok teljesítése félelemmel teli holt engedelmességből ered, és egyáltalán nem szeretetből fakad.

Az hogy feltétel nélkül ajándékozza a szeretetét az Isten, és hogy egy elrontott, de megbánt életet egyetlen szavával megbocsásson, a teljesítmény-mániákus keresztény számára teljességgel abszurd gondolat. Görcsösen ragaszkodik egyfajta átöröklött hit- és istenképhez, a régebbről hozottakat nem vizsgálja felül, és minden változásnak ellenszegül.

A vallásosság másik véglete az a gondolkodás, hogy könnyű üdvözülni. Elég csak egyfajta jó szándék, igyekezet és akkor máris üdvözülhet az ember. Ám az elméleti tudás, a jó szándék és az állandóan hangoztatott igyekezet, még önmagában nem üdvözíthet. A régi mondás szerint is csupa igyekezettel és jó szándékkal van kikövezve a kárhozatba vezető út.

Ne feledjük, hogy Krisztus az örökkévalóság kapujában, az utolsó ítéleten nem azt fogja számon kérni tőlünk, hogy voltunk-e elsőáldozók, bérmálkozók, hanem az ő hű képmásai, igazi követői voltunk-e vagy sem? Természetesen a szentségekkel való élés, segítséget nyújt ahhoz, hogy jó és öntudatos keresztények, azaz Krisztus hű képmásai lehessünk.

Figyelemre méltó, hogy Jézus az utolsó ítéleten az irgalmasság cselekedetei alapján ítéli majd meg az embereket, mert a hit a szeretetben nyilvánul meg, vagyis: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek”(Mt 25,35-).

Az üdvösségünkön, örök boldogságunkon nekünk is munkálkodnunk kell, mégpedig szüntelen jó cselekedetekkel, mert egyszer csak „A ház ura felkel és bezárja az ajtót, ti kinn rekedtek, és zörgetni kezdtek az ajtón… ő azt feleli nektek: Nem tudom, honnan vagytok”(Lk 13,25). Legyünk tehát mindig résen, éljük mindennapjainkat Isten Országa szerint – Szt. Péter apostol arra biztat, hogy a szeretet vezéreljen bennünket: „Éljetek szép életet a pogányok között, hogy lássák jótetteiteket, és látogatása napján majd magasztalják az Istent…"(1Pt 2,12).

Ez a szép élet, ez a szeretet legyen az, amit Istennél tapasztalunk meg a vele való kapcsolatunkban, az imádságban, a szentáldozásainkban. S ha így élünk, nem érhet meglepetés bennünket, bármelyik órában is érkezik az Úr, akkor mindegy lesz, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek, mert mi ott leszünk az üdvözültek között. Ámen.

Áldozat vállalás nélkül nincs igazi Krisztus követés – Évközi 20. vasárnap

Isten szolgálata és az Ő akarata szerinti életvitel, ha komolyan vesszük, nem kínál mindig kényelmes és nyugodt életet. Olykor belső, lelki vívódással jár. Máskor meg kockázatot, harcot és üldöztetéseket hoz magával, mert a krisztusi üzenet radikális, és radikális, azaz alapos, mélyreható választ kíván. Ez a válasz akár meg is oszthatja az embereket, adott esetben még a családon belül is.

Az Isten ügyéért folytatott belső küzdelemnek, és a hitnek, illetve az isteni kinyilatkoztatás megosztó jellegének ezt a sajátosságát az Ószövetségben is megtaláljuk.

Már a Pusztai Vándorlás történetében végig lehet kísérni, hogy, hogyan támad meghasonlás az Istennel kötött szövetséghez ragaszkodok, és a szövetséget semmibe vevők között. Az első olvasmányban szereplő Jeremiás próféta példájából (Jer 38, 4. 6. 8-10) meg lehet tanulni, hogy az istentől kapott feladattal az ember könnyen egyedül marad, és néha azt kell tennie, amitől a legjobban irtózik…

Jeremiás mivel Isten üzenetét tolmácsoló szavaiban nem volt tekintettel emberi nézetekre, a „perlekedés és ellentmondás emberévé” vált (Jer 15, 10) „az egész ország számára”. A katonai vezetők, hogy megszabaduljanak tőle, a király előtt azzal vádolják, hogy „a népnek nem a javát keresi, hanem inkább a rontását”, s miután hatalmat nyertek fölötte, mély, iszapos vízgyűjtőbe vetik, hogy éhen haljon. Biztosan elpusztult volna, ha Isten nem siet a segítségére egy rabszolga által, aki elnyeri a király engedélyét, és megmenti a prófétát a biztos haláltól.

Mi sem könnyebb, mint az igazság emberét erőszakkal elhallgattatni. Ezt tették Jeremiás próféta ellenségei is, ahelyett hogy megtértek volna figyelmeztető szavára és komolyan vették volna az Istennel kötött szövetséget.

Ma is vannak, akik nem szívesen hallgatják a tettekre indító krisztusi tanítást, sőt, vannak akik el szeretnék hallgattatni. Egyet azonban elfelejtenek: Isten szándékai a mi akaratunk ellenére is megvalósulnak a világban.

A szentleckében (Zsid 12, 1-4) a szent író, miután felidézte az ősi pátriárkák és próféták megingathatatlan hitét, utánzásukra biztatja a keresztényeket, de hozzáteszi: „Ezért mi is… váljunk szabaddá minden tehertől… és fussuk meg kitartással az előttünk lévő pályát. Emeljük szemünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra”. Vagyis az Ószövetségtől a keresztény figyelmének Jézus felé kell fordulnia, akinek az ószövetségi nagyok – beleértve Jeremiás prófétát is – csak halvány előképei voltak.

Ő az az isteni példakép, akit a hívőnek utánoznia kell, Ő Isten ügyének legnagyobb harcosa, aki, alávetve magát akaratának, „elszenvedte a keresztet”. A kereszténynek, amikor Abban hisz, aki a hit szerzője, oka, támasza, nem kell félnie attól, hogy „a bűn elleni küzdelemben vére ontásáig” is ellenálljon, s fölvegye mindazzal a harcot, amely elvonhatná őt Isten iránti teljes hűségétől.

Jézus, aki boldognak mondta a békességeseket, és tanítványainak békéjét hagyta örökségül, a mai evangéliumi szakaszban, mintha ennek ellentmondana, amikor (Lk 12, 49 - 53) nyíltan kijelenti: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást,” széthúzást.

Első hallásra nagyon könnyen félreérthetőek ezek a szavak. Úgy tűnik, mintha Jézus akarná a "szakadást" és a "tűz lángra lobbanását". Pedig neki nem ez a célja, de tudja, hogy szavai, az igazság tanítása megoszlást fog kelteni, akárcsak Jeremiás próféta esetében.

Valójában annak a ténynek a megállapításáról van szó, hogy Jézus tanítása elkerülhetetlen módon szembeállítja egymással a jót és a rosszat, az igazságot és a hazugságot, a békét és az erőszakot, a Jézusban hívőket és a vele szembefordulókat, az öntudatos, elkötelezett keresztényeket és a farizeusi, kétszínű, jámborkodó keresztényeket, az Egyház tanításához, pápához hűeket, és az Egyház tanítását semmibe vevőket, pápát is kritizálókat.

Jézus kijelentései akkor válnak drámaivá, amikor ezeket az értékeket, illetve hiányokat az egyik oldalon is és a másikon is emberek képviselik, talán éppen egy család keretein belül vagy a legbensőségesebb emberi kapcsolatokban, közösségekben…

Ám ez a szembeállás, ez a szakadás kell a gyógyuláshoz, mert a mindenáron való békesség a rothadás, a pusztulás, a halál békéje, s nem az igazi, egészséges életé.

Az első pillanatban zavarba ejtő jézusi kijelentés se ellent nem mond korábbi tanításának, se meg nem szünteti annak érvényességét. Kijelentésével, inkább arra mutat rá, hogy a benső béke, vagyis az Isten és az ember közötti összhang, tehát az Isten akaratához való ragaszkodás ismertetőjele nem ment fel a harctól, a hadviseléstől mindaz ellen, ami saját magunkban – szenvedélyek, kísértések, bűnök – vagy környezetünkben ellenszegül Isten akaratának, támadja a hitet és akadályozza az Úr szolgálatát. Abban a pillanatban a legbékésebb kereszténynek is bátor és megfélemlíthetetlen harcossá kell válnia, aki nem riad vissza se kockázatoktól, se üldözéstől, se haláltól. 

Példája Jeremiás, de még inkább Jézus, aki vérig, a kereszt gyalázatáig küzdött a bűn ellen. Hogy azonban ez a küzdelem őszinte és szent legyen, nem szabad abba belekeverni semmiféle emberi személyeskedő indulatot vagy szándékot.

Ezt a küzdelmet egyedül annak a szeretet-tűznek kell hevítenie, amelynek fellobbantásáért Jézus a földre jött (49). Célja, hogy ez a tűz elharapózzék mindenütt az Atya dicsőségére és az emberek üdvösségére.

A szeretetnek ezért a lobogásáért várta annyira Jézus kínszenvedése vérkeresztségét (50). A kereszténynek ezért a tüzért kell készen állnia arra, hogy ellenálljon a számára akár legdrágább embernek is, sőt el is szakadjon tőle, ha az akadályozza erkölcsi meggyőződésének magvalósításában, hite megvallásában, hivatása vagy Isten akarata teljesítésében.

Ha például egy családban valaki az élet mellett síkra-száll azokkal szemben, akik az ártatlan magzat meggyilkolására készülnek, akkor ezt a nyílt szakításig, a kitagadottság kockázatáig is vállalnia kell. De ugyanez a magatartás kell bennünket jellemezzen a ház

Igaz, az efféle keserű megoszlás mindig súlyos keresztet jelent, de – akárcsak Jézus keresztje – azok üdvösségét szolgálja, akiket Jézus szeretetéért elhagyunk.

Jegyezzük jól meg, hogy az olyan nemzeti, családi, vagy baráti szolidaritás, mely a bűnre s a bűnben való cinkosságra alapoz, az a nemzet, az a család és az a barátság legbiztosabb szétbomlásához vezet előbb vagy utóbb!

Krisztus követése teljes odaadást és hősiességet kíván. A vértanúk hosszú sora, a ma is fel-fellángoló keresztényüldözések azt bizonyítják, hogy áldozatok nélkül nincs igazi kereszténység. Ez nem fanatizmus, hanem a szeretet elkötelezettségét jelenti Krisztus iránt. Hiszen Ő tűzet hozott a földre, a szeretet-tűzét, és azt akarja, hogy ez a tűz a mi lelkünkben is nagy lánggal égjen.

Kérjük Istent, hogy az Esztelneki Madonna közbenjárására adjon erőt, ahhoz, hogy életünk tüzet gyújtó, keresztény forradalmat kirobbantó magatartássá váljon, és engedje, hogy egykor méltók lehessünk a Vele és a vértanúkkal való nagy találkozásra.

assági egység, hűség, a férfi és nő szentségi házasságának védelmében, a hiteles egyházi tanítás megőrzésében, a mindenkori egyházfő, a pápához való ragaszkodásban, és még folytathatnánk a felsorolást, de ezt megteheti ki-ki maga házi feladat gyanánt…

Mit tanulhatunk az ő életpéldájából? - Nagyboldogasszony ünnepe

Ma, Nagyboldogasszony napján, Szűz Mária mennybevételét ünnepeljük, vagyis hitünknek azt a titkát, hogy a mindenható Isten a szeplőtelen szűz Máriát földi életpályájának befejezése után testestül-lelkestül felvette a mennyei dicsőségbe. A Szűzanyának ez az ünnepe azt jelzi számunkra, hogy a feltámadás után testünknek is része lesz az örök boldogságban.

Ha földi pályafutásunk végén, mi is el szeretnénk jutni a mennyország dicsőségébe, akkor Máriának, akit ti, itt Kaplonyi Madonnának neveztek, mi odahaza Esztelneki Madonnának, vagyis Isten Anyjának a példáját kell követnünk. Mit tanulhatunk az ő életpéldájából?

Először is a Boldogasszony életében megcsodálhatjuk, hogy mire képes az emberi lélek. Máriában, az egyszerű názáreti szűz életpéldájában láthatjuk, hogy mire vagyunk mi is lelki értelemben képesek. Ha a Szűzanyához hasonlóan hiszünk és engedelmeskedünk Istennek, akkor velünk is „nagy dolgokat művel a Hatalmas” Isten (Lk 1,49), ahogy vallja ő maga a ma hallott evangéliumi szakaszban. Ha mi is az ő egyszerűségével, alázatával és szolgálókészségével hallgatjuk Jézus szavait és e tanítás szerint élünk az egyszerű mindennapokban is, akkor Isten velünk is nagy dolgokat képes és fog tenni, és közreműködőként bennünket is fel tud használni Országának terjesztésére és embertársaink életének szebbé tételében.

Másodszor pedig megtanulhatjuk Mária életéből, hogy figyelnünk kell lelki dolgainkra is. A Szűzanya élete azt mutatja számunkra, hogy a lelkieknek helye van az ember életében. Minden embernek szüksége van arra, hogy lelkét az imádságban az Atyához emelje, a hívő katolikus embernek szüksége van arra, hogy a rossz, a bűn ellen vívott harcában lelkét a szentségekkel megerősítse. Szükségünk van rá, hogy lélekben és valóságban egyek legyünk Krisztussal és a Szentlélek lelkesítsen minket minden nap. Tanuljuk meg Máriától, hogy az odafönt valókat keressük, törődjünk lelkünkkel és mindennél fontosabbnak tartsuk lelkünk üdvösségét.

Harmadszor: A mennybe felvett Szűz Anya életében láthatjuk azt is, hogy az ember képes eljutni a mennyországba. De csak Istennek köszönhetően, az Ő kegyelmének a segítségével.

Ha nem is lehet teljesen bűntelen az életünk, mint amilyen a Szent Szűzé volt annak köszönhetően, hogy a fogantatás pillanatától fogva telve volt kegyelemmel és mentes volt az áteredő és a személyes bűntől, nekünk is a bűntelen életre kell törekednünk.

Sokszor megtapasztaljuk, hogy gyengék vagyunk, nem tudunk ellenállni a kísértésnek, és bizony elbukunk. Látjuk, hogy kevés az erőnk a jóban való megmaradáshoz és a bűnből való felemelkedéshez egyaránt. Más emberek segítségére nem számíthatunk, a küzdelmet – felelősséggel – nekünk kell vállalnunk. De mégsem vagyunk egészen magunkra hagyatva, mert – Máriával együtt – hisszük és érezzük, hogy velünk van az Úr. Sőt, egyedül Isten és az ő kegyelme tud nekünk segíteni. Ezt olvastuk a mai Szentleckében: „Amint ugyanis Ádámban mindenki meghalt, úgy Krisztusban mindenki életre kel” (1Kor 15,22).

Az irgalmas Isten segítségével legyőzhetjük a bűnt, mert van megbocsátás. Krisztussal legyőzhetjük a halált, mert van feltámadás. Krisztusban új életre támadunk. Bízzuk életünket mi is az Istenre, úgy, ahogyan Nagyasszonyunk tette, hogy földi életünk után eljuthassunk a mennyei boldogságba!

Éberség, készenlét... - Évközi 19. vasárnap

Az éberség és a készenlét gondolata mindig időszerű: az év minden napjának minden percében. Éberségünkkel a jelen eseményekre figyelünk, a készenléttel pedig a jövőnket igyekszünk biztosítani.
 

Az Ószövetség nagyjai, Ábrahámmal az élen, az Istenben vetett hit és remény példaképei számunkra. A szenvedés és a megpróbáltatás idején is hűségesen kitartottak Isten mellett. Ábrahám egész életének ritmusát Istenbe vetett élő hite határozza meg. Erről beszél a zsidókhoz irt levélből vett szentlecke is. Ábrahám hittel engedelmeskedik Istennek, elhagyja szülőföldjét és elindul az ismeretlenbe. Az évektől fizikailag elgyöngülve hite által kap fiút a már ugyancsak megöregedett Sárától. Hitében készen áll arra, hogy isteni parancsra habozás nélkül feláldozza Izsákot, egyetlen fiát, pedig őtőle várta az istentől megígért utódokat. Ábrahám minden nyilvánvalóság és minden remény ellenére hisz: „biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is föltámasztani”(Zsid 11,19). Magatartása, életvitele világosan megmutatja, hogy „a hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(Zsid 11,1). Ezzel a megingathatatlan hittel várja az isteni ígéretek beteljesülését, amikor a remény utolsó szikrája is kialvóban van. Vár, nem törik meg, mert nem a földi értékekben remél, hanem „szilárd alapokon nyugvó várost vár, amelyet majd Isten tervez és épít”(Zsid 11,10). 

Isten ígéreteinek beteljesedésére nekünk is várakoznunk kell. Ne feledjük, ha hitben, reményben és tevékeny szeretetben töltjük a várakozás idejét, akkor a számadás, az Istennel való találkozás napja nem fog váratlanul érni bennünket.
 

A mai evangéliumi szakasz (Lk 12, 32-48) középpontjában a „legyetek ti is készen”- felszólítás, a Jézus Krisztus második eljövetelére való várakozás, virrasztás áll. Keresztény hitünk kissé elfelejtett és kellőképpen ki nem emelt igazsága ez. Pedig hitünk lényeges pontja, mert Jézus Krisztus második eljövetele egyértelművé teszi minden korok minden embere számára, hogy Jézus Krisztus a megváltó, a történelem Ura, aki végérvényesen győzött a gonosz felett és erre a győzelmére és isteni életében való részesedésére meghívott minden embert az Ő Országába.
Amikor az imént hallott evangéliumi szakasz íródott valamikor az első század második felében, az őskeresztény Egyház ideje volt még. Az Egyház indulásakor még nagyon erős volt az Úr Jézus második eljövetelébe vetett hit, hogy Jézus hamarosan, még az első keresztények életében visszajön. Nap, mint nap várták. A szentírásból ránk maradt várakozásuknak egy gyakran imádkozott fohásza: Maranatha! volt, ami magyarul azt jelenti: Jöjj el, Uram! Az evangélium írásának idején a kezdeti lelkesedés, a feszültség, vagy éberség már megfogyatkozott az Egyházban. Az égi javak iránti vágyak meggyengültek, és az Úr várása alábbhagyott. A lelkek már nem fordultak feléje olyan lelkesen és örömmel, mint mennybemenetele után közvetlenül. Elhatalmasodott rajtuk az egyhangúság, ugyanakkor a jövőtől való szorongó félelmek kerítették hatalmukba őket. Úgy gondolták, hogy az Úr késlekedik. Ezért visszatértek a földi javakhoz: szórakoztak, ünnepségeket rendeztek, ittak és ettek, mintha mást már nem is tehettek volna. Cselekvésképtelenné válásuk felvetette az Úrtól való eltávolodás lehetőségét. 

Ezért szent Lukács evangélista a közösségek helyzetének láttán életbevágóan fontosnak tartja az éberség és a felelősségtudat megőrzését. Az Úr Jézus szavainak idézésével: „legyetek ti is készen”, a kezdeti lelkesedést akarta újra fölszítani, föl eleveníteni.
Ami akkor – Jézus mennybemenetele után néhány évtizeddel jogos felszólítás volt: „legyetek ti is készen” - az ma annál inkább aktuálisabb, jelenlegi körülményünkre, életvitelünkre való tekintettel.
Volt idő, amikor az Egyház története során Krisztus második eljövetelének várása lassan a háttérbe szorult. Néha még az Egyház külső megmozdulásai is az irányba mutatott, hogy nem olyan lényeges Krisztus második eljövetele. A középkor végén az Egyház nagy intézményeivel és birtokaival úgy nézett ki, mintha még az is az e világi életre rendezkedett volna be, s tagjaitól sem vár mást, mint hogy tisztességesen éljenek, hogy majd - szinte mellesleg - az örök hazába jussanak. 

A mai vasárnap szentírási részeinek üzenetéből fontos, hogy felfedezzük: Jézus bármikor eljöhet, de annak idejét senki emberfia nem ismeri. Mert, ahogy Krisztus mondta: „Azt a napot és órát azonban nem tudja senki...”(Mt 24,36). Éppen ezért fölösleges minden erőfeszítés az eljövetel pontos dátumának megállapítására. De ez természetesen nem azt jelenti, hogy ellanyhulhatunk az állandó készenlétben, várakozásban. Tény, hogy az Emberfia, Jézus eljön, s úgy jön el, mint a tolvaj: teljesen kiszámíthatatlan módon. S hogy eljövetele ne legyen meglepetés, virrasztani, állandóan készen kell lenni a vele való találkozásra, számadásra. 

A virrasztás éber várakozást jelent. Várakozás, mert a második vagy harmadik őrváltáskor is eljöhet az Emberfia, vagyis hajnalban, azaz a legváratlanabb időpontban, amikor már szinte lemondunk arról, hogy valaha eljön.
Az éber várakozás, nem semmittevést, tétlen időtöltést jelent, mint például a busz megállóban vagy pályaudvaron az induló buszra, vonatra várva. Várakozásunk idejét jó-cselekedetekkel kell kitölteni, amelyek által örök érvényű kincseket szerezhetünk, amiket a moly nem rághat meg és a tolvaj nem lophat el, mert csak így lehetünk mi is hű és okos sáfárok, akikkel eljövendő Urunk meg lesz elégedve, ha ebben a tevékenységben talál minket. 

„Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen”(Lk 12,35). Az égő gyertya a világosság, az ébrenlét jele. Ahol éjszaka világító ablakot látunk, ott még ébren vannak.
De végső soron nekünk kell mások számára ilyen égő gyertyává, és égő lámpásokká válnunk, hiszen maga az Úr mondta: „Ti vagytok a világ világossága… S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5, 14-16).

A mások útjának megvilágítása mindig nehéz feladat, de ez az, ami a keresztény ember életének értelmet ad, és ebben áll küldetése. A minket körülvevő világ ebben a feladatban egyáltalán nem segít bennünket. Sőt, inkább csak akadályoz. Úgy tűnik, mintha a ma embere az örök földi létre lenne berendezkedve, pedig a napnál világosabb, hogy az ember nem élhet örökké ezen a földön.
Minden ellenkező vélemény és nézet ellenére, nekünk, keresztényeknek nem szabad megfeledkeznünk az örök-életre vonatkozó igazságról, melynek csiráit a keresztségben kaptuk meg.

Kevesen vagyunk, s egyre kevesebben leszünk azok, akik hiszünk az örök-életben. Kisebbség tudatunk félelemmel és bizonytalansággal tölt el bennünket, hogy talán nincs is igazunk, hogy talán mégis a világnak van igaza, hisz mindenki azt mondja…
Ne felejtsük el azonban Krisztus Urunk ma hallott szavait: „Ne félj te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot"(Lk 12,32), mert ti vagytok Isten választott népe, amely az eljövendő Isten Országának részese lesz. Nektek vállalni kell a tanúságtételt, mert ha ti nem vállaljátok, akkor senki más. Főleg nektek, akik a világban olyanok között éltek, akik távol kerültek Istentől, ti mutathatok jó vagy rossz példát ezeknek az embereknek.

Ne feledjük, hogy egy jó-cselekedetekkel átvirrasztott várakozás, egy hitben, reményben és tevékeny szeretetben leélt emberélet után azt ígérte Krisztus, hogy felövezi magát, asztalhoz ültet bennünket, körüljár és felszolgál nekünk (Lk 12,37). Az Isten nekünk, embereknek, a teremtményeinek fog szolgálni egy olyan örökkévalóságban, amelyet „szem nem látott fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”(1Kor 2,9). Ámen.

"Létünk nem a gyengeségeink..." - idézet

"Létünk nem a gyengeségeink és kudarcaink összessége, hanem a Mennyei Atya szeretetének teljessége." 

Szent II.János Pál

„Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja...”- Évközi 18 vasárnap

Mai elmélkedésünket a Pálóczi-Horváth Ádám írónak az „Ötödfélszáz énekek” című kötetéből vett idézettel szeretném kezdeni:

„Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja,

aki a kedvet vesztő pénznek nem bolondja.

Boldog, aki kevéssel meg tud elégedni,

aki ha nincs is néki eltudja szenvedni.”

Ugyanis a mai vasárnap szentírási részeinek témája: a földi valóságok – élet, munka, anyagi javak, örökség, pénz – értéke és az ezzel kapcsolatos helyes magatartás a keresztény ember részéről.

Ha szóba állunk ismerőseinkkel, barátainkkal, rokonainkkal, nagy többségben anyagi gondjaikat említik, különösen most, amikor a fizetés kevés, az árak nagyok. Sorolják az életből ismert véleményeket: akinek pénze van, annak van hatalma, az mindent el tud intézni, mindent képes megszerezni. De ritkán beszélnek arról, hogy a pénz és a vagyon, az örökség embereket, családokat képes megosztani, ellenségé, boldogtalanná tenni. Ritkán beszélnek arról, hogy a csupán önmagáért leélt, Istentől és egy magasabb-rendű céltól elszakadt élet csak csalódást okoz. Ritkán beszélnek arról, hogy minden földi valóságnak csak Istennel kapcsolatban van értéke és olyan mértékben, amennyire azokat az általa akart rend szerint használjuk… Mindez azért van, mert az ember hajlamos úgy berendezkedni itt a földön, úgy körülvenni magát anyagi javakkal, mintha örökké itt élne.

Napjaink szegény és gazdag embere követi el újra és újra ezt a hibát megfeledkezve arról az egyszerű tényről, hogy mindazt a vagyont, amit e földi életben felhalmoz, magáénak vallhat, nem viheti át az örökkévalóságba, hacsak nem örökké-valósítja a jótettek által.

Itt természetesen nem arról van szó, hogy az anyagiak, az anyagvilág eleve rossz lenne. Jézus soha nem tett ilyen kijelentést.

Az anyag önmagában nem rossz, mert amit Isten teremtett, az mind jó. Gondoljunk csak arra, hogy Jézus is felhasználta az anyagvilág javait és megcsodálta a mező egyszerű liliomát, mert fel fedezte benne Atyja teremtő kezét. Az anyag rosszá akkor válhat, ha mi emberek ezt az Istentől kapott anyagvilágot rosszul használjuk fel. Például: amikor a természetben felfedezett vasércből fegyvereket, és nem más hasznos gépeket készítünk.

A mai evangéliumban is pontosan erről van szó. Jézus nem azt mondja, hogy ne szerezzetek magatoknak anyagiakat, hanem azt, hogy "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete"(Lk 12, 13-21). 

Őrizkedjetek a kapzsiságtól. E kifejezés a mindig többet birtoklás vágyára utal, s ezért a fösvénység, az evilági javak iránti mértéktelen és zabolátlan vágy szinonimája, amelyek végül mégsem nyugtatják meg, és nem elégítik ki az embert. Az ilyesfajta vágy nem teszi a létezést biztonságosabbá, és nem biztosít neki hosszabb életet. Az ember nyugalma és biztonsága nem birtokaitól függ, még ha bővelkedik is ezekben. Aki ezekre támaszkodik a boldog élet elérése érdekében, az rossz úton jár, zsákutcára talál.

Tehát különösen arra kell vigyázni, hogy hogyan viszonyulok a pénzhez, az anyagi javakhoz. Eszerint nemcsak a multimilliomost fenyegeti a kapzsiság veszélye, hanem a nincstelen koldust is, akinek minden vagyona egy szatyor összekoldult holmi, de azt senkivel nem hajlandó megosztani.

Elgondolkodtató az a tény, hogy Jézus az esztelen gazdagról szóló példabeszédet nem a gazdagoknak mondta el, hanem a tömegnek, az egyszerű népnek, akik ott ácsorogtak körülötte és egész biztosan nem voltak gazdagok. Jézus tulajdonképpen arra figyelmeztette hallgatóit, hogy nincs az a vagyon, amely teljes biztonságot és boldogságot adhat.

Nemcsak a gazdagság ringathat bele bennünket a hamis biztonság érzésébe, hanem minden más olyan valóság is, amelyről úgy hisszük, hogy sebezhetetlenné tesz bennünket. Ide tartozik a hatalomvágy, amely útján másokat manipulálunk, de emlékezzünk arra, hogy Jézus még a hamis lelki „biztosítékokat” is elítélte a farizeusoknál, akik azt hitték, hogy a törvény betű szerinti megtartása biztosítja majd nekik a földi jólétet és az örök életet.

Az öntudatos keresztény embernek ismernie kell az élet igazi értelmét, és ennek fényében kell néznie és kezelnie az anyagi dolgokat. Az élet értelme az, hogy Isten szeret bennünket, és isteni életében akar részesíteni minket mindörökre. Olyan életben, amelyről Pál apostol azt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik."

Így, hát a keresztény, aki a keresztség által új életre született Krisztusban, jól tudja, hogy életét nem zárja le a földi horizont, és bár jól el kell látnia a jelen élet kötelességeit, szívével a végső cél felé kell fordulnia. Ez a cél pedig az örök élet az Istennel való örök életközösségben. Ezért nem várja a földi élettől azt a boldogságot, amelyet az nem is adhat meg, mivel azt egyedül Istenben találhatja meg. Ennek következtében mértéktartóan használja a földi javakat, meg tudja tagadni magát – a szenvedélyekben, a bűnös vágyakban, a kapzsiságban –, hogy meghaljon a bűnnek, ami elszakítja Istentől, és „Krisztussal Istenben” éljen.

A krisztusi tanítástól függetlenül a pszichológia is felismerte, hogy önmagában még a pénz, az anyagi jólét megléte nem jelenti azt, hogy automatikusan boldogokká is válunk. A bűnözési statisztikáknak van egy érdekes pontja. Sok olyan bűnözőt lehet találni, akik anyagi jólétben élnek, s mégis a bűnözés útjára léptek. Miért ez a furcsaság. Minden bizonnyal annak a megnyilvánulása ez, hogy a pénz egyedül nem tesz boldoggá. Sőt, akinek minden az ölébe hullik, lassan semmi örömet, mozgást nem lát az életben, s ilyenkor inkább a bűnözés útjára lép, mert az izgalmasabb.

Jézus mai példabeszéde arról szól, hogy az anyagi javak bűvöletében a gazdag ember megfeledkezett Istenről. Istenről, aki élete gyökere és célja, s akinek tulajdonképpen köszönheti a jó termést, mellyel nem tud mit kezdeni.

Milyen sokan vagyunk ebben a helyzetben! Mert ha talán nem is vagyunk milliomosok, milliárdosok, ha nem is engedhetünk meg magunknak akármit, de azért valahogy titkon erre vágyunk, hogy ilyen életünk legyen. Ezért hajtunk, hogy a jól megérdemelt pihenésben legyen részünk életünk vége felé, s amikor pedig odajutunk, hogy élvezhetnénk a jól megérdemelt pihenést, már nem is érdekel az egész. S közben elveszítjük a legfontosabbat, az Isten szeretetét, s ezzel együtt az élet értelmét.

Ha erre gondolunk, akkor mindjárt érthetőbb lesz Krisztus Urunk mondata. "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete." S érthetőbbé válik egy másik mondásának értelme is: "Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok!"(Mt 6, 19-20).

Mennyivel boldogabbak lehetnénk mindannyian, ha megszívlelnénk ezt a jézusi tanítást, és eszerint alakítanánk életünket. Ha nem az olcsó élvezethajhászó reklámok csábításának engednénk, melyek arról harsognak, hogy bizonyos dolgok birtoklása teszi boldoggá az embert. Pedig ezen a világon csak egyetlen valamit, pontosabban Valakit kellene birtokolnunk: Istent, aki maga a Szeretetet.

Ezért figyelmeztet az evangélista, ha valóban boldogok akarunk lenni, akkor Istenben kell gazdagodnunk.

Mit jelent Istenben gazdagodni? Először Istenben gazdagodni azt jelenti, hogy egyre bátrabban rábízzuk magunkat Istenre, a minket mindig szerető Istenre. Ő az egyetlen kikezdhetetlen támpont ezen a világon, amely biztonságot adhat életünknek.

Másodszor Istenben gazdagodni annyit jelent, mint olyan javakat szerezni, amelyek Isten előtt is értékek, amit a moly nem rág meg, a rozsda nem emészt meg, és amit a tolvaj nem lophat el, vagyis ha az ember a pénzét, anyagi javait az Isten akarta rend szerint használja fel, azaz támogatja a szükséget szenvedő embertársat, mert amit eggyel a legkisebbek közül is tettetek, mondja Jézus, azt velem tettétek.

Az ég számára felhalmozott gazdagság számít, és nem az, amit az ember saját raktárában őriz. Ezt elsősorban a lélek értékei alkotják: az igazlelkűség, az igazságosság és a szeretet gyakorlása, a fentebb említett formában.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy az Úr Jézus valóban mester, ahogy szólította őt az evangéliumi kérdező, de nem az örökösödési problémák és törvények, hanem Isten szavának és az örök életnek a mestere.

Talán nem ismeri a családi javak felosztását irányító szabályokat, vagy pontosabban mondva nem avatkozik bele azokba, ellenben ismeri azokat a szabályokat, amelyek az embert abban segítik, hogy kiegyensúlyozott, boldog személlyé és az örök élet részesévé válhasson.

Az egyik ilyen megfontolandó szabály, amit nemcsak a kérdezőnek, hanem mindannyiunknak ad: "Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete… hanem az Istenben való gazdagodástól".

Ezt értette meg az elmélkedés kezdetén idézett költő és ezért merte kijelenteni, hogy „Boldog ember, akinek sokra nincsen gondja, aki a kedvet vesztő pénznek nem bolondja.”

Római Riportok - 2019. augusztus 4.

Mária-köszöntő. Élő közvetítés 18 -orától. Augusztus 3 - 2019

Római Riportok - 2019. július 28.

Az imát „művészi” fokon kell végezni… - Évközi 17. vasárnap

Az első olvasmány és az evangéliumi szakasz középpontjában az ima áll. Milyen nagyszerű, hogy az imádság által kapcsolatba léphetünk a minket teremtő és gondunkat viselő Istennel, akivel mindent megbeszélhetünk, akivel mindent megoszthatunk.

Az első olvasmányában Ábrahám közbenjáró imájának lehettünk a tanúi (Ter 18,20-32). Megható Ábrahám emberszeretete és Istenbe vetett bizalma, amint szinte alkudozik Istennel, hogy legyen könyörülettel honfitársai iránt. Ábrahámhoz hasonlóan imádságainkban mi is lehetünk rászoruló embertársaink szószólói, ügyvédjei Isten előtt. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten igazságos és a legkisebb jót is számon tartja, s megjutalmazza. Sőt, az igazak közbenjárására megmutatja irgalmát a bűnösök iránt is.

„Olyan kereszténységre van szükség, amely mindenekelőtt az imádság művészetében tűnik ki” – írta Szent II. János Pál pápa.

Az imádság művészetét az Úr Jézus ajkáról kell elsajátítanunk, miként az első tanítványok tették, mert Ő kétségtelenül az imádság embere és művésze volt.

Szent Lukács evangéliumát végigolvasva azt látjuk, hogy Jézus nagyon gyakran imádkozik: a hétköznapok közepette épp úgy mint életének fontosabb döntései előtt, sokszor éjszakába menően. A tanítványokra ez igen mély benyomással volt, mert éppen a mai evangéliumi szakasz (Lk 11,1-13) szerint, amikor befejezte imádságát, egyikük a következő kéréssel fordult hozzá: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” E kérés kapcsán született a Miatyánk, az egyik legszentebb imánk.

A Miatyánk a legkedvesebb imánk, minden ima ősmintája, mert maga Jézus tanította rá Apostolait. Ezért is nevezzük szívesen az „Úr imájának”. Fontoljuk meg azt a tényt, hogy az egyetlen dolog, amit az Apostolok Jézustól kértek, az volt, hogy tanítsa meg őket imádkozni.

Érdekes, hogy az Apostolok nem arra kérték, hogy tanítsa meg őket, hogyan kell csodákat művelni, ördögöket űzni, vagy betegeket gyógyítani. De nem is új imaformákat kértek Jézustól, hiszen hithű zsidók lévén, sok imát tudtak fejből, hanem azt kérték, hogy tanítsa meg őket úgy imádkozni, ahogyan ő imádkozott, hogy ezáltal közelebb kerüljenek Istenhez és Isten közelebb kerüljön hozzájuk, hogy személyes, élő kapcsolat legyen köztük és Isten között.

Az ima a személyes, élő Istenhez való odafordulást jelent, aminek következtében lemondunk arról, hogy a magunk erejéből valósítsuk meg életünk teljességét. Mindez bennfoglaltatik a Miatyánkban, amely azzal kezdődik, hogy elismerjük Isten irántunk való szeretetét és ezzel a saját akaratunktól átvezet Isten akaratára. A Miatyánk lényeges újdonsága ez az új Istenkép: vagyis az, hogy Isten nem áldozatokat követelő, bosszúálló Isten, hanem jóságos Atya, aki gondoskodik gyermekeiről.

A nehézség nem a Miatyánk megtanulásában áll, hanem az imádsághoz szükséges belső hozzáállásban, figyelemben. Hisz nem elég az imádságot rutinosan elmondani, „letudni”, ledarálni, hanem azt „művészi” fokon kell végezni.

Mit jelent ez a művészi fok? Odafigyelést arra, amit mondunk, átéltséget, személyes, élő kapcsolatot a háromszemélyű Egy Istennel. És ha ez meg van, akkor az imánk valóban párbeszéd lesz az Istennel és nem marad egyoldalú kis „versikék” felmondása.

Mi szükséges egy előadóművész vagy képzőművész produkciójához? Nagyfokú belső átéltség. Ha nincs meg ez a belső átéltség, akkor előadása vagy alkotása legfeljebb egy mesterségbeli tudásról fog árulkodni, de semmiképpen sem művészi lélekről. Egy igazi művészi alkotás azért tud hatni, mert lélektől lélekig vezet: az alkotó lelke találkozik a befogadó ember lelkével. A műalkotás vagy zenemű csak közvetítő eszköz a zenét megszólaltató és a zenét hallgató között.

Valami hasonló szerepe van az imádságnak is. Az átélt – a művészi fokon végzett ima – alkalmas arra, hogy lelki találkozást teremtsen Istennel és embertársainkkal. Az imádság olyan, mint a kinyújtott kéz: egyik kezünkkel Istent ragadjuk meg, másik kezünkkel elérünk embertársainkhoz.

Jézus imája – a Miatyánk – művészi ima, mert kétirányú: eléri a mennyei Atyát és az embertársat egyaránt. Jézus művésze volt az imádkozásnak, és ez az átélt ima ragadta meg tanítványainak a figyelmét is.

Az átélt ima iránti igény azonban nem csak az egykori tanítványokban fogalmazódott meg, hanem a mai emberekben is. A mai elvilágiasodott és az Istentől elidegenedett kultúrában, mintha egyre többen lennének, akik lelki megújulásra vágynak. A különféle lelkiségi mozgalmakra jellemző az imádság iránti megújult szükséglet. Ez az idők jele. Szent II. János Pál pápa írja, hogy „keresztény közösségeinknek az ima hiteles ’iskoláivá’ kell válniuk.”

Ennek kapcsán érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a személyesen, közösségileg és a családban végzett imáinkat, a szentatya szavaival élve, az ima iskolájának lehetne tekinteni?

Vajon az, ahogyan imádkozunk, másokban – gyerekeinkben, unokáinkban, házastársunkban – is fölébreszti a vágyat ahhoz, hogy ők is imádkozni akarjanak, vagy inkább elmegy a kedvük az imától? Nagy kérdés ez mindannyiunk számára és kinek-kinek személyesen kell megválaszolnia.

Ha templomi-községeinket az imádság iskolájának tekintjük, akkor a Tanító nem lehet más, mint Jézus; az imádság modellje, mintája pedig a Miatyánk. Hogy mire tanít minket Jézus a Miatyánkban, azt Szent Ciprián, az ókori Karthágó vértanú püspöke egy nagyon szép értekezésében fejti ki: Jézus „semmiképpen sem akarta, hogy elszigetelt, másoktól elkülönült legyen az imádságunk. Nem akarta, hogy amikor imádkozunk, csak önmagunkért imádkozzunk…, hanem azt akarta, hogy minden egyes ember mindenkiért imádkozzék.” Ezért az Ő imája nem így kezdődik, hogy: Atyám, aki a mennyekben vagy…, hanem többes számban: Mi Atyánk… Tudjuk, hogy az apostolok és a tanítványok így is imádkoztak Urunk mennybemenetele után: „Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával együtt”(ApCsel 1,14).

Fontoljuk meg Isten szándékát, óvakodjunk a rutinos, ledarált, elhadart imádkozástól. De szakítsunk időt naponta az Istennel való, élő és személyes együttlétre, az őszinte, bensőséges párbeszédre, a szível lélekkel átélt imádságra és törekedjünk azt „művészi” fokon gyakorolni, olyannyira, hogy az vonzóvá váljon mások számára is.

Megtanultunk repülni, mint a madarak... - idézetek

"Megtanultunk repülni, mint a madarak, úszni, mint a halak, de nem tanultuk meg azt az egyszerű művészetet, hogy úgy éljünk, mint testvérek.”

Martin Luther King

Az élet virágai... - Imre atya írása

fr. Szilveszter archívuma

Látszólag minden rendben van, kezded a beszélgetést, mégis egyre az az érzésed, hogy olyan nyomasztóan szürkék és egyhangúak a hétköznapjaid. Az utóbbi időben mintha valamilyen nagy terhet hordoznál... Mintha soha nem lennének ünnepnapjaid... Mintha csak csupa ólmos, borongós, esős napokból állna az életed... 

Hallgatlak, ahogyan szomorúan ecseteled érzéseidet...

Tudod, miért van ez így? – kérdezem.
Mert olyannyira el vagy foglalva munkáddal és egyéb feladataiddal, hogy életutadnak ezen a szakaszán nem veszed észre a szépet.

Nem látod meg, mert csak bizonyos dolgok körül keringsz:
csak pillanatnyi érdekeidet,
múló sikereidet,
előrehaladásodat,
karrieredet,
feladataidat és munkádat,
vagy felszínes, kötelező kapcsolataidat tartod szem előtt...

Másra nem tudsz figyelni!
Beszűkültél...
Alagútban vagy...

Miközben egyre csak panaszkodsz, hogy milyen egyhangú, szürke és unalmas körülötted az élet, meg sem gondolod, hogy nem az élet a hibás, hanem egyedül csak Te tehetsz arról, hogy ez így van!

Az élet ugyanis minden nap és mindenki számára egyformán kínálja fel megannyi szépségét, csak nem mindenki veszi észre...

Ha figyelmesebben néznéd életedet, akkor utad mentén mindig – érted? mindig! Minden nap! – találnál olyan dolgot, amelynek – a kötelező munkán és feladatokon túl – örvendeni lehetne:

egy jó szót,
egy meleg tekintetet,
egy mosolyt,
egy ölelést,
egy elismerést,
egy nagyra-értékelő gesztust,
egy hirtelen telefonhívást,
egy váratlan levelet,
egy hajszamentes napot,
egy pár órás egészséges pihenést,
egy kiadós éjszakai alvást...

Nem is beszélve a téged körülvevő természet ezer apró szépségéről, amelyet most, a szabadságod ideje alatt is úton-útfélen megcsodálhatsz...

Vagy a barátaid töretlen ragaszkodásáról, amelyet nap, mint nap megtapasztalhatsz...

Vagy akár a partnered, illetve házastársad hűségéről, amelyről minduntalan meggyőződhetsz...

Ez mind megannyi gyönyörű apró kis virág, amellyel teli s teli van hintve a napod.

Észreveszed-e még őket?
Tudsz-e nekik örülni?
Szakítasz-e rájuk elég időt?
Pedig kellene...

Mert, és most elárulok Neked egy titkot: Nem az nyeri meg az életet, aki a leggyorsabban célba ér. Aki végigrohan rajta.

Az életet csak az nyeri meg, aki „apró kis virágjaira” odafigyel, azoknak örvendeni tud, azokat megcsodálja, és azokból képes minden nap egy csokorra-valót összeszedni.

„Ha két forintod van, - mondta Mahatma Gandhi, az egyiket add oda náladnál szegényebb embertársadnak, a másikért pedig végy virágot magadnak, hogy lelked is örvendjen valaminek!”

Ez a mondás belső, lelki életedre és boldogságodra is érvényes!

Gyűjts magadnak boldogság-virágokat!

Emlékszel-e még az utolsó virágszálra, amelyet életed útja mentén észrevettél és megcsodáltál?

Stuttgart, 2019. július 23.

Imre atya

Forrás: Magyar Katolikus Egyházközség - Stuttgart

Régi Székely Himnusz

Ha Istenre nincs időnk, akkor embertársunkra se lesz időnk - Évközi 16. vasárnap

A múlt vasárnapi elmélkedésünkben, az irgalmas szamaritánus példabeszédének fényében azt mondtuk, hogy a szeretet lényege: mások rendelkezésére, mások szolgálatára állni. Hogy a gyakorlatban ez hogyan valósítható meg, azt a mai evangéliumi szakaszban Márta és Mária története tárja elénk, az Úr Jézusnak és a tanítványainak vendégül látásában.

E történetben a szeretet gyakorlatba ültetésének, a mások rendelkezésére, szolgálatára állásnak két formáját láthatjuk: a vendégül látást, annak minden gyakorlati velejárójával, melyet Márta képvisel, és a másik személy iránti szerető figyelmet, melyet Mária tanúsít.

Vendégül látás és szerető figyelem. Egyik sem hiányozhat a keresztény ember életből, ám a súlypont a belső figyelmen kell, hogy legyen. E nélkül a belső figyelem nélkül a szeretet nem volna szeretet, csak lázas tevékenység, mely nem képes közölni a lényeget, s nem alkalmas arra, hogy két személy között tartalmas és igazi találkozás valósuljon meg, s még kevésbé arra, hogy előkészítse az Úrral való bensőséges találkozást.

Milyen sokat mondó egy szépen megterített asztal, kivasalt hófehér ing, egy csokor virág, tisztán tartott lakás. A szeretet megannyi hírnöke emberi kapcsolatainkban. Miért ne lenne így az Istennel is. A mulandóban is az örökkévalóknak kell felragyognia, hogy így megérinthessen bennünket szívünk mélyén az Úr kegyelme, s feltárja nekünk isteni ígéreteinek kimeríthetetlen gazdagságát.

Kétségtelen, hogy mindkét nővér helyesen akar cselekedni. Meg akarnak felelni Jézus elvárásának, őt szívből be szeretnék fogadni.

Az embernek először az a benyomása, hogy Márta ezért többet tesz. Mégis testvére, Mária talál igazi elismerésre. Mit csinál ő, ami értékesebb annál, amit Márta tesz? Majdnem az a látszat, hogy semmit. Ő csak figyelemmel hallgat az Úr lábaihoz ülve.

Nincs akkor igaza Mártának, amikor panaszkodik? Könnyen beleélhetjük magunkat mi is Márta helyzetébe. Mintha mindkét kezünk tele lenne munkával, valaki más pedig csak ott ül és hallgat, és nézi, hogy mi mit teszünk.

Az Úr Jézus szerint Mária mégis a jobbik részt választotta. Ő megértette, hogy az ember nemcsak kenyérrel él. Őt nemcsak érdeklik Jézus szavai, ő nemcsak rokonszenves, érdekes beszélgetőtársat lát benne, hanem Isten emberét, aki Isten Szavát közvetíti. Ezért félreteszi azt, ami mulandó és azzal törődik, ami örökre megmarad.

Jézus azért dicséri meg, mert ő szavaira éhezik, mert nem feledkezik bele a hétköznapok tevékenységébe, nem foglalják le a mindennapok gondjai úgy, hogy Róla megfeledkezne. Egész szívvel Jézusra figyel, és ezzel az üdvösség titka foglalja le.

Az embert nem a sok tennivalója, hanem az üdvözíti, hogy szeretettel hallgatja Isten szavát és azt hűségesen meg is éli a mindennapok közepette. Vagyis mindig az ér többet, amit Isten tesz és mond az embernek, nem pedig az, amit az ember tehet ő érte, hisz a történelmet nem az ember írja, hanem az Isten írja az ember által.

Az elmúlt vasárnap az irgalmas szamaritánus történetéből kiderült, hogy annak a vallásosságnak, jámborságnak nincs igazi értéke, amely nincs hatással a mindennapi életünkre.

Az ószövetségi pap és a levita a jeruzsálemi templomból jön, imádságuk, áldozatuk értéktelen marad, mert nem egészíti ki a segítő szeretet gyakorlása. Nem elegendő a törvények értelmezésével foglalkozni, nem elegendő önmagában a Szentírás olvasása, ismerete sem. Szent Jakab apostol az ő levelében arra figyelmeztet minket, hogy nem elég hallgatni Isten Szavát, hanem azt teljesíteni, tettekre kell váltani a mindennapi életben.

Azonban a másik egyoldalúságtól is óvakodnunk kell, a mai evangéliumi szakasz szerint. Manapság sokszor hallani, becsületes ember vagyok, nem okozok kárt másnak, mindenkin segítek, akin csak tudok. Igaz nem járok templomba, de azért sokszor jobb keresztény vagyok azoknál, mint akik mindig a templomba vannak. Erre válaszként Márta és Mária történetében Jézus mintha csak azt mondaná: valami egészen fontos dologról feledkezel meg, ami nélkül tetteid igazi tartalmukban nem mondhatók igazán értékeseknek.

Isten és az ember szeretete csak úgy lehetséges, ha hallgatsz az Úr szavára, ha bensődben figyelni tudsz rá. Ezért nem szabad azt gondolnunk, hogy Mária választása csupán a szemlélődő, a világtól elvonult szerzetesek dolga… Az igazság az, hogy bizonyos mértékig minden kereszténynek ezt kell választania, vagyis nem a tevékenységnek, hanem Isten szava hallgatásának és elmélyítésének kell adni az elsőbbséget, mert csak így lesz képes az ember arra, hogy az Evangéliumot élje akkor is, amikor az kemény áldozatba kerül…

Életünkben mennyi mindenért aggódunk és mennyi dolog nyugtalanít minket, pedig elég volna csak Istenre, az egyetlen szükségesre figyelni és a többi mind hozzá adatna. Szent Máté evangéliumában maga az Úr mondja: „Ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,33). „Isten egyedül elég!” – mondta egykor Avilai Szent Teréz.

Milyen sokszor hivatkozunk a sokrétű elfoglaltságunkra, hogy miattuk nem jut idő a napi imádságra, vasárnapi szentmisére, vagyis a legfontosabbra: Istenre. S ha Istenre nem jut időnk, akkor csodálkozhatunk-e azon, hogy a másik emberre sincs időnk, legyen szó akár hitvestársról, szülőről, gyerekről, vagy az utca emberéről?

Az Egyház azoknak a híveknek a gyülekezete, akik hallgatnak Isten Szavára. Akik számára természetes Mária magatartása, aki Jézus lábainál ül és hallgatja az ő szavait. Nemcsak ez természetes, hanem az is, hogy ezt minden másnál fontosabbnak tartja, minden más feladata, tevékenysége elé helyezi.

A hívő ember életében ez csak akkor valósulhat meg, ha őszintén törekszik arra, hogy naponta találkozzon Urával, Istenével és szavára, akaratára figyeljen. Mindez legmélyebben a napról napra, vagy vasárnapról vasárnapra történő szentmisén való részvételben valósulhat meg, de a napi imádság és elmélkedés percei, a pihenés és a testvériesség pillanatai mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy találkozhassunk az Urral, hogy élő, mély és személyes kapcsolatot ápolhassunk a három személyű egy Istennel.

Ha a Szentlélek közreműködésével, az Atya szállást vesz az ember szívében, akkor testvéreinket is könnyebben fogjuk tudni szolgálni, könnyeben tudunk majd a rendelkezésükre állni.

Könnyű félreérteni a mai evangéliumot, vigyázzunk: Urunk Jézus nem a szemlélődő, az Isten előtt elidőző, Benne megpihenő és az aktív, a tevékeny életet állítja szembe egymással, nem a cselekvést ítéli el, vagy minősíti le, hanem arra akar figyelmeztetni, hogy a túlzó aktivitásban, tevékenységben ne feledkezzünk meg az Istenről.

A tevékenység nem rossz életforma, csak önmagában kevés. Az örökös tevékenység azzal a veszéllyel jár, hogy a legnemesebb igyekezetünk közben megfeledkezünk mások szempontjairól, és csak a magunk célját látjuk.

Ne feledjük, a helyes keresztény aktivitás, tevékenység az elmélkedésből nő ki: Isten akaratának a megértéséből. Előbb meg kell hallgatnunk és értenünk Isten szavát életünkre vonatkozólag, hogy lássuk és tudjuk, mit kell tennünk, mert csak az ilyen fajta tett gyümölcse marad meg az örök életre.

Ezzel összefüggésben idézhetjük, Szent Ferenc atyánknak a Szent Antalhoz irt levelét, amelyben a testvérek teológiai képzésével kapcsolatosan elmondja legfőbb feltételét, ami abban áll, hogy az imádság és áhítat szellemét semmiképpen nem szabad kioltani, még a szenttudományok élsajátítása kapcsán sem, idézem a levelet: „Antal testvérnek, püspökömnek Ferenc testvér üdvöt kíván! Megelégedésemre szolgál, hogy a szent teológiából előadásokat tartasz a testvéreknek. Vigyázni kell azonban, hogy e stúdium, tanulmány során ki ne oltsd a szent áhítat és imádság szellemét, ahogy az regulánkban áll.”

Hát, ha a teológiai, hittani tudomány tanulmányozása kapcsán fenn áll a veszély, hogy megfeledkezzünk Istenről, akkor mennyivel inkább meg van ez a veszély az egyéb, világi tevékenységek végzése közben.

Az előző vasárnapon az Úr Jézus az irgalmas szamaritánus történetének a végén azt mondotta: „Menj és cselekedj hasonlóképpen!” Vagyis a jót tenni kell, csak a fontos az, hogy jól tegyük a jót, azaz mindig Őrá, Istenre figyelve.

Az Úr attól a cselekvéstől óv, ami nincs vele átbeszélve, ami nem ráfigyelve történik, ami nem ő általa, ő vele és benne valósul meg.

Ma felszólítást kaptunk arra, hogy hétköznapi tetteinket értékessé tegyük azáltal, hogy azokat az Úr Jézus tanításának fényében vigyük véghez, hogy azokat Jézus szavainak hallgatása előzze meg, kísérje és hassa át, mert csak így tudunk szert tenni olyan értékekre, amelyeket nem fogunk elveszíteni sohasem, s amelyek megmaradnak az örök életre.

Hála Istennek ma is vannak Márták, akik aktívan szolgálnak, és vannak Máriák, akik imádkozva figyelnek Jézus szavaira.

De bennünk is él, kell, hogy együtt éljen, egy fedél alatt, mindkettő: hiszen Isten néha azt kéri tőlünk, hogy legyünk Márták, akik szeretettel gondoskodnak másokról, akik időt szakítva, szívesen állnak embertársaik rendelkezésére, néha viszont azt kéri, hogy legyünk Máriák, akik szeretettel hallgatunk igéire, akik csendben le tudunk ülni lábai elé, Rá figyelve, az Ő arcát szemlélve.

Fiú_csapat_tábor 2019.

Feriza - Ferences Ifjúsági Zarándoklat 2019. hívogató

Római Riportok - 2019. július 14.

„Próbáljátok meg úgy itt hagyni ezt a világot, hogy jobb legyen...” - Évközi 15. vasárnap – cserkésztábor

„Próbáljátok meg úgy itt hagyni ezt a világot, hogy jobb legyen, mint ahogy kaptátok.” Bi Pi a cserkészet alapítója

A Baden Poweli felszólítás megvalósulásának a HOGYAN-ját a mai evangéliumi szakasz (Lk 10,25-37) adja meg. Az imént hallottuk, hogy: „Egy törvénytudó odalépett Jézushoz, hogy próbára tegye őt: Mester – szólította meg –, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet”?Gondoltatok-e, gondoltunk-e valaha arra, milyen nagy kegyelem, s egyben milyen nagy lehetőség, hogy Jézus Krisztusban megszólítható, megkérdezhető az Isten?
A evangéliumi szakaszban ezzel a nagy lehetőséggel él a törvénytudó és megkérdezi Jézust. Mester „mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Bár nem illik, de Jézus a kérdésre kérdéssel válaszol: „Mit mond erről a törvény? Mit olvasol benne?” A törvénytudó nagyszerűen idézi a Főparancsolatot: „Szeresd Uradat, Istenedet.... felebarátodat pedig, mint saját magadat”. „Helyesen feleltél”, mondja Jézus. Mintha csak azt mondaná Biblia ismeretből tízes.

Talán mi is ismerjük és fel tudnánk idézni a főparancsot. De hogy állunk a gyakorlattal? Hogyan jut kifejezésre az Isten iránti szeretet a mindennapi életünkben. 
Sokszor, amikor megszorulunk "fűt-fát" ígérünk Istennek. Elkezdünk templomba járni, ha eddig nem jártunk, szentmisét fizetünk, elkezdünk imádkozni vagy áldozatok árán is elzarándokolunk egy-egy kegyhelyre – csakhogy valami segítséget kapjunk onnan felülről a szorult helyzetből való szabaduláshoz. Aztán ha elértük, amit akartunk, akkor visszazökkenünk a régi kerékvágásba, a régi életvitelbe – természetesen ez alól van kivétel is, hála Istennek. Ha nem kapjuk meg az égi segítséget, úgy ahogy elképzeltük, akkor zúgolódni kezdünk, és az Istent hibáztatjuk.
Vajon ez lenne az Isten iránt való szeretet? S nem inkább az, az Isten iránti szeretet, amit Jézus tett a Getszemani kertben, vért verejtékezve is kimondta: „Atyám legyen úgy, ahogy Te akarod”. Vajon olykor nem tévesztjük össze az érzelmeket a szeretettel?

Azt mondják: Himmler - Hitler hóhértábornoka, aki több millió ember haláláért felelős - könnyen könnyező „érzékeny lelkű”, szentimentális ember volt. Könnyen sírva fakadt egy szomorú hangvételű zenemű hallatán, de minden lelkiismeret furdalás nélkül tudott ártatlan embereket kínozni, koncentrációs táborokba, s gázkamrába küldeni.

Tulajdonképpen mit jelent szeretni? Mit is jelent szeretni, igazán, minden érzelgősség, s szentimentalizmus nélkül?
A mai példabeszédet szem előtt tartva, vagy Szent Kalkuttai Teréz anya és általában a szentek életét tanulmányozva így fogalmazhatnánk meg a szeretet lényegét: „mások rendelkezésére, szolgálatára állni" és igazából erről szól a cserkészet, ez a nemes gyerek, ifjusági sőt felnőtt mozgalom! Mert ennek a szamaritánuskereskedőnek a magatartása, vagy a nemrég szentté avatott, Teréz anyának egész élete és Isten-szeretete ebben foglalható össze: rendelkezésedre állók Istenem, rendelkezésedre állok felebarátom teljes szívemmel, teljes lelkemmel, teljes erőmmel, teljes elmémmel.
Ha valaki ezt egyszer így bejelenti Istennek, annak Isten azonnal rendelkezésére bocsát segítségre szoruló embereket, hogy általuk és bennük Őt szerethesse. Az irgalmas szamaritánust a Jerikó felé vezető útra küldte szeretni az Istent. Az albán származású Teréz anyát, Indiába, Kalkutta nyomor negyedeibe küldte szeretni, a 22-es számú, Zetelaki Szent Imre cserkészcsapat tagjait a héten az esztelneki barátok kertjébe küldte szeretni az Isten. Minket pedig oda küldött, ahol a mindennapi életünk zajlik: a családban, a munkahelyen, az utcán.

Az irgalmas szamaritánus tette a Jerikói úton és Teréz anya indiai élete és a cserkészek életformája bizonysága annak, hogy a Főparancsolat második fel „szeresd felebarátodat, mint saját magadat..." is ezt jelenti: „rendelkezésedre, szolgálatodra állók, felebarátom”! Egész magammal, egész lényemmel. Nem azért, mert jó vagy, mert kedves, szeretetre méltó vagy, hanem egyszerűen azért, mert vagy, mert a te rendelékezésedre bocsátott az Isten.  – A te rendelékezésedre, akit a rablók félholtra verve otthagytak az út szélén, mert rászorulsz a segítségemre. Mindegy hogy zsidó vagy-e vagy szamaritánus, hogy barát vagy-e vagy ellenség. Csak az a fontos, hogy ember vagy és rászorulsz a szeretetemre, a segítségemre szorongatott helyzetedben... Szeretlek férjem, feleségem, mert te vagy a hitvestársam… Szeretlek engedetlen, sok szomorúságot okozó gyermekem, unokám, mert nekem adott az Isten, hogy szeresselek, szeretlek cserkész társam, mert ezt várja el tőlem az Isten és erre kötelez a cserkészek tíz törvénye...
Tudom és vallom, a német koncentrációs táborban, a korábban említett Himmler parancsára kivégzett, neves evangélikus lelkész, Dietrich Bonhoeffer állítását, miszerint nincs Isten iránti szeretet embertárs nélkül és nincs embertárs iránti szeretet Isten nélkül.
Napjainkban, azaz olyan korszakban, amelyet nagymértékben az önzés, a beletörődés és a közöny - a mi személyes önzésünk, beletörődésünk és közönyünk - határoz meg, különösen is megfontolandóak a mártír lelkész szavai, hiszen, amiként a neves teológus: Johann Baptist Metz írta, „ha a keresztény szeretet csak a családban van jelen, akkor kis idő múlva onnan is eltűnik”.

Ne feledjük, a szeretet annyit jelent, mint a szenvedő, a rászoruló ember rendelkezésére állni, a másik igazi érdekét szolgálni. Nem a vélt érdekét, nem ami népszerűnek tűnik, hanem ami az embertárs valódi érdekét mozdítja elő! Viszont az embertárs igazi érdekét csak akkor leszünk képesek valóban szolgálni, ha az minden szégyenkezés nélkül valamilyen formában tudomásunkra adja azt, hogy miben lehetünk a segítségére.
Ezzel kapcsolatosan tanítja Szent Ferenc Atyánk „Az egyik testvér tartózkodás nélkül fedje fel szükségletét a másik előtt, hogy az megtalálja és előteremtse mindazt, amire szüksége van. Amennyire az Isten kegyelme engedi, mindenki úgy szeresse és táplálja testvérét, miként az anya szereti és táplálja gyermekét”(Meg nem erősített regulában 9, 10-11).
Hogy mennyire vette komolyan Ferenc atyánk a szeretetre vonatkozó utasítást, arról egy kis történet szól: „Egyik éjszaka éjfél körül, míg mindenki aludt a saját helyén, valaki felkiáltott: »Meghalok! Meghalok!« A testvérek csodálkozva és megrettenve valamennyien fölriadtak. Szent Ferenc tüstént fölkelt és így szólt: »Keljetek föl, testvérek, és gyújtsatok gyertyát! « Miután meggyújtották, Szent Ferenc megkérdezte: »Ki mondta azt, hogy »meghalok«?« Az illető testvér pedig válaszolt: »Én.« Szent Ferenc azt mondta neki: »Mi baj van, testvér? Hogyhogy meghalsz? « Erre az: »Meghalok, mert olyan éhes vagyok.« Szent Ferenc ekkor, mint szeretettel és gyöngéd tapintattal eltelt ember, tüstént megteríttette az asztalt, és hogy a testvér ne szégyenkezzék egyedül étkezni, valamennyien együtt ettek vele. Mert ez a testvér meg a többiek is csak nem régen tértek az Úrhoz, és módfelett sanyargatták testüket” (Perugiai legendából).

Hittanos gyerekek szülői értekezletén a szeretetről volt szó. Egy sokgyermekes családanya hozzászólása ez volt: „Úgy érzem, igyekeztem minden gyermekemnek azt adni, amire neki éppen akkor a legnagyobb szüksége volt.” Csodálatos mondat! Azt hiszem, ha mottóul tűzzük magunk elé, nekünk is sikerülni fog a krisztusi szeretetet megvalósítani. Mert ez a szeretet alapelve – annak adni, akinek szüksége van rá, azt adni, amire szüksége van, és akkor adni, amikor szüksége van rá.

Testvéreim, a példabeszédbeli szamaritánus sajnálata nem merült ki a meddő együttérzésben. Hanem, cselekszik. Figyeljük meg a ténykedést érzékeltető igéket: megpillantotta, odament, öntött, bekötözte, felültette, elvitte, gondoskodott róla, azaz ápolta. Ezek az igék a szeretet jelei, mind az irgalmas szamaritánus, mind Teréz anya esetében, mind pedig a cserkészvezetők és cserkészek életében.
A tettek nélküli sajnálkozás nem segíthet a rászorulón. Ők cselekszenek, tényleges segítséget nyújtanak. A sebesült, a szükséget szenvedő szolgálatára, a gyerekek, az ifjúság nevelésére állnak, nem kímélve időt, anyagiakat, egész valójukat.
Miközben mások azzal mentegetőznek, hogy nincs idejük imádkozni, vasárnapi szentmisén részt venni, még kevésbé közös tevékenységeken részt venni, a közért tenni, addig ezeknek a cserkészvezetőknek, akik nem „hivatásszerű”, fizetett pedagógusok, hanem egyszerű családapák és családanyák, vagy még tanuló fiatalok, akik kétkezi munkával szerzik meg a mindennapi kenyerüket, nevelik gyerekeiket, és gondoskodnak családjukról, illetve végzik lelkiismeretesen tanulmányaikat „VAN” idejük a közért tenni, gyerekekkel, cserkészekkel foglalkozni, akár hetente is, minden fizetség nélkül. Hogyan van az, hogy nekik „van” idejük és a többieknek, akik ugyan itt és hasonló körülmények között élnek, nincs idejük? A mai evangéliumi szakasz és elmélkedés fényében a válasz egyszerű, ők megértették a Krisztusi tanítás, a Krisztusi szeretet lényegét, s ennek következtében készek föladni saját önző életvitelüket és kilépni a saját komfort zónájukból, annak érdekében, hogy mások életébe örömet, szeretetet és boldogságot vigyenek.
Ahol ilyen szeretet történik - mert a szeretet történés - ott láthatóvá válik az Isten. A Jerikóba vezető útszélén olyan láthatóvá vált az Isten, hogy íme 2000 év távlatából is „idelátszik” - ha szabad ezt a kifejezést használnunk.
Körülöttünk, a mi környezetünkben, családunkban vajon meddig látszik az Isten?...

Miután a törvénytudó idézte a Főparancsolatot, azt mondta neki Jézus: "Helyesen feleltél. Tedd ezt, és élni fogsz".  És ezt Az mondja, Akiben Isten cselekvő szeretete testet öltött. "Tedd ezt, és élni fogsz". Mintha csak azt akarná mondani Jézus: nagyszerűen ismered és idézed a Bibliát - de most már hagyj fel a fölösleges beszéddel és cselekedd is, ha igazán élni akarsz.
Az Úr Jézus apránként megérteti a törvénytudóval, hogy a felebarát szeretete az Istenhez vivő út, hiszen így válunk az irgalmas Istenhez hasonlóvá, mi magunk is irgalmassá. Megérteti, hogy az irgalmasság tette az igaz élet tette, amelynek gyümölcse megmarad az örök életre.

A Biblia ismerete, idézése nem ad új irányt, új értelmet az ember életének. Csak egyetlen valami, mégpedig az a szeretet, ami történik. Az Isten szeretetének Jézus Krisztusban történt és történő elfogadása - és cselekvő továbbadása: ott, ahová Isten viszontszeretettünket éppen kiutalja, rendeli. Csak ez képes új irányt, új célt, új értelmet adni életünknek.
Ez a szeretet az, amivel élni lehet. Ez a szeretet az, amiért élni érdemes. Ez a szeretet az, amiért meg is lehet halni, mint annyi sokan az évszázadok folyamán az Úr Jézussal az élen.
Ez a szeretet és ez az élet, az "igazán-élet" összetartozik szétválaszthatatlanul. Ahogy a szeretet élet nélkül csak üres szó, ugyanúgy az élet, e nélkül a krisztusi szeretet nélkül, csak vegetálás, csak céltalan, értelmetlen létezés. Ezért „A cserkész nem úgy tesz, mintha jó volna – mondja Baden Powel –, hanem teszi magát a jót.” De ez a kijelentés, nemcsak a cserkészre, hanem minden egyes keresztény emberre jellemző kel, hogy legyen.

Nem is kell ehhez az élethez nagy tudomány. Hiszen az egész keresztény hittan elfér ebbe a két Szt. Jánosi szóban: az Isten - szeretet. Szt. Ágoston pedig az egész jézusi etikát, erkölcsi tanítást ebben a rövid mondatban foglalja össze: „Szeress, és tégy, amit akarsz!”

Ezért mondta a cserkészet alapítója Bi Pi, hogy: „A boldogsághoz vezető igazi út az, ha másokat teszünk boldoggá.” Hát ezt az igazságot vigyük magunkkal, cserkészek és nemcserkészek egyaránt és ne feledjük el soha mert csak így tudunk eleget tenni az elmélkedés elején elhangzott felszólításnak: „Próbáljátok meg úgy itt hagyni ezt a világot, hogy jobb legyen, mint ahogy kaptátok.” Bi Pi a cserkészet alapítója.

"Együtt esdjék ki és valósítsák meg a békét”- Évközi 14. vasárnap

Szentírási rész:  Lk 10, 1-12. 17-20.

A szentmise imádságaiban és szentírási szövegeiben gyakran hallunk a békéről, békességről. Ma például mind a három szentírási szakaszban szerepel. Az első olvasmányban Isten ígéreteként – „Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot…” A szentleckében pedig jókívánságként szerepel: „Béke és irgalom mindazoknak…” És az evangéliumban, Krisztus Urunktól ránk hagyott köszöntési formaként szerepel: „Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak!”
A „ház”, amelyről Jézus beszél, jelenthet minden családot, minden közösséget, minden országot és minden földrészt a maga egyediségében és történetével, de mindenekelőtt vonatkozik minden egyes emberi személyre megkülönböztetés és kirekesztés nélkül. És értjük alatta a mi „közös házunkat” is: a bolygót, ahol Isten lakást készített számunkra és arra hívott meg minket, hogy szerető gondoskodással gondját viseljük.

A béke utáni vágy nem csak a mai rohanó világ stresszes emberét jellemzi. Amióta ember él a földön, azóta békére és igazságra sóvárgót. Mekkora vigasz lehetett a választott nép számára az Isten szava, amelyet Izajás próféta közvetített a babiloni fogság, a megaláztatás, az elnyomás és egy pusztító háború után. „Ezt mondja az Úr: Íme kiárasztom rá a békét, mint folyamot, és mint kiáradt patakot a nemzetek dicsőségét”.
A Biblia Istene, a béke Istene. Ugyanis az igazi békét nem az emberek teremtik meg saját erejükből, hanem „a béke az ég ajándéka”. Jézus megígérte: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, amint a világ adja”(Jn 14,27). Igen, a béke „az ég ajándéka”, de ugyanakkor a szív és a lélek megtérése, mert csak a szívében megtért, szelíd és alázatos ember képes befogadni az „ég ajándékát”.

A Krisztus-i béke gyökerénél a szeretet és az igazság áll. Ezért sürget bennünket a II. vat. Zsinat: „szeretetben cselekedve az igazságot fogjanak össze minden igazán békeszerető emberrel, és együtt esdjék ki és valósítsák meg a békét”.
A krisztusi béke a megbocsátásból és bocsánatkérésből forrásozik: a békéhez és egységhez csak ez az út vezet. Igen, akik a Szentlélek által Isten fiaiként újjászületnek, azok „békét teremtő” emberré lesznek.
Az igazi békét csak az Isten tudja megadni, mint mondtuk az Úr Jézus ígérete alapján. Ezt az igazságot felismerve, a lelki, erkölcsi „háborúból jött” nagy költőnk, Ady Endre így könyörög Istenhez: Békíts ki magaddal s magammal, hiszen te vagy a béke.
Akit az Isten kibékített magával és így elvezette arra, hogy megbékélve elfogadja önmagát, az lesz képes az emberek között is béketeremtővé, békefenntartóvá válni és a teremtett világgal is békességben élni.

A hit, remény és szeretet békéjében élő ember olyan, mint a szentjánosbogár. Amikor minden élőlény elrejtőzködik a prédára leső éjszakai ragadozók elől, ez a kis bogár lámpást hordoz a testén! Nem törődik a leselkedő veszéllyel. Fontosabb neki az, hogy világítva jelezze párjának: „Gyere, várlak!” És így, szende kis fényével eléri azt, hogy még a csillagtalan, viharos éjjeleken se legyen teljes a sötétség. Az egész világűrt betöltő éjszaka sem képes kioltani a kis szentjánosbogár fényét. Mert a sötétség üresség, a fény pedig valóság és élet.
Nem hiába nevezte Jézus Keresztelő Szent Jánost is (akiről ez a bogár nevét kapta) „égő és világító lámpá”-nak (Jn 5,35). Akár a szentjánosbogár, Keresztelő Szent János sem törődött a holnappal; nem bánta, hogy mit tesz ellene Heródes. Megmondta, mi az igazság, s élt az Isten tenyerén. És mint ahogy a kis szentjánosbogár fajtája, minden óvatlansága ellenére, sem pusztul ki a világból, úgy az Isten tenyerén élőknek sem kell félniük az örök-haláltól. Mert aki a sötétségből átment a világosságba, a háborúból a békébe, az „nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre” (Jn 5,24).

A Krisztus-i béke az igazság gyümölcse is. „Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról”- mondja Jézus. „Mi az igazság”? - kérdezi legyintve Pilátus.
Két ember áll egymással szembe Jeruzsálemben az Antonia vár teraszán, az egyik olyan nagyra értékeli az igazságot, hogy leszállt az égből, és most kész az életét adni érte. A másik az igazságot egy kézlegyintéssel akarja elintézni…

Mi Krisztus Urunk követői tudjuk, hogy az igazság változatlan és örök érvényű. Mások viszont mindent, az igazságot is viszonylagosnak tekintik és a többség szavazatától teszik függővé. Vagyis ma ezt, holnap pedig azt mondják ki igazságnak, szavazzák meg a parlamentben. Így alakulnak ki sajnos az életben bizonytalanul haladó, majd vállvonogató és a mindenre rábólintó ember típusok, akik letérve az egyedül helyes krisztusi útról, végül is Pilátushoz hasonlóan fogalmazzák meg az igazságot.

A béke a reményhez hasonlóan olyan, mint egy törékeny kis virág, amely megpróbál az erőszak kövei között kivirágozni.
Ha valóban békét akarunk, akkor lényeges, hogy tegyünk is érte. Hogy mit? Elsősorban küzdjünk és hozzunk sok áldozatot a krisztusi igazság és szeretet megvalósításáért. Thomas Merton, a nagy lelki író mondja: Ne akarjunk fából vaskarikát, vagyis krisztusi szeretet és igazságosság nélkül békét. Hiszen egymás szeretete, nem csak keresztényi, hanem emberi kötelességünk is
Mennyire igaza volt annak a buddhista szerzetesnek, aki így vitázott a világhírű szobrásszal, Harro Hammannal: nemde azt írja a ti bibliátok, hogy mindenkit szeretni kell, és senkit sem szabad megölni. Hogyan van mégis, hogy ti keresztények állandóan háborúskodtok? A művész annyira megrendült lelkében, hogy katolikussá lett és beállt a béke hirdetői, a ferences szerzetesek közé.

Assisi Szent Ferenc konfliktusokkal teli társadalomban élt: a felkelések, a forradalmak, a háborúk és a keresztes hadjáratok világában. Megtérésekor kilépet ebből a társadalomból, de csak azért, hogy új szempontjaival és álláspontjával térjen oda vissza.
Végrendeletében maga tanúsítja, hogy egész életében a békességet kereste, arra vágyott. Ezért, ha valakivel találkozott, vagy ha átlépte egy ház küszöbét, mindig így köszönt – éppen a mai evangéliumi szakaszból kiindulva: „Az Úr adjon neked békét és üdvösséget!” Prédikációi elején és végén rendszeresen a békéről beszélt. Életrajzában olvashatjuk, hogy „Nagy lelkesedéssel szüntelenül ezt a békét hirdette a férfiaknak és nőknek, szembejövőknek és távozóknak. Ezzel elérte, hogy sokan azok közül, akik eredetileg gyűlölték a békét és a lélek üdvösségét, az Úr segítségével ismét visszataláltak Hozzá, s maguk is a béke fiai és az örök üdvösség sóvárgói lettek”.
Konfliktushelyzetekben békekötésre sürgeti a feleket. Így lett Ferenc atyánkból békességszerző számtalan városban: Arezzóban, Sziénában, Bolognában és végül Assisiben a polgármester és a püspök között. Minden lehetséges eszközt felhasznált ehhez: a szót, az éneket vagy akár a rejtett háttérimádságot a kiengesztelődés érdekében folyó tárgyalások idején.

Számtalan példát idézhetnénk Szent Ferenc életéből, hogyan kötelezte el magát és hogyan buzdította követőit is a béke szolgálatára. Egyszer így szólt testvéreihez: „Amikor szavaitokkal békét hirdettek, szívetekben is legyen béke. Senki se gyulladjon haragra vagy kezdjen veszekedést miattatok; ellenkezőleg: mindenkinek békességre, jóságra és egyetértésre kell jutnia a ti szelídségtek által. Mert arra kaptatok meghívást, hogy gyógyítsátok a sebesülteket, és visszavezessétek az eltévelyedetteket” (vö. Ez 34,16).
A „Három társ legendája”, melyben ezek a sorok olvashatók, azt a következtetést vonja le, hogy a ferences mozgalomnak alapvetően a békét előmozdító mozgalomnak kell lennie, s a testvéreknek pedig békességszerzőkké kell válniuk. Viszont Ferenc atyánk, az intelmeiben arra figyelmeztet, hogy az „Igazán békességszerzők azok, akik a mi Urunk Jézus Krisztus szerelméért e világ minden szenvedése közepette is megőrzik lelküknek és testüknek békéjét”(Intelmek 15), mert a Krisztustól származó béke, annyira mélységes, hogy összefér a legnagyobb gyötrelmekkel is.

Azt hiszem Ferenc atyánknak eme lelkiségéért, magatartásáért, életformájáért tulajdonítják neki az alábbi kis imát, amit érdemes magunkévá tenni, és amivel mai elmélkedésünket befejezzük:
„Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek, ahol sérelem van, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést, ahol tévedés, oda igazságot, ahol kétség, oda hitet, ahol kétségbeesés, oda reményt, ahol sötétség, oda világosságot, ahol szomorúság, oda örömet.
Hogy ne vigaszt keressek, hanem vigasztaljak, hogy ne megértést keressek, hanem másokat értsek meg, hogy ne engem szeressenek, hanem szeretetet nyújtsak.
Mert amikor adunk, akkor kapunk, mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot, s mikor meghalunk, születünk meg az örök életre”. Ámen.

A megrendült hívő a hiteles hívő Barsi Balázs atya előadása Jézus Szent ...

DÉLELŐTT SZÉKELYFÖLDÖN - Márton Áron utolsó titkára - Bara Ferenc

Római Riportok - 2019. június 30.

Őt nem lehet fél szívvel követni... - Évközi 13. vasárnap

Az ellenséges viselkedést igen nehéz türelemmel elfogadni. A támadás mindig védekező indulatokat ébreszt, amelyek aztán vérmérséklet szerint igen különbözőek lehetnek, a keserű érzéstől a fenyegető haragig.
Hogyan vélekedik erről a magatartásról Jézus, és hogyan tanítványai? Az alkalmat ennek megismeréséhez egy olyan esemény adja, amelynek mindnyájan részesei voltak. Jézus és tanítványai a Szamária földjén vándorolnak Jeruzsálem felé és itt éri őket az éjszaka. Szállást kérnek egy faluban, azonban elutasítják őket. Nem kényelemből, hanem azért, mert ők izraeliták, akikkel a szamariaiak nem vállaltak közösséget, természetesen a zsidók sem velük. A szamariai hegyek között hűvösek az éjszakák, a szabadban igen kellemetlen a hideg földön aludni, a házigazda tisztában volt ezzel, mégsem gyakorolta a vendégszeretetet. Mindez akkor történik, amikor Jézus úton van Jeruzsálem felé.

Ennek a jeruzsálemi zarándoklatnak, egyedülálló jelentősége van. Jézus felmenetele döntés elé állítja Jeruzsálemet. Elérkezett "meglátogatásának ideje". A szamariaiak elutasító magatartása is jelzi, hogy Jézus földi útja a szenvedésen keresztül vezet a megdicsőülés felé. Korábban ugyanez történt Názáretben is, ahol nevelkedett, nem fogadták be, sőt le is akarták taszítani a szikláról… Ez folytatódik most Szamáriában.

Milyen a tanítványok válasza az elutasításra?
Az indulati reakciók igen különbözőek lehetnének náluk is. Megpróbálhattak volna érvelni kérésük mellett, tovább mehettek volna szó nélkül, de haragos szívvel. Ők azonban nemcsak haragszanak, hanem az elutasítást meg is akarják torolni. Az ellenségességet ellenségességgel viszonozzák. Pedig már hosszú ideje Jézus tanítványai, sokat hallották beszélni Isten országáról, hallották tanítását arról, hogyan éljen az, aki Isten országához tartozónak vallja magát. Boldogok a békességesek, boldogok a szelídek, emlékezhetnének Jézus szavaira, amelyeket a nyolc boldogság hegyén mondott.
Szeressétek ellenségeiteket, erről is hallottak tanítást. Ők most mégis haragszanak. Annyira haragszanak, hogy meg is akarják torolni az elutasítást. Haragjuk itt további tévútra vezeti őket. Úgy gondolják, Isten is úgy vélekedik, mint ők. Ezért a villámnak is képesek lesznek parancsolni, amely majd agyon fogja sújtani a szívtelen szamaritánusokat.
A tanítványoknak e gondolatot ószövetségi ismereteik sugallhatták. Illés prófétánál olvassuk, hogy amikor Szamária királya, aki bálvány istenekben hisz, hozzá küld egy hadnagyot ötven alattvalójával, a próféta azzal igazolja Istentől jövő küldetését, hogy az égből emésztő tűz száll le, amely elpusztítja a kételkedő király követeit. A tanítványok most Illés példáját akarják követni (2Kir 1,9-15). Azonban Jézus egészen másképp vélekedik. Rendre utasítja tanítványait, rájuk pirit. Az evangélium a konkrét szavakat nem közli. Ha azonban összevetjük a párhuzamos helyekkel, akkor képet alkothatunk szavairól (Lk 19,10; Jn 3,17). „Eszerint Jézus azt mondta, hogy a tanítványok nem Illés Istenért rajongó lelkét kapták, amellyel még az emberek elpusztítására is vállalkoztak, hanem a szeretet lelkét, amely az ellenség szeretetét is magában foglalja (Lk 6,27). Ő sem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem, hogy megmentse.” (Pröhle)

Aki Jézust követni akarja, annak feltétel nélkül a szeretet követelményeire kell építenie. Erről szólt az evangéliumi történet, amely a szamariai hegyek között játszódott le az éjszaka közeledtét jelző esti szürkületben.
Jézus harag nélkül elfogadja az elutasítást, és máshol keres szállást. Döntése nem a hagyományokra épült, nem támogatták az emberi szív természetes érzései, csak az a tanítás, amely közvetlenül kapcsolódott Isten országának belső titkaihoz, igazi természetéhez, amelyhez természetesen hozzátartozik a szeretet hősies gyakorlása. Ezt Jézus küldetése, élete és tanítása alapozza meg.
Így aki őt követi, annak a szeretet útján kell járnia, amely ilyen nagylelkű viselkedésben nyilvánul meg. Ennek gyakorlásához tehát mindig abból merítsünk erőt, hogy Jézus útján akarunk járni. Mert a Jézusi szelídségnek van hatalma átformálni a családot, a munkahelyeket, a városokat és a falvakat, a politikát és a kultúrát. Meg tudja változtatni a világot! Az Úr Jézust következetesen a szeretet vezette, ahogyan ezt az előző példa is mutatta. Ezért őt nem lehet fél szívvel követni, amelyben fenntartások élnek a szeretet gyakorlásával kapcsolatban, s ha mégis fél szívvel követjük őt, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a világ és benne mi is ott tartunk, ahol tartunk.

A meghívással kapcsolatos három példával Jézus azt hangsúlyozza tanítványainak, hogy aki az ő nyomába akar szegődni, ezt úgy tegye, hogy semmi feltételt ne állítson vele szemben.

Az első, aki kijelenti, hogy Jézus tanítványa akar lenni: „Követlek, bárhová mész is”, azt a választ kapja tőle, hogy neki sehol nincs otthona, ilyen az élete. Aki tehát őt akarja követni, számoljon azzal, hogy ebből nem fognak földi előnyei származni.

A második találkozásnál Jézus szólít fel valakit, a követésre. A meghívottnak azonban fenntartásai vannak. Először szeretné eltemettetni atyját. Izraelben a holtak eltemetése mindenekfölött álló kötelesség volt. Jézus követése és Isten országának hirdetése azonban még ennél is előbbre való. Hagyd a holtakra a holtakat, mondja Jézus. Szavai azt jelzik, hogy az ő szemében "holtak" azok, akik csak azért élnek, ami a halállal véglegesen elpusztul.

A harmadik ember, aki Jézus követésére vállalkozik, először el szeretne búcsúzni családjától. Jézus válasza: „Senki, aki kezét az ekeszarvra téve hátratekint, nem alkalmas Isten országára.” A szántó embernek, aki faekével végezte munkáját, mindig figyelnie kellett arra, hogy nincs-e kő előtte, mert ha ekéje beleütközött, könnyen összetörhetett.

Világos, hogy ezek a követelmények inkább a papi és szerzetesi hivatásokat jellemzik, de nem szabad azt gondolnunk, hogy ebből semmi sem érinti a világi Krisztus-hívőket. A családi és társadalmi életben, a munkaterületen mindenki számára elkövetkezhet az a pillanat, amikor hősies odaadással, drága áron fizetett áldozattal kell válaszolnia Jézus hívására.
Amikor Jézus nem engedi meg a családtól való élbúcsúzást, illetve a halottak eltemetését, valójában nem ezektől a fontos és társadalmilag is elvárt gesztusoktól tilt el bennünket, hanem azt hangsúlyozza, hogy földi dolgaink rendezése nem kerülhet elébe Krisztus ügyének.

Legyen bátorságunk arra, hogy megfontoljuk az Evangéliumnak ezeket az erős kifejezéseit is, hogy ellen tudjunk állni egy középszerű, könnyű, lomha, a saját kényelmére és érdekeire lefokozott kereszténység kísértésének, mert ez előbb vagy utóbb a bűn rabszolgaságába dönthet bennünket.
Kövessük tehát feltétel nélkül Jézust, és így bízzuk rá magunkat egészen arra a szeretetre, amely őt szelíddé és alázatos szívűvé tette, és kérjük, hogy a mi szívünket is tegye az Övéhez hasonlóvá.