A végső időkre terelődik az ember figyelme – Évközi 33.vasárnap

Az egyházi év vége felé járva, különösen most november havában, akarva-akaratlanul a végső időkre terelődik az ember figyelme, az Úr Jézus második, dicsőséges eljövetelére, amikor vége lesz az emberi történelmének.

Az elmúlt vasárnapok szentírási szakaszai és az elhunyt szeretteinkről való megemlékezések fokozatosan arra figyelmeztettek, hogy a nagy rohanás közepette álljunk meg, s gondoljuk végig, hogy mi az igazán fontos az életünkben, és mi az, ami hiábavalóság, mi az ami megmarad az örök életre és mi az ami az enyészet martaléka lesz.

Ahogy mi, ma élő emberek is megcsodáljuk, mind a Teremtő Isten, mind pedig az emberi kéz alkotásait, – mint ahogy a mai evangéliumi szakaszban is tették, a jeruzsálemi templomot tetszéssel méltatók Jézus előtt, – rájövünk, hogy egyszer minden elmúlik. A kő elporlad, a virág elhervad, a bőr megráncosodik, a szépség elenyészik, az egészség megromlik, a fiatalság tovaszáll, pénz, hatalom porba hull, s mi marad egyáltalán, ha, Jézus szavaival élve, kő kövön nem marad?

A holtak feltámadásával foglalkozva már a múlt vasárnapi szentírási részek a földön túli valóságokra irányították a gondolatainkat. Ma, folytatva a témát, az „Úr napjára” mutatnak, amikor az idők végén Krisztus visszatér „dicsőségben, hogy ítéljen eleveneket és holtakat” valljuk a Hiszekegyben.

Az első olvasmányban Malakiás próféta (3,19-20a) erőteljes színekkel ecseteli az idők végét: „Elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket” (19). Talán a mai ember fülének nem tetszenek ezek a képek, mindazonáltal nagy igazságot fejeznek ki.

Annak ellenére, hogy a jelen életben gyakran a rossz ül diadalt, az Istent gúnyolóknak meg mindenben szerencséjük van, tudnunk kell, hogy eljön az az idő, amikor Isten mindent igazságosan elrendez. Malakiás próféta szerint: „Akkor majd meglátjátok, mi a különbség az igaz és a gonosz között, mennyire más, ha valaki Istent szolgálja, mint ha nem” (18). Mindenkinek olyan lesz a sorsa, mint amit magatartásával magának készített. A gonoszok számára az ítélet napja olyan lesz, mint a pusztító tűz, az igazak számára viszont Isten irgalmasságának megnyilatkozása.

„Azon a napon, amelyet készítek – mondja a Seregek Ura –, tulajdonommá lesznek. Megszánom majd őket, mint ahogy az ember megszánja fiát, aki őt szolgálja”(17). Ez a gyöngéd kifejezés Isten atyai jóságát nyilatkoztatja ki, aki minden érdemükön felül jutalmazza meg azokat, akik szeretik őt. Számukra „felragyog az igazság napja” (20), azaz Jézus Krisztus, aki megvilágítva a világot a jó és a béke útján vezette, ismét visszatér, hogy befogadja örök dicsőségébe azokat, akik követték világosságát és tanítása szerint éltek.

Az evangélium (Lk 21,5-19) az Úr Jézus beszédének azt a részét idézi, amelyben megjövendöli a világ végét jelző eseményeket. Ezek összefonódnak a Jeruzsálem elestét és a Templom pusztulását megelőző történésekkel. Az Úr mindenekelőtt sokak pusztulásáról beszél, akik az ő nevében megtévesztő tanítást és hamis jövendöléseket hirdettek és hirdetnek ma is. „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! – Mondja az Úr Jézus – Sokan jönnek az én nevemben, s mondják: Én vagyok. És: Elérkezett az idő! – Ne kövessétek őket” (8).

Az igazság eltorzítása a legalattomosabb veszély. Óvatosnak kell lenni és okosan megkülönböztetni; azt, aki ellentmond a Szentírásnak, aki bár az Egyházban él, templomba jár, s még sincs az Egyházzal és a Pápával, nem szabad meghallgatni, nem szabad őket követni.

Természetesen szabad akarattal rendelkezünk, és mi magunk dönthetjük el, hogy az Egyházzal, a Pápával tartunk-e vagy a tévtanítókkal, hamis látnokokkal, prófétákkal. Viszont a döntésünkkel járó következményeket is vállalnunk kell, nem feledve, hogy egyszerre nem szolgálhatunk két úrnak, nem lehetünk az Egyház tagjai és a hamis próféták követői.

Jézus az evangéliumi szakaszban háborúkról, lázadásokról, földrengésről, éhínségről, dögvészről beszél (9-10). Ilyen természeti csapások gyakran előfordultak a történelem során, ezeket a jeleket tapasztalhatjuk ma is, háborúk, visszaélések, üldöztetések, katasztrófák, tűzvészek, természeti csapások mindenfelé, tele van velük az összes híradás. S ne feledkezzünk meg az éhínségről, s arról sem, hogy még ma, Kr. u. 2019-ben is egyes országokban keresztényeket hurcolnak el és mészárolnak le a hitük, vallásuk miatt. Ennek ellenére merész dolog lenne ezekben a csapásokban – mint sok hamis próféta teszi napjainkban is – a közelgő vég biztos jelét látni és hirdetni. Ezekről a dolgokról szólva maga Jézus mondta: „Ne rémüldözzetek… Ezzel még nincs itt a vég” (9). Mindazonáltal ezeknek „meg kell történniük” (9).

A pontos idejét nem kötötte az orrunkra Jézus annak, hogy mikor is jön el az a végső nap, hisz ismerte emberi természetünket, tudta, hogy megkeresnénk a kiskapukat, a könnyebb, de nem az igazi célra vivő utakat. Valahogy úgy, mint gyermekkorunkban, amikor kijátszottuk, elodáztuk a végsőkig szüleink, tanáraink kérését, hogy legyen meg az a házi feladat, az a házi vagy házkörüli munka, tesztelve a tűréshatárukat. Pedig nagyon jól tudtuk, hogy jobb, ha mielőbb készen van az a feladat, utána gondtalan már a játék és az élet. De mi felnőttek sem vagyunk különbek…

Visszatérve a jelekhez, az isteni tervben az a szerepük, hogy emlékeztessék az embereket, vagyis bennünket, hogy ezen a földön minden átmeneti, minden útban van egy új ég és új föld felé, „az igazságosság hazája” felé (2 Pét 3,13), ahol az igazak örökre részesülnek Uruk dicsőségében.

Hasonló módon kell értékelni az Egyházat minden időben gyötrő üldözéseket is. Ez nem a hívők pusztulására, hanem javára szolgál, hitük elmélyítésére és megszilárdítására. Azért történik mindez, mondja Jézus, „hogy tanúságot tegyetek” (Lk 21,13).

A végkövetkeztetés tehát nemcsak derűs, hanem bizalommal telt. Jézus arra buzdítja tanítványait, ne nyugtalankodjanak, még akkor se, ha bebörtönözik, bíróság elé hurcolják őket, ha barátaik vagy rokonaik üldözik őket, ha gyűlöletesek lesznek mindenki szemében. Vigyáz rájuk, és ha nevéért életüket kell adniuk, akkor megnyerik azt az örök életre.

Jézus megjövendölte a pusztulást, az e világ, a földi élet végét, de meghirdette Isten országának örömhírét is, reményt, bizakodást adva, ha készenlétben, szeretetben, megbocsátásban élünk, ha felhasználjuk a kínálkozó alkalmakat a jóra, ha helytállunk mindenféle üldöztetés, gáncsoskodás ellenére is, akkor állítása szerint: „egy hajszál sem vész el a fejetekről. Kitartástokkal megmentitek lelketeket” (Lk 21,18-19).

Jézus az állandó éberségre, készenlétre, állhatatosságra hív minket, hogy életünk útja során legyünk mindig készen a vele való nagy találkozásra: „mert, ahogy a cikázó villám az ég egyik szélétől a másikig villan, úgy jön el azon a napon az Emberfia is” (Lk 17,24). És ugyanakkor figyelmeztessük erre embertársainkat is, hogy a jó és egyetlen úton haladjunk, Jézus Krisztus útján, hogy nekik is, nekünk is részünk lehessen a megígért örök boldogságban.

Tehát nem aggodalmaskodással, ijesztgetéssel, protestálással vagy meddő vitákkal lehet végig járni életünk útját, s győzelmet aratni, hanem kitartó hűséggel, s a vihar közepette is Krisztusba vetett megingathatatlan bizalommal.

Valahogy úgy, mint a boldogságos Szűzanya, aki a kereszt alatt is hitt Fiában, Fia föltámadásában! 

Római Riportok - 2019. november 17.

Templomunk örök-imádási napja

Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy holnap, csütörtökön (14-én) déli 12-től szentmisét mutatunk be és utána kitesszük az Oltáriszentséget imádásra, majd a befejező ünnepélyes szentmise este 6 órától lesz a kerületi papság celebrálásával. 

Az esti szentmise előtt 5 órától közös szentségimádást végzünk és szentségi áldással fejezzük be az imádási napunkat. 

A szentmise előtt fél órával, ½ 6-tól szentgyónási lehetőség lesz, hogy az ünnepi szentmisén minél többen járulhassanak szentáldozáshoz. 

Kérni szeretném a kedves testvéreket, hogy a feliratkozástól függetlenül is jöjjenek szentségimádást végezni, akkor, amikor időt tudnak szakítani, és arra is biztatni szeretném, hogy a befejező ünnepi misére is minél többen jöjjünk el.

Azok a régi szép idők – 25 éve történt Medgyesen

Medgyesi 76. számú Szent Márton cserkészcsapat

Szombaton, elővételezve tartották a Feltorja-i Szent Márton búcsút, amelyen én is részt vettem.

Tours-i Szent Márton kapcsán, egy számomra igen fontos, 25 éve, Medgyesen történt esemény jutott eszembe és idehaza egy csoport kép is felszínre került nagyon sok kedves arccal. Sajnos a nevekből már nagyon sok „kiesett” az emlékezetemből...

Azt hiszem mondanom sem kell, hogy a búcsús szentmisében őérettük, értetek imádkoztam.

Itt megosztom ezt a csoportképet azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy aki magára ismer ezen a képen, ami 1994. április 22-én készült, az magán üzenetben, vagy levélben (frszilveszter@gmail.com) a nevével együtt jelezhetné számomra, mellékelve azt is, hogy jelenleg hol él...

Szeretném a ti segítségetekkel összeállítani ennek a képnek a névsorát...

Üdvözlettel,

fr. Szilveszter ofm

alias Kakucs Béla, volt csapatparancsnok

Szentségimádási napra készülve – Évközi 32. vasárnap

A halál utáni élet, a feltámadás kérdése, mindig is foglalkoztatta az embereket. A mai szentírási részek, az első olvasmány és az evangéliumi szakasz (2 Mak 7,1-2. 9-14 / Lk 20,27-38) is erre irányítja a figyelmünket. Az élet küzdelmeinek, a harcnak, s főleg a szenvedésnek az ad igazán értelmet, hogy van feltámadás és van mennyország, ahol Isten megjutalmazza azokat, akik becsülettel és tisztességgel szolgálták Őt és miatta embertársaikat a földi életben. Ezért mondja a mai olvasmányban a kivégzés előtt álló hét testvér egyike: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket”(2 Mak 7,14). Az erkölcsi helytállás és a hitben való kitartás végső indítéka csak ez lehet: Isten a túlvilágon is tud jutalmazni vagy büntetni. A földi igazságszolgáltatást félre lehet vezetni, ki lehet játszani. Az Isten előtti számadást azonban senki el nem kerülheti.

Feltámadásunknak és örök életünknek záloga az Oltáriszentség, Krisztus urunk szent teste és vére a kenyér és a bor külső színében. Szoros kapcsolatot kell ápolnunk vele az imában és gyakran kell magunkhoz vennünk őt a szentáldozásban, hogy el ne lankadjunk a földi élet zarándokútján, és eljussunk a feltámadás dicsőségébe.

A magyar nyelvű egyház, Budapest szervezésében az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készül nagy lázban, melyre 2020 szeptemberében kerül sor. Főesperesi kerületünkben ennek jegyében zajlanak az örökös szentségimádási napok, melyek november elsején az Esztelnek-i plébánia templomban kezdődtek és november 30-án, Bélafalván fejeződnek be. Mi ránk, a ferences templom közösségére a jövő héten csütörtökön kerül sor.

Ezek a szentségimádási napok egy kicsit arról is árulkodnak, hogy az illető plébániai vagy templomi közösségek életében milyen helyet foglal el az Oltáriszentségben köztünk élő Jézus Krisztus, hogy őt mennyire veszik komolyan, hogy egy-egy közösség tagjai mennyire törekszenek a vele való személyes kapcsolat ápolására a szentségimádások keretében is. Jó volt látni, például Futásfalván ahol az Esztelneki Madonna szobrát őrzik, hogy a 300 körüli lakosból legalább 100-an ott voltak a szentmisén, akik közül nagyon sokan áldoztak is. De szomorú volt tapasztalni, hogy az ettől háromszor nagyobb település lakói közül alig voltak 19-en a befejező ünnepi szentmisén. Szeretném remélni, hogy ez a mi esetünkben nem így lesz.

A sok imaforma közül, amelyek által a háromszemélyű egy Istenhez fordulhatunk, a vele való kapcsolatunkat elmélyíthetjük, személyesebbé, élőbbé tehetjük, az a szentségimádás.

Ez az imaforma csak elég későn, a XIII. században bontakozott ki. Van magánájtatossági formája is ennek, mégpedig a szentséglátogatás. Ez az, amikor – például iskolából vagy munkából hazafelé vagy oda menet – röviden betérünk egy templomba, hogy a tabernákulumokban köztünk élő Jézus, vagyis az oltáriszentség előtt imádkozzunk.

Az Oltáriszentség „az egész keresztény élet forrása és csúcsa” (Lumen Gentium 11), „az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java” (Presbyterorum Ordinis 5). Jézus Krisztus nemcsak a szentmise idejére jelenik meg a kenyér és bor színe alatt, hanem jelenvaló marad ebben a szentségben a szentmise után is. Éppen ezért az Oltáriszentség helye, a tabernákulum, amelyre az örökmécses hívja fel a figyelmünket, a legszentebb tér a templomainkban és az Eucharisztia szentmisén kívüli tiszteletének, a szentségimádásnak, fölbecsülhetetlen értéke van az Egyház, azaz a mi életünkben.

Ezt nagyon sok szent gyakorolta az elmúlt századok során, püspökök és pápák is tettek érte, hogy végül meggyökeresedjék az egyházban. Erre a hagyományra alapozva aztán néhány templomban kialakult a szokás, amit örök-imádásnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy a kitett oltáriszentség állandóan látogatható: a nap (vagy az éjszaka) bármely szakában lehet előtte imádkozni.

Az örökös szentségimádásnak hosszú hagyománya van a gyulafehérvári főegyházmegyében is. Haynald Lajos püspök számos kortársához hasonlóan, a társadalmi és lelki nyomor megoldását a szentségi élet felbuzdulásában látta. Ennek szellemében rendelkezett 1859, nagyböjt küszöbén irt körlevelében. E körlevélben említés tesz arra vonatkozóan, hogy az örökös szentségimádásnak Erdélyben volt már gyakorlata: „de az idők viszontagsága miatt szokásból ismét kiment”. Aztán úgy rendelkezik, hogy „az év minden napján az egyházmegye valamely anya-, fiók-, vagy szerzetes-temploma legyen soron az imádásban”. 80 évvel később Isten szolgája Márton Áron püspök, 1939 decemberében kiadott körlevelében aktualizálja egyházmegyénk örökös szentségimádási rendjét. Ezt a szentségimádási beosztását dr. Jakubinyi György érsek úr 1998-ban újra szabályozta.

A szentségimádás tehát a katolikus liturgia része, amelynek gyönyörű és mély értelmű lényege az oltáriszentségben megtestesülő Krisztus előtti hódolat és imádat.

A szentségimádásnak sok formája létezik. Van énekes, kötött imádsággal vezetett és van csendes szentségimádás. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hívő ember lelki életének érésével fokozatosan egyre fontosabbá válik a csend, az egyszerű imaformák gyakorlása – így a szentségimádásé is.

A szentségimádás az egyik legmélyebb, legérettebb imaforma. Egyébként sohasem tudjuk – és elvileg nem is tudhatjuk meg pontosan –, hogy valójában mi is az Oltáriszentség. Szent Ferenc atyánk mondja „…Ezen a világon nem láthatom Isten leghatalmasabb Fiát a saját szemeimmel, hacsak nem az ő legszentebb Testében és Vérében.” Talán ezért nem is kellene feszegetnünk az Oltáriszentség titkát, hogy hogyan van jelen az átváltoztatott kenyér és bor külső színe alatt az Úr Jézus, hasznosabb és gyümölcsözőbb lenne, ha egyszerűen csak nagy tisztelettel viseltetnénk iránta, ha mélységes hódolattal és imádattal borulnánk le előtte.

Egyik pap testvér internetes oldalán olvastam, hogy egy fiatal emberrel folytatott lelki beszélgetésben előjött a szentségimádás kérdése. Az illető arról kérdezte őt, hogy az egyáltalán mire jó, nem idő pazarlás? Egyáltalán minek ülni a kitett oltáriszentség előtt, vagyis pontosabban, minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk, de minek látni? Mit ad hozzá az imádsághoz, ha nézzük is őt?

Első kérdés tehát: Nem idő pazarlás? Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a szentségimádás időpazarlás. Igen! De a legdrágább Személyre pazaroljuk időnket ilyenkor!!! Ez a legdrágább időpazarlás! „Én nézem Őt és Ő néz engem”.

Kétirányú folyamat. Az Úr kíváncsi a gondolataidra ugyanúgy, mint az embertársaid, érdeklődik. De ugyanúgy, mint ők, mondani is szeretne valamit. Meg tudod hallgatni? El tudsz hallgatni? A csendes  szentségimádás hasonlít a napozásra: kifekszel a napra, nem szólsz, nem csinálsz semmit, és hat rád a nap.

Tanuljunk meg nyitottak lenni a belső csendre, Isten halk, de egy idő után tisztán hallható hangjára! Ahogy a dal szerző (Kindelmann Győző) fogalmaz: „Mindig csendben szól hozzád az Úr… A város zaján hangja nem jut túl. Enyhe szellő suttogásaként hallod szavát, ha rád talál, így jön az Úr, nem látod, de szíved lángra gyúl! … Hang nélkül szól: figyeld a Lélek szavát! Figyeld a Csend, mit beszél, hagyd a város zaját! Nincs messzeség… reád talál… csendben jő az Úr egy éjszakán!”

Az Oltáriszentség imádása közben kapcsolatba léphetünk az Úrral, aki gyengéd testvéri, baráti szeretettel mindig szeretne bennünket átölelni. Tegyük hát magunkat nyitottá az ölelésre, végezzünk lelki nagytakarítást, és nyissuk ki szívünk kapuit, hogy a szeretettel közeledő Isten, szeretetével tisztává tudja tenni életünket.

Kalkuttai Szent Teréz anya szerint: „Az idő, amit Jézussal töltesz el az Oltáriszentség előtt, a legjobb idő, amit a földön tölthetsz. Minden egyes Jézussal töltött pillanat elmélyíti a kapcsolatod vele, lelkedet mindörökre dicsőségesebbé és gyönyörűbbé teszi a mennyben, és segít elhozni az örökkévaló békét a földre”. Genovai Szent Katalin szerint: „Az Eucharisztia jelenlétében eltöltött bármennyi idő, legyen az hosszú vagy rövid, életünk legjobban eltöltött ideje”.

Igen: „Minél több időt töltesz a Legszentebb Oltáriszentség előtt, annál inkább be fog tölteni az Ő erejével és hatalmával.” (Kalkuttai Szent Teréz) Ha hívő lélekkel szemléljük az Oltáriszentséget, beborít minket az Isten jelenléte és megismerjük az Ő világosságát, életét és örömét. Krisztus világossága felragyog az Eucharisztiából, mutatva az utat a mennyország felé, bátorítva minket, hogy legyünk szentek, sőt felszítja bennünk a szentté válás utáni sóvárgást. Éhségünk és szomjúságunk valóban kielégíttetik, de titokzatosan fokozódik is, amint egyre többet vagyunk az Isten jelenlétében.

Minek kitenni az Urat az oltárra? Hogy láthassuk? - volt a fiatal ember másik kérdése a lelki-beszélgetésben.

A kérdés, hogy ha már Jézus úgyis ott van a tabernákulumban, minek még látni is: mit segít az?
Emlékszem – írja a föntebb idézet pap testvér –, kicsit dadogva kezdtem bele a mondókámba. Valami olyasmit próbáltam válaszolni, hogy hát persze, persze, nem kell feltétlenül nézni is Jézus Krisztust ahhoz, hogy imádkozni tudjunk hozzá. Hogy őt imádni tényleg bárhol lehet, hiszen nem itt van vagy ott, és nem Jeruzsálemben kell keresni és imádni őt, nem is a Garizim hegyén, hanem „lélekben és igazságban” (Jn 4,24). És hogy mégis nagyon sokaknak segít, ha úgymond „előveszik” az Urat abból a kis oltárszekrénykéből, és látható módon is kihelyezik az oltárra. Hogy sokaknak így erősebb, elevenebb a tapasztalat. Ilyesmiket mondtam. De valahogy én magam is erőtlennek éreztem a szavaimat. Pedig naponta végzek szentségimádást.

Ekkor azonban váratlan helyről érkezett segítség. Kérdezőm – ez a rokonszenves, fiatalember – hirtelen felkapta a fejét, mint akinek jó gondolata támadt: „Akkor ugye ez olyan, mint amikor Skype-on beszélgetek a barátnőmmel? Azt vettem észre, hogy amikor kép nélkül, csak telefon módjára használjuk a számítógépet, akkor egy-egy hosszú beszélgetés alatt időnként el-elszórakozom. Az is előfordult már, hogy kinyitottam egy-egy dokumentumot, vagy keresgéltem közben valamit az interneten… De amikor látjuk is egymást, akkor sohasem jutna eszembe ilyesmit tenni! Ha látom, sokkal jobban ott vagyok nála” – és csillogott a szeme, mint aki megértett valamit a szentségimádás lényegéből.
Elcsodálkoztam ezen a hasonlaton. Hát nem zseniális? Mert tényleg erről van szó! Ha látom, az élőbb, elevenebb, valóságosabb, 9személyesebb.

Szentségimádásra hív a Lélek, sürgetve és bátorítva minket, hogy szabadon és nagylelkűen töltsünk minél több időt az Úr imádatában és félelmében, aki valóságosan van jelen az Oltáriszentségben.

Molokai Szent Damján, aki egész életét a leprában szenvedőkért szentelte, ezt mondta: „Ha nem lett volna állandó a Mester jelenléte a kicsiny kápolnánkban, nem találtam volna lehetségesnek azt, hogy kitartsak a leprások mellett. Az Eucharisztia az a kenyér, amely erőt ad. Ez egyszerre a legkifejezőbb bizonyíték szeretetére és a legerősebb jele, hogy szeretetével táplál minket. Ő odaadja önmagát mindennap azért, hogy a mi parázsló szívünk lángra lobbanthassa a hívők szívét. XIII. Leó Pápa meggyőződése volt, hogy „a világ megújulása csak a Szent Eucharisztia által következik be”.

Amikor Jézus először tanított az Eucharisztiáról, a tanítványok negatívan reagáltak: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?”(Jn 6, 60) A puszta hús és a vér, az emberi értelem önmagában nem képes az Eucharisztia misztériumát megragadni. Egyedül imádságban, térden állva, a Szentlélek segítségével leszünk képesek Krisztus mélységét meglátni, kincseit megragadni és titkait felfedezni az Eucharisztiában.

„Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza”- Évközi 31. vasárnap

„Egy istenarc van eltemetve bennem,

S most ásót, kapát, csákányt ragadok,

Testvéreim, jertek, segítsetek,

Egy kapavágást ti is tegyetek,

Mert az az arc igazán én vagyok.”

Az imént elhangzott evangéliumi szakasz egyik leglényegesebb mondata ez: „Zakeus nevű gazdag ember, a vámosok feje. Szívesen látta volna Jézust szemtől-szembe, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt” (Lk 19,1-10).

Zakeus nagyon erősen vágyik arra, hogy láthassa Jézust. Ez a vágyakozás a vámos részéről annak a ténynek tanúbizonysága, hogy bár élete nem igazodott Isten törvényéhez, még saját emberségéhez sem, a szíve mélyén megőrzött valami érzéket az igaz, a szép, a dolgok emberi mértéke iránt, és ennek következtében képes arra, hogy találkozzék a dolgok isteni Mértékével. És ebben a szenvedélyes vágyakozásban, hogy ti. Krisztust szemtől-szembe láthassa, két nehézsége is támadt: kis termetű ember és ezért módot kell találnia arra, hogy az Úr tekintetét magára vonja, ez a mód azonban nevetség tárgyává teszi őt. Kis ember, elhatározza tehát, hogy fölmászik egy fára.

Vajon nem vagyunk-e valamennyien nagyon is kicsi emberek? Eltakar bennünket a tömeg és akadályoz a látásban. Vajon nem kell-e nekünk is olykor-olykor valami magaslatra emelkednünk? Vajon nem kell-e önmagunk fölé emelkednünk, hogy ne maradjunk ugyanolyan kicsik és szegények, mint amilyenek kezdetben voltunk? És vajon olyankor, amikor nagyobbak próbálunk lenni, mint amekkorák vagyunk, csak hogy szemtől-szembe találjuk magunkat Istennel, nem kockáztatjuk-e, hogy megdöbbenést és gúnyt ébresztünk másokban?

Általában a kigúnyolás, a kinevetés az, ami bármi másnál erőteljesebben visszatart bennünket Isten-keresésünkben és az ő tanítása szerinti élet vállalásában. Az ellen, hogy kíméletlenül bíráljanak, egyenest nekünk támadjanak, megutáljanak, elkerüljenek, megvessenek tiltakozik a büszkeségünk, makacsságunk és önmagunk érvényre juttatásának a vágya. Igaz, nagyon nehéz elviselni a gúnyolódást és a kinevetést. Ez az a fő probléma, amelyet szeretnénk ma átgondolni.

De előbb hadd utaljunk egy másik lényeges mozzanatra Zakeus történetében. Amikor Krisztus betér Zakeus házába, ott tisztelettel és örömmel fogadják. Zakeus életében ez az Isten iránti tiszteletadás, ez az Isten jelenlétében való örvendezés igazi megtérése révén vált nyilvánvalóvá az által, hogy bűnbánatot tartott, a METANOIA következtében, ami teljesen új irányt szabott életének. Mert találkozott Istennel, mert ez a találkozás benne életet és örömet ébresztett, mert megnyomorodott lelke annyira kiegyenesedett, hogy most már valóban emberivé vált, és megnyílt benne az Istennel békében élő emberi lélek minden mélysége; ezért Zakeus eltaszítja a múltját.

Kész jóvátenni minden hibáját, igyekszik új életet kezdeni, olyan életet, amely mentes a múlttól az Istenbe vetett bizalom és hit által. Krisztus mindezt felismeri, amikor azt mondja: „Ő is Ábrahám fia” – vagyis azoknak a nemzetségéhez tartozik, akik hinni tudtak, nem hiszékenységből, hanem a teljes elkötelezettség jegyében. Ezért jelenti ki Jézus, hogy „üdvösség köszöntött erre a házra”.

Az egész helyzet azonban egyvalamin fordul meg, ami ebben megtörhette, megakadályozhatta volna Zakeust: a tömeg nevetése.

Gyakran a nevetségessé válástól, a kigúnyolástól való félelem akadályozza meg azt, hogy új életet kezdjünk, nem a rossz vonzása, amihez hozzászoktunk, vagy az ellenállás, amelybe előreláthatólag ütközünk, hanem az, hogy mit szólnak hozzá az emberek. Az ivó cimborák, a házasságtörésből sportot űző kollégák, kolléganők, a templomba nem járó barátok, a langyos keresztények...

A mások ítéletétől és véleményétől való félelem az, ami oly gyakran megakadályoz bennünket abban, hogy megváltozzunk. Még akkor is, ha teljesen képesek vagyunk a változásra, arra, hogy tegyünk egy olyan lépést, amellyel egészében megtagadjuk múltunkat. Sokkal jobban félünk a kinevetéstől, mint a goromba feddéstől. Talán ez hitünknek legkeményebb próbája.

Csak egy mód van ennek a hiúságnak, a közvéleményhez való alkalmazkodásnak legyőzésére: alázatosság, más megoldás nincs. A hiúság volt az, ami Zakeust kicsinnyé tette és ami bennünket is kicsivé tesz mind Isten, mind az emberek előtt.

A hiúságra két különböző vonás jellemző: egyrészt az a személy, aki hiú, teljesen behódol mások vélekedésének, saját lelkiismerete elhallgat a tömeg hangja előtt. Isten ítéletét elveti. Isten messze van, láthatatlan, tapintatos, a tömeg pedig hangoskodó és szemtelen, behódolást és hasonlóságot követel. Ily módon a közvéleménynek való behódolás a lelkiismeretet és az Isten ítéletét semmibe veszi. Másfelől az a legmegalázóbb az egészben, hogy még csak nem is azoknak az embereknek véleményére hagyatkozunk, akiket tisztelünk. A tömeg, amelynek tapsát várjuk, a tömeg, amelytől félünk, amelynek ítéletétől rettegünk, nem a szentek gyülekezete. Még csak nem is olyan emberekből tevődik össze, akik képesek tárgyilagos ítéletet hozni, igazi értékeket megállapítani. Olyan emberek azok, akiknek véleményét – amikor másokról beszélnek – gyakran megvetjük, mégis félünk az ítéletüktől. Gondoljuk csak meg, mi mindent csinálunk életünkben, miközben egyik szemünkkel a társaságot nézzük és kíváncsiak vagyunk, hogy vajon jót vagy rosszat gondolnak-e rólunk.

Ha egy pillanatnyi szünetet tartanánk, látnánk, hogy azok az emberek, akiknek a kedvező vagy kedvezőtlen véleményére adunk, olyan emberek, akiknek – szerintünk – alig van ítélőképességük. Mégis meghunyászkodunk fürkésző tekintetük előtt.

Mint fentebb már említettem, csak egy módja van annak, hogy megszabaduljunk a függőségtől, a mások véleményének való behódolástól és ez az alázat.

Van az alázatosságnak egy olyan formája, amelyikben sem mások rosszallását, sem dicséretét nem fogadja el az ember, hanem egyszerűen Isten ítéletére és saját lelkiismeretére bízza magát, mint az a szerzetes testvér, aki egy történet szerint meg akarta tudni, hogyan válaszoljon a dicséretre és a bírálatra. „Menj a temetőbe”, tanácsolta neki lelkiatyja „és sértegesd a halottakat”. Úgy is tett, és amikor visszajött, a lelkiatyja megkérdezte, hogy mit csináltak a halottak. „Semmit”, válaszolta a fiatal testvér, „csendben maradtak”. „Menj vissza és dicsérd őket”, mondta az atya. És amikor a fiatal szerzetes jelentette, hogy a temető ugyanolyan csendes volt, mint azelőtt, ezt mondta neki: „Tégy úgy, mint a halottak; az emberi ítélet már nem érinti őket, hiszen állandóan Isten színe előtt állnak.”

Az alázatosság az Evangélium egyik leghatalmasabb erénye, nekünk azonban sikerült ezt a rabszolga gyenge erényévé tenni. Nagyon kevés olyan ember van, akiben él a vágy, hogy alázatos legyen, mivel úgy tűnik, az alázatosság az emberi méltóság megtagadása. Ugyanez a helyzet az engedelmességgel is: egy gyermeket dicsérünk azért, hogy engedelmes, pedig csak hajlékony, nincs saját akarata. Nagyon ritkán vagyunk kíváncsiak arra, hogy mi megy végbe a szívében és nagyon könnyen összetévesztjük a bégető bárányokat Krisztus nyájához tartozó bárányokkal. Ha valakit alázatosnak, engedelmesnek, szelídnek mondanak, az majdnem sértés. Már nem látjuk az ilyen magatartás nagyságát és erejét.

Az igazi alázatosság abból születik, hogy látjuk Isten szentségét. Csakhogy mi úgy igyekszünk nagyobb alázatosságot érezni, hogy mesterségesen kicsivé tesszük magunkat. Csakhogy Krisztus az, Isten az, aki megadta az embernek, hogy fogalmat alkothasson saját nagyságáról és azzal igazolta az ember méltóságát, hogy Emberfia lett. Ha azt akarjuk tudni, mi az ember, Krisztusra kell tekintenünk, az Evangéliumok, az Olajfák-hegyének Krisztusára, a kereszten függő és feltámadt Krisztusra, az Atya dicsőségének jobbján ülő Emberfiára. Nincs szükség arra, hogy megpróbáljuk Istent nagyobbá tenni azáltal, hogy magunkat kicsivé és megvetésre méltóvá tesszük. Isten tiltja, hogy így tegyünk. Ha mégis így teszünk, nem alázatosság az amit elérünk, hanem lealacsonyodás, ami megakadályoz bennünket abban, hogy Isten országához és emberi hivatásunkhoz méltóan éljünk.

Ezért az alázatosság nem abból áll, hogy örökké le akarjuk magunkat alacsonyítani és elutasítjuk azt a méltóságot, amelyet Isten ad nekünk és megkövetel tőlünk, mivel gyermekei és nem rabszolgái vagyunk.

Az az alázatosság, amelyet a szentekben látunk, nem egyedül a bűntudatból születik, hiszen épp egy bűnös megtört és töredelmes szívét ajánlhatja Istennek és a megbocsátás egyetlen szava elegendő ahhoz, hogy eltörölje mind a múlt, mind a jelen minden gonoszságát.

A szentek alázatossága az Isten dicsőségének, fönségének és szépségének látásából ered. Nem csupán a kirívó különbség érzése kelti fel alázatosságunkat, hanem Isten szentségének tudata, a tökéletes szépségnek és lenyűgöző szeretetnek megnyilvánulása; így az egyetlen dolog amit jelenlétében tehetnek: imádattal, örömmel és csodálattal leborulni Előtte. Ez alázatosság – nem alázkodás.

Az alázatosság az Isten színe előtt való megállás módja, Isten előtt, aki szívünk-lelkünk titkait is látja, áll az ember, aki ennek nincs tudatában; az alázat önkéntelenül a legalacsonyabb helyet keresi magának, mint ahogy a víz spontán fut a legmélyebb pont felé. Az alázatosság teljes nyitottság Isten felé, önmagunk teljes átadása, készség arra, hogy kapjunk tőle, akár közvetlenül az ő kezéből, akár más emberek útján, miközben egyáltalán nem hirdetjük alázatos voltunkat, mivel ez nem lealacsonyodás, hanem egyszerűen megmaradás Isten előtt – csodálkozva, örömben és hálaadásban.

Ez az egyetlen eszköz arra, hogy megszabaduljunk a közvéleménytől való félelmünktől, attól a szolgalelkűségtől, amely lehetetlenné teszi, hogy bátorságot vegyünk és alkalmat találjunk életünk megreformálására, mert emberi értékeket kínál fel végső mérceként. Mihelyt ettől megszabadulunk, egyedül maradunk lelkiismeretünkkel, amelyben Isten szava szabadon szól, közli velünk ítéletét és képessé tesz bennünket, hogy teljes és szabad életet kezdjünk élni.

Tudjuk, azért tehetjük ezt meg, mert vannak pillanatok, amikor mindnyájan elszakadunk, szabaddá válunk a közvéleménytől a mélységes megtapasztalás pillanatai ezek, amelyek teljes emberi lénnyé tesznek bennünket, igazi emberré, amikor is kicsiségünk lehámlik, megszűnik. Amikor nagy boldogság kerít hatalmába, amikor bánat hatja át szívünket, amikor teljesen fölébünk kerekedik valami belső megtapasztalás, eszünkbe sem jut – legalább egy pillanatra sem –, hogy más emberek mit gondolnak rólunk. Amikor arról értesülünk, hogy meghalt valaki, aki mindenki másnál kedvesebb számunkra, elmerülünk a bánatban; nem kérdezzük magunkat, hogy vajon mások kedvezően vagy kedvezőtlenül vélekednek-e rólunk. Ha olyasvalakivel találkozunk hosszú távollét után, akit szeretünk, nem vonakodunk barátunk karjaiba vetni magunkat, nem érdekel, ha a tömeg azt gondolja is, hogy bolondot csinálunk magunkból.

Mindez lehetségesnek bizonyult Zakeus számára, mert félretéve minden emberi tekintetet, elhatározta, hogy látni fog és ez az elhatározás tette őt képessé arra, hogy egyenest Istenhez menjen, átélje az élő Isten felfedezését. Zakeus Istene, az élő Isten az, Akit minden emberi lélek keres évezredről évezredre, olyan Isten, Aki merőben különbözik azoktól a statikus istenképektől, amelyeket a sokféle egymást váltó vallás fölkínált.

Isten, aki elé odaállok, hogy imádjam és imádkozzak Hozzá, olyan Valaki, Akihez az ismereteim addig a pontig vezettek el, ahol már találkozhatom Vele személyesen, az emberi elképzelés és az értelmi felfogás határain túl. S ha már találkoztam Vele, ha lelkem mélyén felfedeztem őt, akkor ennek a találkozásnak, ennek a felfedezésnek örömét másokkal is meg kell osztanom.

Nem új istenmodellek feltalálása révén leszünk képesek Istent megláttatni az emberekkel, hanem azon isteni arc bemutatása által, amely a költő, Reményi Sándor szerint szívünk, lelkünk mélyé van és amelyet felszínre kell hoznunk, hogy mások is megláthassák, föl fedezhessék. Gondoljunk csak Szent Pál korintusiakhoz írt levelére, amelyben ezt mondja: „Felragyogott előttünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.” (2Kor 4,6.) Hasonló szakasszal találkozunk az ortodox atyák egyikénél is: „Senki sem tud lemondani a világról, hacsak nem látta az örökkévalóság fényét legalább egy emberarcon.”

Ha ilyenfajta kinyilatkoztatás volnánk embertársaink számára, akkor nem lenne szükség arra, hogy ezerféleképpen körülírjuk Istent. A sivatagi Atyák történeteiben van egy találkozás a puszta nagy mestereinek egyike és három szerzetes között. Közülük ketten szakadatlanul kérdéseket tesznek fel neki, míg a harmadik hallgat. Végül az atya hozzá fordul és így szól: Te nem akarsz valamilyen kérdést feltenni? „Nem”, válaszolja az illető, „nekem elég az, hogy nézhetlek”. Van egy másik történet egy alexandriai püspökről, aki meglátogatott egy kolostort. A szerzetesek megkérték egy testvérüket, hogy mondjon üdvözlő beszédet, de az visszautasította. „Miért?” — kérdezték. „Ha nem fogja megérteni a hallgatásomat, azt sem fogja megérteni, amit mondanom kell neki.”

Ily módon fedezte fel Zakeus Krisztust és így beszélt hozzá az Úr, mint ahogy szótlanul beszélt Péterhez is megpróbáltatásainak éjszakáján: „Az Úr megfordult és rátekintett ... és Péter kiment és keserves sírásra fakadt.” „Isten, Akinek tekintete a mélységeket vizsgálja, Aki nem aszerint ítél, amit a szem lát” (Iz 11,3), „az Úr, Aki a szíveket és veséket vizsgálja” (Jer 17,10), Aki megnyitja szemünket, szabadítson meg minket a farizeuskodásunktól, csalásainktól és mentsen ki minket a másoktól való félelem rabszolgaságából!

„Egy istenarc van eltemetve bennem:

Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.

Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.

S bár világ-szennye rakódott reája,

Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.” 

(Reményik Sándor)

„Memento mori!” - „Emlékezzél a halálra!” - Halottak napja

Az Egyház a testi feltámadás és az örök élet hitével és az ebből fakadó reménnyel éli meg a halottak tiszteletének ősi cselekedetét, melynek minden nép a maga módján tesz eleget. Ezen a napon bizalommal kérjük a Mindenhatót: „add kegyelmedet elhunyt gyermekeidnek, hogy a földi élet halandóságát legyőzve örökre szemlélhessenek téged, aki alkottad és megváltottad őket”.

Minden keresztény haldokló és gyászoló maga mellett tudja, tudhatja Jézust. Az Egyház ezt a jelenlétet adja nekünk mindenszentek ünnepén és halottak napján. Igazából a hívő ember számára ez az egyetlen igazi vigasz. Ezért ezek a napok nemcsak az emlékezésről szólnak, hanem a valódi találkozásról is – mondja Papp Miklós görög katolikus lelkész. Ezért nagyon fontos, hogy a pillanat varázsának élő mai ember megértse a középkori szerzetesi lelkiség egyik legfontosabb jelmondatának, a memento mori, azaz „emlékezzél a halálra” felszólítás üzenetét.

Amikor Krisztus barátja, Lázár meghalt, akkor a gyászoló testvérek Krisztus szemére vetették: „Hol voltál? Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!”(Jn 11,32-45) Krisztus nem védi meg az Istent, nem kéri ki magának, nem mondja: „ez a bűnösök sorsa” – hanem megrendül és sír. Siratja Lázárt, a gyászoló nővéreket, s tulajdonképpen minket is.

A „szaga van” kifejezést az evangélium talán már nemcsak az elhunyt Lázárra érti, hanem az egész teremtésre: az egész teremtésnek „szaga van”, azaz a haláltól megsebzett. Ezért nem csak Lázárt támasztja fel az Úr Jézus, nemcsak azoknak a gyászolóknak ad vigasztalást, hanem belemegy a halálba, belemondja magát a gyászba, s így minden haldokló és gyászoló maga mellett tudhatja az Ő jelenlétét.

Azonban ezek a napok nem csak az emlékezésről szólnak, hanem a valódi találkozásról is. Találkozni megyünk a sírokhoz. Hisszük, hogy elhunyt szeretteink most is élnek a természetfeletti világban, s Krisztuson, mint tolmácson keresztül ma is szólnak hozzánk, közbenjárnak értünk, s mi pedig értük.
Akire csupán emlékeznek, az tényleg meghalt. Az tényleg hátramaradt az élet futóversenyében. Ezzel szemben mi hisszük, hogy elhunyt testvéreinkkel továbbra is összetartozunk, közbenjárunk egymásért, s hogy találkozunk még, mert a szeretet erősebb a halálnál. A szeretet szálai odafűznek azokhoz, akik a mieinkek voltak... Most is a mieinkek... De a lélek kapcsolatával. Jól mondja Szt. Pál apostol: „Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet” (1Kor. 13,13).

A legközelebb elhunyt szeretteinkhez a szentmiseáldozatban vagyunk. Ott ér össze a mennyeiek és a földiek kórusa, a már célba értek és az úton lévők imája. Egyetlen istendicsőítés van, s a szentmiseáldozaton az egyetlen Isten dicsőítésében egyesülünk mi: élők és célba értek. Ezért a mindenszentek ünnepének legfontosabb rítusa a Szentmiseáldozaton való részvétel, amit sajnos sokan nem tudatosítanak magukban. Az valóban az életről, az összetartozásról szól, ott Isten az egyetlen alany, a fő cselekvő, a fő megszólaló. Azután kimegyünk a sírokhoz, ahol imádkozunk elhunytainkért, emlékezünk rájuk.

Az emlékezésben fontos szerepe van a csendnek, hogy lecsillapodjon bennünk az élet lüktetésének, rohanásának minden zaja, idegessége, feszültsége, s szólaljon meg a túlvilág: mit viszünk magunkkal a földi élet végén, melyek a fő értékek, miért érdemes izgulni és miért nem.
Ebben a találkozásban, töprengésben rendkívül fontosak a szimbólumok: a koszorú, az élő virág, a gyertya, a kereszt. Ezek evilágiak, megfoghatóak, ugyanakkor túlnyúlnak a történelmen, Isten országának vigasztalását hozzák közel hozzánk. A koszorú, ami a győzteseket illeti, s reméljük, szeretteinket s majd minket is megillet. Szeretjük a virágokat, nem a művirágokat, hanem az élőket, melyek színesek és szépek, jól mutatnak szeretteink sírjain, de bennük van a mulandóság. Gyertyát is gyújtunk a sírokon: ez Krisztus világosságát jelenti, s lassú elfogyásában látjuk az elmúlást, de a szolgálat, az önfeláldozás, a szeretet értékét is. Nagyon fontos szimbólum a kereszt a síron, hiszen ez hozza közel Krisztus jelenlétét, aki a keresztre elhunytjaink és a gyászolók fájdalmát is felvitte és megváltotta.

A rítusok, a szimbólumok azért fontosak, mert támaszt, vigasztalást adnak. A halállal való küzdelem megfoghatatlan, homályos, sötét valami, s a gyászoló ilyenkor kapaszkodókat keres. Olyan kapaszkodókat, melyek megőrzik a halállal való küzdelmében, nem hagyják elveszni, belebetegedni, s amelyek máris előre nyúlnak, a túlvilág vigaszát közvetítik. A régi ember gyásza ezért volt kevésbé beteges, hisztérikus, kétségbeesett.

Amikor ma eltüntetjük, kiseperjük a szimbólumokat életünkből, világunkból, s a vallás „kultúrvallás” lesz, akkor egy nagyon fontos támasztól, vigasztól, végső soron az igazságtól fosztjuk meg a modern embert. „Tartsd meg a rítusokat, a rítusok megtartanak téged” – mondja Papp Miklós görög katolikus lelkész.

A halállal kapcsolatos keresztény rítusok és szimbólumok világába gyerekeinket és unokáinkat is be kell vonni, az őket izgató kérdésekre az ő szintjükön kell válaszolni. Ha nyugodt hangnemben válaszolunk, ha látják, hogy mindebben őszintén hiszünk, akkor ez megnyugtatja őket és bátorítva érzik magukat. A beszélgetésen túl vonjuk be őket a szimbólumok, rítusok világába: hozhatják a virágot, gyújthatnak mécsest, imádkozzunk együtt. A jó szimbólumok által lehet növekedni, ezek egy életen át elkísérnek és a kritikus, tragikus pillanatokban erőt adnak, bátorítanak és megvigasztalnak.

Ezzel szemben, a környezetünkben is mind nagyobb teret hódító pogány halloween-„kultusz”, ami játéknak tünteti fel a halált és a gyászt, nem ad valódi vigasztalást. Nem is sejtik a szülők és pedagógusok, milyen vigaszt lopnak el a gyerekektől, amikor a gyász igaz kultúráját, keresztény szimbólumait veszik el tőlük, s helyette egy idétlen halloween játékot adnak. Pont ott hagyják magára a gyereket, ahol a legjobban szorong: a halál közelében, a gyászban.

A minket körül vevő világ, tévé és rádió, internet és újság, azt sugallja, hogy éljünk a mának, a pillanatnak és ne törődjünk azzal, hogy mi történik utána. Ezzel szemben hitünk tanítása arra figyelmeztet, hogy emlékezzünk a halálra. "Memento mori"- volt a középkori szerzetesi lelkiség legfontosabb jelmondata.

A haláltudat lényegileg az emberléthez tartozik, végig jelen van az életünkben, de nagyon nehéz a szemébe nézni. Ezért könnyebbnek tűnik strucc politikát folytatva homokba dugni a fejünket, s a fiatalságot bálványozni. Ma a fiatalság bálványozása történik: könnyedén élni, döntéseket nem hozni vagy azokat könnyedén megváltoztatni, a lehető legtöbb élvezetet megélni, szenvedélyeinket maximálisan kielégíteni, magunkat állandóan fiatalítani – s közben mindent, ami a halálra emlékeztet, azt eldugni vagy figyelmen kívül hagyni. A betegséget, az öregedést, a halált...

Az állandó fogyasztásra és a féktelen szenvedélyek kielégítésére berendezkedett világ mögött valójában a halál elöli menekülés problémája áll. Mintha elvenne valamit vagy szomorúvá tenne, ha a haláltudattal foglalkoznánk. Pedig ha mélyen találkozik az ember a halállal, akkor az érleli őt.

Megérleli az élethez való viszonyunkat, szeretetteljesebbé teszi az emberekkel való kapcsolatunkat, az értékeket megrostálja, összeszedettebben fogjuk az időt kezelni, kerüljük a rosszat, a súlyos bűnöket, s őszintébben keressük az Istennel való személyes, élő kapcsolatot. A haláltudat, ha keresztény módon viszonyulunk hozzá, egy csoda szép, kiegyensúlyozott, félelem mentes életre érlel meg, s ettől fosztja meg magát az, aki „véka” alá akarja rejteni a halál tényét, kérdését.
Persze nagyon fáradtságos annak a hazugságnak a fenntartása, mintha időmilliomosok lennénk, mintha örök hazánk itt a földön lenne, mintha Isten kérdését el lehetne nyomni, vagy az elmúlás-elbúcsúzás fájdalmát meg lehetne spórolni. Ezek a hazug manőverek sokba kerülnek a léleknek, sokkal jobb őszintén találkozni a halállal és engedni, hogy megérleljen bennünket, mint a Nap sugara a fa gyümölcsét.

Keresztény hitünk szerint nem egyedül kell az élet útján járnunk és a halál kapuján átmennünk, hanem Krisztus végig velünk jön, hisz azt ígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig. Aki a saját halálával vagy gyászával kínlódik, annak ehelyett befelé kellene fordulnia, s engednie, hogy megszólaljon ott belül Krisztus. Ki fog mondani néhány szót, melyeknek páratlan erejük lesz életünkben, gyászunkban, halálunkban.

Ne feledjük a kereszténység legfőbb tanítását a halálról és a feltámadásról, amelyet Szent Ambrus püspök így fogalmazott meg: „Krisztus nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával. Így tehát az ő halála mindenki élete lett.” 

***

Ha valaki úgy gondolja, hogy ezt az írást más is lelki-haszonnal olvashatná, akkor az bátran az alábbi "f" betűre kattintva megoszthatja a Facebook-on is... 

„A szentek élete a Szeretet Istenét dicsőítő himnusz”- Mindenszentek ünnepe

Szent János evangélista levelében olvashatjuk: „Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben”(1 Jn 1,3).
Az Egyház egyszerre közösség Istennel és egymással. Ezért a szentek közösségének alapja maga a szent Isten, akihez az Egyház tartozik. Az újszövetségi Szentírás fogalmai szerint szentnek nem csupán a kanonizált (szentté avatott) vértanúk, hitvalók és szüzek számítanak, hanem minden megkeresztelt ember. A „szent” szó tehát nem tökéletest, bölcset vagy hőst jelent elsősorban. A szent az, aki az istengyermeki életet éli, s a Krisztus által meghirdetett nyolc boldogság útját járja. Mert ez a mi hitünk legbelső lényege: minden ember arra hivatott már itt a földön, hogy mindörökké részt vegyen magában az isteni életben, úgy szeressen amint Isten szeret. A szentek közössége tehát nem más, mint az Atya gyermekeinek közösségi élete a Fiú által a Szentlélekben.

A szentek tisztelete az első vértanúk korára nyúlik vissza, és semmi köze a bálványimádáshoz, amivel olykor vádolnak bennünket, katolikusokat, a hitünket felületesen ismerő és félreértő, félremagyarázó vallások követői.

A katolikusok természetesen csak az egy igaz Istent imádták és imádják, s távol tartották magukat a bálványimádó szokásoktól. Ezért többen életükkel fizettek. Sok ezren haltak meg hitükért csak Róma városában, az első századokban.

A szentek tisztelete szorosan összefügg azzal a misztériummal, ahogyan mi, keresztények egymáshoz tartozunk. Ezt az egymáshoz való tartozást leginkább a szőlőtő és a szőlővesszők krisztusi hasonlata világítja meg: a szőlőtő Krisztus, a szőlővesszők pedig mi vagyunk és csak a szőlőtőn, vagyis Krisztuson keresztül vagyunk kapcsolatba egymással azáltal, hogy mintegy rá vagyunk oltva, s ugyanaz az életnedv, ugyanaz az éltető Lélek jár át bennünket, mely belőle fakad.
A szőlőtőn kívül a szőlővesszők között nincs kapcsolat, s önmagukban, ha a tőkéről leválnak, elszáradnak. A Föltámadt Krisztus a szőlőtő, nem hal meg soha többé, tehát közösségünk tagjainak összetartozása sem szűnik meg a halállal: átnyúlik az örökkévalóságba. S ahogy a földi életben számíthatunk egymás segítségére, imájára, úgy az evilágból eltávozott testvéreinkkel is megmarad a hitbeli, lelki kapcsolat. Mégpedig úgy, hogy mi, a küzdő, zarándok Egyház, imádkozhatunk a tisztulás állapotában lévőkért, a szenvedő Egyház tagjaiért, és kérhetjük az üdvözültek segítségét, ők pedig közbenjárnak értünk Istennél.

A diadalmas, a szenvedő és a küzdő Egyház tehát valójában egy test tagjai, csak helyzetük, állapotuk tekintetében különböznek egymástól. Mindez pedig az egész emberiség egységének forrása és tengelye. A szentek közösségének titka ugyanis, egyetlen hatalmas családként láttatja az emberiséget Isten tervében, s fel sem merül a gondolat, hogy Isten féltékeny volna a szentekre, amiért hozzájuk is imádkozunk, közbenjárásukat kérjük.

A szentekkel való eleven, élő kapcsolat nemhogy akadályozná, de inkább segíti Isten igaz imádását és akaratának teljesítését. Mert, ahogy a nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa fogalmazott: „a szentek élete – bár ezer és ezer formában – a Szeretet Istenét dicsőítő himnusz”. A szentek életműve minden esetben az isteni igazságosság és szeretet egy-egy vonását világítják meg. A szentek tisztelete tehát nem öncélú, hanem Isten előtti hódolat azért, hogy közülünk, esendő emberek közül választ és alakít alkalmas eszközöket igazsága kinyilvánítására. Nagy vigaszunk, hogy a szentek sem voltak bűntelenek. Nem egy közülük kifejezetten bűnös életből tért meg. Példájuk reményt ad, hogy bűneinkkel, hibáinkkal, gyengeségeinkkel szembefordulva Isten életében és dicsőségében részesedhetünk.
Így példaképek ők és segítők, akiket azért is közel érezhetünk magunkhoz, mert nagyrészt ugyanazokkal a nehézségekkel, kísértésekkel, bűnökkel küszködtek, mint mi. A szentek példája meglepő és gazdag sokféleségben azt mutatja meg, hogy ezek az ugyanolyan törékeny emberi agyagból gyúrt férfiak és nők miként tudták a nyolc boldogság útját járni és miként tudtak a maguk sajátos körülményei között az evangélium tanúi és Isten országának hiteles jelei lenni. Milyen ragyogó példa, és milyen hatékony, erős kihívás ez a mi számunkra.

Ezért ma az egész Egyházzal együtt adunk hálát Istennek érettük, amint a Szentmiseáldozatot ünnepelve is imádkozzuk: „Az ő szent életük példakép számunkra, s mert egy családba tartozunk, közbejárnak értünk nálad: hogy felbátorodva tanúságtételük által az előttünk álló pályán győzelmesen fussunk végig, és hervadhatatlan koszorút nyerjünk velük együtt...”

Mi, mint Isten népe, úton vagyunk az ő országa felé, és mélységes egységbe forrtunk össze azokkal, akik megelőztek bennünket ezen az úton. Éppúgy, mint mi, nap-nap után, örömökön és megpróbáltatásokon át, győztek le számtalan akadályt, hogy hűségesek maradjanak a nyolc boldogságban ígértekhez, és e világban megtestesítsék az evangéliumot.
Igaz, az emberek szemében furcsa az igaz mondó, az anyagiasságtól és gazdagságtól független ember, a szelíd, a megbocsátó, a türelmes, a tiszta ember, mégis itt a boldogság titka.

A múlt és jelen szentjei rájöttek a boldogság titkára, s mint vándorutunk jelzői igazi emberségükben és lelki vándorútjuk egyediségében újraélik számunkra a Krisztus-követésre szóló evangéliumi buzdítást. Szalézi Szent Ferenc mondotta nagyon szellemesen, hogy az evangélium és a szentek között az a különbség, ami a lejegyzett és a lejátszott zene között van: az Egyház nem elvont eszme, hanem élő közösség.

Az útitársak példáját szemlélve nem a külső látvány után kell menni, hanem a belső kaland felé, amelyre Krisztus ma is meghív mindannyiunkat. A II. Vatikáni Zsinat újra meg újra hangoztatta, hogy Isten minden gyermeke meghívást kapott az életszentségre. A nem rég szentté avatott VI. Pál pápa is ezt visszhangozta: „Az Egyháznak szüksége van szentekre és a világ sem nélkülözheti őket”.

Isten azért választ és emel ki egyeseket, hogy ragyogó fáklyaként mutassák nekünk az üdvösségre vezető utat. Ez a szentté avatás értelme és jelentősége is, ami nem jelenti azt, hogy a névtelen és ismeretlen szentek sokasága ne lenne Isten előtt ugyanolyan kedves.
Hiszen Őket ünnepeljük a mai napon, Mindenszentek ünnepén, a szentéletű nagymamákat, a családjukért minden áldozatot vállaló édesapákat és édesanyákat, a hivatásuknak élő időseket, a bátor és tanúságtevő fiatalokat, az ártatlan gyermekeket, akiket az Úr korán magához vett, de nem azért, hogy megfosszon tőlük bennünket, hanem hogy még mélyebbé és termékenyebbé tegye a velük való közösséget.

Tehát Mindenszentek napja: szüleink, testvéreink, barátaink, ismerőseink ünnepe, azoké, akik üdvözültek (s nemcsak a szentté avatottaké, a falinaptárban szereplőkké). Sőt a saját – reménybeli – ünnepünk is, mert mindnyájan arra vágyunk, hogy egykor a Mindenszentek seregében éljünk a mennyben, és színről színre láthassuk az Atyát, aki teremtett bennünket, a Fiút, aki annyira szeretett minket, hogy életét áldozta érettünk s a Szentlelket, aki azért áradt ki, hogy Istenhez vezessen minket.

Mindenszentek és halottak napi program a ferences templomban

 1. Pénteken, Mindenszentek főünnepén délelőtt 10 órától mutatunk be szentmisét és délután 3 órától lesz a közös megemlékezés halottainkról a kolostor temetőjében. 

2. A plébánia templom örökös szentségimádási napja szintén pénteken van, aki teheti, vegyen részt rajta. 12 órától teszik ki az Oltáriszentséget imádásra, délután 5 órától lesz a közös imádás és este 6 órától ünnepélyes szentmiseáldozattal fejeződik be a szentségimádási nap.

3. Szombaton, november 2-án, halottak napján reggel ½ 8-tól mutatunk be szentmisét elhunyt szeretteinkért, valamint az összes halottakért. 

Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy mintha megfeledkeznénk halottainkról, a mindenszentek esti temetői világítás után. A halottak napi szentmisén alig van valaki, a temetőket sem látogatjuk, pedig 8 napig búcsút nyerhetünk elhunyt szeretteink számára.

Mindenféle pogány szokást átveszünk, gyerekeink, fiataljaink halloween-t ünnepelnek. Miközben elhagyják, elhagyjuk saját keresztény hagyományainkat. Mindezt gondoljuk át és tegyünk annak érdekében, hogy az idei mindenszentek ünneplése és a halottak napi megemlékezések, őseink hitéhez méltóan és keresztény módon történjenek.

„Isten, irgalmazz nekem!”- Évközi 30. vasárnap

Az első olvasmányból hallhattuk: „a nyomorgók jajszava áthat a felhőkön”(Sir 35,17) és kegyelmet talál, mert Isten egyedül a hozzá folyamodók szívét nézi. Ha vannak valakik, akiket a mennyei Atya jobban szeret, akkor ezek a Szentírásban a „Jahve szegényeinek” nevezettek, akik alázatos, bűnbánó, bizalommal telt lélekkel fordulnak hozzá. A Szentírás dicséri az alázatos ember imáját, aki tudatában van méltatlanságának és annak, hogy segítségre, üdvösségre szorul. Ez az ima „hatol át a felhőkön”, ennek az imádkozónak ad Isten kegyelmet és szolgáltat neki igazságot.

Az ószövetségi olvasmány (Sir 35, 15b-17. 20-22a) kiváló bevezetőként szolgál a farizeusról és a vámosról szóló evangéliumi példabeszédhez (Lk 18,9-14), ahol Jézus szembeállítja egymással a nagyképű, a gőgös és az alázatos ember imáját.

A farizeus szó a mai általános szóhasználatban azt a kettős magatartást bélyegezi meg, amely álszent módon mást mutat, mint amit él, s másként beszél, mint érez, illetve aki az ember szemébe mosolyog és szépeket mond, de a háta mögött kigúnyolja, elítéli és megszólja. Ha őszinték vagyunk önmagunkkal szemben, akkor el kell ismernünk, hogy ez az elítélendő kettős magatartás olykor tőlünk, templomba járó keresztényektől sem idegen.

Eredetileg – Jézus korában – a „farizeus” vallási csoportosulást jelentett, ahhoz a zsidó vallási párthoz való tartozást, amely a törvény iránti tiszteletével és betű szerinti ragaszkodásával tűnt ki. Sajnos idővel a törvény betűje került előtérbe, míg lelki töltete, tartalma elmaradt. A magát tökéletesnek tartó farizeus el van telve önmagával, meg elégszik a külső, előírásos igazságossággal, szíve viszont tele van gőggel és embertársa megvetésével. Az evangéliumokból kitűnik, hogy az Úr Jézus elítéli a farizeusi mentalitást, vagyis azt az állandó veszélyt, mely azzal fenyeget minden vallásos lelket, hogy az Isten keresésében, az Istennel való kapcsolat megélésében, megelégszik a törvény, az előírások, az üres, élettelen hagyományok gyakorlásával.

Ezzel az embertípussal állítja szembe Jézus a vámost, a társadalmilag és vallásilag lenézett embert. A vámos szó ma nem teszi rögtön érthetővé, hogy miért. Talán, ha adóbérlőnek, adóbehajtónak neveznénk ezt az embert, akkor mindjárt megértenénk a megvetés okát is. Ugyanis a rómaiak nem maguk hajtották be az adókat, hanem bérlőknek adták ki az adószedés jogát. Azok az államnak egy bizonyos részt fizettek, s aztán a többit a maguk zsebére szedték. A vámosok megvetett emberek voltak, akiket a pogány megszállókkal való kapcsolatuk és a gyakran zsaroló pénzbehajtás miatt a nyilvános bűnösök közé soroltak. A törvénytisztelő zsidóknak illett ezeket elkerülni, Jézus azonban másként tett.

Az izraeliták, magát a rómaiak adóigényét Isten jogait sértő dolognak tartották, a tetejében szegények is voltak, s alig-alig tudtak az adókötelezettségeknek eleget tenni. Érthető, hogy egészen különös megvetéssel sújtották azokat a közülük származó személyeket, akik e téren kiszolgálták az idegen hatalmat, s nem szégyelltek honfitársaik kicsikart fillérein meggazdagodni.

Ezek után nem csoda, hogy a példabeszédbeli vámos nem mert a templom belsejébe menni, szemét s kezét sem emelte az égre. „Mellét verte” – mondja a magyar szöveg. A vámos mozdulata nem tanult, szertartásos gesztus, hanem a keserűség önkéntelen megnyilatkozása. „A kétségbeesés kitörése ez – írja J. Jeremias szentírás-magyarázó – emberünk szíven üti magát, egészen elfelejti, hol van, egészen eluralkodik rajta a fájdalom, hogy Istentől ily messzire szakadt”. Bánja bűnét, elismeri erkölcsi nyomorát, tudatában van annak, hogy méltatlan Isten kegyelmére, ezért szemét lesüti, de ajka mégse néma. Mozdulata nem betanult szertartásos gesztus, de szava az 51. zsoltár kezdete: „Isten, irgalmazz nekem!” Csak épp hozzáteszi töredelme jeléül: „Nekem, bűnösnek”.

Azt hiszem az evangéliumi szembeállítás célja mindannyiunk előtt világos: az alázatosság és a bűnbánat értékének kiemelése, mert az Isten jobban szereti a bűnbánó bűnös alázatát, mint a magát igaznak tartó ember kevélységét, nagyképűségét.

Mindkét ember ugyanazzal a szándékkal megy a templomba: imádkozni akarnak, magatartásuk azonban homlokegyenest ellenkező. A farizeus – öntudatának és jellemének megfelelően –, látszólag hálát ad Istennek, valójában dicsekszik a másik ember rovására. Maga kiválóságát emlegeti, magának tetszeleg. Imádsága monológ, egyoldalú, nem párbeszéd, mintha csak „önmagához imádkozna”. Elvakultságában odáig merészkedik, hogy Istenre is rá akarja erőltetni a „külsőt”, a látszatot, amellyel bemutatja törvénytiszteletét és jóságát. Istent azonban nem lehet dicsekvéssel meghatni.

Hiába terjeszti ki karját és emeli égre a szemeit, nem lát az orránál tovább. Hálaadása szeretetlenség: „nem vagyok olyan, mint a többi”. A magát tökéletesnek tartó farizeus el van telve önmagával, megelégszik a külső, előírásos igazságossággal, szíve viszont tele van gőggel és embertársa megvetésével.

Ezzel szemben a vámos alázatosan hátul áll meg a templomban és bűnösnek vallja magát, s mint mondtuk, az 51. zsoltárt kezdi imádkozni: „Könyörülj rajtam, Istenem!” Nem hálaadás ez, hanem kérés, rimánkodás, mégis jobban tetszik Istennek, mint a farizeus hálaadó-imádsága, ezért a vámos megigazultan és lelkileg megtisztulva tér haza. Isten előtt ugyanis csak alázatosan, igazi énünket feltárva, kegyelmet igényelve állhatunk meg.

Isten országa azoké, akik igénylik, akik tudatában vannak saját kicsiségüknek és Istenre utaltságuknak. Csak a magával elégedetlen, Istent még jobban igénylő ember hite lehet fejlődőképes. Ezért értékes annyira a vámos alázatossága.

Itt el kell mondanunk, hogy a másokkal való összehasonlítás, akármilyen eredménnyel zárul, hamis képet ad önmagunkról. Ha különbnek tartjuk magunkat másoknál, akkor a gőg, a felfuvalkodottság, az elbizakodottság veszélye fenyeget, ha alábbvalónak, akkor a sárga irigységé. Csak az igazán szentek szájából hiteles annak megvallása, hogy ők a földkerekség legbűnösebb emberei; éppen azért, mert alapja nem a másokkal való összehasonlítás, hanem az isteni kegyelem túlcsorduló mértéke, amelyben részesültek.

Ők érzik igazán, hogy ehhez képest eltörpül mindaz a jó, amit tettek. Szent Ferenc atyánkról jegyezték fel, hogy egy alkalommal kijelentette: hogy ha egy gonosztevő kapott volna annyi kegyelmet Istentől, mint ő, az már régen szent volna, míg ő megmaradt bűnös és hálátlan embernek.

A mások fölötti ítélkezésnek ugyanúgy nincs helye az imádságban, mint az önmagunk méricskélésének, elítélésének vagy felmentésének. Éppen ezek a megigazulás legfőbb akadályai, mert az ember az ítélkezés révén olyan dolgokba avatkozik, amelyet Isten magának tart fenn.

Ma is vannak „vallásos” farizeusok? – kérdezhetné valaki. Bizony vannak, ilyen különleges értelemben is: nemcsak az emberek előtt képmutatók, hanem Isten előtt is. Mert hogyan lehetne nevezni azt az embert, aki hónapok, vagy évek teltével a szentgyónását azzal kezdi, hogy: „templomba járok, imádkozom, nem öltem, nem loptam, nem káromkodtam és más bűnöm nincsen”- az ilyen ember ahelyett, hogy a gyóntatószékben megvallaná vétkeit, hibáit, gyarlóságait, amiket egy jó lelkiismeret-vizsgálat keretében fedezett fel, azt állítja, hogy neki semmi bűne, gyónni-valója nincsen. - Mintha csak az evangéliumi farizeust hallanánk: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, igazságtalan, házasságtörő… Kétszer böjtölök hetenként, mindenből tizedet adok”(Lk 18,11-12) – Ki is lenne igazabb nála, akiben nincs bűn és teljesíti a törvény minden előírását? Pedig a szíveket-veséket vizsgáló Isten előtt igazán nem lehet másnak látszani, mint amik vagyunk. Hitünk tanítása szerint pedig egyedül a Boldogságos Szűzanya volt bűntelen…

Igényeljük, kérjük Isten irgalmát és szeretetét! Ezért nem szégyellte a 2. vatikáni zsinat kinyilvánítani: „Az egyház bűnösöket is foglal magában; így egyszerre szent is, és folyton megtisztulásra szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelenül” (Lumen gentium, 8.), ne feledjük az alázatosság útja: a bűnbánat és a megújulás útja, közösségileg és egyénileg is.

Mi a példabeszéd üzenete a mi számunkra? Egy dolgot nyomban le kell szögeznünk. Nem arról van itt szó, hogy nincs más út: választanunk kell, jobb, ha vétkezünk, mint a vámos, mert akkor van esélyünk arra, hogy Isten kegyelmébe fogadjon; ha azonban a farizeus útján indulunk el, akkor szükségszerűen elszakadunk tőle. Érdemes Szent Pált idéznünk: „Ahol elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem... Mit mondjunk hát? Maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem gyarapodjék? Isten ments!” (Róm 5, 20-6, 2)

Egy a biztos: - olyan világban élünk, amelyben érvényes a farizeus és a vámos imádságáról szóló példabeszéd, - olyan Istennel van dolgunk, aki a vámos imádságát többre becsüli, mint a farizeusét.

De nem azért mert jobban szereti a törvényt becsületesen megtartó embernél, azt, aki bűnös, aki szabados, aki kijátssza a törvényeket, hanem mert jobban kedveli a bűnbánó alázatát, mint az önmagát igaznak tartó ember kevélységét, gőgjét.

Hasonlók volnánk a vámoshoz? Anélkül, hogy Isten cinkosunkká válnék a rosszban, mégis szabad arra gondolnunk, hogy imádságunk nincsen hiába. Nagy öröm ez, egyszer tán erőt ad ahhoz, hogy véglegesen szakítsunk a rosszal, a bűnnel, amely életviszonyainkat egészen átjárta.

Vagy inkább a farizeushoz hasonlítanánk? Akkor szól igazán nekünk ez a példabeszéd, amelyet Jézus nem a „vámosok” vigasztalására mondott, hanem „az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek”(Lk 18,9), a „farizeusok” lelkiismeretének megmozgatására.

Nem azt kívánja Jézus, hogy tagadjuk le, ami jó van bennünk, hogy öntépő áll-alázattal játsszuk meg a bűnöst, az önmagát becsmérlő embert. Azt sem akarja, hogy mindenáron kételkedni kezdjünk önmagunkban, saját jó szándékunk hitelében. Inkább arra akar megtanítani, hogy ne csak hálálkodjunk, hanem kérjünk is. S ha mégoly sokra vittük is, akkor se magunkban bízzunk, hanem Isten kegyelmében, amely mindig ajándék. Mint az igazán nagy művészek, akik hiába alkottak remekműveket, újra meg újra „elfeledik, ami mögöttük van” és aggódva, teljes összeszedettséggel „nekifeszülnek” az előttük álló új feladatoknak (Fil 3, 13), s nem rutinból, hanem ihletből alkotnak egyre újabb és újabb remekművet.

Befejezésül szépen hangzanék, ha most azt mondanánk: Legyünk tökéletesek, mint a farizeus, de Isten elé járuljunk mégis olyan alázattal, mint a vámos! Az evangéliumban van is egy mondat, amely ezzel csaknem azonos, érdemes elgondolkodnunk rajta: „Ha megtettétek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: mihaszna szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük” (Lk 17, 10).

Elmenni az emberek közé és elvinni Krisztus szeretetét nekik – Missziós - évközi 29. - vasárnap

A Katolikus Egyház 1926 óta minden évben október harmadik vasárnapján tartja a misszió világnapját. Ferenc pápa „Megkeresztelve és küldve: Krisztus Egyháza misszióban a világban” címmel írt üzenetet az idei világnapra – érdemes elolvasni. Templomainkban a missziókért és a hithirdetőkért imádkozunk ezen a vasárnapon, az összegyűlt perselypénzt pedig az evangelizáció javára fordítják.

Az egyetemes egyház – Benedek pápa szavaival élve – a „Szentlélek sugallatára tudatában van annak, hogy Jézus munkájának folytatására hivatott; arra, hogy hirdesse Isten országának örömhírét, ami az igazságosság és béke és öröm a Szentlélekben” (2011. október 18. missziós vasárnap). Így minden keresztény, aki az Egyház tagja, egyben misszionárius is, és nem vonhatja ki magát e küldetés alól, függetlenül attól, hogy Európában, vagy bárhol él e széles földtekén. Erdő Péter bíboros szerint: „A még és a már összeér, régi keresztény területeken kell újra missziót folytatni. Lépjünk párbeszédre a körülöttünk élő, Krisztustól távol lévő embertársainkkal”. Így a misszió nemcsak az erre „specializáltak” feladata, hanem minden megkeresztelt hívőé.

Ugyanis az Egyház természeténél fogva missziós. Nem tarthatjuk meg magunknak az örök élet igéit, amelyeket Jézus Krisztussal való találkozásunkban kaptunk: azok mindenkihez szólnak. Ezért a misszió az a műhely, ahol mindenkinek helye van, mert „aki befogadja Krisztust testének és vérének valóságában, az nem tarthatja meg ezt az ajándékot önmagának, hanem általa arra kap ösztönzést, hogy az Evangélium iránti bátor tanúságtétellel megossza azt másokkal” (Benedek pápa, 2005. október 23. missziós vasárnap). Valóban, semmi sem szebb annál, minthogy ismerjük, és másokkal is megismertetjük Krisztust.

De igazából mit jelent a misszió szó maga és milyen feladatokat takar? A misszió szó megbízatást, küldetést, hittérítést jelent. Mivel Jézus az Atya küldötte (Jn 20,21), tőle megtanulhatjuk, mit jelent a misszió, és hogyan lehet teljesíteni ezt a feladatot a világban. Azonban Jézus nemcsak példát mutatott, hanem missziós parancsot is adott, mely minden hívő emberhez szól és mindannyiunkat kötelez valamilyen formában.

Szent Márk evangéliumában ezt olvashatjuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”(Mk 16, 15). Szent Máté evangéliuma pedig azzal fejeződik be, hogy: „Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig”(Mt 28,18-20).

Az apostolok komolyan vették a missziós parancsot, s vállalva minden fáradságot és áldozatot, életüket sem kímélve, hirdették az evangéliumot minden népnek, ahová csak eljutottak. Pál apostol szintén, megtérése után az egész életét a missziónak szentelte, és szó szerint az akkori ismert világ határáig jutott el.

Számára egyértelmű volt a misszió: Jézus Krisztust hirdetni, aki az Atya küldöttje – a fölkent próféta, Krisztus a Messiás, a megfeszített, aki feltámadt, és aki által van bűnbocsánat. Ő megértette, hogy semmi sem teszi az embert tökéletessé Isten előtt, csak az, hogy Krisztusban él. Pál mindent megtett azért, hogy minden nép hallhassa ezt az evangéliumot, és minden egyes ember megigazulttá válhasson Jézusban.

Az apostolok a misszió fontosságának tudatát megpróbálták a tanítványok szívébe is belevésni. Ennek példájával találkozunk a mai szentleckében, amikor Pál Timóteusnak, az ő tanítványának a következőket írja: „Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel”(2Tim 4,1-2).

Ez a misszió lényege, és a feladat az, hogy ne csak az evangélium hallgatóivá tegye az embert, hanem annak befogadására és megélésére vezesse a Krisztusban hívőket.

A Szentatya, Ferenc pápa mondotta, hogy „az Úr minden nap hív, hogy kövessük őt bátran és hűséggel. Ő hatalmas ajándékká tett bennünket, amikor tanítványul választott, és amikor arra küld minket, hogy örömmel hirdessük Őt, a Feltámadottat. Azonban azt kéri tőlünk, hogy ezt szóval és mindennapi életünk tanúságával tegyük… mert az ember nem hirdetheti Jézus örömhírét élete kézzelfogható tanúsága nélkül” – mondja a Szentatya, majd hozzáteszi – „azoknak, akik hallgatnak és figyelnek bennünket, tetteinkben is meg kell látniuk Istennek azt a dicsőítését, amit ajkunkról hallanak”.

Éppen ezért a misszió az életre és az üdvösségre irányuló szolgálat, amelynek keretében a cél az Isten Országának megvalósítása. Így a misszió a szegények, a jogfosztottak és a kiközösítettek oldalán állást, az emberi méltóság és az eszerinti élet iránti elkötelezettséget jelenti, legyen szó akár az öreg Európáról, amely kezd megfeledkezni keresztény gyökereiről, vagy a távoli földrészekről.

Ezért mondja a Szentatya: „Olyan nagy szükség van arra, hogy elvigyük mindenhová az irgalmas és szeretetben gazdag Jézus élő jelenlétét!... Gyakran megelégedünk néhány imával, egy vasárnapi misével, amelyen szórakozottan veszünk részt, vagy néhány karitatív gesztussal, de nincs hozzá bátorságunk, hogy „kilépjünk” és elvigyük Krisztust másoknak” (2013 – Nagyszerda, Általános kihallgatás).

A keresztény misszió célja, hogy a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatra vezessen. Hozzá, aki az Isten szeretetének végső Szentsége a világban. Ezért a Jézushoz való csatlakozás a szegények, betegek és elutasítottak felé éppen olyan fontos, mint a hitoktatás és a szentségek megünneplése. Sőt: ahol a hitoktatás és a szentségek ünneplése nem vezetnek a Jézushoz való csatlakozáshoz – nem tesznek tanítvánnyá – ott mindezek hiábavaló cselekedetek maradnak.

Ezek után, mit jelent ma misszionáriusnak lenni? – kérdezhetné valaki. A kérdésre, a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa szavaival szeretnék válaszolni: „Misszionáriusnak lenni annyit jelent, mint szeretni Istent teljes szívünkből, ha szükséges, egészen addig, hogy meghalunk érte. Misszionáriusnak lenni annyit jelent, hogy az irgalmas szamaritánushoz hasonlóan mi is lehajolunk minden szükséget szenvedőhöz, különösen a legszegényebbekhez és a legnyomorultabb körülmények között élőkhöz”(2006. Missziós vasárnapi üzenete).

Azt hiszem, így már világosabbá válik, hogy az egyetemes Egyház missziós együttműködésének tevékenységével „az evangélium hirdetése a felebarát segítésének, a legszegényebbek iránti igazságosságnak is eszközévé is válik, oktatási lehetőséget jelent a legeldugottabb falvakban, orvosi ellátást a legtávolabbi helyeken, felszabadítást a nyomor alól, a kitaszítottak helyzetének helyreállítását, támogatást a népek fejlődéséhez, az etnikai megosztottság legyőzését, az élet tiszteletét annak minden szakaszában”(2012. Missziós vasárnapi üzenet).

„Mit jelent ma misszionáriusnak lenni? A kérdésre az egyik jezsuita atya (André Gagnon) így válaszol: „Misszionáriusnak lenni ma mindenekelőtt a találkozást jelenti Krisztussal. Vele, akit nem a levegőben, vagy valahol máshol találhatunk meg, hanem az emberekben, akikkel találkozunk, és akikben benne él Krisztus.”

Másvalaki szerint (Vito Del Prete): „Ma olyan kultúrában élünk, amely az erőszak és elnyomás kultúrája. Az, hogy Krisztus küld minket, azt jelenti, hogy Krisztus országát elvisszük, az Örömhír magvait elvetjük ebben a kultúrában. Mégpedig azért, hogy egy új kultúrát hozzunk létre, az Örömhír kultúráját. Misszionáriusnak lenni azt jelenti, hogy szolgálatára vagyunk az emberiségnek, hogy Krisztusban elvisszük hozzájuk Isten természetfelettiségét, hogy létrejöjjön egy újfajta emberiség, amely igazán önmagára talál. Ez az, amiről a misszionáriuság szól: elmenni az emberek közé és elvinni Krisztus szeretetét nekik.”

Mind ez szép és jó, mondhatná valaki, de hogyan kapcsolódhat be a missziós munkába az, akinek fizikai erőnléte megfogyatkozott, akár az idős kor vagy betegség miatt, illetve az, akinek gondoskodnia kell családjáról, el kell látnia hivatásból eredő feladatait…

Mindenekelőtt le kell szögeznünk azt, hogy a misszió, az evangelizáció munkájából senki sincs kizárva, mivel az emberi tényező mellett, annak van anyagi és kegyelmi tényezője is. Vagyis a missziók művét ezen a vasárnapon támogathatom pénzbeli adományommal is. Ugyanakkor, akinek nem nyílik alkalma a külső apostolkodásra, az felelősség tudattal és lelkiismeretesen végezze hivatásából eredő feladatait és ajánlja fel a missziókban aktívan résztvevőkért, vagy hálásan fogadja a szenvedést, mely lehetővé teszi, hogy kiegészítse testében azt, ami Krisztus szenvedéseiből hiányzik, ahogy fogalmaz Pál apostol (Kol 1,24).

Az áldozathozatalban örök szép példa marad Lisieux-i Kis Szent Teréz, a missziók védőszentje Xavéri Szent Ferenc mellett. Ez a mindössze 25 évet élt francia karmelita apáca soha nem járt idegen, missziós országban – jóformán még a kolostort sem hagyta el, bár nagyon szeretett volna hithirdető lenni. De e helyett imádkozott, és szenvedett a missziókért. Szent Teréz súlyos tüdőbajban szenvedett. Engedelmességből a halálos betegség fáradságával is sétált. Elmondta, hogy az ad neki erőt a sétáláshoz, hogy felajánlja ezt a szenvedését egy misszionáriusért, aki talán éppen nagyon ki van fáradva, a fárasztó missziós útja miatt. Máskor drága orvosságokat kellett bevennie, amelyekről tudta, hogy teljesen feleslegesek, hiszen a tüdőbaja gyógyíthatatlan. De azokra a misszionáriusokra gondolt, akiknek sem idejük, sem pénzük nincs arra, hogy magukat gyógyíttassák, és őérettük bevette a gyógyszert. Vagy amikor lázas betegségében szomjúság gyötörte, ezt is felajánlotta a missziók ügyéért. Teréz kis dolgokban mutatta meg szeretetét Isten, és az Ő ügye iránt.

A pénzadományon kívül, amit a külföldi missziók támogatására adunk, mi is mutassuk ki szeretetünket Isten eme fontos ügye iránt, akár azzal, hogy valamilyen formában bekapcsolódunk az Egyház evangelizációs, missziós tevékenységébe, akár a becsülettel végzett munkánk, vagy a türelemmel viselt betegség, idős kor vagy szenvedés felajánlásával. Ámen.

„Nézz vissza most egy percre... aztán ismét csak előre” - 50 éves kortárstalálkozó Esztelneken

„Nézz vissza most egy percre, nézz vissza az útra,
Nézd meg, mit tett, mit alkotott a munka,
Nézz vissza... aztán ismét csak előre,
S indulj tovább az alkotó jövőbe.”   

(Kiss Jenő költő)

KEDVES 50 ÉVESEK, kedves ünneplő testvérek!

Egy pillanatra megálltok, hogy találkozzatok egymással: érezzétek, szeressétek egymást, részesüljetek egymásból, ez a pillanat nagyon értékes, de futólagos, csak kis epizód az örökkévalóságból! Viszont ha tiszta-szívűséget, szeretetet, megbecsülést ajándékoztatok egymásnak, gazdagságot és örömet teremtettetek egymás és embertársaitok számára, akkor ez a pillanat, már megérte a fáradságot és okot ad az örömre, az ünneplésre!

A költő (Rajki Miklós) szerint: „A léleknek nem kell pénz. A lélek mindig valami szépet remél. Kell neki mindennap a pillanat, amikor valami szépet befogad, és felerősítve sugározza tovább, hogy szebb legyen tőle a világ.”

Igen, ez a pillanat, már megérte a fáradságot és okot ad az örömre, az ünneplésre! Mert ünnepelni jó, mert ünnepelni kell! Az 'ünnep' olyan különleges időszak az ember életében, amikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik, ünnepi szokásokat hajt végre, más előírásokat és tilalmakat tart be, mint hétköznapokon.

Az 50 éves kortárstalálkozó egy közös "születésév" ünnepe, amikor egy nagy közösség azonos korú tagjai emlékeznek életük első eseményeire, amikor már nem csupán a rokoni, baráti szálak kötik őket össze, hanem a faluhoz való tartozás és az adott évszám, az ünnepelt személyek meghatározó, azonosító és egyben elkülönítő tényezői.

Az egyén valahol lelki szükségleténél fogva is szeret, legalább egyszer egy évben, mondjuk születés vagy névnapján a közösség érdeklődésének a középpontjába kerülni. Az ember vágyik arra és örömét leli abban, ha mindennapi fárasztó munkája közben részt vehet élete döntő mozzanatainak megünneplésén úgy is, mint főhős.

Az "idegenbe szakadtak" hazatérése, a családtagok, hitvestársak, szülök, gyerekek, unokák, barátok, ismerősök jelenléte, virágcsokra az ünnep magasztosságát emeli, de az identitás, az együvé-tartozás megvalósulását is biztosítja.

Az ünnepi eseményt jellemzi az érzelmi telítettség: az érzelmi feszültség, a szorongás, a meghatódás, könnyezés, az öröm, szomorúság, sírás, elégtétel, büszkeség, emelkedettség, a felszabadult vidámság, szolidaritás, jókedv, az öntudatos keresztény számára mindehhez csatlakozik a bűnbánat, az áhítat, a Teremtő Istennek való hálaadás és persze mindannyiuk számára az egészet átszövő, a mindig visszatérő nosztalgia.

Ilyenkor a múlt, főleg a gyermek- és ifjúkor emlékeinek felidézése, központi témája a társalgásoknak. Az egyén memóriájában elevenek életének azon időszakai, amelyek megelégedést és elégtételt nyújtottak számára, mert szépek voltak, mert élményt nyújtó csínyekkel jártak, és nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem mindezeket elbeszélni, felidézni, képzeletben újra élni. A kortárstalálkozó nosztalgiája tulajdonképpen a közös emlékezés aktusa, hiszen feltárul önmagunk és egymás újra megtalálásának lehetősége, függetlenül az ünneplő egyén társadalmi besorolódásától.

Ezzel kapcsolatosan mondta valaki: „Ahogy kezembe vettem a meghívót és elolvastam, nagyon meghatódtam, hisz ráébredtem, hogy valóban szinte minden egy pillanat alatt történt, észre sem vettük és hirtelen felnőttünk, dolgozó emberekké, szülőkké, nagyszülőkké váltunk, sok öröm és bánat ért minket ez alatt az 50 év alatt és talán meg is feledkeztünk egymásról, nem jutott idő, hogy megosszuk egymással gondolatainkat”.

Igen, a közös emlékezés, visszatekintés aktusa által feltárul önmagunk és egymás megtalálásának a lehetősége, ha nyitott szívvel és lélekkel kapcsolódunk be a kortárstalálkozó eseményeibe.

„Nézz vissza... aztán ismét csak előre, - mondja a költő,

S indulj tovább az alkotó jövőbe.”

A tovább induláshoz utat kell választanunk. Utat választani, de nem a sikerét, hanem a boldogságét. Az úton járni, majd végig menni; a nagyságot az erénnyel, s nem a szerencsével mérni.

Az Altorjai származású Boldog Apor Vilmos vértanú püspök mondta: „Ha az ember válaszútra kerül, válassza mindig a nehezebbet, mert biztos, hogy az lesz a helyes út. Én mindig ezt az elvet tartottam szem előtt, és sohasem bántam meg.”

Gyakran határozottan meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat. Ezekben az esetekben legalább elméletben tudjuk, hogy a jót kell választanunk, azonban gyengeségből, vagy rosszra hajló természetünk miatt, időnként mégsem sikerül ezt megtennünk. Sokkal nehezebb akkor, amikor többféle jó közül választhatunk, ilyenkor viszont nem egyszerű eldönteni, hogy mit is tegyünk. Ekkor is érdemes a nehezebb utat választani.

Amikor a súlyosan megsebesült Vilmos püspök megtudta, hogy az orosz katonákkal szemben az általa védelmezett nők megmenekültek, csak annyit mondott, hogy érdemes volt áldozatot vállalnia. „Igen, érdemes a nehezebb úton járni, érdemes a keskeny utat választani, érdemes Krisztus követőinek az erő és a hatalom gőgös megnyilvánulásai helyett szeretettel és jósággal közelíteni az emberekhez.” (Ternyák Csaba egri érsek)

Igaz a jóságot, a tudatos krisztusi tanítás szerinti életet sokszor félreértik, gyengeségnek tartják és visszaélnek vele, ezért következetes gyakorlása kemény áldozatot kíván, akár az élet feláldozásához is vezethet, de hosszú távon megéri. „Ebben hittek az apostolok, az első keresztények, ebben hitt – az imént idézett – Boldog Vilmos vértanú püspök is, aki jóságában életét adta a rábízottakért, mint Jézus, a jó pásztor.”(Ternyák Csaba egri érsek)  Ezt a jóságot kell megtanulnunk és gyakorolnunk az emberi élet minden területén az elkövetkezendő 50 évben is.

Mert: „Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,

Csendben égve élünk e világba, mit nyújtott.

Életünk értelme, őrizni a tőle kapott lángot,

Elűzni a sötét semmit, s vigyázni a világot.

Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,

Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz...

De minden egyes gyertya: csupán égve világit...

De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!

Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,

Értük is fénybe borítjuk, e reánk bízott, csodás világot.”(M. Laurens)

Ezért: „Életed tettekkel, ne évekkel mérd, gondolatod legyen több, mint lélegzeted. Érzésekben gazdagodj, s ne számjegyekben. Szívdobbanásod jelezze a múló időt. Többet az él, kiben több a gondolat, az érzés nemes, és jó a cselekedet.” (D.Chopra) „Legyen szíved, mely sosem válik kővé, legyen kedved, mely sosem gyullad haragra, és legyen érintésed, mely sosem bántalmaz.”(Ch. Dickens) Ne feledd: „Az élet győzelmei nem mindig azokéi, akik a leggyorsabbak és a legerősebbek, de előbb vagy utóbb az lesz a győztes, aki úgy gondolja – , hiszi és vallja, hogy Isten segítségével – győzni képes.” (Mr. C. Andrew)

Kedves ünneplő testvérek, Kortársak! Ezekkel a gondolatokkal és Isten áldásával, a szentmisét értetek ajánlva föl, kívánok békés, szeretetteljes, egészségben bővelkedő, további számos évet szeretteitek körében.

Kovács Zoltán - Ministráns RAP

Nevemen szólítasz - Örömünnep a Forrásponton

„Adj nekem igaz hitet...” - Évközi 27. vasárnap

Az apostolok bármerre jártak, bármilyen csodát láttak, mindig a hittel találkoztak, s a Jézus mellett eltöltött évek megtanították őket arra, hogy életük legdrágább kincse a hit. Megtanulták azt is, hogy Jézus követésének, ez az első és legfontosabb feltétele.
A mai evangéliumi szakaszban (Lk 17,5-10) ezért kérik Jézustól, hogy „növelje bennük a hitet!” Itt valami olyat kérnek, amire valóban szükségük van. S végre megértik, hogy a hit nem emberi teljesítmény, hanem Isten ingyenes ajándéka, kegyelme.

Akaraterőnket, tudásunkat, a mesterségekben való jártasságunkat növelhetjük azzal, ha eddzük magunkat, ha gyakorlatokat végzünk. Hitünk növekedése szempontjából sem közömbös, hogy figyelünk-e rá, szembesítjük-e mindennapi tapasztalatainkkal, beállítjuk-e testvéreink hitének eleven kapcsolatrendszerébe. De mégsem ez a legfontosabb: hitünk megmaradását, növekedését elsősorban kérnünk kell a szívünknél hatalmasabb Istentől.
Ha megpróbáljuk minél gyakrabban tudatosítani önmagunkban, hogy nem vagyunk egyedül, hogy életünk minden pillanatában mellettünk van Krisztus, aki megváltott bennünket, akkor csodálatos történéseknek lehetünk a tanúi. Hiszen Krisztus azt mondta: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedik nektek”(Lk 17, 5-6).

Természetesen ezzel nem azt akarja mondani az Úr Jézus, hogy a hitet bűvészmutatványokra vagy a minket körül vevő természet átrendezésére kell felhasználnunk, nem is álmaink minden fáradságot nélkülöző megvalósítására, hanem arra tanít, hogy a belé vetett hit eleve, a legkisebb formájában is felülmúlja az egész teremtett világot, mert ő, akire e hit irányul, nem ebből a világból való, hanem felülről, az Atyától.

Bennünk már megtörtént a csoda, hogy a szederfa tövestül kiszakadt, és gyökeret vert a tengerben, hisz a hit és a keresztség által a régi, kiaszott földben tengődő életünk a létezés végtelen és kimeríthetetlen forrásával, Istennel került kapcsolatba. A csoda, a nagy belső változás a keresztség szentségének felvételével végbement bennünk, Isten gyermekei lettünk, de ennek meg is kell hoznia gyümölcseit: a szív tisztaságát, a bűnökkel való szakítást, a kívülről szegény, igénytelen, ám belülről folytonosan gazdagodó életet.

Ha valóban komolyan vennénk Jézus állítását, akkor megtapasztalhatnánk, hogy a hit – mely a világ szemében olyan kis „semmi”, értéktelen, hasonlóan a mustármaghoz – mégis Isten végtelen erejét hordozza.
A hitből Isten nem mindig ad sokat. Nem akarja, hogy „tartalékot” halmozzunk föl belőle, amint a mannából is csak egy napra valót gyűjthettek a pusztában vándorló választott nép fiai. Úgy adja, mint a „mindennapi kenyeret”, annyit, amennyi épp ma szükséges és elegendő. Viszont Jézus állítása szerint, ennek a „mustármagnyi”, kevéske, mára való hitnek is csodatevő hatalma van. Képes átalakítani a világot: körülöttünk s bennünk.

A kicsinyke, egy napra való hit is már elegendő ahhoz, hogy akár csodát tegyünk általa, de annak, elevennek, élőnek, meggyőződésesnek kell lennie, nem lehet csonka, nyomorék. Természetesen nem téveszthetjük össze a mustármagnyi hitet, a kicsinyke hitet, a kishitűséggel.

Bizonyára visszaemlékszünk a kenyérszaporítás történetére, amikor az Úr Jézus, késő délután csodálatos módon jóllakatja az őt hallgató nagy tömeget. Majd visszavonul a hegyre imádkozni, és csak éjszaka megy az apostolok után a vízen járva. Ők elkeseredetten eveznek a viharos tavon, hogy átjussanak a túlsó partra, s egyszer csak egy bizonytalan körvonalú alak tűnik föl a közelükben. Kísértetnek nézik, de kiderül, hogy Jézus az: „Ne féljetek, én vagyok!”- mondja.
Ekkor Péter szól hozzá: „Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen!” – „Jöjj!”(Mt 14,28) Péter kilép a bárkából s elindul a hullámokon Jézus felé. A kemény szélben azonban megretten, mikor már majdnem célhoz ért: egyszerre ráeszmél, milyen képtelen helyzetbe került, hiszen valami olyat tesz, ami az ember számára lehetetlen, s ez a pillanatnyi megrökönyödés elég ahhoz, hogy merülni kezdjen. De fölkiált: „Uram, ments meg!” Jézus közel van, már nyúl is utána: „Te kishitű, miért kételkedtél?”(Mt 14,30-31)

A kishitűséget az evangéliumok többször is emlegetik. A vihar lecsendesítésekor is azzal rója meg Jézus az apostolokat: „Mit féltek, kicsinyhitűek?” (Mt 8, 26)
Kishitű az, aki alapjában hisz, el is kötelezte magát Jézusnak, de egy-egy váratlan helyzetben mégis elsötétül benne s körülötte minden, s úgy viselkedik, mintha teljesen összeomlott volna hite, mintha nem is volna Isten, akiben bizakodhatnék.
Számunkra nagy tanulság, hogy az imént említett történetben épp Péter, a főapostol mutatkozik kishitűnek. Megretten, süllyedni kezd, de kiált. És Jézus nem rója meg fölösleges vállalkozó kedvéért. Ha rosszallás cseng a szavában, akkor az épp a kishitűsége miatt van.

A hit nem nélkülözheti a megdöbbenés kritikus pillanatait, vagyis azt, amikor a hívő ráeszmél arra, mennyire nem magától értetődő mindaz, amire életét építi, mekkora mélységek vannak a lába alatt.
Olyan világban élünk, amikor a hívők és a nem-hívők karnyújtásnyira élnek egymástól, szív-közelben, nemegyszer közös családi otthonban. Ennek szükségszerű következménye, hogy a hívő a hitetlenség kísértésében él. Naponta számot kell vetnie azzal, hogy hite nem magától értetődő s nem is az egyedüli lehetséges emberi állásfoglalás.
S az életében vannak, lehetnek pillanatok – egy általa nagyon szeretett személy halála, egy súlyos betegség, kiábrándító csalódás a házastársban, jó barátban, egy igazságtalanul ért megbántás –, amikor úgy érzi, kicsúszik lába alól a hit talaja, s nem tartaná becsületesnek kimondani: hiszek, ha nyomban hozzá nem tenné: segíts hitetlenségemen.

Talán épp ezek a nehéz megpróbáltatások tanítanak meg arra, hogy imádkozzunk a hitünkért, ezek óvnak meg attól, hogy hitünk csupán valami tudat alá süllyedt szemléleti forma vagy porosodó muzeális érték legyen.
Talán, épp amikor a tanult s öröklött hit biztonsága megrendül bennünk, akkor van legnagyobb esélyünk arra, hogy Jézushoz kiáltsunk, hogy vele találkozzunk, és személyes, élő hit ébredjen bennünk. Olyan hit, amely mentes minden bizonytalanságtól és habozástól. Olyan hit, amely Isten erejére támaszkodva mindent hisz, mindent remél, mindent mer és a legkeményebb, legsötétebb helyzetekben is kitartó és legyőzhetetlen.

Ne féljünk hát a hitünket körülvevő kérdésektől, s próbára tevő akadályoktól! Csak arra vigyázzunk, hogy a hit és a hitetlenség ütközőterében ne a megszokás, a kényelem szeretet legyen a mérvadó, ne keressünk kibúvót, ne kezdjünk bujkálni a fény elől, amely minden felhőn át lelkiismeretünkig ér. Vigyázzunk, hogy a kiáltás el ne halkuljon bennünk, amellyel Jézust kell szólítanunk – hitünk vándorútjának minden forduló pontján.

Egy keresztény ember gyakran elimádkozza a Hitvallást, a Hiszekegyet. Ebben szavával megvallja, hogy hisz a Szentháromságos Egy Isten létezésében, hisz az ő szavának és kész teljesíteni akaratát. Mindez azonban csak akkor lesz hiteles, igazi, ha a mindennapi életvitele is tanúskodik hitéről. Ezért megfontolandó a nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa állítása, hogy az igazi Krisztus-követés, „az életszentség nem valami utánozhatatlan hősiesség, hanem abban áll, hogy mindennapi életünket Istennel éljük, és a hit erejével átformáljuk”.

Hát ennek megértéséhez, s még inkább a megvalósításához kérjük Isten kegyelmét, Szent Ferenc atyánk szavaival imádkozva: „Fölséges és dicsőséges Isten, ragyogd be szívem sötétségét, és adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, Uram, hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat” - akaratodat. Ámen!

Ünnepélyes Mária-köszöntő. Élő közvetítés 17 -orától. Október 5- 2019

Kovács Ákos a hitéről - részlet az M5 portréfilmjéből

Szent Ferenc atyánk tranzitusa. Élő közvetítés 18,15 -tól. Október 3- 2019

Szent Ferenc ünnepe Esztelneken

Pénteken, október 4-én, Rendünk legnagyobb ünnepén, 

Szent Ferenc atyánk tiszteletére az ünnepi szentmise 

délután 6 órakor lesz, 

amelyre szeretettel várjuk és hívjuk Esztelnek község minden egyes lakóját és a környékbeli híveket, akik valamilyen formában kötődnek Szent Ferenc atyánkhoz.
A szentmise ünnepi szónoka Ft. Bartos Károly, Kézdisárfalvi plébános úr lesz.