Aki megosztó, s aki megoszt... - PéterPáter

Alkalmi írások - PéterPáter

(A fenti linkre kattintva lehet olvasni a teljes írást.)
...
Jó lenne eltűnődni: valóban meg kell mindent osztanunk a világhálón?
Érdekel ez másokat? Jó származik abból, ha folyton kifecsegjük
titkainkat? Javunkra válik ez a kényszeres kibeszélés-kitárulkozás, ez a

kínos megfelelési kényszer? E helyett nem lenne hasznosabb, ha sokkal

több visszafogottsággal, önkorlátozással az általunk megosztott
információk, képek, hírek inkább építenének, mint rombolnának? És mi
lesz azzal a sok digitális szeméttel, amit magunk után hagyunk a neten?
Azt ki takarítja el? Azt a hagyatékot ki tárgyalja le?...

Római Riportok - 2018. augusztus 26.

Római Riportok - 2018. augusztus 19.

"Vannak közöttetek, akik nem hisznek.”- Évközi 21. vasárnap

A választott nép a pusztai vándorlás végén, arra készül, hogy belépjen az Ígéret földjére. Ekkor Józsué választás elé állítja őket: vagy a bálványokkal közösködnek, vagy Isten mellett döntenek. A nép válasza egyhangú: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneknek szolgáljunk!” (Józs 16,18) Sajnos a gyakorlatban, amint már korábban is előfordult, Izrael továbbra is ingadozik az Istenhez való hűség és a bálványimádás között. Elméleti szinten megtörtént a döntés: a nép elismeri, hogy egyedül Jahve az Istene, és ha a jövőben sokan meg is szegik ezt az ígéretet, mindig marad egy kis csoport, amely megőrzi a hűséget.

Az első olvasmány üzenete tehát: nem elég, ha az életben egyszer Isten mellett döntöttünk. Ezt a választást mindennap meg kell újítani, nem feledve, hogy lehetetlen egyidejűleg Istennek és a világ olyan elméleteinek, hiúságainak és szeszélyeinek szolgálni, amelyek voltaképpen bálványok.

Az „élet kenyeréről” szóló hosszú beszéd végén Jézus is választás elé állítja hallgatóit. Valaki vagy elfogadja az emberek táplálására adott teste és vére misztériumát, vagy elszakad tőle. Szavain nem csak a zsidók botránkoztak meg, hanem „tanítványai közül is sokan” zúgolódtak: „Kemény beszéd! Ki hallgatja!” – mondták. S Jézus mégsem változtat stílusán, csak a hit szükségességére figyelmeztet: „A lélek az, ami életre kelt, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet. De vannak közöttetek, akik nem hisznek”.
Nem megbotránkozásra vagy vitára van tehát szükség, hanem hitre. Hit nélkül, a megvilágosító és éltető Szentlélek nélkül Krisztus Testének misztériuma is csak külsőség, formalitás marad, ami nem segíti a lelket, nem ad életet. Hit nélkül tökéletesen ismerheti az ember a Krisztus testéről és véréről szóló tanítást, láthatja a kenyeret és a bort, de nem érti meg a szavak és jelek által rejtett valóságokat.

A hit elutasítása következtében már a „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”, elpártoltak tőle. A kenyérszaporítás, az ingyen kenyér, az igen, azt szeretnék! Ezért Messiás-királlyá akarták választani azon nyomban, hogy jóllaktak a megszaporított kenyérrel. De amikor Jézus a kafarnaumi zsinagógában kifejti ezzel a jellel kapcsolatban, hogy miről van szó: az élet kenyeréről, amely ő maga, aki a mennyből szállott alá, akkor megbotránkoznak benne, és ott hagyják.
Francois Mauriac a ’Jézus élete’ című regényében, ezzel kapcsolatosan így szólítja meg a Mestert: „Uram, túl messze mentél! Nem azt hirdetted, amit vártak tőled. Ennek a tömegnek földi kenyér kell!... De Te valami mennyből alászállott kenyérről beszéltél, Eucharisztiát ígértél, örök életet hirdettél. Vedd már észre magad! Hát kit érdekelnek ezek? Vagy kiszolgálod a tömegízlést, vagy nincs rád szüksége a világnak!”
Igen a világ, az Ádámi ember földi gondjainak megoldását, jólétéről, kényelméről való gondoskodást várja Istentől. Elég az e világi Messiás nekik. De mivel az Úr Jézus nem a tömegízlés szerint kívánta megvalósítani hivatását, követői megfogyatkoztak, fogyatkoznak.

Az Úr visszautasításának vagy a vele szembeni közömbösségnek leggyakoribb oka, ma is az a tény, hogy olyasmit követel, amit áldozat vállalás nélkül nem lehet megvalósítani. E világi szemmel nézve túlságosan szigorú az evangélium, néha meg egyenesen kellemetlen dolgokat vág a fejünkhöz, olykor életvitelünk, gondolkodásmódunk megváltoztatását várja el tőlünk, illetve olyan értékekhez való ragaszkodást vár el tőlünk, amik a mai kor embere számára lassan kezdenek idegenné válni, kimenni a divatból. Mint például az élet védelme és oltalma, a fogamzástól a természetes halálig. Mint a házastársi hűség, a házasság előtti tisztaság, az önzetlen- érdek nélküli szolgálat és ellenségszeretet, a feltétel nélküli megbocsátás, az igazmondás, a szükségben lévő megsegítése, és még folytathatnánk a felsorolást… Mindez kemény és nehéz dolog nem kell a mai embernek, még ha az örök életéről van is szó.
Ennek az önzésnek a leg visszataszítóbb fajtája, az, amikor valaki azt szeretné, hogy Isten is hozzá igazodjék. Sokan a vallásosságtól általában azt kívánják, hogy saját, egyéni igényeiket támassza alá, elégítse ki, azokat részesítse előnyben. S ha nem ez történik, ott hagyják Istent, Jézust, a vallást éppúgy, mint azokat az embereket, akik nem az ő szájuk íze szerint beszélnek. Elfelejtik, hogy az igazi vallásosság, a kereszténység tényekre és főleg egy személyre, Jézus Krisztusra épül.
Az evangéliumi szakasz szerint Jézus „tanítványai közül is sokan visszahúzódtak, és többé nem jártak vele”.
S mit tett Jézus ezek után? 1. Nem vont vissza semmit a tanításából. Sőt! Hatszor egymásután, különböző formában, újból és újból visszatért alaptémájára, vagyis arra, hogy ő valóságos testét és vérét akarja itt hagyni az Eucharisztiában. 2. Nem ajánlott kompromisszumot. Nem kezdett alkudozásba: „Jó, akkor megelégszem a szimbolikus jelenléttel is, – s amikor a kenyeret eszitek, és a bort isszátok, akkor majd gondoljatok rám”. Elvekben nem ismert megalkuvást! 3. Nem rendel el népszavazást sem. Nem akarja tudni: legalább kétharmados többség kívánja-e az Eucharisztiát? Nem érdekli a különböző közvélemény-kutatók népszerűségi indexe sem. 4. Nem mond le messiási címéről sem, mint valami sértett pártelnök. Ámbár tudja, hogy így életútja a Kálvárián át vezet a mennyei dicsőségbe. 5. Nem izgatja a kudarc. Nem érdekli, hányan tartanak ki mellette. Nem roppan össze a tömeges visszalépés, hitehagyás, elidegenedés közepette sem.

Megdöbbentő, hogy az Úr Jézus egy szóval sem tartja vissza a menni készülőket, nem marasztalja őket, sőt a Tizenkettőhöz fordulva kérdezi: „Ti is el akartok menni?” Igen, Krisztus misztériuma, tanítása egyetlen és egységes: az ember vagy teljesen elfogadja, vagy teljesen megtagadja, de nincs középút, nem válogathat közöttük: ezt még elfogadom, ez még megvalósítható, ez még beillik a mai divatba, közgondolkodásba, de az már nem, az „kemény beszéd” ki hallgatja.
Éppen ezért sem a hitetlenek iránti együttérzés, sem a távoli testvérek visszavonzása nem jogosíthat fel bennünket arra, hogy meghamisítsuk, felhígítsuk mindazt, amit Jézus tanított. Őnála jobban senki sem szerette az embereket, senki jobban nem akarja üdvösségüket. Mégis inkább sok tanítványát elveszítette, semmint hogy egy szót is megmásítson abból, amit mondott, tanított.

Végül is kik mennek el? A csalódottak: akiknek kellett az ingyen kenyér, de a mennyeit nem igényelték. A hitetlenek, akik kemény beszédnek tartották Jézus szavait és nem hajlandók változtatni gondolkodásmódjukon, életvitelükön.
Kik maradnak? Akik hisznek a szeretet végső győzelmében, illetve akik még nem tudnak dönteni, csak sodrodnak az árral, vagy akik döntöttek, de nincs bátorságuk felvállalni döntésüket, így hát kettős életet élnek, látszólag Jézushoz tartoznak, de valójában már elszakadtak tőle, nem hisznek benne! Az Úr Jézus ki is mondja: „Vannak köztetek, akik nem hisznek”. Szent János evangélista finom ösztönnel megérzi, hogy Júdás már akkor hitetlen volt – erre utalást is tesz az evangéliumi szakaszban, igaz nem mondja ki a nevét, de tudni lehet, hogy róla van szó és a hozzá hasonlókról, akik még látszólag Krisztus követői közé tartoznak, de már nem az ő tanítása szerint élnek.
Ugyanis a mai evangéliumi szakasz két ember típus bemutatásával zárul. Az egyik Péteré, aki kifejezetten szerepel. Aki bár nem egészen érti Jézus szavait, mégis ragaszkodik hozzá, és megnyitja szívét az Igének, akinek megvilágosító szavai örök életet adnak. „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.
A másik típus, Júdásé, aki bár nem kifejezetten szerepel az evangéliumi szakaszban, de a tizenkettőhöz tartozik. Ő kettős életet élve egyelőre a csoportban marad, de máris a sötétség felé halad, és afelé, a démonikus vonzás felé, amelyet a sötétség szimbolizál (13,26–30).

Az eukarisztia meghirdetése Krisztus hiteles választásának próbaköve lett a nép, a tanítványok és az apostolok számára is. Az Eukarisztia titkában való hit különbözteti meg minden időben Krisztus igazi tanítványait.
Éppen ezért amikor a közömbösség vagy az önzés, kísértéseket okoz a hit terén („nem tudok hinni, mert az Isten ilyen és ilyen, papjai sem hitelesek, hívei is kétszínűek”), gondoljunk arra, hogy bizonyára nem a hitben, hanem magunkban van a hiba. Kényelmességünkben, megátalkodottságunkban, üres, élettelen hagyományokhoz való ragaszkodásunkban, vagy téves elképzeléseinkben.
Gondoljunk ilyenkor Péter szavaira: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Hiába is mennénk bárhová, mert számunkra nem adatott más, akiben üdvözülnünk lehetne, csak Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember, aki ígérete alapján, közöttünk maradt az Oltáriszentségben, mert feleletet akar adni életünk végső kérdéseire, erőt a küzdelemhez, vigaszt a megpróbáltatásban, nyugalmat a végső órán. Ne botránkozzunk, hanem inkább igazítsuk gondolatainkat, magatartásunkat, s életvitelünket Jézushoz, a jézusi tanításhoz. 

Befejezésül egy kérdés, amit házi feladat gyanánt kellene megoldani az elkövetkező napokban: Én, személy szerint miért vallom magam kereszténynek, azaz Krisztushoz tartozónak, s miért maradok az Egyházban, amikor annyi sokan elhagyták, miért járok templomba, amikor annyi sokan nem teszik? Meggyőződésből vagy gyávaságból? Mindenki maga válaszoljon ezekre a kérdésekre, de nem ártana egymással is megbeszélni. Bárcsak Péterrel vallhatnánk öntudatosan: „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje”.

Merj végre élni! – Imre atya írása Stuttgartból

Már régóta vagy a közösségünk tagja. Becsülöm felkészültségedet, lelkesedésedet, kiegyensúlyozottságodat – és szerénységedet.

Noha ez utóbbit ketten kétféleképp értjük.

Te azt mondod magadról, hogy nem akarsz rivaldafényben tetszelegni, én azt mondom: félsz. Te azt mondod, másokat is engedsz érvényesülni, én azt mondom: vétkesen kényelmes vagy. Te azt mondod, számodra nem olyan fontos, hogy hol dolgozol, én azt mondom: áron alul adod magad és képességeidet!

Több van benned, Isten többel ajándékozott meg!

És többet is akar neked adni, de te nem nyújtod ki érte a kezed.

Mert félsz!

Beszélgettünk már számtalanszor a lehetséges megoldásokról. Több példát hoztam neked a szentek életéből (Szent Antal, Néri Szent Fülöp, Don Bosco Szent János). Idéztem Jézus Urunkat is („Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt: Menj innét oda! – odamegy, s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen” Mt 17,20), látszólag mindhiába.

Most, mielőtt Te is szabadságra mennél, mint a többiek, még egy próbát teszek. Ezúttal becsvágyadra és okosságodra hivatkozom:

Ha a hegy csúcsát már közelről látod, de az utolsó kanyargós ösvényen, amely hozzá visz, nem mersz elindulni –

Ha az, akiben már régen szerelmes vagy, rád nevet, de te nem mered őt megszólítani –

Ha valahára azt a feladatkört, amelyre mindig vágytál, most felkínálják neked, de te nemet mondasz rá –

Ha annyi év után végre azt érzed, hogy vége a rossz időknek, s életedre a boldogság szirom-csodái hullanak, de te nem mered őket felszedegetni –

akkor nagyon, de nagyon sajnállak!

Mert mindezekről a drágagyöngyökről, értékekről, kincsekről le akarsz mondani csak azért, mert félelmedet komolyabban veszed, mint a vágyaidat, amelyeket Isten oltott beléd.

Évek múltán pedig majd szemrehányást teszel az életnek, a sorsnak, az Istennek, hogy nem ajándékozott meg téged boldogsággal…

Merj végre élni! Meghalni mindenki tud!

Ezekkel a gondolatokkal kíván Neked és minden kedves Olvasójának illetve Hívének szép nyarat sok napfénnyel, pihentető kikapcsolódási lehetőségekkel és kellemes találkozásokkal,

Imre atya

Stuttgart, 2018. július 1.

Római Riportok - 2018. augusztus 5.

"Figyelmeztetlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok..." – Évközi 18. vasárnap

A mai evangéliumi szakaszt, szokás szerint egy ószövetségi olvasmány vezeti be, mely a választott nép pusztai vándorlása idején felszínre került zúgolódásáról szól. Mivel nincs se vizük, se élelmük, visszasírják az egyiptomi életet, a rabszolgaság idei húsos fazekakat. Féktelen zúgolódásuk ellenére az Úr ismét közbelép: „Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből”(Kiv 16,2-4) – mondja Mózesnek. A táborra reggel manna hull, este pedig hús, fürjek, ami elegendő mindenki számára.

Valahogy, ilyenek vagyunk mi emberek, mihelyt nehézségbe ütközünk, azonnal zúgolódni kezdünk a Gondviselő Isten ellen, és visszasírjuk, a múltat, mindegy, hogy milyen volt az. Így tett Isten ószövetségi népe és így tesz az új is, felejtve, mily sok jótéteménnyel halmozta el Isten és megmutatva, milyen szegényes a hite, milyen elégtelen a hitünk.

Ezért mondja Szent Pál a szentleckében: „Figyelmeztetlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiúságon járatják az eszüket... Ti nem ezt tanultátok Krisztustól” (Ef 4,17. 20; 2.). Annak az esze jár hiúságon, aki zúgolódik a Gondviselés ellen, visszasírja az ideig tartó jólétet, s az élet nehézségei közepette nem bízik Istenben, mert Istent nem Istenért, hanem saját önző érdekeiért keresi.

Hasonló hibák miatt tesz Jézus szemrehányást a tömegnek, amely a kenyérszaporítás után a tó túlsó partjára követte: „Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó ételért fáradozzatok, hanem olyanért, ami megmarad az örök életre” (Jn 6, 26—27).

Szent Ágoston, Hippó nagy püspöke ezzel kapcsolatosan mondja: „Mily sokan keresik Jézust ideig tartó előnyökért!... Nehéz Jézust csak Jézusért keresni”. Vagy egy más helyen ezt a megdöbbentő kijelentést teszi: „Sokan tartoznak az egyházhoz, akik nem tartoznak az Istenhez, és sokan tartoznak Istenhez, akik nem tartoznak az egyházhoz. ” Ez nem új keletű dolog, Ágoston csupán azt írja le, mi van akkor, ha mi Istent ki akarjuk sajátítani.

A kihívás így szól: cselekedni, ahogy Jézus cselekedett, és örömmel elfogadni a valóságot ebben a mulandó világban. Ám valahányszor ezt tesszük, mindig meg kell fizetnünk az árát, mert akkor nem lehetünk vasárnapi keresztények és hétköznapi pogányok, mert akkor ízig-vérig krisztusi módon kell élnünk, vasárnap és hétköznap egyaránt.

Jézus legkeményebb szavait a képmutatókhoz, a farizeusokhoz intézi, majd pedig azokhoz, akik elsősorban a vagyonukkal vannak eltelve és elfoglalva. Azt mondja: három dolog van, ami bennünket távol tart attól, hogy felismerjük, és magunkra vegyük Isten uralmát, akaratát: a hatalom, a hírnév és a birtoklás.

Az evangéliumokból tudjuk, hogy amikor ezt, a magukat rendes, becsületes, vallásos embereknek tartóknak mondta, nagy volt a felhördülés. Az Úr Jézust, hitetlennek, a törvény ellenségének és végül az ördög cimborájának nevezték, - mert sok mindenük volt, amihez tíz körömmel ragaszkodtak.

Hibás az olyan vallásosság, amely azt imádkozza, hogy „Jöjjön el a Te országod” miközben nem teszi hozzá, hogy „az én országom helyébe”! Mi, keresztények olykor mind a kettőt szeretnénk. Legyen Jézus a mi Urunk, de mi is hadd maradjunk a trónon és élhessük a saját bejáratú kényelmes, áldozat mentes keresztény életet.

Krisztust, Isten követét leborulva imádjuk, de az üzenetére már nem vagyunk kíváncsiak, tanításának legnagyobb részét sose vettük, vesszük komolyan, éppen ezért mindnyájan rászorulunk a megtérésre, a feltétel nélküli megújulásra.

Richard Rohr, az amerikai ferences atya, lelki író mondja ezzel kapcsolatosan, hogy még kicsik vagyunk, éretlenek, Isten túl nagy a számunkra, és készségünk az evangélium befogadására csak évszázadonként nő egy-egy évnyit. Ez jelképesen azt jelenti, hogy most töltöttük be a huszadik évünket és léptünk a huszonegyedikbe. Most jutottunk el odáig, hogy fiatal felnőttként hagyjuk az evangéliumot hozzánk szólni. Jézus egyértelműen beszél a szegénységről és arról, hogy nekünk ezen a világon egyszerű életet kell élnünk, Istenben bízva, nem a saját erőnkben, az általunk birtokolt anyagiakban és nem is a fegyvereinkben.

Ne feledjük, Isten nem ígért nekünk biztonságot ebben a világban. Ő igazságot és békét ígért a szívekben. Viszont az Ő igazságát és békéjét csak úgy tudjuk befogadni, ha szakítunk a hazugságtól való függőséggel. Azok az emberek, akiknek nincs vesztenivalójuk, nincs, amit védeniük kell, sem az önmagukról megfestett képet, sem a jó hírnevüket, sem a világnézetüket, alapelveiket, sem a becsületüket, akik sokat szenvedtek, akiket megnyomorítottak, vagy akiket elnyomtak, előnyben vannak velünk szemben.

A szépek, a jók, az egészségesek, az erősek, az anyagilag bebiztosítottak, az önteltek és igazak nehezebb helyzetben vannak, mert úgy gondolják, hogy nekik nincs szükségük Krisztusra, nincs szükségük megtérésre.

Figyeljük csak meg, milyen veszélyes hinni az evangéliumban, és hogy miért mondta Jézus, hogy „a világ gyűlölni fog titeket!” (Jn 15,19).

Hát gyűlöl minket a világ amiatt, hogy komolyan vesszük Krisztus tanítását? - kérdezem -, és kérdeznünk kell mindnyájunknak önmagunktól. Hát nem ugyanazt a játékot játsszuk, mint ők? Nem ugyanarra a valóságra építjük fel az életünket, mint mindenki más: hatalomra, hírnévre és birtoklásra?

Most, hogy „húszévesek lettünk”, Rohr szavaival élve, megértünk arra, hogy az evangélium lényegi mondanivalójára figyeljünk: az emberi közösség, a politika, az erőszakmentesség, az ellenség szeretetének kérdéseire, valamint arra, hogy miként lehet ebben a világban, lélekben szegény és egyszerű életet élni. Jézus mindig egyértelműen beszélt ezekről a dolgokról.

Ha mi már ezen a világon Isten Országának a valóságát éljük, akkor a régi világ elévült, nincs értelme többé. Akkor nem építhetjük az életünket hazugságra, nem építhetjük elnyomásra, és nem építhetjük faragott képekre. De az igazságra kell építeni: arra az igazságra, hogy akik Jézushoz mennek, azok többé nem éheznek, és akik benne hisznek, soha nem szomjaznak.

Azonban, az Úr Jézus önzetlen keresése hitet feltételez. A zsidókkal folytatott vitában Jézus pontosan ezt hangsúlyozza: „Az tetszik Istennek, ha hisztek abban, akit küldött” (Jn 6, 29).

Az első és legfontosabb tett, amit Isten az embertől megkövetel, hogy higgyen benne, abban, amit Isten érte Jézus Krisztusban tett és tesz. Csak az tud teljes bizalommal Istenhez menni és teljesen megváltó tevékenységére hagyatkozni, aki hiszi, hogy Jézus Isten Fia, akit Isten azért küldött, hogy üdvözítse a világot.

A hallgatóság, akikből hiányzik ez a hit, az égből hulló mannához hasonló csodajeleket követelnek Jézustól. Jézus pedig azon fáradozik, hogy gondolataikat magasabb lelki szintre emelje, azért helyreigazítja őket: „Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt a mennyből és életet ad a világnak” (6, 32—33).

A hallgatok nem értik Jézus szavait, ezért még mindig az anyagi ételre hivatkoznak, s talán abban remélve, hogy folytatódik a kenyérszaporítás csodája, ezt mondják: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből”.

Ugyanez a gondolkodásmód és válasz jellemezte a szamariai asszonyt Jákob kútjánál is, aki az anyagi vízre gondolva ezt mondta Jézusnak: „Uram, adj nekem ilyen vizet” (Jn 4, 15). Jézus, amint korábban az asszonnyal, úgy most a zsidókkal is szavai igazi jelentését akarja megértetni. A zsidókhoz is olyan szavakkal fordul, mint az asszonyhoz: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6, 35).

Félremagyarázásra többé nincs lehetőség: az élet kenyere, az Isten kenyere, aki azért szállt le a mennyből, hogy életét adja a világért: Jézus Krisztus. Aki hozzá megy, pontosabban, aki hozzá jön, és belőle táplálkozik – szavából és az Eucharisztiából, azaz Testéből és Véréből – és ezt eleven hittel teszi, többé nem éhezik, és többé nem szomjazik.

Természetesen ez az igazság, csak akkor válik életünkben valósággá, ha a kenyérszaporítást élvező, s utána a Jézust a csodáért kereső emberekkel ellentétben, Jézust magért Jézusért keressük, minden hátsó gondolat és szándék nélkül.

A Porciunkula-búcsú – Várnai Jakab OFM gondolatai

Római Riportok - 2018. július 29.

Provokálni akarta a csodát? – Évközi 17. vasárnap

Szilveszter archívum

A kenyér az Ószövetségi Szentírásban az isteni élet és gondoskodás jelképe. Isten mannával táplálta a választott népet a pusztai vándorlás idején (Kiv 16). Illés prófétát hollók táplálják kenyérrel a nagy éhínség idején (1 Kir 17,6). A mai olvasmányban pedig Elizeus megszaporítja a kenyeret (2 Kir 4,42-44). E jelképes események arra utalnak, hogy az isteni gondviselés betölti az ember minden szükségletét.

A mai evangélium (Jn 6, 1-15) leírásában Jézus kenyérszaporító csodáját ezeknek az ószövetségi jelképeknek tükrében kell értelmeznünk. Tudnunk kell, hogy a kenyérszaporításról szóló beszámoló nem valamiféle népkonyha felállítását bemutató híradás, hanem annak a vallási tapasztalatnak szimbolikus megfogalmazása, hogy Jézus személyében Isten életének és áldásának teljessége van jelen. Ő már nem közvetítő, mint Elizeus próféta, vagy Mózes volt. Ő maga az adományozó és az élet forrása.

Így Jézus nemcsak osztogatja Isten áldását, hanem ő maga Isten áldása, mert ő az örök élet kenyere (Jn 6,35) - ahogy látni fogjuk a következő vasárnapok evangéliumi szakaszaiban.

Az emberek, akik hosszabb ideig Jézus környezetében éltek és látták csodáit, ezeket jelekként értelmezték. Így tekintettek a kenyérszaporítás csodájára is. Erről az evangélium számol be: „Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: Ez valóban az a próféta, aki a világba jön." (Jn 6, 14)

A Jézust körülvevő tömeg ezzel a megállapítással még helyesen értelmezi a jeleket, amelyeket Jézus tett. A csodáknak az a rendeltetése, hogy rámutassanak Jézusra, felhívják rá a figyelmet. Valóban követni kell őt útjain. Jézus a messiási idők végének nagy prófétája, akit vártak az emberek. A tömeg nagyon helyesen, Jézusban felismerte a Messiást.

A következmények azonban azt mutatják, hogy ez a látszólag helyes megértés a felszínen maradt és alatta egy alapvető tévedés rejtőzött. Erre építve Jézus hallgatósága őt erőszakkal királlyá akarja tenni. Mit remélnek ettől? Valószínűleg azt, hogy Jézus csodáiban most már mindig részük lesz. Ha ő lesz a nép ura, akkor többé már nem lesz betegség. Mindenki számára lesz elegendő kenyér, többé senkinek nem kell éheznie. A népnek újra lesz királya, ami azt is jelenti, hogy ezzel megszabadulnak a római uralomtól, elnyomástól.

A tömeg tévesen értelmezi a csodajeleket, amelyeket Jézus tett. Azaz érdeklődés, amely bennük ébred Jézussal kapcsolatban, még nagyon felszínes. Hisznek a csodákban, azonban azok közvetlen eredményénél nem látnak többet. Jézus azonban elutasítja a csodákhoz kapcsolódó hamis várakozásokat és a hamis Messiásvárást: olyan helyre vonul vissza, ahol egyedül lehet.

Amikor az emberek őt akarják birtokolni, „erőszakkal királlyá” akarják tenni, ő visszavonul tőlük, egészen egyedül. Ő csak szabad elhatározásából ajándékozza oda önmagát, de akkor teljesen. Ez a csodálatos kenyérszaporítás üzenetének a jelentése, ahogyan ezt a János evangélium látja.

Jézus szabadon cselekszik, az általa kitűzött cél szerint. Nem engedi, hogy másoktól jövő kérések befolyásolják. Ő kezdettől tudja, hogy mit akar tenni. Most is a csodát teljesen egyedül teszi. „Vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek, ugyanígy adott a halból is, amennyit csak akartak”(11). Ő egyedül osztja szét a kenyeret mindenkinek. Pazarló bőséggel teszi. Mindenki annyit vehet belőle, amennyit akar.

Ezzel már előre jelzi azt, amit a csodához kapcsolódó hosszú beszédben majd ki is fejt: Jézus maga a csodálatos ajándék, az égből alászállott élő Kenyér. A kenyér, mint jel Jézus személyére utal, aki majd szavaival is ezt fogja mondani: „Én vagyok az élet Kenyere.” De ezt csak az fogja megérteni, és Jézus hitéhez eljutni, aki megnyitja szívét az isteni szeretetnek és engedi, hogy megajándékozzák. Akkor majd csodálattal és szívből jövő hálával fogja megérteni, hogy Jézus életének egy egészen új dimenzióját nyitja meg, az élet Kenyere által.

Szent János evangélista zseniális rendezőként mutatja be evangéliumában azt a tényt, hogy minden egy célra irányul: az Oltáriszentség előkészítésére. „Közel volt a Húsvét” – világos utalás a húsvét előtti utolsó vacsorára, ahol saját testét adja eledelül.

Így az evangéliumi elbeszélés szövege nemcsak ószövetségi emlékeket villant föl, hanem előre is utal az utolsó vacsora történetére. Figyeljük csak meg! Kenyérről s halról esik szó, de a kettő közül mindvégig a kenyérre irányul a figyelmünk, Jézusnak vele kapcsolatos mozdulatait látjuk magunk előtt: „Fogta... hálát adott... , megtörte... , odaadta, kiosztotta...” ezek az igék mind fontos szerepet játszanak majd az utolsó vacsorán, az Oltáriszentség alapításakor.

Az elbeszélő olyan szavakkal idézi föl a kenyérszaporítás csodáját, amelyekben keresztény olvasó ráismer a szentmise kulcsszavaira. A csodálatosan megsokasított kenyér fölidézte a manna-csoda emlékét. De maga mégsem Jézus igazi, végleges ajándéka, mint a jóllakottak hiszik, hanem megint csak előkép. Előreutal arra a kenyérre, amelyet azóta is tör, s oszt az apostoli Egyház Jézus nevében és Jézus megbízásából, s amely valóban táplálja Isten népét a történelem sivatagi útján.

Érdemes megemlítenünk, hogy van ebben a csodáról szóló elbeszélésben egy olyan apró mozzanat, amelyre külön is érdemes odafigyelnünk. Mégpedig az, hogy Jézus csodatettének kiindulópontja egy önként odakínált adomány: az a két hal és öt kenyér, amivel kapcsolatosan András apostol megjegyzi: „de mi az annyi embernek”. Ha beleképzeljük magunkat a névtelen fiatal adakozó helyzetébe, egészen elámulunk. Ő maga jóllakhatott volna azzal az élelemmel, még néhány barátját is megvendégelhette volna.

De milyen reménnyel adta közre ezt a keveset; neki se lesz, másnak meg mi jut belőle? Provokálni akarta a csodát? Ha valami, hát az áldozatkész szeretet bátor s nagylelkű gesztusai provokálhatják ma is Isten csodatevő kedvét.

A mindenható Isten a semmiből is mindent létrehozhat, de a szabad akarattal rendelkező emberrel szemben másképp tesz: általában nem működik annak közreműködése nélkül. Amit az ember tehet, az mindig kevés, de Isten akarja, sőt mint közbelépése feltételét, megköveteli ezt az együttműködést.

És ha ma oly sok embernek nincs meg a feltétlenül szükséges mindennapi kenyér, ennek okát vajon nem abban kell keresnünk, hogy aki úszik a javak bőségében, még a feleslegből sem hajlandó testvérének adni?

Olyan ember, aki az éhínség idején elvitte Elizeusnak az új kenyeret, és olyan fiú, aki odaadta azt a keveset, amije volt, hogy Jézus megszaporítsa, nem sok követőre akad még a keresztények között sem. De amikor az ember megteszi, amit megtehet, a mindig irgalmas és a mindig mindenható Isten biztosan segítségére jön és gyümölcsözteti jótetteit. Jézus, akit megindít és gondoskodásra késztet az éhes tömeg, arra serkenti a keresztényeket, hogy ne csupán szép szavakkal, hanem konkrét tettekkel siessenek ínségben lévő embertársaik megsegítésére.

Az Elizeus által tett csoda előképe a Jézus által végbevitt kenyérszaporításnak, ez pedig egy még nagyszerűbb csoda, az Eukarisztia előkészítése és jelképe. Jézus miután bőségesen gondoskodott a test ellátásáról, kimondhatatlan, isteni módon gondoskodik majd a lélek táplálásáról is.

Az Eucharisztia, az Oltáriszentség a mai szükségben lévő világnak, a sok sebtől vérző emberiségnek és az egyéni életnek is a végső megoldása, igazi mentsvára. „A világnak Krisztus kell!” – mondja az egyik ifjúsági énekünk. Igen, nekünk nem többre van szükségünk, hanem: másra. Nem sok-sok valamire, hanem egyetlen Valakire: Krisztusra!

Szent II. János Pál utolsó enciklikájában ki merte mondani: „Az egyház az Eukarisztiából él.” Mi hozzátehetjük: a világ is az eucharisztikus Krisztusból él. Az emberiség jövőjét is csak az oltáriszentségi Jézus egyesítő ereje képes biztosítani!

A mai szentmisén köszönjük meg a mennyei Atyának az Eukarisztiát, azt hogy elküldte nekünk Jézust, az örök élet kenyerét, és kérjük őt, segítsen, hogy Jézus Testéből és tanításából táplálkozva Isten csodatevő kedvének provokátorai lehessünk.

Canea Galilei es Madrigal zingarica

Római Riportok - 2018. július 22.

Megesett rajtunk a szíve – Évközi 16. vasárnap

Szilveszter archívum - Genezáreti tó

A mai evangéliumi szakasz (Mk 6,30-34) mintegy összefoglalja Jézus, a jó pásztor tevékenységét. Gondoskodásával először az apostolok felé fordul. Első küldetésük után maga köré gyűjti a fáradt tanítványokat: „Gyertek velem valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit”(6,31) - mondja.

A termékeny apostoli tevékenység elképzelhetetlen a Mester mellett töltött pihenők nélkül, ezek ugyanis visszaadják nem csupán a fizikai erőt, hanem a lelki energiát is. Szükség van imára, belső figyelemre, hogy elmélyítsük magunkban az Úr szavát és azt mindig jobban megvalósítsuk életünkben.

Azonban, amikor a Genezáretitó túlsó partján kikötöttek nem a magány és a csend várta őket, hanem emberek sokasága. Ilyen esetekben türelmetlenség és ingerültség szokott erőt venni az emberen, de Jézus szívének reakciója más: megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.

„Megesett rajtuk a szíve”. E kifejezés azt jelenti, hogy megsajnálta, megszánta őket, könyörületet érzett irántuk. A kifejezés nagy előnye, hogy spontán, belső megindultságot jelez, amelyet a „jó szívű” ember más baját látva érez. Azt is sugallja e kifejezés, hogy a szívbéli megindultságból cselekvés származik. Szinte természetesnek vesszük, hogy a következő mondatban arról van szó, hogy a megrendült szívű ember kisegíti bajából a bajba jutottat, jelen esetben Jézus Isten igéjével és a megszaporított kenyérrel táplálja a lelkileg és testileg éhező tömeget.

Megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. A tömeg szegény, egyszerű, tanulatlan falusi földművelők és halászok sokasága. Mindegyiknek megvan a maga baja. A fő bajuk azonban az, hogy senki sem törődik velük. A főpapok a jeruzsálemi templomban székelnek. Írástudók vannak ugyan a falvakban is, de a törvény lélek-nélküli, aprólékos, betű szerinti betartását sürgető tanításuk nem segít az emberek baján. A régi próféták ígéreteitől ösztönözve várják és remélik a Messiás eljövetelét. Ott hullámzik az egész kérő, kiabáló tömeg a tó partján.

Ez a látvány Jézusnak eszébe juttatja az általa jól ismert juhnyáj képét. Galileában és a környező országokban kevés volt a jó legelő. Hamar elszáradtak a rétek. A pásztorok ilyenkor a nyáj előtt haladva vezetgették a juhokat és bárányokat egyik legelő helyről a másikra. A pásztor elől halad, és időnként jellegzetes hangokat ad. A juhok és bárányok pedig bégetve botorkálnak a nyomában. Saját pásztoruk hangját ismerik, és követik, mert megbíznak benne.

Ha valaki megtámadja a pásztort, és kiiktatja a nyáj éléről, akkor a juhok tanácstalanok maradnak, szétszélednek és elpusztulnak (Mt 26, 31). Szent János evangéliumában Jézus önmagát nevezi jó pásztornak (Jn 10, 11), aki nem fut el, mint a béres, amikor jön a farkas, hanem ismeri juhait, és életét adja juhaiért (Jn 10, 13-15).

Minthogy Jézus így viszonyul a tömeghez, azért esik meg rajtuk a szíve. Ő a „másokért élő ember”. Semmit sem őriz meg saját magának. Arra sincs ideje, hogy megebédeljen. Azonnal elkezdi tanítani őket „sok mindenre”. Ez a „sok minden” persze mindig ugyanazt a lényeget tartalmazza: elérkezett Isten országa.

Ezt magyarázza Jézus példabeszédeinek sajátos stílusával. A példabeszéd nem indulatokat felkorbácsoló szónoklat. Jézus senkit sem kényszerít. Beszél, hív, igyekszik az Isten akaratának nívójára emelni a hallgatóit, de nem kényszerít, messzemenően tiszteletben tartja hallgatóinak szabad akaratát, teljesen tőlük függ, hogy befogadják-e tanítását vagy sem.

Jézus könyörülete, több mint emberi rokonszenv. A könyörület kiemelkedően Isten tulajdonsága. Jézus isteni szíve szánja a tömeget. Jézus könyörületéből fakad, hogy tanítani kezdi, a köréje gyűlt embereket sok mindenre, s majd jóllakatja a megszaporított kenyérrel.

„Megesett a szíve” kifejezésben ugyanaz az ige szerepel itt, ami a tékozló fiú történetében is, amikor az Apa meglátja a mocskosan, rongyosan, bűnösen hazaérkező gyermekét megesett rajta a szíve.

Nem a fejével gondolkodik ez az apa, hanem a szívével. Ha a fejével gondolkodott volna, haragra kellett volna gerjednie: „Mit tett ez a gazember? Eltékozolta az egész örökséget? Most meg a nyakamra akar jönni. Takarodj innen!” Ez lett volna az „fej” reakciója. És a szívé? „Szegény fiú! Hogy néz ki! Miken mehetett keresztül! Alig vonszolja magát!” A szív reakcióját azonnal tett követi. Az apa nem törődik méltóságával, hanem odaszalad a fia elé, nyakába borul és megcsókolja.

Amikor egy leprás jön hozzá, és gyógyulásért könyörög, Jézusnak megesett rajta a szíve, és meggyógyítja. Amikor vakok kérik őt, hogy tegye őket látóvá, Jézusnak megesett rajtuk a szíve, és visszaadta szemük látását. Amikor egy halott fiát a temetőbe vivő síró anyával találkozik, megesett rajta a szíve, feltámasztja és visszaadja anyjának a fiút.

Ez az emberrel együtt érző Isten képe. Hisz olyan Istenünk van, aki Jézusban odafordult és törődik az emberek sorsával.

Jézusnak megesik rajtunk a szíve, mert az Isten szeret bennünket, ezért Jézus nyugalmát meg lehetett zavarni. Jézusnak mindig, van ideje ránk. Jézus is elfáradt, megéhezett, neki is szüksége volt pihenésre, de ha rólunk van szó, lemond a pihenésről, hogy pihenésre szánt idejével megajándékozhasson bennünket, mert értünk van, mert fontosak vagyunk neki, mert „értünk szentelte magát”.

Az evangéliumi részlet felvillantja az isteni kinyilatkoztatás legmélyebb indítékát: Isten könyörületét, irgalmasságát, hogy megesett a szíve a bűnbe esett emberen, ezért lehajolt hozzá és sok mindenre kezdte tanítani.

Ebből egyszersmind az is következik, hogy az evangélium éppen azok szívéhez talál utat, akik pásztor nélküli juhokként, árván és reménytelen helyzetüket átérezve megnyílnak Isten igéje előtt. Az Evangélium a megvetett, a bűnösnek bélyegzett vámosokhoz, mint amilyen volt Lévi vagy Zakeus, és a rossz hírű Mária Magdolnákhoz szól, akik a Szentlélek villámfényénél megpillantva saját nyomorúságukat, bűnös voltukat, a megtérés őszinte vágyával kapaszkodnak Jézusba, követik szavát és teljesítik akaratát.

A bűnösökkel szemben, akik beismerték bűnös voltukat, sokkal reménytelenebb helyzetben vannak azok, akik igazaknak tartják magukat, a farizeusok és írástudók, azok, akik kétéltűek, a gerinctelenek, a vasárnapi keresztények és hétköznapokban kereszténytelen, Isten-nélküli életet folytatok, azok, akik igazaknak tartják magukat, akik nem érzik, hogy megtérésre lenne szükségük. Azok, akik megelégszenek az élettelen hagyományokhoz való ragaszkodással, bizonyos begyakorolt, s már rutinossá vált vallási gyakorlat gépies végzésével. Azok, akiket elkápráztat a látszat szerinti siker, az életük felszínének csillogása, birtokuknak képzelt erényeik és saját szentségüknek tulajdonított jó cselekedeteik. Azok, akik el vannak telve önmagukkal, akik azt gondolják, hogy nekik nincs szükségük megtérésre, nincs szükségük, se Istenre, se emberre…

Számukra Jézus szava, s az őt tolmácsoló pap igehirdetése csak annyiban érdekes, amennyiben saját céljaikat, az üdvösségről, földi boldogulásukról alkotott elképzeléseiket igazolja, egyébként nem tartanak rá igényt, és ezt kifejezésre is juttatják, akár szóban, akár írásban el is mondják, hogy miről beszélhet, illetve miről nem beszélhet az Ige-hirdető. Sőt, ha úgy érzik, hogy túlzott követelményeket támaszt velük szemben a bibliából kiindulva, megkeményítik a szívüket, és támadásba lendülnek: folttalan, bűntelen életük látszatát minden eszközzel fenn akarják tartani. Ezért nem riadnak vissza a hamis vádaskodástól, a rágalomtól, s istenkáromlás címén halálra ítélték és ma is halálra ítélik az Urat, illetve az ő tanítványait, küldötteit.

Érdekes, a megtérő bűnösök közül egy sem mondta Jézusnak, hogy lehetetlen, amit parancsol, amit kér tőlük. A házasságtörő asszonyhoz intézett szó: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél”; nem egyfajta elnéző nagyvonalúság megnyilatkozása, hanem isteni hatalommal kimondott teremtő ige, melynek hatására az előzőhöz képest egészen más minőségű, az Istennek tetsző gerinces élet kezdődik.

Azonban, ahhoz, hogy ez a más minőségű, gerinces, Istennek tetsző élet elkezdődhessen bennünk, illetve, hogy előbbre haladhassunk az Isten felé vezető úton, hogy még véletlenül se találjuk magunkat Pilátus udvarában „feszítsd meg-et” kiáltva, szükséges, hogy beismerjük gyengeségünket, gyarlóságunkat, bűnösségünket, Istenre, s emberre szorultságunkat, mert az evangélium azok szívéhez talál utat, akik pásztor nélküli juhokként, árván és reménytelen helyzetüket átérezve megnyílnak Isten Igéje előtt, amely képes sok mindenre megtanítani bennünket.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai ember csodálkozik azon, hogy közel kétezer évvel ezelőtt mennyi mindenre volt idejük az embereknek, de nem csak kétezer éve, hanem a közel múltban is. Volt idejük arra, hogy otthonaikat, bokros teendőiket, hátra hagyva, a partról követve Jézus hajóját, elérjenek oda, ahol Jézus és apostolai partra fognak szállni.

Nincs időm templomba járni, nincs időm imádkozni, emberi kapcsolataimat ápolni, mondogatják egyesek. De az igazság az, hogy amit nagyon akarnak, amit fontosnak tartanak, arra nekik is van idejük, arra ők is tudnak időt szakítani, áldozatot hozni.

Sokszor mondjuk, nincs rá időm, amikor talán helyesebb lenne azt mondani, hogy nem akarom, nem érdekel, nem fontos a számomra…

Isten itt, és most jelen van közöttünk, és nemcsak jelen van, hanem értünk van jelen. Istennek mindig van ideje ránk, mert megesett rajtunk a szíve. De ne feledjük, csak annyi ideje van ránk, mint amennyi időt az életünkből neki és embertársainknak ajándékozunk.

A pápa videója - 2018. július - A papokért és lelkipásztori küldetésükért

Kármelhegyi Boldogasszony-búcsú, 2018. Marosszentgyörgy

Régizene Koncert Esztelneken (képes beszámoló)

2018. július 15-én, vasárnap, az Esztelneki Ferences templomban, az ünnepi szentmisét követően régi zene koncertre került sor, immár harmadik éve, a Csíkszeredai Régizene Fesztiválhoz kapcsolódva.
Idén: A spanyol „aranykor” zenéje volt a téma, de a szentmise keretében a magyar régi zenét is megszólaltatták. A szentmisén a kántor szerepét Jónucz Alfonz, az együttes tagja töltötte be. 

A nagykárolyi: CARMINA RENASCENTIA régizene együttes és a hozzájuk csatlakozó temesvári lant művész, CAIUS HERA előadásában elhangzó darabok: a Cancionero de Palacio-gyűjteményből származtak. 

Az együttes tagjai:

Keresztesi Ildikó – szoprán, hárfa, furulyák, görbekürt (művészeti vezető)

Lőrincz Tünde – alt, dob

Jónucz Alfonz – tenor, furulyák, görbekürt

Lőrincz Szilveszter – basszus, furulyák, viola da gamba

Vezér János – furulyák, görbekürt

Rendkívüli tag: Caius Hera (Temesvár) - lant

Ez alkalommal is szeretnék az „Esztelneki Barátok” és a helybéli hívek, valamint a távolabbról érkezett hallgatóság nevében hálás köszönetet mondani a Régi-zenészeknek az értékes, színvonalas, lélekemelő és nagyszerű élményt nyújtó előadásért. Külön köszönet az áldozat vállalásért, hisz „csak” ezért az egy előadásért több mint 200 km pluszutazást vállaltak fel, anélkül, hogy anyagi vonzata lett volna a kiszállásnak.

Öröm volt számomra újra találkozni az együttes tagjaival, régi barátaimmal és megismerkedni a hozzájuk csatlakozó Temesvári lantművésszel Caius Hera-val, aki nagyszerű lantjátékával még élmény dúsabbá tette a koncertet.

Jó újra és újra megtapasztalni, hogy ma is vannak emberek, akik fontosnak tartják a régi művészet értékeit felszínre hozni és azt megosztani nemcsak a nagyvárosok hallgatóságával, hanem a kis falvak lakóival is.

Kakucs Béla, fr. Szilveszter ofm

A képek ide kattintva láthatók.

Római Riportok - 2018. július 15.

„Őbenne választott ki minket a világ teremtése előtt” – Évközi 15 vasárnap

Az isteni kiválasztásról és küldetésről szólnak a mai szentírási részek. Pál apostol azt mondja a szentleckében, hogy: „Őbenne – Krisztusban – választott ki minket – az Atya – a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk színe előtt”(Ef 1,3-14). Az olvasmányban Ámosz próféta arról beszél, hogy „az Úr elhívott a nyáj mellől”- hogy prófétáljon népének, Izraelnek (Ám 7,12-15). Az evangélium (Mk 6,7-13) pedig a kiválasztott tizenkét apostol szétküldéséről beszél. Ennek kapcsán két gondolatot szeretnék megosztani.

Az első gondolat az lehetne, hogy az isteni kiválasztással kapcsolatosan sokan tévesen azt gondolják, hogy ez a kiválasztottság és küldetés, Isten részéről, csak a fölszentelt személyeket: papokat, szerzeteseket érinti. Pedig a Biblia tanúsága szerint, különböző módon, de minden megkeresztelt ember részesedik ebben az isteni kiválasztásban és küldetésben, mert Szent Péter apostol szerint: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára” (1 Pét 2, 9.). Ennél fogva, minden kereszténynek kötelessége tovább adni az üdvösség jó hírét, szavával és életpéldájával hirdetni Isten dicsőségét.

Tehát a krisztusi hívatásból és küldetésből nem csak a püspökök és a papok, szerzetesek részesednek, hanem minden meg keresztelt ember. Így mindannyiunk – hívek és papok – kötelessége, tanúságtevő életünkkel, s ha kell, szavainkkal tovább adni az evangéliumot, láthatóvá tenni Krisztust, s az ő egyházát az emberek számára.

Ha öntudatos kereszténynek vallom magam, ha nem csak a kereszteltek anyakönyve szerint vagyok az, akkor ez a kötelességteljesítés nem függhet pillanatnyi lelkiállapotunktól, kedvtelésünktől, kényelmünktől vagy érdekeinktől.

Ha igazán kereszténynek vallom magam, akkor nem lehet bennem kettősség, akkor ma nem mondhatom, felelőtlenül és minden következmény nélkül, hogy nem érdekel az Egyház, a vallás, még kevésbé dönthetek ellenére, holnap pedig, ha a körülmények úgy hozzák, akkor, mintha misem történt volna, újra látványosan gyakorlom vallásomat.

Egyébként ez a kettősség nem új keletű dolog, már az ószövetségben is problémát jelentett. Kármel hegyén Illés próféta ezért teszi fel a kérdést a választott népnek, és általuk nekünk is: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni?” (1Kir 18,21).

A kérdés csak ennyi: “Meddig?” Hogy kétfelé sántikáltok, az megállapítás. Isten Szentlelke tényként állapítja meg, hogy Isten népe – kétfelé sántikál. A kétfelé sántikálás oka, hogy két úrnak szolgálunk, pedig Isten útján nincs is-is. „Ha az Úr az Isten, kövessétek őt. Ha pedig a Baál, kövessétek azt”- mondja a próféta. Valamelyiknek a szolgálatát abba kell hagyni.

Isten választás elé állítja a ma emberét is. A nem hívő embernek is döntenie kell – a világ vagy Isten között. A hívő embernek pedig – az Isten vagy az önző én között.

„Gyűlölöm a kétszínűséget, de szeretem törvényedet (Zsolt 119,113)”- mondja a zsoltáros. Mert az Isten törvényéhez, akaratához igazodás teremt egyenes, világos, őszinte és egyértelmű életet. A farizeusi élet éppen azért annyira taszító az evangéliumokban, mert Jézus újra és újra leleplezte azt, hogy kettős életet élnek – természetesen ezzel nem nyerte meg a tetszésüket, sőt halálos ellenségeivé váltak, egyébként ez ma is így van. A kettős életet élők a törvényben nem Isten dicsőségét keresték, hanem a magukét. A látszatra nagyon adtak, de a szívükben ugyanolyan mélységig uralkodott a bűn, mint azokéban, akiket megvetettek.

Meddig sántikáltok kétfelé? – kérdezi a próféta ma is, tőlünk is. Meddig akarjátok még rejtőzve, bújva élni azt a másik életet is? Azt az életet, amely a kárhozat felé húz, amitől az sem ment meg, ha időnként úgy teszünk, mintha az életünk Jézusé lenne…

Isten akarata világos. El kell dönteni azt, hogy kit tartunk Urunknak, Istenünknek, kit akarunk szolgálni. Vajon mi, a mi válaszunk? Mert haladni csak egy irányba lehet, viszont amíg nem kötelezzük el magunkat, addig csak egy helyben topogunk.

Ha az ÚR az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek! – mondja a próféta. 

Ebben a kijelentésben van egy csodálatos jó hír. Az, hogy még mindig abbahagyhatjuk ezt a kettős életet. Még mindig van lehetőségünk dönteni: csak el kell határoznunk, hogy én valóban az Urat akarom követni. Isten ma is arra hív bennünket, hogy ismerjük fel benne az Urat, az egyetlent, a mindenható és hatalmas Istent, és kövessük Őt az ő Fiában, Jézus Krisztusban. De természetesen ez csak akkor lehetséges, ha meg vagyunk győződve arról, hogy egyedül őt érdemes szeretnünk teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből.

Második gondolatunk, amint mondtuk korábban: a krisztusi hívatásból és küldetésből nem csak a próféták, nem csak az apostolok, vagy a papok részesednek, hanem minden meg keresztelt ember. Azonban az imént felsoroltak olyan személyek, akik sajátos kiválasztásban és küldetésben részesülnek. Isten hívja őket erre a sajátos életformára és a legkülönfélébb csoportokból és életállapotból választja ki. Ámoszt nem a papi törzsből emeli ki, hanem a pásztorok közül, a nyáj mellől.

A prófétának Isten igazságát, üzenetét kell hirdetnie, ami történetesen nem nyeri meg a korabeli vezetőség tetszését, s ezért el akarják hallgattatni. Azonban Ámosz nem menekül, mert tudatában van isteni elhivatottságának: az Úr parancsolta neki, hogy „prófétáljon a népnek”. Nem a maga érdekét keresi, nem is az emberek elismerésére vadászik, hanem egyedül Isten szavát hirdeti, Isten akaratának engedelmeskedik.

Az Úr Jézus sem a zseniális képességű emberek közül választja ki apostolait, de még csak nem is a „nagy vallásos” személyiségek, a tanult emberek köréből, hanem az egyszerű népből, és részesíti őket küldetésében, ruházza fel isteni hatalommal.

„Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket” – azzal a feladattal, hogy hirdessék a bűnbánatot, s hatalmat ad arra is, hogy kiűzzék a gonosz lelkeket, meggyógyítsák a betegeket.

Jézus magához hívta őket. Ő a kiindulópont. Tulajdonképpen Ő az egyetlen küldő, minden apostol küldött, misszionárius, de minden hívő is csak az Ő nevében hirdetheti az Evangéliumot.

Az Úr Jézus egyszerű és önzetlen magatartást vár apostolaitól: csak a legszükségesebb dolgokat vigyék magukkal az útra, létfenntartásuk miatt ne aggódjanak, ehelyett hagyatkozzanak teljesen a mennyei Atyára, aki majd útközben gondoskodik róluk a jó emberek vendégszeretete által.

Viszont az evangélium címzettjeinek, akikhez küldi őket, azoknak is vannak kötelességeik: nyitott lélekkel kell fogadniuk az evangéliumot. Az apostolokban Isten küldötteit kell felfedezniük, szükségleteikről pedig szeretettel gondoskodniuk. Aki elutasítja, és nem akarja meghallgatni az Úr szolgáit, az ellenáll a kegyelemnek és elzárja maga előtt az üdvösség útját.

Mit kell hirdetnie isten emberének? E kérdésre Jeremiás próféta által maga az Úr válaszol: „Ha visszatérsz hozzám, visszafogadlak szolgálatomba, és ha csak nemes dolgokról szólsz, mellőzve mind, ami megvetni való, akkor mintegy szájammá teszlek” (Jer 15,19). Tehát azt kell hirdetni, amit az Úrtól hallottunk. Vagyis nem a saját üzenetünket, nem a mi bölcsnek vélt gondolatainkat, de nem is a hallgatóság füleit csiklandozó szavakat vagy az ö hiúságukat dédelgető beszédeket kell tovább adnunk. Hanem egyes-egyedül az Úr üzenetét kell közölnünk, akár tetszik a hallgatóságnak, akár nem. Akár megszívlelik a mondottakat, akár kemény beszédnek tartják, mint Ámosz próféta szavait, s emiatt azt mondják neki: „Menj el innen! Menekülj Juda földjére! Ott edd a kenyered, és ott prófétálj! Bételben többé ne prófétálj…”. De ő nem hajlandó menekülni, mivel küldetése Istentől származik, ezért Istennek kell engedelmeskednie.

Ez az üzenet nekünk is szól: keresztény mivoltunk Isten adta küldetés, ezért nem mondhatunk le róla sem kényszer miatt, sem kényelemből.

Az evangéliumot továbbadni, teremtő cselekedet. Hiszen előbb saját életünkben kell alakot öltenie. Valahogy úgy, mint Szent Ferenc atyánk esetében, akit a két lábon járó evangéliumnak neveztek.

Ha Krisztus tanítása szerint élünk, akkor ö maga lép be az életünkbe és így életvitelünkkel máris hirdetjük őt, anélkül, hogy valami rendkívülit tettünk volna. Nekünk Krisztusra mutató jellé kell lennünk, szóvá, amely az IGÉRE mutat.

De hogyan mutathatunk Krisztusra? Hogyan tehetjük láthatóvá öt az emberek számára, ha mi magunk sem ismerjük igazából? Természetesen itt nem azt értem ismerés alatt, hogy mikor és hol született, kik voltak a szülei, hanem arra az ismeretségre, amely a Vele való mély, személyes barátságot jelenti, ami által életem értelmévé, céljává, eligazítójává válik.

Megismerni Krisztust, ez kell, hogy életünk legfontosabb célja legyen. De egyetlen módon tudjuk Krisztust megismerni, ha befogadjuk az ő tanítását, ha tanulmányozzuk az ő üzenetét, ha öt szemléljük, ha öt állítjuk életünk középpontjába, ha hozzá igazítjuk életünket. Pál apostol szerint lassan, észrevétlenül azzá válunk, amit szemlélünk. Ez az Úr Lelke által lehetséges. Viszont hosszú folyamat. Időbe kerül – imádságban eltöltött időbe. Azonban nincs más út Krisztus megismerésére, s az ö láthatóvá tételére.

Minden ember hívatás története egyedülálló. Szép és hatásos az, ahogyan Isten mindegyikünket hív és képessé tesz arra, hogy elfogadjuk hívását, s megéljük azt ott, ahová az élet állított bennünket: akár mint szülő, akár mint gyermek, akár mint kétkezi vagy szellemi munkás. Ne feledjük, Isten hívása teremtő hívás: ha igent mondunk az Ő megszólítására, akkor képessé tesz bennünket arra, hogy gyümölcsöt tudjunk hozni, mégpedig „maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16).

Van a mai evangéliumi beszámolónak még egy érdekes mozzanata, mégpedig az, hogy a beszámoló egy rövid mondattal kezdődik, amit sajnos kihagytak az olvasmányos könyvből, talán pontosan azért, mert első tekintetre szinte észre sem vesszük, de biztosak lehetünk benne, hogy Márk evangélista nem véletlenül kezdte ezzel a mondattal beszámolóját. Így olvassuk: „Jézus végigjárta a falvakat és tanított”. Ő tehát előbb végigjárta azt az utat, amelyre apostolait küldi. Ő előbb megismerkedett az ottani helyzettel, és csak utána küldte oda tanítványait. Tehát nem ismeretlenbe küldte őket, nem szolgáltatta ki őket kiszámíthatatlan kockázatoknak.

Ez ma is érvényes és a mi életünkre is alkalmazható. Bárhová is küld bennünket Jézus, bármilyen életpályára állít bennünket, Ő már ismeri a járást, ismeri az utakat, ismeri a helyzetet, Ő már járt ott.

A keresztény lelkiség egyik titka éppen az, hogy Jézus jelenlétében tudunk élni és tevékenykedni, hiszen Ő jelen van minden helyzetben, ahová az élet sodor bennünket. Lelki életünk másik titka pedig a belső szabadság érzése, amely abból a tudatból fakad, hogy Jézus minden lépésünket aggódó, gyengéd szeretettel kíséri. Ebben bizonyosak lehetünk és ezért hálával tartozunk neki.

Régizene az Esztelneki Ferences Kolostor templomban is…

FIGYELEM: 

holnap (július 15) a 11 órás szentmisét követően, déli 12 órától kerül sor az alábbi koncertre

 „A spanyol „aranykor” zenéje”

Régizene Koncert Esztelneken

2018. július 8 és 15 között kerül sor a Csíkszeredai Régizene Fesztiválra.

A fesztiválon többek között fellép a Nagykárolyi Régizene együttes is, a CARMINA RENASCENTIA, július 14-én, délután 6 órakor, a Mikó-várban.

Előadásuk témája „A spanyol „aranykor” zenéje a Cancionero de Palacio-gyűjteményből”.Ezzel az előadásukkal jönnek át Felső-Háromszékre, Esztelnekre is, immár hagyományos módon. 

Az együttes tagjai:

Keresztesi Ildikó – szoprán, hárfa, furulyák, görbekürt (művészeti vezető)

Lőrincz Tünde – alt, dob

Jónucz Alfonz – tenor, furulyák, görbekürt

Lőrincz Szilveszter – basszus, furulyák, viola da gamba

Vezér János – furulyák, görbekürt

Rendkívüli tag: Caius Hera (Temesvár) - lant

Minden zene és ének kedvelőt szeretettel hívunk és várunk Esztelnekről, valamint a környező településekről!

Helyszín: Esztelneki Ferences Templom
Időpont: 2018. július 15-e, a 11 órás szentmisét követően, déli 12 óra.

***

A nagykárolyi Carmina Renascentia régizene-együttes 2012-ben alakult. Közel 40 éves régizenei szellemi műhelymunka folytatója, amelyet Deák Endre (†2012) indított el 1977-ben. Tagjai, az egykori Collegium régizene-együttesben is játszottak, amelyet Deák Endre vezetett és ez által tevékenyen részt vettek az erdélyi régizene-mozgalom fejlődésében, életében.

Az együttes főként 16–17. századi erdélyi, magyar és nyugat-európai egyházi és világi zenét játszik korhű hangszereken. Határainkon belül és kívül, számtalanszor bizonyították, hogy az általuk játszott régizene valóban lehet népszerű, hogy helye van a mai hallgatóság keretében, és értékközvetítő szerepet tölt be korunk ember számára is.

A Carmina Renascentia régizene-együttes szívesen játszik városokon és falvakon, templomokban, illetve különböző hagyományőrző rendezvényeken. Ezért vállalta fel az esztelneki koncert meghívást már harmadjára is, a Csíkszeredai Régizene Fesztivál kapcsán, egy kis kitérővel, na meg a régi barátság jegyében is.

„Senki sem próféta a saját hazájában…” - Évközi 14. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz (Mk 6,1-6) arról beszél, hogy az emberi lélek mélyén van valami titokzatos kettősség: egyrészt vágyódik az Isten után, másrészt pedig hajlamos arra, hogy semmibe vegye Isten akaratát, hogy közömbös maradjon, vagy éppen szembe forduljon Vele. Viszont a szembefordulást nem nyíltan teszi, hanem azokkal kapcsolatban alkalmazza, akik Isten ügyét képviselik, a prófétákkal, az apostolokkal: ma a pápával, püspökökkel illetve papokkal.

Ezek izgatják, sőt zavarják az embereket, mert az ő jelenlétük a világban, állandóan Isten létére irányítja figyelmüket és újabb és újabb Isten melletti, illetve elleni döntésre készteti őket.

Az Úr Jézusnak saját városában, Názáretben kell megtapasztalnia az ősi igazságot: senki sem próféta a saját hazájában, sehol sincs kevesebb becsülete, mint éppen otthon rokonai, ismerősei körében. „Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? (Mk 6, 1-6) – mondják a názáretiek. Ezekből a szavakból, már kiérződik a botránkozás: mintha azt akarnák mondani, hogy közülünk való, éppen olyan, mint mi vagyunk, hát akkor mit képzel magáról, ö akar minket tanítani, oktatni?

Jézusnak Názáret volt az otthona, ott élt gyermekkorától, ott élt édesanyja és nevelőapja, mindenki jól ismerte. Mindez megkönnyíthette volna küldetését, helyette elutasításban van része. Pedig tapasztalhatták bölcsességét, láthatták nemes egyéniségét, csodáit. Az a tény, hogy közelről ismerték, tudták róla, hogy az egyszerű ács fia, hogy nem tanult fővárosi, vagy külföldi iskolákban, hogy 30 évig egyszerű, kétkezi munkás volt, mindez csak megerősíthette volna bennük a meggyőződést, hogy Isten működik általa, hogy valóban csak Istentől származhat tudása, bölcsessége, csodatevő hatalma, tehát Isten küldötte, prófétája.

Ehelyett megbotránkoznak. Igaz egy pillanatra meglepődnek bölcsességétől, és elámulnak csodáin, de aztán hitetlenül elutasítják: „Nem az ács ez, Mária fia…?” Szűk látókörűségük megakadályozza, hogy elfogadják: hogy egy olyan ember, mint ők, aki ott nőtt fel a szemük előtt, egyszerű mesterséget folytatott: hogy próféta, sőt ennél több, Messiás, Isten Fia.

Jézus szerénysége és alázata miatt botránkoznak meg, az ő egyszerű emberségén, természetességén és közvetlenségén. Azon, hogy nem teljesítette be fantasztikus álmaikat, újdonságot vadászó törekvéseiket. Jézus a megszokott hétköznap, a sablonos élet-szürkesége volt számukra.

Szerintük a Messiás nem lehet a hétköznapok fia, nem lehet a jól ismert önmagunk szülötte. Persze nemcsak a názáretiek gondolkodtak így, hanem sokan mások is, és nemcsak akkor, hanem ma is vannak, akik így vélekednek.

A hivők is épp olyanok, mint a többiek – mondogatják – a papok is csak emberek, az egyház is bűnösökből áll. – Lehetne folytatni a hétköznapi, rész igazságot tartalmazó kifogásokat, az egyházzal, a kereszténységgel, a vallással szemben. Mert Isten jelei valóban „megbotránkoztatóan” egyszerűek, s az Isten jelenléte „bosszantóan” közeli és mindennapi dolog, nem alkalmas a csodavárók éhségének kielégítésére. Bizony az Úr hangja nem a viszkető fülűek élvezetét akarja szolgálni, s nem a szenzációvadászok trófeája akar lenni.

Isten szeretetének a legnagyobb jele az ember Krisztus, aki nem akar más lenni, mint mi vagyunk, hanem ugyanolyan, amennyire csak lehetséges – persze a bűnt kivéve. S ezt teszi azért, hogy mi is azonosulhassunk vele, amennyire csak tudunk.

A názáretiek oktalan, buta botránkozása, s a belőle fakadó hitetlenség következtében elutasítják az Úr Jézust, bezárják fülüket az evangélium előtt, bezárják szívüket Isten országa előtt, bezárják lelküket a kegyelem előtt.

A mi korunknak is egyik legnagyobb csapása éppen az, hogy elveszíti érzékét az istenes dolgok, a természetfeletti igazságok iránt. Az emberek egy részét, legyen szó akár rendszeres templomba járókról is, többnyire nem az igazság, nem az Istennel való személyes kapcsolat elmélyítése érdekli, hanem a szenzáció, vagy éppen a haszon. Ezért van mindig keletje a rendkívüli eseményeknek, vélt vagy valós jelenéseknek, hamis üzeneteknek… Márpedig a vallásban nem sok a fület csiklandoztató szenzáció, és a hitből nem sok anyagi haszna származik az embernek.

Ennek ellenére Isten küldötteinek ma is az a feladata, hogy tanúságot tegyenek az Úr nagy tetteiről és szeretetéről. De nem hallgathatnak a nép bűneiről sem. Fel kell rázniuk a nép lelkiismeretét. Ezt a feladatot vállalniuk kel még akkor is, ha üldöztetés lesz az osztályrészük.

Korunk egyik német költője, Friedrich König: Rólad van szó – című írásában beszél arról, hogy egyszer együtt utazott néhány fiatalemberrel, akik Istenről, s egyéb vallásos dolgokról beszélgettek. Ebből a beszélgetésből kiderült, hogy Isten tagadók.

A költő egy darabig hallgatta őket, majd így szólt hozzájuk: Uraim, háromféle istentagadó ember van: az első csoportba azon mélyen gondolkodó szellemek tartoznak, akiket a régi és új filozófiai rendszerek tanulmányozása térített el Istentől. – Nem tudom, önöket is ilyen tanulmányok juttatták el idáig? Azok bátortalanul tagadták ezt. Nos, a második csoportba tartoznak azok, akik minden önálló ítéletalkotás nélkül, papagájként ismétlik azokat a tételeket, amelyeket sűrűn hallanak. Remélem, önök nem tartoznak ezek közé. A fiatalok élénk felháborodással tiltakoztak. Nos, a harmadik csoport olyanokból áll, akiknek titkolni, rejtegetnivalójuk van, és ezért azt szeretnék, ha nem létezne, egy szent és igaz Isten, hogy nyugodtan folytathassák bűnös életmódjukat, hogy ne kelljen majd egykor számot adni helytelen tetteikről, hazug szavaikról, szándékosan félrevezető nyilatkozataikról, bűnös életvitelükről.

Azt hiszem a názáretiek elutasító magatartása Jézussal kapcsolatban ide vezethető vissza, sőt mindazok magatartása, akik elutasítják az Isten küldötteit vagy, akik nem veszik komolyan a Biblia üzenetét. Teszik ezt azért, tudva, vagy tudattalanul, hogy ne keljen változtatni kényelmes életvitelükön, hamis magatartásukon, a bűnhöz való ragaszkodásukon.

Önmaguk igazolásának érdekében, csakhogy ne keljen komolyan venniük Isten üzenetét, parancsait, hibát kapnak a papban, aki megpróbálja tolmácsolni az isteni tanítást, vagy azt állítják, hogy a vallás idejét múlta, hogy a tudomány megcáfolta a hitet, hogy nincs örökélet. S ha ez így igaz, akkor mindenki tehet azt, amit akar, akkor nincs szükség becsületességre, felelősségtudatra, akkor nem szent a megfogamzott élet, az adott szó, a házasság előtti tisztaság, a házasságban való hűség, a családi béke, a szülök és gyerekek kölcsönös szeretete, az embertársak becsülete, tisztelete.

Jól van ez így? Mindenki, hívő és nem-hívő egyaránt tudja és érzi, sokszor a saját bőrén tapasztalva, hogy nem. Nincs jól így.

Hát akkor mi a teendő? Engedjük, hogy az Úr Jézus belépjen az életünkbe, fogadjuk öt hittel, mint az a néhány názáreti, akiket kézrátétellel meggyógyított, mert a többség elutasító magatartása ellenér ők mégis hittek Jézusban. Engedjük, hogy életünket ő irányíts akarata szerint, hogy formálja és alakítsa, mert akkor egészen biztos, hogy a nehézségek, szenvedések ellenére is életünk már itt a földön nyugodtabb, jobb és szebb lesz.

Jézus ugyanis nem csak azok javára szeretné fölhasználni isteni mindenhatóságát, akik most hisznek benne, hanem minden ember számára gyümölcsöztetni szeretné. Ő mindig kész üdvözíteni azokat, akik készek őt Üdvözítőként befogadni.

#ZuhanóTányérok #FallingPlates Magyar Hungarian HU (CC) (HD)

Nyárádremeteiek Esztelneken

Június utolsó szombatján, 30-án, szülőfalum lakóinak egy csoportja (a nőszövetség és énekkar tagjai) látogatott el Felső-Háromszékre, Esztelnekre, a plébános úr, kántor úr és a gondnok úr kíséretében. 

A kolostor bemutatása után szentmisére került sor, majd kötetlen beszélgetéssel tarkított agapéra. Jó volt együtt lenni, otthoni híreket hallani. 

Esztelnekről az út a Gelencei Szent Imre templomhoz vezetett, amely a 14. századi freskóiról híres.

Ferences focitábor - 2018

Római Riportok - 2018. július 1.

Római Riportok - 2018. június