Isten útra kelt, szembe jött velünk - Advent második vasárnapja

 "Készítsétek el az Úr útját!" (Mk 1.1-8)

Advent kegyelmi idejében az Egyház, ma a Szentlélektől vezetve újra átéli a Megtestesülés, a Krisztus eljövetele előtti hosszú várakozást, és közben virrasztva Urára figyel, aki ígérete szerint mindig jelen van az Egyházban, és aki újra eljön az idők végeztével.
Ezzel kapcsolatosan az egyházatyák arra figyelmeztetnek, hogy Isten eljövetele Krisztus két lényegi eljövetelében valósul meg: a megtestesülésében, amit Karácsonykor ünneplünk és a dicsőséges második eljövetelében a történelem, a világ végén. De a két nyilvános eljövetel mellett van egy harmadik – Szent Bernát szavaival élve időközi vagy rejtett eljövetel –, amely a hívők lelkében valósul meg, kell, hogy megvalósuljon nap, mint nap és hidat emel az első és az utolsó eljövetel között. Az egész egyházban minden lélek – Máriához és Keresztelő Jánoshoz hasonlóan – arra hivatott, hogy földi zarándok útja során virrasztva várja az eljövő Krisztust, hittel és mindig megújuló szeretettel fogadja Őt.
 
Az adventi liturgia erről az emberi történelembe oly mélyen beíródott várakozásról szól, melynek az egyház ad hangot. Ez a várakozás sajnos túl gyakran meghiúsul, megszokottá, rutinossá, közömbössé válik, vagy hamis irányba terelődik.
Ezért hangzik fel újra és újra az evangéliumi figyelmeztetés: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Márk evangélista így mutatta be a Messiás előfutárát, „aki a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára”. Keresztelő János szigorú életvitelével erősítette meg szavait. Azt hirdette az embereknek, hogy készítsék el az Úr útját, és ő volt az első, aki ezt megtette, amikor visszavonult a pusztába, elszakadva mindentől, ami nem Isten: „teveszőrből készült ruhát viselt, sáskával meg vadmézzel élt” – írja az evangélista.

Ugyanis a zajos vigadozás adventben, a jó katolikusok által szervezett mikulás bulik, az elpuhult, közömbös életvitel nem alkalmas környezet sem a bűnbánat hirdetésére, sem a bűnbánattartásra. Aki bűnbánatot hirdet, annak előbb bűnbánatot kell tartania elsősorban életvitelével, aztán szavaival, aki pedig hallgatja, annak a csend, az ima és az önmegtagadás légkörében kell lennie. Igazából ez az értelme annak, amikor az Egyház adventben arra szólít fel bennünket, hogy tartózkodjunk a zajos mulatságoktól, mert a hívő keresztény csak így készülhet fel igazán az Úr születésének méltó megünneplésére, és így fogadhatja be teljesebben karácsony kegyelmét.

„Készítsétek el az Úr útját", hív Izaiás az olvasmányban, s hív Keresztelő János az evangéliumban. Közre kell működnünk abban, hogy az Úr utat találjon felénk, és utat találjon embertársaink, a ránk bízottak szívéhez is.
Az Úr útja nem a fellegekbe vezet, hanem kivezet önmagunkból, mások felé. Kivezet a saját házunkból, összeköti egymással az embereket. A szabadba vezet minket, a szabadságra. Ezért, készítsétek az Úr útját!
A mindennapi életből tudjuk, hogy a sikeres útkészítésnél nagyon sok mindent kell szem előtt tartanunk, ha azt akarjuk, hogy az az út jó és tartós legyen. Ez nincs másként a lelkiéletben sem. Sorra kell vennünk életünk tájait: mi mindent kell átalakítanunk, hogy utat készíthessünk az érkező Úr előtt? Milyen akadályokat kell eltakarítanunk útjából? Mindenhatóságának ugyan semmi nem állhat ellen, de szeretetét nem kényszeríti ránk, s csak oda tér be, ahol várják és ajtót nyitnak neki.

Ha őszintén önmagunkba nézünk, rádöbbenünk arra, hogy mekkora ellentét van a mindennapi életünk és a krisztusi tanítás között, vallott hitünk és életvitelünk között, márpedig ez az ellentét akadályt gördít a felénk közeledő Úr útjába, amit Keresztelő János szerint, nekünk kell elhárítanunk, ha tényleg be akarjuk fogadni az Urat életünkbe, de nemcsak Karácsony szent éjszakáján, hanem életünk minden napján.
 
Egyik ilyen akadály az ellenségeskedés - de mennyi! - található az emberek között, és sajnos nem csak a nagyvilágban, úgy általában, hanem az egyazon nemzet, hit és vallás fiai és lányai között is.
Igen, mennyi a feszültség ebben a világban! Legyen szó a nagyvilágról, de akár a falu, a plébániai, vagy a különböző munkaközösségekről. Mennyi a feszültség a családokban, gyermekek és szülők között, testvérek és barátok között, népek és nemzetek között. Mennyire hiányzik az igazi krisztusi szeretet, a mindenfajta elfogultságtól, egyéni érdekektől mentes, őszinte véleménynyilvánítás szabadsága, az evangéliumi igazság és értékek melletti gerinces kiállás, mennyire hiányzik az egymás iránti őszinte, segítőkészség, bizalom és a hűség!
Keresztelő János, Izajás prófétával együtt előre irányítja tekintetünket. A ma pusztaságából, félelméből a jövő békességére. A ma kilátástalanságából a jövő tisztább, igazibb életére. Ami akkor valósul meg, ha befogadjuk az Urat.

De egyáltalán ismerjük-e az Urat? S ha igen, akkor engedjük-e, hogy beleszóljon az életünkbe? Ne feledjük a mai világ legnagyobb baja, hogy az emberek nem tűrik el, hogy Isten vezesse őket. Hogy csak addig kell nekik Isten, amíg azt teszi, amit ők akarnak.

Éppen ezért kérdezzem meg magamat: advent minden napján legalább naponta egyszer teszek-e valamit, ami által Isten közelebb kerülhet hozzám és embertársaimhoz? Közreműködöm-e abban, hogy Istennek, a szeretetnek öröme feléledjen szívem mélyén és a körülöttem élőkben?

Vagy éppen én magam vagyok az, aki mindezt megakadályozom, mert az igazság angyalának tüntetve föl magam, széthúzást, békétlenséget és keserűséget okozok? Mások önérzetébe gázolva kijelölöm mindenkinek a helyét az életben, a családban éppúgy, mint a társadalomban, függetlenül attól, hogy kit hová helyezett az Úr Isten, csak azért, hogy érvényre juttassam a magam kis játékait, világmegváltásnak vélt ötleteimet? Pedig a világ nem azáltal lesz jobbá, hogy mindent a feje tetejére állítunk és kilátástalannak ítélünk, hanem, ha átjárható utakat nyitunk meg Isten és egymás számára.

Átjárható utakat, amelyek nem az üzleti utakba torkollanak, hanem továbbvezetnek saját ajtónktól a szomszéd ajtóig. Út, amely kivezet önmagunkból és mindabból, amit e világ kínálni tud. Itt nem a mi saját utunkról van szó, hanem valamiről, ami több mint, amit mi kigondolhatunk, véghezvihetünk.
Mert Isten útra kelt, szembe jött velünk. Erről egy név kezeskedik: Jézus Krisztus. Ő az út, az igazság és az élet – ahogy vallotta magáról. Ezen az úton találkozhatunk mi is vele.
Ha nem jutsz tovább, eltévedtél vagy úgy érzed, hogy csak egy helyben topogsz, holt pontra jutottál, akkor sem kell feladnod. Isten szembe jön veled. Fedezd fel az Ő hozzád vezető útját! Ugyanígy te is készítheted az ő útját. Elhordhatod az előítéletek hegyeit.
Hiszen advent a legalkalmasabb időszak arra, hogy közösséget teremtsünk azzal a sok emberrel, akik igazabb és testvériesebb világra vágynak, amelyben minden nemzet, kultúra, hívők és nem hívők egymásra találnak. Az emberiség békére és igazságosságra vágyik, nem háborúra és pusztításra. A hívő emberek számára a béke Isten egyik legszebb neve, mert Isten azt akarja, hogy minden gyermeke egyetértésben és békességben éljen. 

A legjobb felkészülés az Úr jövetelére és befogadására, egy őszinte, mély lelkiismeretvizsgálat eredményeként, a bűnök belátása, azok megvallása, megbánása, vagyis a megtérés. „János ezért hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban.”
Illés prófétához hasonlóan János kivonul a pusztába, természet adta javakból táplálkozik, és előkészíti az Úr útját, mégpedig úgy, hogy a folyó vizében keresztel, és a gyökeres megtérésre szólítja fel Izrael népét. Ez a gyökeres megtérés azt jelenti, hogy az ember lelkiismeretének négy fala között szembenéz igazi valójával, nem áltatja magát, kisebb nagyobb bűnei ellenére nem saját ártatlanságát bizonygatja, hanem bűneit megnevezi, azokat megbánja és töredelmesen megvallja. Azután pedig elhatározza – és elhatározását naponta megvalósítja – hogy új életet kezd, a régi bűnökbe nem esik vissza, ehhez erőt az Istennel való imádságos kapcsolatából, a szentmiseáldozatból, a szeretet és az önmegtagadás tetteiből merít, és kitart ebben.
Karácsonyra is a legjobb készülődés a megtérés, hitünk elmélyítése, megszabadulás bűneinktől egy jó szentgyónás segítségével, vagyis a teljes odafordulás az élő Istenhez.

Igaz, azok, akik őszintén hisznek és megkeresztelkedtek, akik hívő keresztények, már megtértek. De valójában naponta szükségünk van a kisebb-nagyobb megtérésre: vagyis, ha elfordultunk Istentől, ha önzők, szeretetlenek vagyunk a nap folyamán, ha letértünk az egyenes útról, akkor szükségünk van ara, hogy Isten kegyelme segítségével ismét „megtérjünk”: Isten felé, a ragyogó és éltető Nap felé forduljunk, hogy visszatérjünk az egyenes útra.
Advent, ez a Jézus születésének megünneplésére való felkészülés ideje éppúgy, mint az imádságé és a konkrét tettekben is megtapasztalható felebaráti szereteté. Isten eljön az emberhez, hogy megszüntesse a különbségeket, és az embereket megbékítse egymással. Isten minden jóakaratú embert, családot és népet a testvériség, az egyetértés és a béke adományával akar megajándékozni.

Mert igenis, Isten segítségével lehetséges a háború borzalmától mentes, a békésebb, a boldogabb, a szebb, az egyetértésben teljesebb élet. Ne feledjük, gyümölcsöt kell hoznunk, függetlenül attól, hogy ki mit gondol rólunk, hogy vállunkat veregetik, vagy lesajnálnak, hogy szemünkbe mosolyognak, s hátunk mögött kibeszélnek eme elhatározásunk, s törekvésünk miatt. Gyümölcsöt kell hoznunk, kinek-kinek a maga helyén. Ott, ahová az Isten állította.

Ennek érdekében érdemes megfontolnunk korunk egyik legcsodálatosabb szentjének Kalkuttai Szent Teréz anyának a saját élettapasztalatából származó bátorítását, biztatását:

1. Amit az évek hosszú során át felépítettél, egy másodperc alatt romba dőlhet.
Ne törődj vele! Te csak építs!
2. Ha valakinek segítesz az emberek haragudni fognak rád.
Ne törődj vele! Te csak segíts, akinek szüksége van!
3. Minden telhetőt tegyél meg a világért, ezért rúgást fogsz kapni cserébe.
Ne törődj vele! Te csak tedd, ami tőled telik!
4. Azt a jót, amit ma cselekszel, holnapra elfelejtik.
Ne törődj vele! Te csak tedd a jót!
5. A becsületesség, a tisztesség, és az igazmondás támadhatóvá tesz.
Ne törődj vele! Te csak légy becsületes, tisztességes és őszinte.
6. Az ember ésszerűtlenül gondolkodik, helytelenül cselekszik, és önző.
Ne törődj vele! Te csak szeresd felebarátaidat!
7. Ha jót cselekszel, azt mások úgy tekintik majd, hogy hátsó szándék vezet.
Ne törődj vele! Te csak tedd a jót!
8. Ha céljaid vezérelnek, hamis barátaid, és igaz ellenségeid lesznek.
Ne törődj vele! Te csak kövesd a céljaidat!

„Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!”

Istenünk, te méltó hajlékot készítettél… - Szeplőtelenfogantatás ünnepe

A mai napon a Boldogságos Szűzanya Szeplőtelen fogantatását ünnepeljük. Vagyis azt a hitigazságot, miszerint „a Boldogságos Szűz Máriát fogantatásának első pillanatától kezdve a mindenható Isten sajátos kegyelme és védelme folytán, az emberiség megváltójának, Jézus Krisztusnak érdemei erejében sértetlenül megóvta az eredeti bűn szennyétől.” Hogyan is ünnepelhetnénk advent idején az eljövendő és várva-várt Üdvözítőt, Jézus Krisztust anélkül, hogy ne gondolnánk a Szűzanyára, aki a szíve alatt hordozta kilenc hónapon át, azt, akit az egész világ várt, hogy ne gondolnánk Máriára a hajnal csillagára, aki jelezte, hogy jön Krisztus, a világ világossága, az igazi Nap. 

Mária Isten kegyelmével, jelenlétével teljes, az angyal köszöntő szavai szerint, benne nem sérült az eredeti szentség, tisztaság és igazság. Vagyis nincs benne az a hiány, amit eredeti bűnnek nevezünk. Őt Isten úgy választotta ki a világ teremtése előtt, hogy mentes maradt Ádám bűnétől. A Szent Szűz az ember Isten iránti romlatlan, tiszta szeretetének képviselője, s ezért egyedül ő lehet Isten méltó társa a megtestesülés, a megváltás művében.

„A világosság tulajdonába jött - írja Szt. János - és övéi nem fogadták be". Ez áll mindannyiunkra, ránk áteredő bűnben születettekre, akik egy határozott ponton - az áldozat vállalás határán - megtagadjuk a világosság követését. 

"Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek". Ez elsősorban arra érvényes, aki valóban és föltétel nélkül befogadta a világosságot: „Íme, az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint" - mondja Mária az őt üdvözlő angyalnak. 

Erre a mondatra várt a bűnbeesés óta az egész megváltásra szoruló világ. Ezzel az IGEN-nel kezdődik a világ újjáteremtése, hiszen ebben a pillanatban a második isteni Személy, „az Ige testté lett”! 

Itt mutatkozik meg a názáreti szűz nagysága, aki hatalmas akadályt gördített el az emberiség megváltásának útjából. Innentől érthető, miért hívták a történelem során oly sokszor segítségül a bajbajutott keresztények Máriát, akinek hite hegyeket mozdít. 

„Most segíts meg Mária” – mily sokszor imádkozta ezt népünk a történelem során az egész Kárpát medencében, de itt ebben a templomban is. És nagyon sokszor meg is tapasztalta imáinak foganatját, meghallgatását. 

Mária, azóta is mutatja, bizonyítja, hogy Ő hűséges hívő gyermekeihez, de elvárja, hogy hallgassunk az Ő Fiára, ahogy ezt a kánai menyegzőn mondta a szolgáknak: „Tegyétek, amit mond!” 

„A keresztény hit nagy kincs és az evangélium arra szólít fel, hogy ennek mindent alá kell rendelni” – mondta Szent II. János Pál pápa, aki életében különleges módon is megtapasztalta mennyei édesanyjának hathatós közbenjárását. Ő biztat minket is: fedezzük fel Mária nagyságának titkát és kövessük őt a hitben! Akkor mi is megtapasztaljuk azt a kegyelmet, amit Erzsébet így fogalmazott meg Mária látogatásakor: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki.” Higgyük, hogy Mária gondjába vett minket Szent István fölajánlása óta, mint nemzetet, és higgyünk abban is, hogy a hétköznapi életünk gondjait is szívén viseli, illetve továbbítja a Mindenhatóhoz, ha bizalommal fordulunk hozzá, ha kérjük őt. 

Fontos tudnunk, hogy Mária nagysága nem csak az angyalnak kimondott egyetlen nagy igenjében rejlik, hanem a hétköznapok során kimondott sok-sok kis igenjében is, amelyekkel minden körülmények között hűséges maradt Istenéhez. Pedig az agg Simeon jövendölése – a te lelkedet is tőr járja át –, életében valóra vált: ő lett a hétfájdalmú Szűz, aki annyit szenvedett, akinek annyi sok megpróbáltatásban volt része, mégis boldognak mondja őt minden nemzedék.

Kérjük a dicsőséges Máriát – de figyeljünk közben a rejtett Máriára is. Az asszonyra, aki nem neheztelt Józsefre, amiért nem sikerült neki szállást találnia élete nagy és nehéz napján, a szülés pillanatára. Az édesanyára, akiben nem volt harag, amiért egyetlen fia magára hagyta és elment, hogy megtalálja és teljesítse a hivatását. Nézzünk az anyára, aki nem sértődött meg, amikor fia azzal utasította el hívását, hogy „aki teljesíti Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám”. 

Figyeljünk az anyára, aki Fia bántalmazóinak és gyilkosainak megbocsátott. És igyekezzünk példát venni a nőről, akinél nem volt fontosabb asszony a világtörténelemben, ennek ellenére sohasem fáradozott azon, hogy saját fontosságát hangsúlyozza – ellenkezőleg mindvégig a háttérben maradva Fiára irányította az emberek figyelmét. 

A mai ünnepen az Egyház azt kéri gyermekeitől, dicsérjék Istent mindazért a csodáért, amit Máriában, az alázatos szűzben véghez vitt: "Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodadolgokat cselekedett" (Zsoltár). E csoda, amit Isten az alázatos Szűzben véghez vitt, megszakította az Ádám valamennyi fiát megkötöző eredeti bűn láncát. Máriában pedig, már Jézus születése és az üdvösségmű történelmi beteljesedése előtt, létrehozta az üdvösséget. 

A keresztény embernek ezért nincs más feladata, mint hogy életét a Szeplőtelen Szűzéhez alakítsa, utánozza őt a kegyelem befogadásában, az Isten iránti állandó nyitottságban és készségben. S mint Máriában a kegyelem teljessége az Isten és emberek iránti szeretetben virágzott ki, a kegyelem által ugyanígy kell növekednie minden hívőben az Isten és az emberek iránti szeretetnek a Magasságbeli dicsőségére, az Egyház javára és a lelkek üdvére. 

Istenünk, te méltó hajlékot készítettél Fiadnak a Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásában, amikor őt Fiad halálának érdeméért eleve megóvtad minden bűntől. Szűz Mária közbenjárására engedd, hogy mi is tiszta lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen. 

December 8. Szűz Mária Szeplőtelen fogantatásának főünnepe

December 8. péntek: 

Szűz Mária Szeplőtelen fogantatásának kötelező főünnepe!

 Szentmisék: 

a plébánia templomban de. 10 órától 

és

a Ferences templomban du. 5 órától lesznek  

§§§

Himnusz az Esztelneki madonnához

1.Esztelneki szép Madonna, 

Szeplőtelen Szűz Mária. 

Mennyországnak Királynéja, 

Istennek fényes Csillaga. 

2.Ó, Madonna kérve kérünk, 

Esedezzél miérettünk. 

Járjál közben Szent Fiadnál, 

A mi édes Megváltónknál. 

3.Oltalmadat áraszd reánk, 

Erre kérünk Édesanyánk. 

Téged áldunk és dicsérünk, 

Hogy örökké veled éljünk. 

4.Ha majd közeleg halálunk, 

Édesanyánk légy oltalmunk. 

Maradj velünk, ó Szűzvirág, 

Téged dicsérjen a világ! 

Jánó Andrea verse

Esztelneki Ferences Plébánia Hirdetése:

Advent első vasárnapja 2023. december 3.

Az adventi szentidőben a rorátés szentmisék reggel ½ 7-től kezdődnek, kivéve a vasárnapokat, amikor a megszokott időben mutatjuk be azokat. Szerdán a plébánia templomban végzünk rorátés szentmisét, a többi napokon a ferences templomba lesznek. Ez alól kivételt a csütörtöki nap jelent, amikor délután 5 órától végzünk szentmisét a Ferences templomba és utána csendes szentségimádást tartunk. Biztatjuk az iskolásokat, a fiatalokat, időseket, férfiakat és nőket egyaránt, hogy kapcsolódjanak be a korai szentmisékbe, szentségimádásba, hogy ezáltal is tartalmasabb legyen a karácsonyi ünnepekre való lelki készületünk.

December 16-án, szombati napon adventi lelki-napot szeretnénk tartani a felnőttek számára. Ez azt jelentené, hogy délelőtt 10 órától délután 5 óráig tartanának a programok egy szerény ebéddel összekötve. Az ebéd miatt jelentkezni kellene. Feliratkozni a sekrestyében vagy a kolostorban lehet, a nevet megadva.
Arra gondoltunk, ha idegenből jövők igénybe vesznek bennünket, akkor hátha lenne igény rá a plébánia híveinek köréből is. Épen ma reggel fejeződött be egy ilyen jellegű adventi készülődés, mely csütörtök estével kezdődött, a résztvevő házaspárok pedig Magyarországról, Gödöllőről és Kézdiszentlélekről jöttek.

A sekrestyékben, illetve a kolostorban megvásárolható a falinaptár és van forgatható is.  
December 10-én gyűjtés az örmény menekültek számára...  

Adventi ifjúsági lelkinap Kézdiszentkereszten, a szomszédban

Háromszéki, adventi, kerületi ifjúsági lelkinapra kerül sor Kézdiszentkereszten a kultúrotthonba, december 16-án, szombaton 10 és 15 óra között. 

A szervezők, Tódor Attila plébános és Ilyés Lehel segédlelkész, nagy szeretettel hívják és várják a Háromszéki plébániák fiataljait. 

Jelentkezni a helyi plébánián kell a nevet és életkort megadva december 12, kedd estig. 

Az Esztelneki plébánia fiataljai ezt megtehetik a frszilveszter@gmail.com -ra írva, illetve a https://www.facebook.com/szilveszter.kakucs -ra üzenetet küldve. 

Bátorítjuk fiataljainkat a lelkinapon való részvételre, mert meggyőződésünk szerint nagyon sok lelkihaszonnal jár az ő számukra a karácsonyi szent ünnepekre való készületükben! S az sem elhanyagolandó, hogy nem is kell messze utazniuk emiatt. 

fr. Szilveszter ofm

plébános  

„Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!” - Advent első vasárnapja

 „Amit nektek mondok, mindenkinek mondom: Virrasszatok!” (Mk 13, 33-37) Ezzel a mondattal fejeződött be a mai, advent első vasárnapi, evangéliumi szakasz. Rendkívüli időszak veszi ma kezdetét, amelynek főjellemzője a várakozás, a virrasztás! Türelmetlen korunk ezt aligha tudja értékelni, s még kevésbé megérteni. Mi mindent azonnal akarunk! Csak a romlatlan, a tiszta lelkű gyermek tudja igazán átérezni a boldog várakozás örömét.
Igen, a hívő ember Krisztus második eljövetelét várja, illetve a vele való találkozást, amikor számot kell adnia földi életéről. Erre vonatkozik a mai evangéliumi szakasz figyelmeztetése, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Ezért kell ébernek lennünk és komolyan vennünk a felszólítást: „vigyázzatok és virrasszatok!”
A mai nappal kezdődő adventi időszak egyik lényeges vonása a virrasztás és várakozás. Virrasztás az éjszakában, emberi tévelygéseink, bűneink sötétjében és várakozás az Úrral való találkozásra.
A nemrég elhunyt Jókai Anna írónővel valljuk, hogy „a virrasztás nem krónikus álmatlanság, izzadt forgolódás a gyűrt párnák között. Nem átmulatott éjszakák duhaj mámora, talp-alá húzott zeneszóval. Nem vadász les a zörgő avarban, csőre töltött puskára támaszkodva. Nem a fájdalom agressziója a gyötört szervezet ellen, és nem monoton-ajak ima, zsibbadó aggyal és fásult szívvel, de nem is vetélkedő: ki bírja tovább?
A virrasztás önként vállalt szolgálat, megfeszített összpontosítás, fegyelem az indulatokban, figyelem a környezetre és a bel-valóra, fogadása a jóval-érkezőnek, a settenkedő ártalmasok leleplezése, védelem és elhárítás, szolidaritás a szenvedővel, emlékezés a világteremtés hajnalára, rendíthetetlen várakozás Isten verőfényes delére.”
Virrasztani sokféleképpen lehet: fizikailag és lelkileg. De amíg az első kínlódás és fizikai igénybevétel, addig a másik lehet értelmes és örömteli. Virrasztani lehet gyötrelmesen, szenvedve a félelemtől, a testi-lelki fájdalomtól, vagy akár a krónikus álmatlanságtól. De lehet felelősségtudattal, másokért és mások helyett őrséget állva: éjszaka az álmukat vigyázva, nappal viszont talán éppen felszínes és meggondolás nélküli ténykedéseiket. És lehet reménységgel, remélni a lét értelmességébe és az abban megnyilvánuló szeretetbe vetett hittel és bizalommal várva a virradó hajnalt, a sötétség elmúlását, a bűn rabigájából való szabadulást…
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. Mi lehetne más egy katolikus hívő számára a virrasztás, mint az Üdvözítő figyelmeztetésének állandó észrevétele: „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura…”(Mk 13,33-37). „Virrasszatok, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát…”(Mt 25,13).
Késznek kell lennünk minden pillanatban, hogyha az Úr az ajtón zörget. Ebben az értelemben a virrasztás az idők jeleinek figyelmes szemlélését is jelenti. Jelenti azt, hogy nem merülünk el a mindennapok ügyes-bajos dolgaiban, hanem ezeken túltekintve próbáljuk életünk eseményeit elhelyezni Isten tervének nagy összefüggésében. Ezért a keresztény Krisztusba vetett hitéhez, Krisztus tanításához viszonyítja az őt körülvevő dolgokat. Ez a fáradozás nem pusztán egyéni igyekezet, hanem az egyház egészének küldetéséhez tartozik.
A keresztény ember virrasztása tehát az idők jeleinek keresésére, a dolgok, helyzetek, magatartások jellegének felismerésére irányul. Az idők jeleinek felismeréséhez a hívő ember megkapja a Szentlélek ajándékát. Ám mindez személyes odafigyelést és erőfeszítést kíván, olyan megfontolt életet, amely ellenkezik a mérlegelés nélküli sodródással, a minden mindegy hamis elvével. Ez pedig éppolyan nehéz, mint álmos ember számára a virrasztás.
Hétköznapi feladataink teljesítése közben is mindig keressük a helyes, erkölcsös, az Isten akarata szerinti cselekvés útját. Így ez a virrasztás azt is jelentheti, hogy reggelenként az ember áttekinti napját, Isten előtt megfontolja, hogy mi lehet számára kísértés a rosszra, vagy alkalom a jó cselekedetre, esténként pedig lelkiismeret-vizsgálatban megkérdezi magától, sikerült-e a jó tetteket megvalósítania, a rossznak ellenállnia.
Bűnünk belátását bánatnak, az erkölcsi sikereken érzett örömet pedig Isten iránti hálaadásnak kell követnie. A megkeresztelt és megbérmált ember ebben az isteni erőtérben kell, hogy éljen. A Szentlélek pedig Krisztus ígérete szerint eszünkbe juttat mindent, amit Krisztustól hallottunk. Természetesen nem az emlékezőtehetségünket növeli meg csodálatosan, hanem arra segít, hogy az adott helyzetben ismerjük fel, hogy mi Isten akarata, mi a dolgok igazi értéke.
Az ember értelmes lény, tudja, hogy véges és éppen ezért értelmet akar adni életének. És ez az értelem nem más, mint a Teremtő Isten akaratának elfogadása. Tudjuk a kinyilatkoztatásból, honnan jövünk és hová megyünk. Ezért életünket, sorsunkat, munkánkat, örömünket és bánatunkat az isteni Gondviselésre bízzuk.
Ebben az értelemben a virrasztás a jelenben élést, a csináld, amit csinálsz, életformáját jelenti. Amíg fiatal az ember, mindig egy nagy „majd”-ban él, de amikor az emberélet útjának felén túl van, akkor hajlandóságot érez arra, hogy a múltat idealizálja, szépítse. Viszont a keresztény realitás az, hogy nem nosztalgiázik a múltról és nem álmodozik a jövőről, hanem a jelenben él.
A jelenben úgy él, hogy a napi kihívásoknak próbál megfelelni. Jézus Krisztusnak van egy nagyon egyszerű, mégis hatalmas mondata, amikor az isteni gondviselésről szól a Hegyi Beszédben: „Ti keressétek először Isten országát, s az ő igazságát, a többit mind megkapjátok. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. Elég a mának a maga baja” (Mt 6,33-34).
Az öntudatos keresztény nem dugja strucc módjára homokba a fejét a meglévő problémák elől, de meggyőződéssel vallja: a holnap majd gondoskodik magáról, a jelenben kell élnünk, mégpedig az Isten országáért.
Vajon tudatosult-e már bennünk az, hogy közöttünk van az Isten országa? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket. Közöttünk van az igazságosságnak, a békének, az örömnek az országa. De vajon mit tapasztalunk belőle? Egy olyan világban, amelyben a széthúzás jobban érzékelhető, mint az, hogy emberek egymásra találnának, hol van az Isten országa? Ahol minden mintha szétesőben lenne, hol tapasztalható az egység, a rendezettség, a béke? Egy olyan világban, ahol vannak emberek, akik másokon akarnak uralkodni, másokat akarnak kihasználni, becsapni, megtéveszteni, hol van a messiási ország látomásának képe, ahol együtt lakik a farkas a báránnyal, párduc a gödölyével?
„Vigyázzatok és virrasszatok!”- mondja az Úr. De vajon érzékenyek vagyunk-e a jelekre? Észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait, ami az őszintén megélt Krisztus-követésben bontakozhat ki. A nagy filozófus, Erich Fromm arra figyelmeztet, hogy: „A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit, vagy amit szeretünk. Ahol ez a cselekvő törődés hiányzik, ott nincs szeretet”!
Igen, elsősorban megélt kereszténységre van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és gerinces, tiszta tekintetű, szívű, lelkű emberekre van szüksége a mi világunknak.
Az adventi hajnalok várakozásában, virrasztásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban: szavainkban és tetteinkben egyaránt. Igaz, sokszor csődöt mondtunk, ezért van okunk a bűnbánatra. De van lehetőségünk arra is, hogy mindig újrakezdjünk. Itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja! „Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben. Inkább öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust…” olvassuk Pál apostolnak, a rómaiakhoz irt leveléből (13, 12-14).
Mi, akik egész életünkben a teljességre várunk, nem hagyhatjuk, hogy zavaros maradjon bennünk és körülöttünk a világ. Tiszta értékrendet kell kialakítani magunkban. Az értékrend elveket jelent. Kell, hogy tiszta, világos elveink legyenek. A "minden mindegy, csak nekem jó legyen" elv az értékrendben valahol nagyon alacsonyan áll. Tovább kell látnunk önmagunk korlátain és érdekein: felelősek vagyunk önmagunkért, de ugyanakkor másokért is.
Hogy valóban találkozhassunk az Úrral, meg kell szüntetnünk mindazt, ami akadályt gördíthet a nagy találkozás útjába. Nem keveredhet össze bennünk az igen és a nem. Nem vegyülhet össze az igaz és a hamis, nem hangoztathatunk szépen szóló szólamokat, ha összekeveredik bennünk a hazugság az igazsággal.
Tisztulnunk kell. Évről évre tisztábbá kell válnunk és a krisztusi életben érettebbeknek kell lennünk. Amikor most újra figyelmeztet bennünket az adventi időszak, a várakozás ideje, legyen nyitott a szívünk, és legyünk készek arra, hogy rendet teremtsünk az életünkben. Mert tiszta értékrendhez való ragaszkodás nélkül Istenre váró ember nem élhet – sem egymagában, sem családjában, sem országában, sehol a világon.

***

Adventi imádság:
Urunk, Jézus Krisztus, várjuk eljöveteled, várjuk a békét, mert annyi békétlenség van kívül a világban és bent a szívünkben! Várjuk eljöveteled, mert ebben a hazug világban egyre inkább az igazságra éhezünk. Annyi igazságtalanság sújtja a népeket és az embereket.
Várjuk eljöveteled, mert szomjazzuk a szabadságot, és mindnyájan a bajok és bűnök bilincseiben kínlódunk. Add vissza reménységünket, amit elvesztettünk! Add meg újra a szeretetet azoknak, akik idegenkedve viselkednek egymással szemben!
Nyisd meg szívünket, hogy felragyogó örömödet megtapasztalhassuk életünkben! Kérünk, hallgass meg minket! Ámen.

(Jürgen Moltmann nyomán)

„Krisztusnak nincs más teste, mint a te tested” – Krisztus Király vasárnapja

Szentírási rész: Mt 25,31-46

Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztust, mint a világmindenség királyát ünnepeljük. Az Atya egyszülött Fiát, aki Szűz Máriától született. Születése hírüladásától fogva messiási értelemben vett „királynak” nevezzük, aki Dávid trónjának örököse lesz, a próféták ígéretei szerint, s királyságának nem lesz vége, mondja az angyal (Lk 1,32–33).
Krisztus Urunk király volta harmincéves koráig rejtve maradt, amíg Názáretben élte mindennapi életét. Azután nyilvános működése idején Jézus megnyitotta az új Országot, amely „nem e világból való” (Jn 18,36), és végül beteljesítette azt, halálával és föltámadásával. Feltámadása után apostolainak megjelenve ezt mondta: „Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön” (Mt 28,18): ez a hatalom a szeretetből fakad, amelyet Isten a maga teljességében mutatott meg nekünk Fia kereszt-áldozatában.

Az első keresztények ezzel a tömör, de igen sokat mondó formulával vallották meg hitüket: „Jézus Krisztus az Úr”. Az a meggyőződés jut itt kifejezésre, hogy a keresztre feszített Názáreti Jézust Isten felmagasztalta, és a világmindenség Urává tette, "(ezért) Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban" (Fil 2,10). Az ősegyház ugyanakkor azt is hittel vallotta, hogy Krisztus uralma a történelem végén mindenki előtt nyilvánvalóvá válik majd, és azoknak is el kell ismerniük, akik most elutasítják.
Viszont ahhoz, hogy a végső számadáskor a Király, vagyis Krisztus szavai kedvezőek lehessenek a mi számunkra: „Jöjjetek, Atyám áldottai…” Fontos tisztáznunk, hogy Krisztus Király uralmának ebben az időszakában, amelyben mi élünk, hogyan nyilvánul meg a hatalma? Alattvalói, vagyis mi, hogyan tehetünk tanúbizonyságot arról, hogy elfogadjuk uralmát, alávetjük magunkat tekintélyének? Ma, Szent Máté evangéliuma ezekre a kérdésekre válaszol.

Krisztus királysága hogyan van jelen a világban? Szt. Máté elbeszélésében olyan cselekedetek jellemzik Krisztus uralmának jelenlétét a világban, amelyek legkevésbé sem tartoznak az evilági hatalom, uralom megnyilvánulásához.
A történelem arról tanúskodik, hogy a hatalom uralkodni akar, saját akaratát érvényesíti mások fölött, ennek érdekében minél látványosabban szeretné bizonyítani erejét. Ezzel szemben Krisztus országa, amelynek eljöveteléért imádkozunk a Miatyánkban, Krisztus uralma a szeretetben nyilvánul meg. Ez azonban most nem passzív elfogadást jelent, hanem aktív cselekedeteket, amelyek arra alkalmasak, hogy a szeretetet kinyilvánítsák. Bár ebbe a keretbe mindenki beletartozik, mégis a krisztusi szeretetnek van jellemző megnyilvánulási területe.
Megkülönböztetett figyelmet szentel mindazoknak, akik valamilyen testi, vagy lelki szükségben szenvednek. Ehhez tartoznak azok, akik nélkülözések között élnek, tehát nincs megfelelő táplálékuk, amely éhségüket csillapítaná, nincs megfelelő ruhájuk, amelybe öltözhetnének. A szükségben szenvedők másik csoportjához a betegek tartoznak. Betegséggel sokféle módon találkozunk az életben. Jézus most azokra gondol, akiknek életéhez tartós módon kapcsolódik a betegség. Ide tartoznak elsősorban az idősek, és természetesen mindazok, akiknél valamilyen oknál fogva az egészség tartósan megfogyatkozott. Különösen elgondolkodtatók azok a szavak, amelyekkel Jézus a bebörtönzöttekre utal. „Börtönben voltam és fölkerestetek”. Elsősorban az igazságtalanul bebörtönzöttekre gondolhatunk. Sajnos minden korban, nagy számban voltak ilyenek, de gondolnunk kell minden elítéltre.
Jézus szavai bátorítást nyújtanak nekik. Ilyen körülmények között is számíthatnak segítségére. Abban az időben, amikor a keresztényeket üldözték ez már folyt akkor is, amikor az evangélium keletkezett, az utolsó ítélettel kapcsolatos szavak bátorítást nyújtottak az üldözött keresztényeknek, akik az Eukarisztiából erőt meríthettek ahhoz, hogy a gyűlöletet szeretettel, az erőszakot megbocsátással győzzék le. Az Úr Jézus különösen jelen van életükben, amikor hitükért megpróbáltatást szenvednek, éheznek, bebörtönözik őket, és azok, akik ilyen körülmények között segítik őket, Isten áldásában részesülnek. „Jöjjetek Atyám áldottai!”

Az evangéliumi szakasz központjában az utolsó ítélet áll. Jézus szavai kifejezetten azt hirdetik, hogy neki királyi hatalma van, amely most abban nyilvánul meg, hogy ítéletet mond az egész emberiség fölött, szétválasztja a jókat a rosszaktól. A jókat a világ kezdetétől nekik készített országba fogadja, a rosszakat pedig örökre kizárja abból. „Jézus, akit királyként gúnyoltak ki a kereszten, királyként fogja megítélni a világot.” (Jakubinyi)
Jézus királyi ítélő hatalma magába foglalja az igazságos bírói ítéletet. Ez nemcsak a külső cselekedetekre irányul, hanem teljesen nyilvánvalóak előtte a szív titkai is. Minden ember belső élete, belső lelki fejlődése, sikerei, kudarcai, jó és rossz szándékai, ezek küzdelmei nyitott könyvként állnak előtte.

Az ítéletben itt a felebaráti szeretet cselekedetei vannak különösen kihangsúlyozva. Ebből szabad azt a következtetést levonni, hogy a világ igazi fejlődése nem csak a jólét növekedésében, nem az egyre nagyobb eredményeket felmutató tudományban mérhető le, hanem abban, hogy mennyire áll az emberi szívek középpontjában a felebaráti szeretet. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy milyen mértékben állítjuk a pénzt és a tudományt a felebaráti szeretet szolgálatába. Milyen jó lenne, ha legalább annyi pénzt és munkát fordítanának a világ nagyjai a szegénység felszámolására, az emberi élet védelmére, mint a fegyverek, a pusztító eszközök fejlesztésére és gyártására. Per pillanat tanúi lehetünk mind ennek.

A megmérettetés alapja tehát a másik ember iránti viselkedésmód, a szeretet. „Éhes voltam, és ennem adtatok, mezítelen, és felruháztatok, börtönben sínylődtem, és meglátogattatok"... Látszólag egyik területnek sincs semmi köze a valláshoz. És mégis. A nyomor, a betegség, a tudatlanság, a bűn mind a halál erőinek sokarcú megnyilvánulása. Gyermekkorunk meséinek hétfejű sárkánya, mellyel harcba száll az ártatlan, és győz.
Krisztus feltámadása a halál erői fölött aratott győzelem, amely bennünket, hívőket is arra indít, hogy tegyük a jót. Ezért nem maradhat meg a keresztény vallásosság a templom falai között. Ott kell tanúságot tennie, ahol a bűn és a halál hatalma érezteti hatását. Ez pedig mindenütt jelen van, a családban éppúgy, mint a közéletben.
Az éhínség, a nyomor, a kirekesztés, a gyűlölködés felszámolását a legújabb kori demokráciák is a zászlajukra tűzik. Mindez örvendetes, bár az ember sokszor úgy érzi, hogy valami nagyon megakasztotta a gépezetet. Ezért kellene nagyon is megfontolni a világi hatalom birtokosainak Szent II. János Pál pápának az olasz parlamentben tett történelmi látogatásakor mondott szavait: "Egy erkölcsi alapok nélküli demokrácia nem más, mint a totális diktatúra alattomos megnyilvánulása."

Bár a példabeszéd szerint az ítélet középpontjában a felebaráti szeretet van, azonban burkoltan itt is hozzátartozik a hit. A felebaráti szeretet gyakorlása Jézus jelenlétéhez kapcsolódik, aki különlegesen közösséget vállalt azokkal, akik bármilyen lelki vagy testi szükséget szenvednek. A felebaráti szeretetnek ez a Krisztushoz kapcsoltsága sajátos hívő jelleget ad gyakorlásának. Most a szeretet gyakorlása teszi hitelessé a hitet. Az Isten szeretete sem hiányzik ebből a szemléletből, amely közvetlenül a felebaráti szeretetre irányul. Ezt akkor fedezzük fel, ha arra gondolunk, ki az, aki azonosítja magát minden nélkülözővel. Ez Jézus, az Isten Fia. A felebaráti szeretet gyakorlásában így mindig benne van Isten szeretete is. Az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlásában a hívő felfedezheti Krisztus jelenlétét, akinek uralma így jelentkezik hívei szívében.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai evangéliumi részlet nem hagy kétséget afelől, hogy Krisztus király nemcsak hitvalló magasztalást, szép szavakat kíván tőlünk, hanem azt is elvárja, hogy minden embertársunkban, de főleg a rászorulókban, őt szolgáljuk. Mert „Krisztusnak nincs más teste, mint a te tested - írta egy helyen Avilai nagy Szent Teréz -, nincsenek kezei, csak a te kezeid, lábaid az ő lábai. Krisztus szeretete a te szemeiden keresztül tekint a világra”.

Hódolatunk, tiszteletünk, Krisztus iránta érzet szeretetünk, csak akkor válik hitelessé, ha nem csupán dicsőítő szavainkkal valljuk őt életünk Urának, hanem életvitelünkkel is, amelyben azt tesszük alapelvnek, amely Jézus életének alapelve volt: a szeretetet és az ebből fakadó irgalmasságot. Krisztus Királyt nem szavakkal, hanem életpéldánkkal kell hirdetnünk és azzal, hogy készek vagyunk szenvedni, sőt akár életünket is áldozni másokért. Ne feledjük, Krisztus annyiban él, amennyiben bennünk él: testünkben, karunkban, lábunkban és cselekedeteinkben.
Ezért hangsúlyozta XVI. Benedek pápa, hogy a keresztények feladata „az emberi történelem tökéletesedésén” való fáradozás, el kell vinniük Krisztus „hatalmát”, amely a szeretetből fakad, az emberi élet minden területére, hiszen Ő „történelmünk és kultúránk fókuszpontja, az emberi nem középpontja, és minden szív boldogsága”.
Szűz Mária, az Esztelneki Madonna, akit Isten különleges módon kapcsolt Fia királyi mivoltához, eszközölje ki számunkra, hogy befogadjuk Őt, mint életünk Urát, hogy hűségesen együttműködjünk uralma megvalósulásában, Országa eljövetelében, amely a szeretet, az igazságosság és a béke birodalma. 

Templomi díszítés a szentségimádási napra

 

A legnagyobb rossz a jóakaró és jótékony szeretet hiánya - Évközi 33 vasárnap - Szent Erzsébet

Szentírási részek: Péld 31,10-13 – Mt 25,14-30

A mai evangélium azt tanítja, hogy az életben kapott talentumokat kamatoztatni kell. Vannak természetese talentumaink: testi-lelki képességeink, anyagi javaink, pozíciónkból adódó élethelyzeteink stb. Vajon gyümölcsöztettük-e ezeket? Kaptunk Istentől kegyelmi adományokat is, amelyek: a hit, a remény és a szeretet. Vajon megbecsültük-e ezeket?

+++

Ma templomunkban és az egyházmegyében Árpádházi Szent Erzsébet ünnepe kapcsán megrendezésre kerül a szokásos évi Karitászgyűjtés, amint már a múlt vasárnap hirdettük. Az idén, a fogyatékkal élő gyerekek megsegítésére fordítja majd a begyűlt összeget, a Karitász központ.

A Karitász világszervezetének védőszentje Árpádházi Szent Erzsébet, akinek épen ma van az ünnepe. Ezért ma elmélkedésünk középpontjába az ő személyiségét és a 800 év távlatából is vonzó életpéldáját állítjuk, hiszen ő az a „derék asszony”, az első olvasmány szavaival élve, aki a kapott talentumokat, amikről a mai evangéliumi szakaszban olvastunk, nem elásta, de nem is csak a maga és családja, hanem rászoruló embertársainak a javára kamatoztatta.

Szent Erzsébet rövid élete itt a földön a szeretet kiteljesedésének gyönyörű története. Huszonnégy esztendő elég volt számára, hogy a legmaradandóbbat alkossa, amit csak ember alkothat: a szeretet soha el nem múló műveit. Valójában saját maga vált tökéletes műalkotássá, mert kezdettől fogva végig hagyta magát Istentől alakítani, formálni, vezetni.

Erzsébet legfőbb talentumai közé a szolgáló, a cselekvő szeretet tartozott, amely az ő Istenbe vetett igaz hitéből, biztos reményéből és tökéletes szeretetéből forrásozott.  

Szent Erzsébetről elmondhatjuk, hogy Isten szeretetében élt, s az evilági dolgokat, saját képeségeit, anyagi javait, úgy használta, hogy általuk Istennél örök kincseket gyűjtött. Pedig ahogy körülöttünk, úgy körülötte is kavargott a múlandóság, a családi viszályok, az ármánykodók, a hálátlanok, a földi boldogság, a királyi származás, a szülőföld, a vagyon, a hatalom – mind jött és ment, Erzsébet pedig imádkozott és derűs maradt a hétköznapok, a megpróbáltatások közepette is. Azon munkálkodott, hogy mindig Isten jelenlétében éljen, és hogy „vidámmá tegye az embereket”.

Az ő élő istenszeretetének sugárzása szelídítette meg rosszakaróit és ragyogta be férjéhez fűződő szerelmét, családját, szegényeit, egész önkéntes életáldozatát.

Erzsébetnek Isten iránti mély szeretete a felebarát iránti szeretetben öltött testet, a betegek, az elesettek, a rászorulók felkarolásában vált gyümölcsözővé, akikben Krisztus arcát fedezte fel.

Szent Erzsébet megértette és nekünk is meg kell értenünk: az Egyháznak nem csak az a küldetése, hogy megvigye az embereknek Krisztus üzenetét és kegyelmét, hanem az is, hogy áthassa és tökéletesítse az evilági dolgok rendjét az evangélium szellemével, melynek lényege: „Szeresd Uradat, Istenedet… szeresd felebarátodat…” (Lk 10,27).

Ez a szeretet tevékeny, akit ez vezérel, az nem marad közömbös a mellette élő gondjai iránt. Akit ez a szeretet tölt el, az hozzájárul a nála hátrányosabb élethelyzetű emberek gondjainak enyhítéséhez.

A szeretet hősies fokon való gyakorlása miatt tüntették ki Kalkuttai, Szent Teréz anyát 1979-ben a Béke-Nobel díjjal. És ő mondta egy alkalommal: „a legborzasztóbb betegség ma nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem inkább, azaz érzés, hogy valaki nem kívánatos, senki nem törődik vele, mindenki elhagyja. A legnagyobb rossz a jóakaró és jótékony szeretet hiánya, a szörnyű közönyösség az útszélen tengődő felebarát iránt, akit gyötör a kizsákmányolás, a korrupció, a szegénység és a betegség”.

Erzsébet, Teréz anyához hasonlóan, minden szükségben lévőben, szeretetre váró emberben Jézus kopogtatására figyelt és magáévá tette a Jelenések könyvének mondását: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek…” (3,20).

A jó cselekedetek gyakorlásánál fontos szem előtt tartanunk Szt. Pál apostol figyelmeztetését: „Osszam el, bár egész vagyonom a szegényeknek, s vessem oda testemet, hogy elégjek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” (1 Kor 13).

Vagyis a jó gyakorlása, cselekedete nem egyenlő magával a szeretettel. Sőt a szeretet cselekedetei önzést, hiúságot és gőgöt is álcázhatnak. Ezért mondja Pál apostol: vigyázatok, mert maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. És hogy ez így van, Jézus megkísértéséből tudjuk. Micsoda jótékonyságra biztatta a sátán az Urat a pusztai böjtölés alkalmával, amikor a köveknek kenyérré való változtatására akarta rábírni, hány és hány éhező embert lakathatott volna jól. S mégsem tette, mert cserében a sátánnak kellett volna engedelmeskednie.

Szent Erzsébet már a középkorban felismerte ezt a veszélyt, amikor a társadalmi ranglétra amúgy is fölényt biztosított neki, és ehhez hozzájárult még az adakozás lehetősége. Ő mégis el tudott rejtőzni a szolgáló szeretet alázatába. És ebben példakép a mi számunkra.

Szent Erzsébet csillaga nyolc évszázad távlatából ezt az eszményt sugározza felénk. Vagyis meg kell tanulnunk úgy gyakorolni a szeretet cselekedeteit, hogy általuk magunkat érezzük lelkileg gazdagabbaknak, nyerteseknek.

Szent Erzsébet vallásossága sohasem lett önmagába forduló élménykeresés, abból a szolgálat lelkülete fakadt. Példája arra tanít minket, XXI. századi keresztényeket is, hogy megszabaduljunk a fogyasztói társadalom kényszereitől, élet- és családellenességétől, önzésétől az egymás iránti közönytől, az elhidegüléstől, rosszindulatú áskálódásoktól, intrikák szervezésétől. Ezek helyett nagylelkű összefogásra és szeretetre bátorít minket.

Mert amikor korunk válságát vizsgáljuk, a bennünket is érintő nehézségeket, problémákat elemezzük, akkor látjuk, hogy az nem egyszerűen anyagi, pénzügyi, még akkor sem, ha az árak növekszenek és a fizetések egy helybe állnak, de nem is környezeti, még akkor sem, ha a látszat arra utal, hanem elsősorban magának az embernek a válsága, az ember hitének, vallásának, sőt emberségének a válsága.

Világszerte és népünk körében is fogyatkoznak a mély emberi, érdek nélküli barátságok, kapcsolatok, egyre többen félnek házasságot kötni, gyermeket világra hozni és nevelni, mert az egoizmus, az önzés és irigység következtében megfogyatkozott az erősítő példa, a pozitív tapasztalat.

Fiataljaink, gyerekeink elmaradoznak a vasárnapi szentmiséről, hittanórákról, felhagynak a vallásgyakorlattal, a hit szerinti élettel, mert a felnőttek életéből nem tapasztalják, hogy az Istenbe vetett hit jobbá, szebbé, igazmondóvá, megértőbbé, a mindennapi életben segítőkészebbé, a házasságban hűségesebbé teszi az ő életüket. Igazából nem látnak, nem tapasztalnak különbséget egy hívő és nem hívő, egy templomba járó és nem járó ember élete között… Ezért igen sokan áldozatul esnek a reklámok, a valótlanság káprázatának, miközben „való világnak” hiszik és mondják azt, ami elárasztja őket.

Szükségünk van arra az egyszerűségre, és realitásra, amely Szent Erzsébetet a világhoz, az emberekhez és Istenhez kötötte.

A kereszténység úgy indult útjára, hogy Jézus Krisztusban felfedezték a teljes Igazságot. Valahányszor megújult Egyházunk a történelem során, az mindig olyan embereken keresztül történt, mint Toursi Szent Márton, Szent Ferenc, Szent Erzsébet, Kalkuttai Szent Teréz anya, akik újra indultak Krisztustól, akik nemcsak hirdették, hanem élték is Krisztus tanítását.

A mai világ-válság megoldásának útja: visszatalálni Istenhez azon az evangéliumi módon, ahogy Árpád-házi Szent Erzsébet és a többi szent tette, vagyis az Istent és embert szolgáló szeretet által.

Éppen ezért minden munkánk és pihenésünk, örömünk és bánatunk, egészség és betegség között keressük Istent, hogy egymásra is rátaláljunk és önmagunkkal is megbékéljünk. Így mi is megtapasztaljuk, hogy a szeretet nem tud meglenni jótettek nélkül. Ugyanis a keresztény hit és az emberek közti szeretetkötelékek találkozása egyfajta szent körforgást eredményez, melyben a hit erősíti a másik iránti szeretetet, az embertárs iránti szeretet pedig növeli a hitünket.

Engedjünk hát az isteni szeretet vonzásának, győzzük le kényelmességünket, hogy Szent Erzsébet példájára mi is a szeretet hősei lehessünk. Szeressünk ingyenesen, ott, és ahol nincs szeretet. Ne feledjük, hogy azok szorulnak rá leginkább a szeretetünkre, akiket a legnehezebb szeretni.

Ne rejtsük el az igazi talentumainkat: a képességünket, hogy tudunk szeretni.

Ne feledjük, a mai példabeszédben a hangsúly nem az öt vagy a két talentum megduplázásán van, mert Istent soha nem hatja meg a mennyiség, hanem az odaadás mértékén, az őszinte, az alakoskodás, a kétszínűség nélküli tiszta szív elkötelezettségén van. Ezért ne féljünk gyökeresen megváltoztatni az életünket, hiszen a másoknak való önátadásban valósítjuk meg életünket a maga teljességében.

Ha ebben a szellemben törekszünk megélni mindennapjainkat, akkor életünk végén, a nagy találkozón ezt fogjuk hallani: „Jól van, te derék és hűséges szolga, menj be Urad örömébe!” (Ev)

A HÉT SZENTJE – TISZTELETREMÉLTÓ KASZAP ISTVÁN

Amelyik pillanatban nem akarsz jobb lenni, megszűntél jó lenni! - Évközi 32 vasárnap

 Szentírási rész: Mt 25, 1-13

Az okos és balga szüzekről szóló példabeszéd, Szt. Máté evangéliumában az utolsó ítéletről szóló tanítás előtt található és a lényege az, hogy földi életünk végén, halálunk után, lesz Isten előtti elszámolás, megmérettetés és ítélet. Erre pedig föl kell készülnünk.
Az apostolok korában még élénk volt a hiedelem, hogy a Vőlegény, azaz Jézus hamarosan újra eljön. Pedig a Szentírásból világos volt akkor is, hogy Jézus a világvégéről, illetve második eljöveteléről semmi időbeli meghatározást nem adott. Többször kihangsúlyozta: „Nem tudjátok, mely napon jön el Uratok… Az Ember Fia abban az órában jön, amikor nem is gondoljátok” (Mt 24,42). Jézus éppen erre hivatkozva szólít fel ismételten a mai evangéliumi szakaszban: „Virrasszatok tehát, mert nem ismeritek sem a napot, sem az órát!”

A példabeszéd központi szereplője a vőlegény, aki különös módon viselkedik: éjfélkor érkezik, nincs lármás kísérete, és ahelyett, hogy örülne a reá várakozóknak, keménynek, kérlelhetetlennek mutatkozik. Ez a vőlegény Krisztust jelképezi. A menyasszony és a tíz szűz az egyházat, vagyis bennünket szimbolizál. A Biblia gyakorta használja a vőlegény-menyasszony képet Isten és az ember kapcsolatának jelölésére: Isten olyan meleg és bensőséges kapcsolatot akar valamennyi teremtményével, mint a vőlegény és a menyasszony titokzatos személyes kapcsolata. A menyegzős lakoma képe az örök boldogság hangulatát idézi. Az égő lámpások a virrasztás, a felkészültség állapotának jelzői. Az a tény, hogy a vőlegény váratlanul érkezik, arra utal, hogy a Krisztussal való találkozásunk, azaz halálunk pillanata bizonytalan.
A jelképek összefüggése alapján a példabeszéd mondanivalóját így fogalmazhatjuk meg: az ember földi léte meghívás a menyegzős lakomára, felkészülés az örök életre; és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen ez az előkészület. Akik a balga szüzek táborába sodródnak, elhanyagolják vallásukat, nem törődnek Istennel, és nem törődnek azzal, hogy elalszik hitük pislákoló lángja. Félő, hogy ha a halál ilyen állapotban találja őket, Isten örök igent mond lelkük sötétségére, amelyet szabadon választottak maguknak.
Jézus arra figyelmezteti hallgatóit, hogy az okos szüzek, a virrasztó, az Istent kereső és a megtérést naponta gyakorló emberek példáját kövessék. Nem parancsol, hanem féltő szeretettel kéri tőlük, tőlünk, hogy Isten útmutatását követve készüljünk a halálban megnyíló örök életre.
A példabeszéd természetesen nekünk is szól, mert valamennyiünknek virrasztania kell. A virrasztásról, éberségről gyakran szó esik Jézus tanításában. Szerinte az egész emberi élet készület, felkészülés az Istennel való, halál utáni nagy találkozásra.
Nem fontos az, hogy ez az éberség mindenkinél tudatosan konkrét formát öltsön. Elég életünknek azokra a jellemző sajátosságaira gondolni, amelyek az erkölcsi értékekben, életünkért, egymásért és a jövőnkért érzett konkrét felelősségben jelentkeznek. Ezek szükségesek. Nélkülük nem élhetünk.
Ugyanis a közvetlen én érdekek: az önzés, a sok pénz, a hatalom vagy élvezetek utáni vágy nem határozhatja meg az életünket. S ha mégis mindez meghatározóvá válik az ember életében, akkor ezzel felborul közösségi életünk békéje, és akár pokollá is válhat az élet, már itt a földön. Közösségi életünk életképtelenné válik, ha csak önző egyéni érdekek érvényesülnek benne, legyen szó akár a családról, a munka, a plébániai vagy a faluközösségéről. Az olyan emberi csoportosulásnak nincs igazi jövője, amely csupa önző, én központú tagokból áll, s céljuk személyes érdekeik megvalósítása.
Ezért mindnyájunknak törekednie kell arra, hogy keressük azokat az értékeket, amelyek ahhoz segítik az embert, hogy kiszabadítsa magát az önzés, a káros szenvedély, a hatalom, az anyagi javak fogságából. Ezek az értékek abban segítenek, hogy életünk szolgálattá alakuljon, és békés, kiegyensúlyozott legyen, ahogy volt korábban, szüleink, nagyszüleink idejében is. Ha elfogadjuk ezeket, akkor már most ezek megvalósításáért kell fáradoznunk, és nem lehetünk többé önző szenvedélyeink rabjai, a széthúzást pártolók.
Az éberségre való figyelmeztetéssel Jézus nem lehetetlent kíván tőlünk, hisz az okos szüzek is elalszanak, hanem azt, hogy legyen "olajunk". Azaz soha ne hagyjuk, hogy a hűség, a krisztusi szeretet és a szolgálatkészség megfogyatkozzék bennünk; soha ne szűnjünk meg magunkban azokat az értékeket őrizni és gyarapítani, amelyek megmaradnak az örök életre.
Az apostoli idők végén, azonban már mind kevesebbet véltek tudni Jézus közeli eljöveteléről. Az emberekben lassan meglazult a kitartás és a bizalom, megfogyatkozott a remény, különösen az üldözések idején. Ezért volt szükség a készenlétre, a kitartásra, a virrasztásra irányuló figyelmeztetésre.
Azzal a ténnyel pedig, hogy az okos szüzek nem osztják meg olajukat a balgákkal, Jézus arra akar rámutatni, hogy a döntő órában mindenki önmagáért felelős, és senkinek sem adhatja kölcsön a saját készenlétét, éberségét. Vagyis csak az mehet be a menyegzőre, akinek van olaja, és ég a lámpása, amikor a vőlegény megérkezik.

De mi ez az olaj, miért nem lehet azt hirtelen mástól kérni?
Ha Krisztus a vőlegény, ahogy mondtuk korábban, akkor az olaj és az égő mécses az ember kezében az a valami, amiről elmondhatjuk, hogy igazi és örök értékű dolog.
A hívő ember számára nem nehéz ezt az értéket meghatározni, beazonosítani. Ez az érték az Isten és felebarát szeretete, az öntudatos, a kétszínűségtől mentes keresztény élet, ragaszkodás a hithez, egyházhoz, nemzethez, aztán a hitvesi hűség, az áldozatokra kész anyai, apai szeretet, azaz mások szolgálata, segítőkészség, a feltétlen bizalom és minden alakoskodástól mentes őszinteség, igazságosság, egyetértés, szelídség, alázat, megbocsátás és hasonlók. Ezeknek bennünk és a miénknek kell lenniük, ezt senki nem adhatja kölcsön nekünk.
Tehát a példabeszéd a készenlétet és a személyes felelősséget akarja hangsúlyozni. Az örök Bíró késhet, de ez nem ok arra, hogy a hűséges várakozást abba hagyjuk. Az üdvösségből csak a saját hibánk, balgaságunk, butaságunk miatt maradhatunk ki, s akkor nincs orvoslás, és másokat sem hibáztathatunk.

Ha a mondottak alapján egy kissé elgondolkodunk, akkor rájövünk arra, hogy ma is nagyon sok keresztényre alkalmazható ez a példabeszéd. Meg vannak keresztelve, voltak elsőáldozók, bérmálkoztak is. De aztán jön az élet, sokszor a hittel, vallással szemben ellenséges környezet; s úgy tűnik, hogy az események megcáfolják Krisztus szavait. A dolgok mennek a maguk útján, mintha nem is volna Gondviselés… tehát Isten nem is törődik a világgal… talán nincs is Isten vonják le elhamarkodottan egyesek a következtetést. Először a korábbi buzgóság fogy el, kormozva ég a lámpa, azután a hit is kialszik, elfogy az olaj. Ezekre mondta a szentatya, Ferenc pápa, hogy „Krisztus keresztjének ellenségei. Fölveszik a nevet, de nem követik a keresztény élet elvárásait”.
Ez az egész a lanyhasággal kezdődik. A lanyhaság után jön a közöny. Nem akar sem hívő, sem hitetlen, sem jó, sem rossz lenni. Az ilyen ember, csak élni akar, egyik napról a másikra. Nem töprengeni az élet céljáról, nem gondolkodni, milyen lesz a jövő, csak odaállni a munkapadhoz, leülni az asztalhoz, lefeküdni az ágyba, „a többi nem érdekel” – „Nekem minden mindegy”. Végül jön a szív megkeményedése, a megátalkodás.
Az a gyümölcs, amelyet belül a féreg rág, lehull a fáról, az a keresztény, akiben megszűnik a vallás gyakorlása, abból kihal a hit világa, lehull Krisztusról. Az ilyennek már csak a teste él, a lelke halott.

Ez a szomorú valóság a jelenben, napjainkban is felfedezhető. A kérdés az: mit kell tennünk a jövőre vonatkozólag, hogy kikerülhessük a lelki halált, az örök kárhozatot és megmaradhassunk Krisztusban?
Az öntudatos hívő embert az jellemzi, hogy a legmagasabb értékek fényében nézi életét. Ezeket nem kutató értelmével találja meg, hanem a kinyilatkoztatás, a Biblia biztosítja számára. Ennek fényében azt is látja, hogy mi a rossz igazi természete, milyen veszélyt jelent életünk számára. A jóról is sokkal világosabb képet kap Isten Szavában, mint amennyit értelmével fel tud ismerni. A jóra irányuló értékeknek nemcsak a földi jövő, és az ezt tápláló reménység szempontjából van jelentőségük, hanem hozzátartoznak a Krisztust váró éberségünkhöz és így örök életünk szempontjából is döntő jelentőségük van. Amikor a krisztusi értékek szerint akarunk élni a társadalomban, számíthatunk a Szentlélek ajándékaira is, ez a biztosítéka a sikeres helytállásnak. Ugyanakkor számítanunk kell a gonosz lélek támadására, csalafinta kísértéseire is.

Az elhangzott példabeszéd ma nem a farizeusoknak és írástudóknak szól, hanem nekünk, mindannyiunknak. Föl kell ébrednünk lanyhaságunkból, közömbösségünkből, ki kell javítanunk téves lelkiismeretünket, mely megengedi a kettős életformát: a vasárnapi keresztény és hétköznapi pogány életvitelt, és föl kell szítanunk, élesztenünk mécsesünkben a lángot. Fontolóra kell vennünk a Jelenések könyvéből származó felszólítást: „Tudok tetteidről, fáradozásaidról és kitartásodról… Hűséges is vagy, szenvedtél a nevemért, és nem fáradtál bele. De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél. Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Térj meg, és térj vissza korábbi cselekedeteidhez!” (Jel 2,2-5)

Éppen ezért ne csak higgyünk, hanem éljük meg a hitünket, hisz ma, a szavakon kívül, vagy inkább a szavak helyett komoly tanúságtételre van szükség. Kell, hogy legyen lelkünkben egy erős vágy: jobb ember, jobb keresztény akarok lenni, olyan akarok lenni, amilyenek az Isten is látni szeretne engem! Akiben nincs meg ez a vágy, aki meg van elégedve önmagával, annak így szól Krisztus: Jaj nektek, akik telve vagytok önmagatokkal!
Ne feledjük, nincs biztonságban annak a jósága, aki nem akar jobbá válni. Amelyik pillanatban nem akarsz jobb lenni, megszűntél jó lenni! (Szent Bernát)  

„Nem ismeritek sem a napot, sem az órát.” Jézus jegyesének, az egyháznak a századok végéig növekednie kell a jóban és készülnie kell a nagy találkozásra, az Emberfia eljövetelére. Nekünk, egyes embereknek pedig egész életünkben. Hogy mikor hív Jézus magához bennünket, azt - szerencsére - nem tudjuk. Ez a bizonytalanság is a Gondviselés ajándéka. Arra ösztönöz, hogy mindig készen legyünk, életünk minden percében. Hogy mindig legyen olaj a korsónkban, lámpásunkban. Mert nekünk is fényt kell vinnünk az Ünnepre, embertársaink életébe. Ámen.

A csíksomlyói klarissza nővérek búcsúja. Élő közvetítés 10,30- tól. Nove...

OFM800 800 éves a Ferences Regula – 8.fejezet

 IDE kattintva hallgatható meg Regula magyarázat.

800 ÉVES A FERENCES REGULA - 7. Fejezet #OFM800

A kút mélyéből még nappal is meglátni a csillagokat - Mindenszentek ünnepe

Kép forrása: internet 

 Évekkel ezelőtt mesélte egy idős atya, hogy felkeresett egy ismerős, fiatal családot. A fiatalok büszkén mutatták Biblia gyűjteményüket, amelyben volt régi és új kiadás, díszes és egyszerű. Látva könyv szeretetüket és érdeklődésüket az atya figyelmükbe ajánlotta Szent Ferenc atyánk, Avilai Szent Teréz életrajzát és a nemrég szentté avatott Teréz anyáról szóló könyvet. Az illető fiatalférj azt mondta, hogy azok már nem érdeklik őt. 

Szép és szükséges a Szentírás szeretete, ismerete, de minket érdekelnek, kell, hogy érdekeljenek a szentek is, hiszen ők az élő tanúk Jézus mellett. Ők az élő Evangélium. Világító fáklyák az élet sötétségében. Áldozatok az isten oltárán. Ők a kovász, amelyet az Isten rejtet el az életbe, hogy átjárják azt a kort, amelyben élnek. 

„Olyan időt élünk, amikor a gondolkodó ember megtanul fölfigyelni arra a sokszor szokatlan és kemény nyelvre, amellyel a szentek beszélnek. Azt mondják, hogy a kút mélyéből még nappal is meglátni a csillagokat. Mi benne vagyunk a nagy szörnyűségek és az igen nehéz időknek mély kutjában. Most láthatókká válnak hitünk egének csillagai, a szentek, és ők biztatást, békét és útmutatást ragyognak belénk onnan fölülről, lelki nagyságuk egéről. Mindnyájan azt a szükséges nagy tanulságot sugározzák, hogy nincs a földön az a baj, melyet ne orvosolna és boldogságra ne váltana az életszentség” (Schütz Antal) – az elkötelezett keresztény élet. 

A szentek élete tükör, amelyben minden embernek meg kell keresnie és találnia önmaga vonásait. Ők az élő lelkiismeret, amikor sok ember lelkiismeretének mécsese kialszik, elhallgat, rossz irányt vesz, amikor a rosszat is jónak tartja, a bűnt is megengedi. 

Isten minden kalandregénynél izgalmasabb művet ír azokkal a férfiakkal és nőkkel, gyerekekkel és idősekkel, akik készséggel adják át magukat váratlan tetteinek, élesen figyelnek, hogy meghallják a kegyelem suttogását, a lélek hívogatását. A Szűzanya, az angyal szavára alázatosan és készséggel mondja: „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid”. A földre sújtott Saul remegve kérdezi: „Uram mit akarsz, hogy cselekedjem?” Szent Ágoston hallja a szót: Vedd és olvasd” és ezzel véglegessé teszi megtérését. Szent Ferenc atyánk szívét megvilágosítja, hogy szó szerint vegye a Szentírás szavait: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van…” (Mt 19,21). 

Minden emberben egy szent lehetősége rejlik. Nem létezik olyan ember, akiből ne lehetne szent. Ezt az állítást nagyon jól alátámasztja Szent Pál, az egykori Saul esete is. – Ki gondolta volna a damaszkuszi útja előtt egy-két nappal, hogy a keresztények üldözésére és elfogására siető Saul néhány nappal később hirdetni fogja „Jézusról, hogy ő az Isten Fia!” – Ki gondolta volna, hogy a gazdag, víg, mulatozást kedvelő és lovagi dicsőségről álmodozó Assisi Ferenc, mindent elhagyva az Isten szegénykéje lesz. 

Mind ebből két dolog következik: Először: akármilyen istentelennek látszó, vagy valóban az is legyen egy ember, ne ítéljük meg úgy, mint reménytelen esetet, hanem mindig jusson eszünkbe: lehet még ebből is Jézus apostola, hiszen Istennél semmi sem lehetetlen. Másodszor: akármilyen tehetetlen, gyarló embernek tűnök önmagam előtt, bízzak: jöhet még komoly fordulat az életemben, és akarjam ezt a fordulatot, és magam is minden erőmmel fáradozzak rajta.

Sokszor nincs szükség csodálatos tettekre, csak el kell fogadni, amit Isten elénk ad a mindennapi élet eseményeivel. Mi – állítólag – szilárdan őrizzük atyáink hitét és a hagyományokat. De megmozgat-e minket, megváltoztatja-e világunkat és mássá tesz-e minket az őseinktől örökölt hit és szenthagyomány? Az életszentség titka: mássá lenni! Ha jót látunk és széppel találkozunk, az tökéletesítsen bennünket. Ha a világ árny oldalait látjuk, tanuljunk meg akkor is megmaradni a helyes úton, megmaradni a jóban és azt tenni, mert: „A földön nincs olyan bánat, amelyet az Ég ne tudna meggyógyítani” (Thomas Moor). 

Manapság ez a hit, ez a bizalom mintha hiányozna a keresztény emberek életéből. Amióta úgymond, semleges a társadalom, azaz kizárták Istent a társadalomból, azóta sok keresztény ember úgy akar viselkedni, hogy ne is látszódjék meg rajta, hogy istenhivő ember. – Az ilyen ember nagyon messze van a jézusi követelményektől: „Ti vagytok a világ világossága… ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának. Így világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat.” (Mt 5,15-16). 

Mennyi értékes és szemet-nyitogató párbeszéd marad el azért, mert egyszerűen nem merünk a hitünkről beszélni, félve attól, hogy kigúnyolnak, megmosolyognak, ironikus megjegyzéseket tesznek még a templomba járok is. Természetesen a szó önmagában nem elég! – Ahogyan Szent János figyelmeztet, szeretetünket – akár Isten, akár ember felé – cselekedetekkel kell valóra váltani. 

Az Anyaszentegyház nem hiába olvastatja fel a nyolc boldogságról szóló jézusi tanítást mindenszentek ünnepén. Sokszor mi emberek követelődzünk, sürgetjük Istentől a boldogságot, hiszen kivétel nélkül minden ember boldog akar lenni. A szentek példájával mutat rá az Egyház, hogy lehetünk mi boldogok, de csak akkor, ha Jézus Evangéliuma lesz életünk alapja és irányítója a mindennapi életben. 

Olykor arról panaszkodunk, hogy egészen mások lennénk, ha más korban születtünk volna. Mások, vallásosok lennénk, ha ráérnénk, ha lenne időnk a hit gyakorlására. Mások lennénk, ha más emberek lennének a környezetünkben: ha más lenne a házastársunk, ha mások lennének a gyerekeink, ha mások lennének a rokonaink, a munkatársaink, a szomszédjaink… 

A boldogságnak mennyi terve, reménye él az életbe induló fiatal házasok lelkében. Mennyi terv a hivatását, a munkáját kezdő ifjú lelkében. Mennyi lelkesedés. A szép és boldog jövő ígérete lebeg fölöttük. S mindez mivé lesz? – Az emberek megtorpannak. Lelkesedésük lelohad, nincs kitartás, s leélik az életüket anélkül, hogy megízlelnék a boldogságot. Gyors sikereket várnak. A megpróbáltatásokért már zúgolódnak. Az első akadálynál már gyengének bizonyulnak. 

S mindez miért? Mert nem vesszük komolyan az élő Istennel való kapcsolatunkat, nem bízunk eléggé benne, mert Nélküle szeretnénk járni az élet útját. A szentek példája azt mutatja, hogy ők Istenre hagyatkoztak, állandó összeköttetésben éltek Istennel. S a legkisebb ügyben sem lazították meg az Istennel való szeretet kötelékét. 

Mi hamar semmibe vesszük az Isten szavát, akaratát, parancsait. Semminek tartunk egy-egy káromkodást, egy-egy szentmise mulasztást, egy kis haragot, gyűlöletkeltést, rágalmazást, pletyka beszédet, hazugságot egy kis félrelépést. Az egész villanyhálózatban milyen semmiség egy kis apró biztosíték, de ha kiég, ha rövidzárlat miatt kikapcsol, akkor sötétben maradtunk, megáll az élet. 

A szentek a legkisebb bűnt és gyarlóságot sem engedték meg magukban, hiszen, ha a kegyelem apró szála elszakad, sötétség borulhat életünkre. A mi világunknak éppen ez a kis szál-szakadás a baja. Nem elmenekülnünk kell a világból, hanem megszentelni azt a hitünkkel, reményünkkel, szeretetünkkel. Jézus nem azért jött el, mert a világ bűntelen és szent volt, hanem azért, hogy a bűnös világot bűntelenné és szentté tegye, hogy az embereknek „életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10, 10). 

Szent Teréz anya kalkuttai házának lépcsőházában a nagy feszület mellett ez a felirat áll: „Nem az a csoda, hogy mi ezt a munkát végezzük, hanem, hogy közben boldogok vagyunk”. 

Nincs olyan munka, amelyet ne végezhetnénk Istenért és ne adna boldogságot, csak az égre kell néznünk. Ezért írta meg versét Háry Emma: Kérés mindenkihez címmel. 

„Ha gyermek jön szemközt az utcán,

és mosolyog a szeme, szája,

ó, nevessetek vissza rája!

Ha kérges szívvel találkoztok,

kit nagyon megcibált az élet,

ölelje át testvéri lélek.

Mert nincs rossz ember, csak a bűn nagy,

annyi szívet meghajszol, kerget ...

Ó, adjatok megértő lelket.

Ha úgy néztek egymás szemébe,

mint testvérek, megláthatjátok:

önarcotok néz vissza rátok.

Az örömöt se temessétek

szívetekbe fukaron, mélyen,

adjatok, hadd viruljon, éljen.

És, - mert életünk olyan rövid

s a temető olyan rideg:

őrizzétek meg a Hitet!”

A szentek azok, akik a nép tanítómesterei voltak és maradtak példájukkal és közbenjárásukkal. „Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát” (Zsid 12,1). Ámen. 

„Szeresd Uradat, Istenedet…Szeresd embertársadat…” - Évközi 30. vasárnap

Szentírási rész: Mt 22. 34-40

Ha valaki azt állítja: Szeretem Istent, de testvérét gyűlöli, hazudik – állítja szent János evangélista. 

A mai evangéliumi szakasz üzenete a keresztény élet lényegére, a szeretetre, pontosabban az Isten és a felebarát iránti szeretet parancsára irányítja figyelmünket: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből… Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,34-40). 

Jézus szerint itt a felebarát iránti szeretet mércéje saját magunk – (majd később látni fogjuk, a mérce Ő maga lesz, aki életét áldozta értünk a kereszten): tehát szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ezért ahhoz, hogy felebarátomat szeretni tudjam, el tudjam fogadni, előbb önmagamat kell elfogadnom és helyesen szeretnem. Mert aki önmagát sem tudja elviselni a benne lévő boldogtalanság. a sok rossz, gonoszság miatt, az még kevésbé tudja elfogadni embertársát, felebarátját, mert magából kiindulva azt gondolja, hogy mások is hozzá hasonló életvitelt folytatnak. Ki, mint él, úgy ítél – tartja nagyon helyesen a népi bölcsesség. Közösségeinkben, családjainkban ezért van annyi rosszindulatú áskálódás, rágalmazás, széthúzás, harag és gyűlölet. Aki viszont képtelen elfogadni és szeretni embertársát, jót tenni vele, annak az Isten iránti szeretetének őszintesége, helyessége is megkérdőjelezhető. 

Amint hallottuk a mai evangéliumi szakaszból, az Isten és embertárs iránti szeretet szorosan, és elválaszthatatlanul összetartozik egymással az Úr Jézus tanítása szerint. 

Isten szeretett engem már létezésem előtt. Szent Ágoston azt mondja: „Teremtettél, mert szerettél”. Isten, nem amiatt szeret engem, ami vagyok, hanem azért vagyok, mert szeret engem. Ha Isten irántam való szeretetének nincs alapja, nincs oka, akkor nem is semmisülhet meg. Éppen ezért Isten szeretetét soha nem veszíthetem el, mert nem a saját teljesítményemnek köszönhetem, mert az Isten szeretete ingyenes ajándék. 

A csodálatos isteni ajándéknak, az irántam való isteni szeretetnek a felismerése segítséget nyújt ahhoz, hogy elfogadjuk önmagunkat úgy, amint vagyunk, és erőt ad ahhoz, hogy lassan-lassan azzá váljunk, akivé lennünk kell, akinek Isten szeretne látni bennünket. 

De ugyanakkor ez a fölfedezett ingyenes isteni szeretet arra ösztönöz minket, hogy tovább adjuk, másokkal is megosszuk, hogy embertársaink felé forduljunk vele. 

Az Isten és emberszeretet parancsai szerepelnek már az ószövetségben is külön-külön. Jézus ezeket idézi, annyi különbséggel, hogy a két törvényt összeolvasztja, Mert valójában már nincs is két parancs, hanem csak egy, mióta az Isten Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta a velünk, emberekkel minden nyomorúságunkban együtt érző és sorsközösséget vállaló szeretetét, és erre a szeretetre bennünket is képessé tett, kiárasztva szívünkbe a Szentlelket. Azóta ebben az egyetlen parancsban foglalható össze az egész törvény és a próféták: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” (Jn 13,34)

Így a keresztény embernek nincs szüksége arra – mint pl. az izraelitának –, hogy törvények sokaságát (613) tartsa észben, sem arra, hogy kinyomozza melyek a legfontosabbak ezek közül. Elég, ha egy törvényt megtart, a Krisztus által meghirdetett szeretet főparancsát, hogy teljesen megértse és megélje mindazt, amit Jézus tanított. Ezért mondja Szt. Ágoston püspök: „Szeress, és tégy, amit akarsz”! – mert aki szeret, az rosszat nem tesz, még az őt bántalmazónak sem. Aki Istent teljes szívével szereti, az készen áll az Ő akarata teljesítésére, és feltétel nélküli szolgálatára szenteli magát. 

Nos, pontosan Isten akarata miatt és az érte vállalt szolgálat szellemében kell szeretni az embertársat, és nagylelkűen a segítségére sietni a szükségben lévőnek. Az Úr Jézus példája nyíltan megmutatja: úgy teljesíti az Atya akaratát, hogy az emberek szolgálatára bocsátja magát, üdvösségükért feláldozza életét. 

A kereszténynek ugyanezen az úton kell járnia: nem szakíthatja el, tehát az embertárs szeretetét az Istenszeretettől, vagyis az emberszeretetet nem fokozhatja le egyszerű humanitárius, emberbaráti cselekedetre. De Isten szeretetét sem szakíthatja el az embertárs szeretetétől, mert ez csak afféle eszményi, platonikus ábránd lenne. 

Az isten- és emberszeretet szoros kapcsolatban van egymással. Aki megízlelte az Isten megismerésének és szeretetének örömét, indítást érez, indítást kell, hogy érezzen arra, hogy ezt az örömet megossza embertársaival. Az Istentől kapott szeretetet tovább akarja, és tovább kell, hogy adja másoknak. Ezért szögezi le Szent János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány, hogy: „Ha valaki azt állítja: Szeretem Istent, de testvérét gyűlöli, hazudik. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát” (1 Jn 4, 20). 

Igazából azzal mérhetem le Isten iránti szeretetem valódiságát, hatékonyságát, milyenségét, nagyságát, hogy milyen kapcsolatban állok embertársaimmal: minden emberrel. Tehát elsősorban nem azokról van szó, akik szimpatikusak számomra, akik hasonló elveket vallanak, mint én, akikkel egy táborba, egy „gáskába” tartozom, hanem azokról, Krisztus tanítása szerint, akik nincsenek az ínyemre, akik esetleg ártottak nekem, akik a becsületemben kárt tettek, akik másként gondolkodnak, akik nincsenek velem egy véleményen, akik gyengék, akik elesettek és folytathatnánk tovább a felsorolást. 

Az első keresztények életében a kívülállók megcsodálták, hogy hitük milyen szépen megmutatkozik az egymás iránt való magatartásukban és a körülöttük élő emberekkel való kapcsolatukban. És ebben volt az ő nagyságuk, az ő erejük. Ezért volt az, hogy bár kockázatos, életveszélyes volt kereszténynek lenni, az üldözések miatt, mégis egyre többen csatlakoztak hozzájuk, mert látták, hogy hogyan élnek és mennyire szeretik egymást, mennyire jók mindenkihez. 

És mi a helyzet ma? E kérdésre a választ a már sokszor idézett India volt miniszterelnöknője, Indira Gandhi adja meg, aki egy alkalommal európai útjáról hazatérve így nyilatkozott: Európában láttam vasárnapi keresztényeket és hétköznapi pogányokat. 

Megdöbbentő ez a kijelentése, s mégis elég gyakran igaz, sokszor saját bőrünkön, saját környezetünkben tapasztalhatjuk, s ha igazán őszinték vagyunk önmagunkkal szemben, akkor bizony nemcsak mások életében, hanem a saját életünkben is tetten érhető eme kettősség. Fölfedezhető a hétköznapjaink életvitelében, embertársainkkal és embertársainkról folytatott beszélgetéseinkben, magatartásunkban, munka és szórakozás közben egyaránt. 

Ne feledjük, az Isten iránti tisztelet és szeretet lényege: tegyük meg Isten akaratát életünkre vonatkozóan. Viszont az Isten iránti tiszteletet és engedelmességet elsősorban a felebaráti szeretet megtartásával lehet igazolni.

A felebaráti szeretet legfőbb jellemzője pedig: a tisztelet, az őszinte jóakarat, a segítőkészség, mások becsületének tiszteletben tartása, az együttérzés – baráttal és ellenséggel egyaránt, de nem csak a szavak, hanem a tettek szintjén is. 

Minden nap az esti lelkiismeretvizsgálat alkalmával, de legalább minden szentmise bűnbánati részében érdemes megkérdeznünk magunktól: tudatosan törekszem-e arra, hogy embertársaimban Krisztust lássam és szolgáljam, mert ez a feltétele annak, hogy nyugodt és tiszta lelkiismerettel fordulhassak hozzá az imában és járulhassak az Úr asztalához a szentmiseáldozatban a szentáldozáskor. 

Nem méltó Jézus barátságára, s még kevésbé az örök boldogságra az, aki közömbös mások sorsa iránt, aki mások becsületében megszólásaival, pletyka terjesztésével, hazugságaival, rágalmazásaival kárt tesz vagy lenézést, irigységet, haragot és gyűlöletet táplál szívében embertársaival szemben. 

Amint már mondtuk, az isten- és emberszeretet szoros kapcsolatban van egymással. Aki igazából megízlelte az Isten megismerésének és szeretetének, a vele való személyes kapcsolatnak az örömét, az indítást érez, indítást kell, hogy érezzen arra, hogy ezt az örömet megossza embertársaival. Az, az Istentől kapott szeretetet tovább akarja, és tovább kell, hogy adja másoknak. Az első keresztények és a szentek életében a kívülállók megcsodálták, hogy hitük milyen szépen megmutatkozik az egymás iránt való magatartásukban és a körülöttük élő emberekhez való viszonyulásukban. 

A szentleckében Pál apostol is erről beszél a tesszaloniki hívekhez írt levelében, amikor nagy elismeréssel mondja: „Ti pedig az Úr és a mi követőink lettetek, A tanítást a sok nehézség ellenére is a Szentlélek örömével fogadtátok, és így … minden hívőnek példaképei lettetek. Istenbe vetett hitetek mindenütt ismerté vált” (1 Tessz 1,5-10). 

Vajon, ha az apostol a mi plébániai közösségünkkel, saját családunkkal kapcsolatban fogalmazná meg gondolatait, ugyanezzel az elismeréssel írhatna nekünk, rólunk???  

ÉLJEN! – Lelki béke a feszültséggel teli világban

800 ÉVES A FERENCES REGULA - 6. Fejezet #OFM800

800 ÉVES A FERENCES REGULA - 5. Fejezet #OFM800

„A menyegző kész!” -Évközi 28. vasárnap

 Szentírási rész: Mt. 22,1-14

A mai szentírási részek az Isten által minden ember számára készített lakoma, illetve menyegző képével ábrázolják a háromszemélyű egy Istennel való kapcsolatot, az eljövendő boldog örökéletet. 

Az evangéliumi szakaszban, az ószövetségi szentírási részben a Seregek Ura által rendezett bőséges lakoma, amely az üdvösség lakomájára utal, új vonást kap: menyegzői lakoma lesz belőle. A Mindenható Úristen minden embert meghív Fiának, Jézus Krisztusnak, az emberi természettel tartott menyegzőjére: ez a nász a megtestesüléssel kezdődött, és a kereszthalálban teljesedett be. 

Képtelenségnek tűnik ezek után, hogy az ember, aki szíve mélyén vágyakozik az igazi és örök ünnepre, nem megy el arra a lakomára, amelyet a király rendez a fiának, az Atyaisten az ő megtestesült Fiának, Jézus Krisztusnak a Szentlélekben. 

Vajon mi készteti arra a meghívottakat, hogy agresszív módon nekiessenek a meghívó szolgáknak? Hogyan lehetséges az, hogy menyegzős ruha nélkül állít be valaki, a lakomára? 

Kétféle módon lehet védekezni az élet, a mi életünk igazi beteljesedése ellen. 

Az egyik, hogy nyíltan Isten nélküli civilizációt építünk, az ő lakomája helyett saját magunk rendezünk ünnepeket (Halloweent, Valentin napokat, tejfakasztó bulikat stb.). 

A másik pedig, hogy elfogadjuk ugyan Istentől a menyegzőre szóló meghívást, de csak a „nekem minden mindegy”, a templomban templomi, az utcán, a profán világban profán módra teszünk eleget neki, anélkül, hogy komolyan készülnénk rá, hogy komolyan vennénk a vele való személyes kapcsolatot.

A neves hitszónok, Barsi Balázs, ferences atya, volt novícius magiszterem mondja: „Figyeljük csak meg, hogyan termeli ki magából a mai civilizáció a modern ellenünnepet, az Isten készítette lakoma tragikus karikatúráját, a mindent profanizáló, csiklandozó gyönyörökre éhes és öntudatvesztésig hajtott vad orgiát. 

A reményét vesztett emberiség kétségbeesett és kegyetlenül unalmas szűnni nem akaró farsangolása ez. A robotolás, az üzlet, a mindennapi hajtás a pénzért efelé tart és ezt készíti elő: az orvul növekvő, mindennek a hiábavalóságát feltáró egzisztenciális unatkozás szünnapjait, amikor az emberi mivoltukból kivetkőzött „ünneplők” leisszák magukat és egymásnak esnek, hogy fékevesztett duhajkodásuk után émelygős másnaposságra és rémisztő ürességre ébredjenek. 

Ez emberi élet? – teszi fel a kérdést Balázs atya. Mi lesz velünk, ha nem készülünk a Király Fiának, Jézus Krisztusnak, a Báránynak menyegzőjére? Ha nem kóstolunk bele az ünneplés tiszta örömébe, a Lélek józan mámorába, melynek másnapja üde tavaszi reggel friss levegővel, madárdallal és kék éggel, jó szellemi-lelki közérzettel és hatalmas tetterővel tölt el?”

„A mennyek országa hasonló a királyhoz, aki menyegzőt rendezett fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak...” A király az Isten, a lakoma az emberré lett Fiú által hozott üdvösség, a szolgák a próféták és az apostolok, a meghívást visszautasító vagy a szolgákat bántalmazó és megölő szereplők a választott nép tagjai és mindazok, akik, mint ők, elutasítják Jézust, illetve az ő küldötteit. 

Itt megismétlődik a gonosz szőlő munkásokról szóló példabeszédben bemutatott helyzet, van azonban egy lényeges különbség. A szőlőmunkásoktól valami olyat kért a szőlősgazda - a rájuk bízott szőlő termésének beszolgáltatását -, amit kötelességük volt megadni. Ebben a jelenetben viszont semmit sem kérnek tőlük, amit az igazságosság alapján meg kellett volna adniuk. De, elutasítják azt, amit Isten az ő nagy jóságában, nagyszerű ajándékként kínál fel nekik: éltető szeretetét. 

Annak az embernek a magatartása ez, aki meg van győződve: neki nincs szüksége üdvösségre, vagy úgy el van merülve anyagi ügyeiben, hogy nincs ideje gondolni se az Istenre, se az örök életre. Mindezek pusztulásukba rohannak, helyükbe pedig mások kerülnek, a példabeszédből levont tanúság szerint. 

„A menyegző kész!”: Isten Fia megtestesült és áldozatul adta magát az emberiség üdvösségéért. Isten azonban továbbra is hív: „Menjetek ki a keresztutakra, s akit csak találtok, hívjátok meg a menyegzőre”- mondja szolgáinak. 

Azonban a lakomára való meghívás és az oda történő belépés még nem jelenti a végső üdvösséget. Íme, itt egy ember, aki nem öltött menyegzős ruhát, s ezért kivetik „a külső sötétségbe”. Természetesen nem a külső ruha hiánya miatt, hanem mivel nélkülözi az üdvösségre szükséges belső hozzáállást, lelki felkészültséget. 

Az ünnepi ruha nélkül megjelent vendég azokat jelképezi, akik a keresztség szentségében ugyan Jézus Krisztushoz kapcsolták életüket, azonban nem ennek megfelelően élik mindennapjaikat. Tehát arról az emberről van szó, aki névleg az Egyházhoz tartozik, akár még templomba is jár, de nem él a kegyelmi eszközökkel, a szentségekkel: szentgyónással, szentáldozással, az ima, a szentmiseáldozat kínálta lehetőségekkel, hitét nem kísérik pozitív tettek. 

Látszólag Krisztus tanítványa, de szíve mélyén nem Krisztusé, nem Krisztusért él. Ezzel kapcsolatosan olvashatjuk a Jelenések könyvében: „A laodiceai egyház angyalának ezt írd: Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, ezért kivetlek a számból”(3, 14-16). 

A szigorú bánásmód, amelyben ez az ember részesült, komoly figyelmeztetést jelent a névleges, a kétszínű, kétéltű keresztényeknek, akik már a keresztség szentségével beléptek Isten országába, azonban életvitelük nem felel meg az ország követelményeinek, akik megelégszenek a külsőségekkel, a látszattal. Ezért mondja az Úr: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak”. 

A példabeszéd nem azt akarja mondani, hogy a választottak száma ténylegesen nagyon alacsony, hanem azt, hogy ez a szám kisebb, mint a meghívottaké, mivel egyesek hanyag módon nem válaszoltak az isteni meghívásra. Vagyis a meghívás mindenkinek szól, de csak az lesz választott, aki elfogadja Krisztus tanítását, az evangéliumot és tudatosan szerinte alakítja gondolkodásmódját, magatartását és éli mindennapjait. 

Végezetül elmondhatjuk, hogy az örök élet lakomájának a kezdete, megjelenítése itt a földön a szentmise. Itt élhetjük át elsősorban, földi életünkben Isten eljövetelét, jelenlétét közöttünk: Jézus Krisztus tanításában, testének és vérének vételében, a közösség imájában, énekében. 

Az Egyháznak minden egyes tagja hivatalos erre a szeretetlakomára. Minden vasárnap figyelmeztet az Úr a harangszó által is, hogy tegyünk eleget a meghívásnak. De hányan vannak ma is, akiknek hiába szól a harang, mert ők nem törődnek vele, nem érnek rá, éppen mással vannak elfoglalva. Pedig mit ér az embernek, ha az egész világot meg is nyeri, de lelkének kárát vallja???

A másik lényeges dolog, hogy a lakomán való boldog részvétel a menyegzős ruhán fordul meg. És ez a ruha nem emberi képesség, vagy anyagi tehetség kérdése, hanem azon a jóindulaton, hozzáálláson és készségen múlik, hogy a lakomára tisztán akar-e valaki belépni vagy sem. 

Ha valaki méltatlan létére meghívást kapott az isteni életre és azt hiszi, hogy ez semmire sem kötelezi, ezért semmit sem kell tennie, az nem kerülheti el a végső ítéletet. 

Az isteni kegyelem csak a régi ember levetése után képes az új, tökéletesebb életet kialakítani bennünk. Ennek az életnek a feltétele tehát a megtisztulás, a bűnbánat: „Tartsatok bűnbánatot, mert elközelget Isten országa” - figyelmeztet bennünket az Úr. 

A mai példabeszéd mindnyájunknak lehetőséget ad arra, hogy megfogalmazzuk alapvető keresztény magatartásunkat. Arról szól, hogy meghívást kaptunk Isten országába. Ha valaki ezt komolyan elfogadja, akkor egész életét ennek keretében kell elhelyeznie. Folytonosan törekedjen arra, hogy ezt a meghívást minél jobban értékelje és minél határozottabban ennek szellemében alakítsa életét nap, mint nap.