„A Messiás, Izrael királya, szálljon most le a keresztről, hogy lássuk és higgyünk!” (Mk 15,32)
Most nem rég fejeződött be a téli olimpia dél-Koreában. Akik esetleg figyelemmel kisérték, azok láthatták, hogy a sí versenyzők hegyről lefelé azon igyekeztek, hogy lehetőleg mindegyik akadályt kikerüljék, hogy egyetlen botot se döntsenek ki, hiszen így remélhették a legmagasabb pontszám elérését. Ha hívő emberként a verseny előtt imádkoztak, akkor talán ehhez kértek segítséget Istentől is: „Add, Uram, hogy minél ügyesebben sikerüljön kikerülnöm őket”...
Némely keresztény ember mintha az egész életét ilyen műlesiklásként fogná fel, hasonlót kérve Istentől: „Segíts, Uram, kikerülni a kereszteket!” Őket valószínűleg meglepi, zavarba hozza vagy bosszantja, az imént felolvasott evangéliumi szakasz, Jézus szenvedés története, mert eszébe jut, eszébe kell, hogy jusson az Úr Jézusnak egy korábbi felszólítása, vagyis: „aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen”(Lk 9,23). De nemcsak ímmel-ámmal való "utána somfordálásról" van szó, hanem arról, hogy számunkra is a szentté válás és a boldoggá levés mindennapi eszköze keresztjeink szeretettel való, tudatos együtt hordozása Jézussal.
Jézus szerint kereszténynek lenni nem más, mint önmagunk megtagadása, a kereszt naponkénti felvétele és Krisztus követése. Ezt értették Jézus első követői, a tanítványok is, a keresztény életvitel alatt – és a kereszténységre nem egy vallásként, hanem egy életútként tekintettek.
Mára azonban az önmegtagadásra, a kereszt hordozására és Jézus követésére hívő kereszténységből vasárnapi ájtatosság és a népszámláláskor bevallható vallás lett. Szomorú igazság, hogy kialakult a kereszt nélküli kereszténység.
Márpedig, ha életünk keresztjeit elkerülnénk, mint ahogy sokan így szeretnék élni keresztény életüket, akkor soha nem találkoznánk Jézussal. Mert ahogyan Kereszt nélkül nincs megváltás, úgy elképzelhetetlen a Kereszt nélküli kereszténység is.
A probléma talán a helytelen Istenképünkben keresendő.
Az egyik ilyen helytelen Isten-kép szerint: Isten transzcendens lény, e világ fölött áll, számunkra – fizikailag – hozzáférhetetlen távolságban. A távolság áthidalásának helyes módja az lenne, ha mi, emberek, belépnénk Isten világába, magunk mögött hagyva eddigi életünket, és készek lennénk engedelmeskedni neki. Az emberek, és szomorúan bár, de mondjuk ki, a keresztények jelentős hányada ezt a lépést nem képes, nem hajlandó megtenni. Istenre vágynak, de nem tudnak belépni az ő országába, az ő uralma alá, így megpróbálják Istent bevonni, begyömöszölni a saját életükbe.
A neves ferences atya, Richard Rohr ezt a súlyos hibát így fogalmazza meg: „Az Atya olyan messze van, s olyan sokat kíván tőlem. Mivel számomra igencsak megerőltető, hogy belépjek az ő világába, hát inkább őt próbálom a magaméba belepasszírozni” mint valami hiány pótlót, vagy hézagkitöltőt.
A másik szélsőséges Isten-kép szerint: a szélsőségesen karizmatikus mozgalom téves teológiájával pedig Istent úgy mutatja be, mint egy mesebeli dzsinnt, akinek egyetlen célja, hogy minden kívánságunkat teljesítse, legyen szó akár gyógyulásról, anyagi bőségről vagy bármi egyébről.
Ha ilyen istenkép él az egyházhoz kötődő emberekben, akkor nem csodálhatjuk, hogy Jézus követéséről egészen kifacsart elképzelésük van. Ebben az esetben a kereszt felvétele kimerül egy aprócska medál hordozásából – és többé már nem a vállunkon hordozzuk saját keresztünket, hanem a nyakunkban hordjuk ékszerként. Így, keresztény életutunk nem tettekben nyilvánul meg, hanem külsőségekben: ékszerekben, pólókban, autóra ragasztható matricákban. Ez az út azonban nem Jézus útja, ez a vallás nem az igaz Isten imádata.
A kereszt tisztelete mélyen beleivódott a vallásos emberek lelkületébe. Talán itt lenne az ideje, hogy a kereszt tiszteletéből fakadó lelkiség útját állja napjaink szomorú tapasztalatának, hogy a kereszt sokak számára divatcikké, ruha-kiegészítővé vagy játékszerré vált.
Önvizsgálatra és megtérésre van szükségünk, ahogy arra Jeremiás próféta ösztönöz: „Vizsgáljuk meg útjainkat, kutassuk át, és térjünk vissza az Úrhoz! Emeljük fel szívünket kezünkkel együtt Istenhez, aki az égben van! Mivel mi vétkeztünk és lázadoztunk…” (Siral 3:40-42).
Alaposan gondoljuk át, mit jelent valójában kereszténynek lenni? Krisztus követése ugyanis nem más, mint önmagunk, a saját terveink és egónk megtagadása; a kereszt naponkénti felvétele.
Kész vagyok felvenni a keresztet, és naponként megfeszíttetni rajta? Kész vagyok meghalni önmagamnak, hogy Jézusnak élhessek (Gal 2:20)? „Jézus keresztje arra szólít bennünket, hogy saját életünkről lemondva, mindent odahagyva kövessük őt” (Richard Rohr).
Ha fél szívvel követjük Jézust, akkor sikertelenséget és kudarcot fogunk vallani, mert egyszerre nem lehet két urat szolgálni. Ha viszont teljesen odaadjuk neki magunkat, lemondva az irányításról, be fogjuk látni, hogy őt csak így érdemes követni. Megtapasztaljuk, hogy nem kényszerű lemondásról, hanem önkéntes áldozatról van szó, melyet Isten mindennél jobban értékel és megjutalmaz. Amiről lemondunk érte – legyen az akár a saját életünk is –, azt áldással kapjuk tőle vissza ajándékként (Mk 10:28-30, Lk 9:24).
Virágvasárnap a keresztre feszített Jézus magasodik elénk olyan eszményként, ami minden keresztény előtt követendő példa kell, hogy legyen. Jézus előre látva, hogy kereszthalála a feltámadás által a dicsőségbe torkollik, így tanítja övéit, a kereszt megbecsülésére, arra az útra, amin a hűséges, mindvégig kitartó engedelmesség nyeri el méltó gyümölcsét, a megdicsőülést:
Ha a kereszten felmagasztalnak, mindeneket magamhoz vonzok. Ez a vonzás, a tehetetlenségében megfeszített Jézusnak az erejéből fakad. Ahogyan Szent Pál mondja: amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős. Ugyanerről beszél, amikor ezt írja: A kereszt a görögöknek oktalanság, a zsidóknak botrány, nekünk azonban, akik hiszünk benne, Isten ereje…
Jézus minden csodája közül a legnagyobb, hogy ellenségei, gúnyolói kérésére nem szállt le a keresztről, és így igent mondott rá.
Az emberiség legsúlyosabb bűnét követte el akkor, amikor Isten a Fiát küldte el hozzánk, hogy megváltónk legyen, mi azonban bűneinkkel az átok fájára szegeztük. Jézus azzal változtatta át az átok fáját az áldás fájává, hogy rajta maradt, noha Isten Fiaként megtehette volna, hogy leszáll róla.
A kereszten függve, túl a kigúnyoláson, szembesül az utolsó megkísértéssel, azzal a provokációval, hogy szálljon le a keresztről, hogy erővel győzze le a rosszat és mutassa meg egy hatalmas és legyőzhetetlen istennek az arcát”.
Jézus ellenben éppen itt, a megsemmisülés csúcsán fedi fel az Isten igazi arcát, amely az irgalom. Megbocsát az őt keresztre feszítőknek, megnyitja a paradicsom ajtaját a megtért bűnösnek, és megérinti a százados szívét. Ha örvénylő a gonoszság titka, akkor végtelen a szeretet valósága, amelyet az keresztüljár, egészen a sírig és az alvilágig érve, magára veszi a fájdalmunkat, hogy megváltsa, fényt hoz a sötétségbe, életet a halálba, szeretetet a gyűlöletbe.
Látszólag nagyon távol van Isten cselekvési módja tőlünk, aki megsemmisült értünk, miközben nekünk nehéznek tűnik már az is, hogy csak egy kicsit is megfeledkezzünk magunkról. Ő jön, hogy megszabadítson bennünket, mi pedig arra hívattunk, hogy az ő útját válasszuk, a szolgálat, az adakozás, az önmagunkról való megfeledkezés útját.
Együtt kezdhetjük el járni ezt az utat, megállva ezekben a napokban és feltekintve a Megfeszítettre, a kereszten függő Krisztusra, hogy megtanuljuk az alázatos szeretetet, mely üdvözít és életet ad, hogy lemondjunk a hatalmat és hírnevet kereső önzésről. Megalázkodásával Jézus arra hív bennünket, hogy ezen az úton járjunk. Fordítsuk rá a tekintetünket, kérjük a kegyelmet, hogy megértsük az értünk vállalt megsemmisülésének a titkát, és így, csendben szemléljük a keresztfa titkát a Nagyhét során.
Avilai Szent Teréz azt mondja: „A kereszt a mi nagy nevelőnk, és ha hiányzik a kereszt az életemből, akkor félek, hogy elfeledkezett rólam az Isten”. A nyugalomba vonult Szentatyát, Benedek pápát, még bíboros korában, megkérdezték, hogy miért sebezzük a gyerekek lelkét az iskolák falára kitett kivégzőeszköz, a kereszt látványával? A válasz: „a kereszt az iskolafalon borzasztó dolog, mert megmutatja, mire képes az egyik ember a másikkal, ugyanakkor áldott eszköz, kincs, mert azt is megmutatja, hogy mindezek ellenére mire képes az Isten az emberért.”
A kereszt Isten szeretetének, az ember felé kiáradó élő szeretetének jele, egyben nagy kegyelmek forrása. A keresztfa azért is értékes, mert Jézus Krisztus szenvedésének, de még jobban a sátán felett aratott győzelmének a jele.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti”(Lk 9,23-24).
Jézus követése a kereszt vállalása, és magában foglalja az önfeláldozást a vértanúságig. E követés a tanítványtól radikális gondolkodásmódot követel: az életet megmenteni annyi, mint elveszíteni azt; az életet elveszíteni annyi, mint megnyerni azt. A követés részesedés Krisztus keresztjében a búzamag törvénye szerint, melynek meg kell halnia, hogy bő termést hozhasson (Jn 12,24).
Önmegtagadás, kereszthordozás nem aszketikus teljesítmény, hanem csak úgy értelmezhető és úgy élhető meg, mint a Jézushoz fűződő személyes kapcsolat kifejezése. Pál apostol a Krisztussal való egyesülést a kereszten így fejezi ki: "Krisztusban engem is keresztre feszítettek. Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,19). A Jézus "halálára" történt keresztségen (Róm 6,4) alapuló "új létnek Krisztus Jézusban" (2Kor 5,17) abban kell konkréten megnyilvánulnia, hogy a megkeresztelt részesedik "Krisztus érzületében": alázatos és engedelmes mindhalálig, "egészen a kereszthalálig" (Fil 2,5.8). Ez a Krisztusban való élet a keresztényekben teret nyit annak a szeretetnek, amelynél nagyobb nincsen (Jn 15,13), melynek erejében a Krisztust követő életét tudja adni a barátaiért (Jn 13,34; 15,12.17).
