Esztelneki Ferences Templom Hirdetése: Nagyböjt 1. vasárnapja

1.    Ma délután 4 órától képes előadást tartunk a nagyböjtre való ráhangolódás céljával, amelyre mindenkit szertettel hívunk és várunk ide a templomba. 
2.    Hétfőn reggel ½ 8-tól lesz szentmise.
3.    Kedden, szerdán és csütörtökön templomunkban nem lesz szentmise. A plébánia templomban a megszokott program szerint lesznek a szentmisék.
4.    Pénteken du. ½ 5-től keresztúti ájtatosságot végzünk és 5 órától a szentmisét.
5.    Szombaton reggel ½ 8-tól lesz a szentmise. 

6.  Március 10-ére, nagyböjti zarándoklatot szervezünk a házaspárok számára Csíksomlyóra.  

Reggel 8 órakor lesz az indulás. A kegytemplomban szentmise, nagyböjti szentbeszéddel. A szentmise előtt szentgyónási lehetőség lesz, majd a szentmise után elvégezzük a keresztúti ájtatosságot a Jézus hágóján, majd ebéd és utána haza indulás. Szeretettel hívunk minden fiatal és idős házaspárt erre az egyedi zarándoklatra Esztelnek községéből. Az esztelneki ferences templom ezzel a szervezéssel szeretne csatlakozni a házasság hetéhez, igaz egy kissé későbbi időpontban. A zarándoklatra jelentkezni a Keresztes üzletben, illetve a sekrestyében, vagy a kolostorban lehet, egészen március 3-ig.

Tisztítsd meg szívedet a test és a lélek minden szennyfoltjától – Nagyböjt első vasárnapja

Rohanó világunkban eléggé elsikkadnak a szent idők, még a magukat hívőnek valló emberek életében is, vagy pedig nem tulajdonítunk kellő fontosságot nekik és ez nagy kár. Hisz az tud igazán ünnepelni, aki felkészült egy-egy ünnepre. Húsvétra a nagyböjti szent idő készít fel bennünket, ami hamvazószerdával kezdődött.

A vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő időszakot az önfeledt mulatozás, a farsangi bálok, kikapcsolódások jellemezték. Viszont hamvazószerdától húsvétig az öntudatos, hívő, gyakorló katolikus ember mindezt megszakítja, mert a nagyböjt az Isten felé fordulás, a csend, az elmélyedés, és a bűnbánattartás időszaka, amibe beletartozik március 8-ka is. A középkorban bezárták a bíróságokat, a színházakat, felfüggesztettek minden olyan tevékenységet, ami összeegyeztethetetlen volt a nagyböjti visszavonultsággal. S tették mindezt azért, „hogy Istennek kedves áldozatot ajánlhasson fel a keresztény”(niceai zsinat 5 can.).

Ezért illik, hogy ezt az időszakot komolyan vegyük, illik, hogy szerényebben éljünk, több önmegtagadást végezzünk, böjtöt tartsunk, de ne csak az evésben-ivásban, hanem a bűnök elkövetésében is. Illik, hogy a zenés mulatságoktól tartózkodva, az ima csöndjében felnézzünk a keresztrefeszített Krisztusra, hogy bűnbánatot tartsunk, s ez által tökéletesedjék Isten és embertársaink iránti szeretetünk.

A mai evangéliumi szakaszban Szent Márk evangélista nagyon szűkszavúan beszél az Úr Jézus 40 napos pusztai tartózkodásáról, böjtjéről, önmegtagadásáról és a sátán általi megkísértéséről. Mindez a Jánosi keresztség után és a nyilvános működése kezdetén történt.

Jézus 40 napos böjttel és imával készült hivatása teljesítésére. Nekünk is a húsvét méltó megünneplésére, böjttel, imával és az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlásával illik készülnünk.

Nagyböjt első vasárnapján, elmélkedésünk középpontjába, Anselm Grün, a nagy bencés lelki író segítségével a böjtöt szeretnénk állítani. A böjtöt, ami annyira ismerős számunkra, legalábbis mint fogalom, kifejezés, de lényege, tartalma annyira távol áll tőlünk és ezért, ha az előírásoknak kelletlenül engedelmeskedünk is, és a nagyböjt folyamán a pénteki böjtöt meg is tartjuk, mi papok, szerzetesek és hívek, akkor azt nagyon felszínesen és rutinosan tesszük, nem figyelve annak lényegére, céljára.

Elgondolkodtató, hogy valahányszor megfeledkezik az egyház saját értékes hagyományairól, mások kezdik felkarolni azokat. Így van ez a böjttel is. Az egyház a kezdetek óta ismeri a böjt gyakorlatát. Már az első évszázadokban megállapította szabályait. Napjainkban azonban olyannyira visszaszorultak a böjti előírások, hogy szinte érvényüket veszítették. Ugyanakkor az orvostudomány újból fölfedezte a böjt gyógyító hatásait.

A keresztény böjt elértéktelenedésének egyik oka, hogy manapság a böjt valódi értelméről keveset, vagy éppen semmit sem tudunk és a böjtöt csupán lelki útként értelmezzük, amely képes belső megtisztulást, belső szabadságot eredményezni és az Istenhez vezető lelki utak elmélyítéséhez vezetni. Ez talán azért van, mert az idők folyamán elválasztottuk egymástól a testet és a lelket.

A böjtölés így tisztán lelki folyamattá vált. A lelki böjtöt hangsúlyoztuk, ami alatt az evilági dolgoktól való szabadságot, lelki megtérést és megújulást értettük. Majdhogynem megvetően tekintettünk a tisztán testi böjtre, s közben észre sem vettük, hogy a testi böjtöléssel együtt eltűnt a böjt lelke is.

Az ősegyháznak a böjtöléssel kapcsolatos tapasztalatai segíthetnek bennünket abban, hogy újból megértsük a böjtöt, mint hitünk és imádságunk egyik kifejezési módját, mint olyan imamódot, amelyben összekapcsolódik a test és a lélek imája.

Az ősegyház nagy alakjai, az egyházatyák és a régi szerzetesek megmutatják, hogy a böjt a test és a lélek gyógyszere

Míg az antik korban, a primitív népeknél a böjtölésnek mindenekelőtt a démoni befolyástól kellett megóvnia az embert, addig a görög filozófiai iskolák nemcsak a démoni befolyás elleni védelmet várták el a böjttől, hanem a szellem megtisztulását, a belső elégedettséget, szabadságot és boldogságot is.

Lássuk akkor, hát, hogy mi is a keresztény böjt.

Az ószövetségben úgy értelmezték a böjtöt, mint az Istenhez intézett kérést, mint annak jelét, hogy imádságukat komolyan gondolják; másrészt, pedig mint vezeklési és bűnbánati gyakorlatként éltek vele. Isten bocsánatát és segítségét kérték, ha bajban voltak, mert a külső szorongattatás számukra mindig az engedetlenség következménye volt. Így a böjttel fejezték ki a megtérési szándékukat, hogy visszatérnek Istenhez.

Mindezt az egyházatyák is hangsúlyozzák írásaikban, a régi szerzetesek számára nyilvánvaló összefüggés állt fönn a test és lélek között. Ha a test elhájasodik, a lélek is hájas és tompa lesz. A sok evés és ivás csökkenti az ember szellemi éberségét. Szerintük testi és lelki egészség egyetlen egészet alkot.

Nagy Szt. Athanász írja: „Nézd csak, hogyan hat a böjt: Meggyógyítja a betegségeket, kiszárítja a testből a fölösleges nedveket, kiűzi a gonosz szellemeket, elhessegeti a helytelen gondolatokat, nagyobb világosságot ajándékoz a szellemnek, megtisztítja a szívet, megszenteli a testet, végül pedig elvezeti az embert Isten trónja elé... Nagy erő a böjt és nagy sikerekre vezet”.

A böjt során tehát kiválnak a káros anyagok a testből és megszabadul a salaktól, és ez által bizonyos betegségektől is. Szent Athanász, azonban nem áll meg a böjt tisztán testi hatásánál, hanem beszél a lelkiekről is. A böjt kiűzi a gonosz szellemeket, elhessegeti a helytelen gondolatokat, és nagyobb világosságot ajándékoz a szellemnek. Vagyis a böjt megtisztítja a testet és a lelket is. Ő úgy értelmezi az embert, mint test és lélek egységét. Számára a gondolatok tisztasága és a test egészsége szorosan összefüggnek.

Ha fontos számomra a test egészsége, ügyelnem kell arra, hogy jó gondolataim legyenek. És megfordítva, nem várhatom el, hogy szellemem világos legyen, ha teletömöm a testet étellel, itallal.

A böjtnek fontos szerepe van a bűnök elleni harcban is. A régi szerzetesek kipróbált eszközként vetik be a böjtöt, hogy kiharcolják tulajdonképpeni céljukat: szívük tisztaságát. Nyitottak akarnak lenni Isten számára, el akarják érni, hogy állandóan Isten jelenlétében éljenek, s hogy gondolataik és érzéseik mindig Istennél és Istenben időzzenek.

A szív tisztasága számukra azt jelenti, hogy belső nyugalomra, békére jussanak, azáltal, hogy szívüket egészen Istenre irányítják, s hogy az Ő Lelke teljesen áthatja őket. E cél eléréséhez a szerzetesek különféle eszközöket alkalmaztak: imát és elmélkedést, bűnbánattartást, hallgatást, kétkezi munkát, testvéri szeretetet, és böjtöt.

Szt. Athanász arról is beszél, hogy a böjt megszenteli a testet. A test a böjtölés által a Szentlélek templomává lesz. Áthatolhatóvá válik Isten Lelke számára. Az ember az Úré – nemcsak lélek, hanem test szerint is. A testünk mi vagyunk; nem csupán rendelkezünk a testünkkel. És ha meg akarunk nyílni Istennek, azt a testtel kell elkezdenünk. Ha az Úré akarunk lenni, ennek testileg is érezhetővé kell lennie.

A böjt „megszenteli a testet és végül elvezet Isten trónja elé”- mondja Szt. Athanász. Isten jelenlétébe helyez bennünket. Nyitva tartja azt a sebet, amely Isten felé lendít bennünket, nehogy elsietve másutt keressük vágyaink kielégítését: embereknél, vagy pedig e világ szépségeinél. A böjt testileg érezteti velünk alapvető rendeltetésünket: hogy úton legyünk Isten felé, mert belső nyugtalanságunkat, ürességünket, éhségünket egyedül Isten képes elcsendesíteni, betölteni, kielégíteni.

Az egyházatyáknál a böjt mindig olyan értelmezésben szerepel, amely eleve feltételezi a test és a lélek egységét. Sohasem csak a test egészsége vagy csak a lélek gyógyulása fontos számukra, hanem mindig a teljes ember. Ha az ember helyesen él, ha megfelelően odafigyel testére és lelkére, akkor egyben egészségesen is él. Ezért a böjt az egyházatyák számára sohasem pusztán külsődleges fegyelem, nem valami teljesítmény, amit fölmutathatunk Istennek, hanem olyan gyakorlat, amely által az egész embernek kell megfelelő állapotba kerülnie.

Ezért, „Ha olyan önmegtartóztatást és böjtöt akarsz gyakorolni, amely Istennek tetszik, akkor óvakodj minden rossz gondolattól és szótól, minden gonosz rágalomtól, minden ítélkezéstől, és ne nyisd meg füledet a gonosz beszédnek. Tisztítsd meg szívedet a test és a lélek minden szennyfoltjától (2Kor 7,1), minden haragtól és irigységtől”- tanácsolja az öreg szerzetes.

Így a testi böjtölést szellemi böjtölésnek kell kísérnie, jobban mondva: a helyesen értelmezett testi böjt egyben mindig szellemi böjt is, azaz a rossz gondolatoktól, szavaktól, rágalmazástól, pletykától, ítélkezéstől, haragtól – vagy rövidebben a bűntől való tartózkodást is jelenti.

A szerzetesek a rossz gondolatok elleni küzdelmet értik szellemi böjt alatt. Ebben a harcban a szerzetes az aszkézis bevált fegyvereit veti be: a hallgatást, a kétkezi munkát, az imát, a bibliai és lelki olvasmányt, az elmélkedést és a testi böjtöt.

Itt szeretném idézni a nyugalomba vonult Szentatyát, Benedek pápát a már mondottakkal kapcsolatosan: szerinte az igazi böjt célja, hogy ne önmagunknak éljünk, hanem, hogy megnyissuk szívünket Istennek és testvéreinknek. Fedezzük fel a keresztény böjt értékét és mély értelmét. Jézus így válaszolt a sátánnak: "nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten ajkáról való". Az igazi böjt tehát a valódi táplálékra irányul, ami azt jelenti, hogy a Mennyei Atya akaratát tesszük. A testi böjt Isten utáni éhséggé és szomjúsággá alakul át. Segít abban, hogy kerüljük a bűnt és megedződjünk a saját rendetlen vágyaink elleni küzdelemben.

Befejezésül leszögezhetjük, hogy a nagyböjt legigazibb célja előkészíteni a lelkeket Krisztus halála és feltámadása titkainak megünneplésére. A húsvét, amikor is ezt a nagy titkot ünnepeljük, jelentőségében felülmúl minden más ünnepet a liturgikus évben, és nagyon szigorú tisztasággal kell ünnepelni, mert nemcsak megváltásunk évi megünnepléséről van szó, hanem a misztériumban való részesedésről is.

A nagyböjt éppen a „szívnek és testnek” tisztaságát igyekszik kialakítani minden keresztényben, azt a tisztaságot, amely egyedül alkalmas a húsvéti titok befogadására.

Krisztus lett a mi példaképünk és vezetőnk a nagyböjt folyamán, amikor a Jordánban történt megkeresztelkedése után negyven napra visszavonult a pusztába. Számára a negyvennapi pusztai visszavonulás valóban arra a műre való előkészület volt, amelyet a Kálvárián kellett befejeznie. Ennek a műnek, vagyis a megváltás művének a kivitelezését akarta a Sátán az ő hármas kísértésével megakadályozni. Valami olyasmit akart kivitelezni, ami az első emberpár bukásához, bűnbeeséséhez vezetett. Jézus belépve az eredeti isteni tervbe, megbirkózott a Sátánnal, és így háromszoros győzelmével kijavította az első ember bukását.

Az Úr pusztai visszavonulása példája lett a keresztény Nagyböjtnek, amely annak misztériumát magában újra és újra át akarja élni. A keresztény tehát Jézust választja eszményképül és vezérül, s a szent negyven nap misztériumába arra készül, hogy Vele együtt belépjen a kereszt titkába.

Ezért kérjük/tük a mai szentmiseáldozat bevezető könyörgésében: „Mindenható Istenünk, add kegyelmedet, hogy a nagyböjti szent időszak évenként visszatérő gyakorlatai által egyre jobban megismerjük Krisztus életének titkait, és méltó keresztény életünkkel igazodjunk hozzá”.

Barsi Balázs atya nagyböjti lelkigyakorlat 1. rész

Böjti gondolatok Bognár István atyától

Kovács Ákos: “itt még nem tartunk” - Anziksz

Tíz ötlet a 40 napra - Írta: Jakab Rita

Hamvazó szerdán kezdetét veszi a szent 40 nap. Az elcsendesedés, a befelé figyelés, a lassítás ideje ez. Remek lehetőség, hogy egymásra, Istenre egy cseppel több időt és energiát szánjunk, hogy húsvét ünnepén megújulva álljunk. Íme néhány gondolatindító a nagyböjtre:

Étkezésünk: a falánkok, habzsolók- egyenek kevesebbet: a kisétkűek, finnyáskodók, egészségüket elhanyagolók- egyenek többet, rendszeresebben, tudatosabban óvva testük épségét.

Életrendünk: a reggelente lustálkodók- keljenek öt perccel korábban; akik mindig elkésnek- legyenek ott mindenütt pontosan; a rendszertelenül élők- tervezzék meg napjaikat, tartsanak rendet időbeosztásukban.

Szenvedélyeink: a dohányosok- szívjanak kevesebbet; az alkoholt, édességet stb. kedvelők- mérsékeljék az italt, a nyalánkságokat; a gyorshajtók- közlekedjenek szabályosan: a sokat beszélők – néha hallgassanak el, s figyeljenek oda másokra; a hallgatagon, mogorván félrehúzódók- kedvesen szólítsanak meg másokat...

A folytatás itt érhető el, érdemes elolvasni és felhasználni az ötleteket.  

Barsi Balazs Nagyböjt bevezeto

Évközi 6. vasárnap - A jövő hét liturgikus programja az Esztelneki ferences templomban

1.    Hétfőn és kedden reggel ½ 8-tól lesz szentmise.

2.    Hamvazószerdán délelőtt 10 órától mutatjuk be a szentmisét. A szentmise keretében hamvazkodási lehetőség lesz.

3.    Csütörtökön reggel ½ 8-tól van a szentmise.

4.    Pénteken délután ½ 5-től keresztúti ájtatosság, és 5 órától szentmise.

5.    Szombaton reggel ½ 8-tól lesz a szentmise

6.    A jövő vasárnap rendes időben, délelőtt ½ 11-től végezzük a szentmisét, és délután 4 órától képes előadás tartunk a nagyböjtre való ráhangolódás céljával, amelyre mindenkit szertettel hívunk és várunk ide a templomba. 

Az Egyház arra szolit fel bennünket, hogy a nagyböjti szent időben tartózkodjunk a zajos, zenés, táncos mulatságoktól, március 8-án is (!).

Jó, ha tudjuk, hogy hamvazószerdán és nagypénteken szigorú böjt van, de a nagyböjt többi péntekén a hústól való megtartoztatás érvényes.

Dicséretes, ha e kötelező előírásokon túl több önmegtagadást is vállalunk, ha többet imádkozunk, és gyakrabban teszünk jót rászoruló és nélkülöző embertársainkkal!

Ferences templom hirdetése

Vasárnap, azaz holnap délelőtt 10 órától lesz szentmise templomunkban.

HÁZASSÁG HETE 2018

Kedves házaspárok!

Idén a Szerelmi Hétpróba vár rátok! Ebben az évben is szeretettel hívunk benneteket arra, hogy ezekben a napokban kitüntetett figyelmet szenteljetek egymásnak és kapcsolatotoknak.

Ehhez kívánunk kapaszkodót, támpontokat adni nektek a Szerelmi Hétpróba (letölthető PDF) által. Szánjatok időt kapcsolatotok építésére, és ajándékozzátok, lepjétek meg egymást szeretetetekkel!

http://online.fliphtml5.com/hovn/fqrj/
sz. István

Itt egyszerűbb elérni a fenti anyagot: SzerelmiHétpróba2018

Római Riportok - 2018. február 4.

Római Riportok - 2018. január 28.

„Nem a dicsőségesen uralkodó Isten váltott meg bennünket, hanem a kereszten függő Isten”. - Évközi 5. vasárnap

A mai szentírási részek az örökös emberi problémával foglalkoznak, a szenvedésre irányítják a figyelmünket, s ennek kapcsán az élet értelmének a kérdését vetik fel és azt üzenik, hogy ez a földi élet nem minden. A mi testi-lelki szenvedésünket is csak a hit segítségével az örökkévalóság távlatában tudjuk elviselni. Hogy ez így igaz, arról tanúságot tettek az általam is ismert kaplonyi deportáltak, akikről ma megemlékezünk, és akikkel volt szerencsém beszélgetni, de akik közül már sokan hazatértek az örök hazába.

Az első olvasmányban Jób pátriárka a fizikai és erkölcsi szenvedések tömegétől elnyomott, és szorongatott emberiség jelképeként áll előttünk, hisz sokat szenvedett, nagy csapások érték őt. Látta a sok kínt és szenvedést, ami rá szakadt, de nem adta föl a reményt, nem esett kétségbe.

A Szentírás összefüggő részeiből tudjuk, hogy mi mindenen ment át: elveszítette minden vagyonát, hirtelen meghaltak gyermekei és ő maga is csúnya, fertőző betegségbe esett, ami miatt mindenki elhagyta. Barátai sem segítettek rajta, hanem vádolták, azt állították, az ószövetségi felfogást követve, hogy biztos valami titkos bűnt követett el és Isten azért bűntetti. Így hát nem csoda, hogy olyan keserves szavakra fakadt, amikor szinte az Istennel is perbe szállt, de mégis, minden megpróbáltatás ellenére hű maradt Istenhez, nem szakította meg a Vele való kapcsolatát, hanem hitt benne és őt hívta segítségül.

„Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot”(Jób 7,6-7). Ez a sóhaj, reménysugár a fájdalmak tengere fölött, nem hiába való. Isten lehajol az emberhez, Üdvözítőt küld neki, hogy enyhítse szenvedéseit, és szívét egy nagyobb remény felé nyitja meg.

A szentleckében Szent Pál apostol megosztja a korintusi hívekkel értük érzett aggodalmát: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”. Aztán hozzáteszi, hogy mindezt az evangéliumért teszi. Ez nekünk szánt üzenet: az Evangélium nem csak kedves olvasmány, hanem másokért vállalt elkötelezettség, szolgálat kell hogy legyen.

Az Evangélium ebben a keretben mutatja be Jézust, akit a szenvedők tömege vesz körül: „Amikor lement a Nap és beesteledett, odavitték hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat… Jézus pedig sokakat meggyógyított…” (Mk 1, 32-34).

Az Úr Jézus tevékenykedik, az üdvösség megvalósításán fáradozik. „Hirdette az evangéliumot a zsinagógákban Galilea egész területén, és kiűzte az ördögöket” (39) – olvastuk.

Jézus, hogy az emberiséget kiemelje a fizikai és erkölcsi szenvedés állapotából, amely ellen harcol, körül jár, tanít és gyógyít. Tanításával megvilágosítja a lelkeket, kinyilatkoztatja Isten szeretetét, elvezet a hitre, értelmet ad a fájdalomnak, és megmutatja az üdvösségre vezető utat.

Érdemes megfigyelni, hogy az Úr Jézus bár később tanítványainak is megadja a gyógyító hatalmat, mégsem szünteti meg a világban uralkodó szenvedést és halált. Bár sokszor szembesül az emberi nyomorúsággal, mégsem nyit kórházat, ahol úgymond kötelező „hálapénz” nélkül gyógyít, nem „rendel”, nem áll rá a háziorvosi teendők végzésére, nem ezért jött, neki más a küldetése…

Igaz, nem szünteti meg a fájdalmat, a szenvedést, sőt még meg sem magyarázza, DE élet példájával – ami minden szónál többet ér –, rámutat arra, hogy a tudatosan vállalt szenvedés mélyebb szinten mások megváltásává lehet. Mert nem a dicsőségesen uralkodó Isten váltott meg bennünket, hanem a szenvedő, a kereszten függő Isten.

A szenvedő Isten közelebb áll a szenvedő emberhez, mint minden fölségében és jogos hatalmában. Tehát Jézus nem szünteti meg a szenvedést, de vigaszt fűz hozzá, rávilágít a lényegére, sőt mi több örömmé változtatja, érthetőbbé teszi azt. Ezért mondja Avilai Szent Teréz: „Megtaláltam az örömöt és a boldogságot a földön, de egyedül a szenvedésben”.

Az Újszövetségi Szentírás arról tesz tanúságot, hogy Jézus, a Megváltó a végtelen sok út közül a szenvedések útját választotta és azon jött el hozzánk, hogy a megváltás nagy művét véghezvigye. Ő a fájdalmak embere, igen érzékeny minden emberi szenvedés, fájdalom iránt. Valahányszor tanúja egy-egy szenvedésnek isteni irgalmasságával mindig mélyen megindul. Igyekszik a szenvedést, gyógyításai, halott feltámasztásai által enyhíteni.

Csodáival meggyógyítja a szenvedő testeket, kiűzi a gonosz lelkeket, mert az egész embert akarja üdvözíteni, a testből és lélekből álló embert. Meggyógyítja a testet, hogy az a lélek üdvösségének legyen a jele és eszköze. Amikor pedig nem veszi el a szenvedést, megtanít, hogyan lehet azt reménnyel és szeretettel hordozni, hogy az örök élet gyümölcseit teremje.

Az első beteg, akit Jézus meggyógyított, Péter anyósa volt. Egy idős asszony, aki lázas betegen feküdt. Nem ő kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg, hanem mások. Jó emberek, akik nem magukra gondoltak, hanem másokra. Ekkor Jézus odament a beteghez és kézen fogva fölsegítette. Szinte lelki szemeinkkel láthatjuk, amint Jézus nagyon gyöngéd mozdulattal segíti föl a beteget. Ez a mi Jézusunk, ilyen Ő ma is.

A továbbiakban az evangélista leírja, hogy amikor beesteledett, sok beteget vittek hozzá, hogy gyógyítsa meg őket, megjegyzi, egy kis túlzással, hogy az egész város ott tolongott az ajtó előtt. „Jézus pedig sokakat meggyógyított… és sok ördögöt kiűzött”. Aztán mintegy záróakkordként írja az evangélista: „Hajnalban Jézus nagyon korán kelt. Kiment a házból, elment egy elhagyatott helyre, és ott imádkozott”.

Érdemes megfigyelnünk a mai evangéliumi szakasz eseményeinek a sorrendjét: Jézus hirdette az Isten igéjét, betegeket gyógyított, azaz gyakorolta a felebaráti szeretetet, majd visszavonult a magányba, hogy ott egyedül imádkozzon. Figyeljük csak meg, hogy mi a helyes sorrend a hívő ember életében: először Isten, másodszor az ember, és harmadszor én. Ez hitünk három egymást követő lényeges, fel nem cserélhető mozzanata.

Első az Isten! Az Ő igéje az alap, amelyre hitünk épül. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás, ami azt jelenti, hogy nem az ember szólította meg Istent, hanem Isten szólította meg az embert. A kinyilatkoztatás azt is jelenti, hogy nem az ember tornászta fel magát Isten megismerésére értelmi képességei révén, hanem Isten mondta el magáról, hogy kicsoda Ő, vagyis, hogy jóságos, szerető Atya. A kinyilatkoztatás harmadszor azt jelenti, hogy az ember nem magától jutott el önmaga ismeretére, hanem Isten üzente neki, hogy minden egyes ember az Ő képmására van teremtve és hogy szeretett gyermeke, vagyis, hogy emberi méltóságunk megalapozója istengyermekségünk valósága.

Második az ember! Az emberszeretet a keret, amelyben hitünket megélhetjük. Szent Pál tanításában minden karizma, vagyis minden kegyelmi ajándék, minden talentum azért van, hogy szolgáljunk vele másoknak. Erre gyakrabban kellene gondolnunk. Az egészség Isten ajándéka, és ha valaki egészséges, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy önzően örüljön neki és élvezze az életet, hanem azért, hogy képessé tegye őt mások megsegítésére. A jólét is Isten ajándéka, és ha valaki anyagilag be van biztosítva, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy azt felélje, és a fölösleget elrejtse, hanem azért, hogy rajta keresztül adjon azoknak is, akiknek nem jutott ki bőségesen az evilági javakból, azaz jótékonykodjon, illetve Szt. Lukács evangélista szavaival élve: „Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba” (16,9).  

Harmadik az Én! A személyes ima, azaz erőforrás, amely élteti hitünket. Az ima odafordulás Istenhez, akit dicsőítünk, akinek mindenért hálát adunk, és akitől kérjük bűneink bocsánatát. De a keresztény imának van egy másik jellegzetessége is. A keresztény nem csak saját magáért imádkozik, hanem másokért is, amint tették ezt a mai evangéliumi szakaszban azok, akik szóltak Jézusnak a beteg asszonyt illetően, akit hamarosan meggyógyított.

Ma rengeteg szükség van a világban, de közvetlen környezetünkben is, amelyek mind arra várnak, hogy imáinkban Isten elé vigyük azokat. Imádkoznunk kell a békéért, a szenvedőkért, az éhezőkért, az üldözöttekért, köztük különösképpen az üldözött keresztény testvéreinkért, a haldoklókért, az e világból eltávozottakért. Imádkoznunk kell a még élő és a már elhunyt deportáltakért, hogy leljenek örök békét Istenünk boldogító jelenlétében. Imádkoznunk kell a helyi közösség testi, lelki, és erkölcsi szükségleteiért: a szülőkért, a nevelőkért és a neveltekért, hogy gyerekeink, fiataljaink kedvességben és bölcsességben növekedjenek Isten és az emberek előtt. Imádkoznunk kell az árvákért és özvegyekért, hogy Isten szerető jóságát megtapasztalhassák életük minden napján! Imádkoznunk kell azokért, akik ártatlanul kerültek a börtönökbe, hogy minél előbb szabadulhassanak. Imádkoznunk kell az alkohol és az egyéb szenvedély betegségek áldozataiért, a családokért, ahol állandó nézeteltérés uralkodik és ez által veszélybe került a család egysége, békéje… Röviden, mindenkiért, de leginkább azokért, akik a legjobban rászorulnak imáinkra.

Biztosan Jézus is, miután egész nap gyógyított és utána elvonult imádkozni, hálát adott az Atyának minden csodatettéért, majd pedig átadta neki az összes szenvedőt, akik korábban hozzá fordultak és azokat is, akik majd utánuk fognak következni. Jó tudni, hogy ezek között voltunk már akkor mi is, vagyis, hogy Jézus már akkor, amikor meggyógyította Péter anyósát és sok más beteget, ránk is gondolt és imádkozott értünk, sőt, hogy ma is segíthessen, rendelte a betegek szentségét.

Az Úr Jézus tanításából és életpéldájából kiindulva, az a dolgunk a világban, hogy a tudatosan vállalt szenvedéseinket mélyebb szinten mások megváltásává tegyük, hogy észrevegyük a hiányokat, a gyengeségeket, de ne csak a mieinket, hanem elsősorban más emberekét, természetesen a segíteni akarás szándékával! Az értük végzett imádságaink által foltozgassuk, állítsuk helyre az életüket, egzisztenciájukat, gyógyítsuk őket, amennyire tőlünk telik, mindezt azért, hogy utat készítsünk az Evangéliumnak.

Irtogassuk magunkban és másokban a jóbi kétségbeesést, reménytelenséget, és orvosoljuk a világ sérüléseit, hiányait. Így magunk is közelebb jutunk, és másokat is közelebb juttathatunk a minden jó és tökéletesség forrásához, Istenhez. Ámen.

Napi gondolatok: Csak Isten égő gyertyájaként sikerülhet az életünk!

A kép forrás helye

A mai napon, Gyertyaszentelő Boldogasszony, avagy Urunk bemutatásának ünnepén egyházunk kettős eseményre irányítja a figyelmünket. Ünnepli 40 nappal az Úr Jézus születése után, az Ő bemutatását a templomba. Ugyanakkor ünnepli és hálát ad az Istennek szentelt életért, vagyis a szerzetesi hivatásokért is. És emlékeztet arra a sok Istennek szentelt férfira és nőre, akik az Atya akaratát keresve felajánlották életüket Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választották, hogy szorosabban követhessék Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben.

Az ünnep mai elnevezése – „Urunk bemutatása” – azt az evangéliumi eseményt idézi föl, amikor „fölvitték a kis Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint azt a törvény előírta” (Lk 2,22) és arra utal, hogy az „Örök Világosság”, Jézus Krisztus elindult földi útjára, hogy találkozzon és meghódítsa az emberi szíveket. Tehát az emberek közé és az emberekért jött. Így a keresztény élet, sőt a szerzetes élet is mindig ott születik, ahol egy ember vállalja az Úrral való találkozást Simeon és Anna próféta asszony példája szerint.
Éppen ezért a mai ünnep azt sugallja minden kereszténynek, hogy menjenek Krisztus elé, vagy pontosabban jöjjenek Krisztus elé az Isten házába, mert itt megtalálják az eukarisztikus áldozatban, s köszöntsék, mint Üdvözítőjüket, ajándékul ajánlják fel neki hitüket és lángoló szeretetüket, amint Simeon és Anna tették, hogy aztán ne karjukba vegyék, hanem szívükbe fogadhassák Őt, a szentáldozásban.

Igaz, ez a találkozás és a szerinte való élet nem könnyű, ahogy nem volt könnyű a Jézusé sem. Már a gyermek Jézus, élő jele a megváltásnak, sőt maga az élő váltságdíj, aki feláldozza értünk magát, hogy Simeon szavaival élve „minden nemzet számára világosság legyen”. Nekünk Jézus áldozatával kell egyesítenünk a miénket, és úgy kell fölajánlanunk a mennyei Atyának. Így leszünk Jézus testvérei, a megváltás részesei „egy és ugyanazon atya, gyermekei”, akik élvezik Isten Fiának támogatását, mert ő tud „segíteni azokon, akik kísértéssel küzdenek, mivel maga is kísértést szenvedett” (Zsid 2,18).

Ennek az áldozatvállaló életnek szimbóluma a megszentelt égő gyertya. Gyertyát azért gyújtanak, hogy világítson a szobában lévők számára. Üzenete pedig, hogy mi is égő gyertyaként, Krisztus fényével világítsunk a sötétségben élő embertársainknak. Ha azt akarjuk, hogy sikerüljön az életünk nincs más lehetőség számunkra, hiszen Krisztus csak ezt az egy utat jelölte meg: „ti vagytok a világ világossága!” (Mt 5, 14) – mondta apostolainak. Tehát vagy vállaljuk az égő gyertya szerepét életünkben, vagy tudomásul kell vennünk, hogy nem lehetünk egy örök életre az „Örök Világosság” birtokosai. Márpedig csak ennek a fénynek birtokában, Isten égő gyertyájaként, az Ő kimondhatatlan ragyogásának világosító visszfényeként sikerülhet az életünk.
A keresztény ember számára a gyertya, amit a mai napon megszentelt az Egyház, Krisztust jelképezi, akitől természetfeletti fényünket nyerjük.
Az ember a megszentelő kegyelem által öltözködik Isten fényességébe. Ez először a keresztségben történik meg, de sajnos ez a fényesség a bűnnel elveszíthető. Tehát a keresztény ember számára igen fontos Pál apostol figyelmeztetése: „Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai” (Ef 5,8). Sőt a keresztény ember számára a krisztusi tanítás ez: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják érte mennyei Atyátokat” (Mt 5, 16).

Talán ennek a tanításnak engedelmeskedve, ugyanakkor az Atya akaratát keresve szentelte életét sok férfi és nő Istennek, és az evangéliumi tanácsok útját választotta, hogy szorosabban kövesse Krisztus életformáját tisztaságban, engedelmességben és szegénységben, és így olyan jótetteket vitt véghez, amik által az emberek a mennyei Atyát magasztalták.

Harmincnégy évvel ezelőtt (1979) egy kicsiny, hajlott hátú, fakókék szegélyű szárit és kopottas sarut viselő törékeny nő lépett a svéd király elé, hogy átvegye a Nobel-békedíjat. A bársonyban pompázó, ragyogó teremben körös-körül előkelőségek és hírességek foglaltak helyet frakkban és szmokingban, elegáns estélyiben. A világ befolyásos emberei mind odagyűltek. A kör közepén pedig a pici nő száriban, saruban, nem más volt, mint az azóta már boldoggá avatott Teréz anya Indiából, a nincstelenek, a betegek és haldoklók szolgálólánya.
Amikor a mikrofonhoz lépett, hogy megtartsa előadását, egyszerű szavakkal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, imádságra hívta a jelenlévőket. A hírességekkel együtt Assisi Szent Ferenc szavaival mondott hálaimát Istennek a Nobel-békedíjért.
Egy törékeny nő áll a figyelem középpontjában, és imádságra indítja a világ vezetőit. Igen, mert aki az életét Istennek szenteli, képes úgy tanúságot tenni az Ő emberszeretetéről, hogy a világ felfigyel rá, megérti tanúságtételét, és vele együtt ad hálát Istennek.

E képből kiindulva láthatjuk, hogy miről is tanúskodik az Istennek szentelt élet, vagy, ahogy egyszerűen hívjuk, a szerzetesség.
De mi is a szerzetesség? Azt is mondhatnánk, hogy erő az erőtlenségben! A szerzetesség első, s talán a legszembeötlőbb vonása a hatalomról, az uralkodásról való lemondás. Ez az eszköztelenség Jézus szegénységét és szelídségét idézi. A szerzetes mögött nem áll egy világbirodalom ütőképes hadserege vagy a világbankok anyagi forrása. Szava és egész egyénisége mégis hatékony, amennyiben Krisztusnak, a „világ világosságának” a ragyogó visszfénye. Ebben az esetben olyan erő sugárzik belőle, amely áttöri a közöny és a cinizmus falait. Minden nehézség ellenére meggyőz arról, hogy képes jót tenni, igaz életet élni, és hogy az emberiség sebei gyógyíthatóak…
A szerzetes vállalja saját határainak megtapasztalását, a saját valóságát: sebeit, kudarcait, botlásait, és így keresi az Istent. Mert a megszentelt életet élő ember – lakjon akár a sivatag magányában, vagy a zajos városok kelős közepében, Istent keresi az ember világában.
Szerzetes testvéreink, nővéreink – mint Teréz anya is – arról számolnak be, hogy meg is találják. „Nem vagyunk igazi szociális munkások – mondja Teréz anya. - Az emberek azt gondolhatják rólunk, hogy szociális munkát végzünk, de valójában szemlélődők vagyunk a világ kellős közepén. Mert napi huszonnégy órában Krisztus testét érintjük”- a kitaszítottakban, a rászorultakban.
A szerzetes tehát az ember világában Isten közelségében él. Úgy él Isten jelenlétében, hogy mások számára is világossá válik: Isten közel van, Isten jelen van és engem is meg akar szentelni. 

Az Isten jelenlétében való életvitel, nem távoli, titkos, csak a kiválasztott keveseknek szóló életforma, hanem mindenki számára elérhető. Huszonnégy óránk van Krisztus jelenlétében élni, akár szerzetesek vagyunk, akár a világban élünk, tehát neked is, nekem is.
Próbáljuk meg, próbáld meg te is elvinni Istennek ezt a jelenlétét a családodba, a munkahelyedre, mert az a család, amely együtt imádkozik, az együtt is marad, mert az a munkaközösség, amelyben Isten jelen van, ott segítőkészség, egyetértés és béke uralkodik.
Az Istennek szentelt ember – mindannyian azok kellene, hogy legyünk –, egész életével, szavaival és tetteivel, teljes személyiségével egyértelmű és erőteljes tanúságot tesz arról, hogy Istennek gondja van ránk és az egész világra.

A szerzetes felelősségvállalásával tanúsítja Isten szeretetét. Küldöttnek tudja magát, és eszerint cselekszik. Nem másra vár, hogy jobbá legyen az élet, hanem hagyja, hogy megérintse mások nyomora és szenvedése, és megteszi, ami tőle telik.

Szent Ferenc atyánk zseniális meglátása volt – a korának súlyos hibáit, visszaéléseit, bűneit tapasztalva, világiak és egyháziak részéről –, hogy a rossz élet legjobb kritikája az, ha megmutatjuk, hogyan kell jobban, szebben élni. Ő nem vesztegette idejét arra, hogy a gazdag egyházat támadja, vagy az olyan pénzsóvár kereskedőket, mint tulajdon apja, hanem csak félreállt és másképpen kezdet élni, az evangélium útmutatásait követve: „Istenben, Istennel és Isten által”. És így, egy olyan forradalmat, egyházat, s kereszténységet megújító lelkiségi mozgalmat indított el, ami 800 év távlatából is érezteti hatását az ő életpéldáját követő fiai és leányai által.

A különböző szerzetes közösségek az alapító sajátos istentapasztalatából forrásoznak, majd ezt a tapasztalatot élik meg e világi tevékenységükön keresztül. Isten a pusztai magányban vagy a betegekben, a tudatlanokban, a szegényekben, személyesen szólította meg őket. Személyes válaszuk a vállalt tevékenység, ami egész életformájukat meghatározza.

Munkájuk így az Istennel való találkozás helye önmaguk és azok számára, akik körében tevékenykednek, akik között élnek, és akik általuk megtapasztalhatják Isten irgalmas szeretetét. A szerzetesben azzal az Istennel találkozhatunk, aki mindannyiunk életét fontosnak és szépnek tartja.

A szerzetesek tehát nem pusztán hasznos munkát akarnak végezni olyan területeken, amelyekre az elkényelmesedett társadalomnak nem jut ereje és figyelme. A szerzetesek egyszerre küldöttek és jelek, sokszor az ellentmondás jelei, mint Jézus. Nem birtokolják Istent, hanem keresik, és szomjukkal másokat is felszabadítanak az Isten után vágyakozó ember méltóságára.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai kettős ünnep: Gyertyaszentelő Boldogasszony és a megszentelt élet világnapjának lényege, a Krisztusi felszólításban rejlik, mintegy megvalósítandó feladatként, szerzetesek és világiak számára egyaránt: „Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják érte mennyei Atyátokat”. Ámen

Szent-Gály Kata: Gyertyaszentelő Boldogasszony

Ma gyertyaszentelő van, Mária, 

és azt a Krisztust, aki bennem él, 

aki növekszik 

s még olyan kicsi, 

mutasd be, kérlek, 

az Atyának.

Ma gyertyaszentelő van, Mária, 

és azt a szívet, mely alig remél, 

csak tépelődik 

s a felét hiszi, 

tedd ki a Fénynek, 

  gyógyulásnak!

A remény rózsája… Imre atya írása Stuttgartból

Kedves Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket a Stuttgarti Magyar Jótékonysági Bálon, amelyet az idén 43. alkalommal rendez meg a Katolikus Egyházközség.

Mint eleddig minden évben, most is mottót kerestem neki, és a jelenlegi –  látszólag nem sok jóval kecsegtető – politikai és társadalmi helyzetet, illetve az általuk kiváltott aggódást és félelmet látva arra gondoltam, hogy ezt a Bált mi azért is a remény jegyében rendezzük meg. Hadd osszam meg most hát Önökkel a reménnyel kapcsolatos gondolataimat.

„Isten mindent készre teremtett, csak az embert teremtette reményre, hogy túlnöjjön önmagán és soha ne adja fel!” – olvastam valahol.

Van benne valami, mert az ember teremtésével kapcsolatban azt mondja egy régi legenda, hogy mikor a bűnbeesés következtében el kellett hagynia az Édenkertet, akkor Isten – hogy nagy szomorúságát enyhítse és a boldogság utáni vágyát ébren tartsa – állandó útitársul neki adta a reményt.

A legendának igaza lehet, mert az emberben, zuhanjon bármilyen mélyre, rágja bármilyen betegség foga, érje bármilyen nagy sorscsapás, egy valami „isteni” összetörhetetlen benne: és az nem a hit, nem is a szeretet, hanem a remény.

A remény az az isteni erőforrás bennünk, ami akkor is tettre sarkall, ha semmi esélyt nem látunk a sikerre, és ha sem a cél, sem a hozzá vezető út nem eléggé világos bennünk.

A reményteli ember – egy hasonlattal – olyan, mint a  kismadár, amely pirkadatkor  énekelni kezd, hogy köszöntse a napot, jóllehet annak sugarai még nem is látszanak…

„Isten mindent készre teremtett, csak az embert teremtette reményre, hogy túlnöjjön önmagán és soha ne adja fel!”  – És milyen jól tette!

Mi a remény? Nekem Wilibald Ruch (sz. 1956) pszihológus válasza tetszik a legjobban: „A jövőtől a legjobbat várni, és közben azon dolgozni minden erőnkkel, hogy az be is következzék…”

Nem elég tehát az, hogy van egy álmod, még csak az sem, hogy gyakran forgatod elmédben és remélsz annak sikerében, hanem minden erőddel azon kell fáradoznod, hogy meg is valósuljon – és akkor álmod be fog teljesülni!

Nekünk a teológián professzoraink azt mondták: Urak, akik szeretettel gondozzák azt, amit reménnyel vetettek, egyszer hálatelt szívvel aratni is fognak!

„Szeretettel gondozni azt, amit reménnyel vetettünk…”

Ez egyszerűnek látszik! Miért van mégis az, kérdezem

Pierre Leschek fotográfussal, „hogy a remény kék rózsája nem minden ember szívében virágzik? Mert sokan megfeledkeznek arról, hogy a rózsákat, ahhoz hogy kinyíljanak rendszeresen meg is kell öntözni“.

A reményt tehát öntözni, ápolni kell önmagunkban!

Mivel?

Bátorsággal! A reményből ugyanis csak akkor lesz valóság, és ez hosszú papi életem egyik értékes tapasztalata, ha elég bátorságunk van ahhoz, hogy megküzdjünk érte! „Bátraké a szerencse” – szoktuk volt mi, magyarok mondogatni. Egy indiai közmondás pedig ezt így fejezi ki: „A remény és a bátorság a siker koronájának két legszebb gyémántja!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Legyenek ebben az esztendőben is a remény emberei! Hisz Isten Önöket is reményre teremtette!

Ne engedjék, hogy a látszólag nem sok jóval kecsegtető politikai és társadalmi helyzet elvegye Önöktől a reményt! Mert az a legszegényebb, aki a reményt is elveszítette!

Várják a jövőtől mindig a legjobbat, de közben minden erejükkel és képességükkel azon legyenek, hogy az meg is valósuljon!

És soha ne feledjék el reményüket nap, mint nap egy kis bátorsággal megöntözni. Hogy el ne hervadjék!

Akkor majd szép, gyönyörű rózsává válik!

Ezt kívánom Mindnyájuknak, és ezennel a 43. Stuttgarti Magyar Jótékonysági Bált megnyitom!

Stuttgart, 2018. január 27.

Imre atya

Forrás: http://stuttgarti-katolikusok.de/index.php/a-remeny-rozsaja/

„Van egy megállapodásom a Jóistennel” – interjú Dabóczi Kálmánnal, a BKK vezérigazgatójával - 777blog.hu

Dabóczi Kálmán három éve vezeti nemcsak a főváros, hanem az egész ország egyik legnagyobb médiafigyelmet kiváltó vállalatát. Habár a BKK vezér és hétgyermekes édesapa nem úgy köszön a liftben a kollégáinak, hogy Laudetur Jesus Christus, mégis tudják róla, hogy nem a kameráknak vallásos. Beszélgetés hitről, arról, hogy miért tartja magát „rendszerhibának”, hogy hogyan élte meg a nyári kibertámadást, valamint arról, hogy hol szokott feltöltődni a városházi egyeztetések után.

Melyikről nehezebb beszélnie: a BKK-ról vagy a hitéről?

Talán a hitről való beszéd a nehezebb, ennek több oka is van. Elsődlegesen azért van így, mert abban a korszakban, amelyben felnőttünk, a keresztény értelmiségi családokban jobban benne volt a „katakomba kereszténység”. A hitet beszorították a vasárnapi kereszténységbe, mi pedig ellenálltunk a rendszernek. Sokkal tisztább üzenete volt a kereszténység vállalásának, éppen ezért sokkal egyszerűbb volt értelmiséginek lenni akkor. Amit a hatalom csinált, azzal szemben az ember elfoglalta a pozíciót, a fekete fekete volt, a fehér pedig fehér. Éppen ezért a hitről nem beszélgettünk annyit, hanem mindenki a saját maga kis szűk mikrokörnyezetében megpróbálta megélni.

Ennek fényében hogyan vélekedik a 777 mottójáról, arról, hogy „a hit nem magánügy”?

Maximálisan egyetértek vele. Hogyha az ember életét az Isten egyszer megérintette, akkor onnantól kezdve olyan belső tűz van benne, amely áthatja az életének minden dimenzióját. Ha nincs meg benne ez a tűz, akkor valószínűleg még nem érintette meg. Ezzel nem ítéletet akarok mondani bárki felett, mert ez egy teljesen természetes folyamat. Én ezt a fajta megérintettséget 30 éves korom felett éltem át, addig a jól nevelt „így szoktuk, így csináljuk” katolikusok életét éltem…

Az interjú folytatása ide kattintva olvasható.

„Ki ez? – kérdezgették.” – Évközi 4. vasárnap

A mai evangéliumi szakasz főszereplője az Úr Jézus, aki legfontosabb feladatának a tanítást tartja. Az evangélista szerint „úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók"(Mk 1,21-28) - a korabeli tanítók. Ezért hallgatóságában egy nagy kérdés fogalmazódik meg: Ki ez? Ugyanis Jézusban, Istennek ugyanaz az igéje, amely a Sínai-hegyen fölhangzott az írott Törvény Mózesnek ajándékozásakor, újra hallatja magát Palesztina városaiban és falvaiban, a boldogságok hegyén, a kafarnaumi zsinagógában, vagy éppen a golgotán keresztre feszítve.

Az Ő tanítása nem elvont igazságok gyűjteménye, hanem a minket szerető Isten eleven, élő személyiségének a bemutatása. Jézus Krisztus, aki az evangéliumban tanít, messze több mint Izrael "tanítói" és azok tanítása, mégpedig azon különleges összhang, kapcsolat miatt, amelyet Krisztus személye, szavai és tettei között láthatunk.

Így hát a javunkra válik, ha emlékezetünkbe idézzük a tanító Krisztus alakját, aki egyszerre fönséges és barátságos, megindítja és bátorítja a lelket. Ha a tanító Krisztust figyeljük, nem kerülheti el figyelmünket az a tény, hogy tekintélye, vonzó és meggyőző ereje abból fakad, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodatettei elszakíthatatlanok az életétől és a személyétől.

Aki ezt az összetartozást szemmel tartja, annak Krisztus egész élete tanításként fog megjelenni: rejtett élete, csodái, imádságai, emberszeretete, lehajlása a megalázottakhoz és szegényekhez, az emberek megváltásáért vállalt kereszthalála, végül a feltámadása, amely szavainak pecsétje és kinyilatkoztatásának beteljesedése.

Az imént felolvasott evangélium egy cselekedetet és egy kérdést állit elénk. A cselekedet: Jézus úgy beszélt, úgy tanított, mint akinek hatalma van, hiszen tanítását csoda kíséri: a tisztátalan lélektől megszállott ember meggyógyulása. A kérdés pedig ezek után fogalmazódik meg a jelenlévőkben: ki ez?

A kérdés azt a csodálkozást tükrözi, amit Jézus szavai és tettei váltottak ki. Kafarnaum lakói ahhoz voltak szokva, hogy a farizeusok ugyan beszéltek de, nem tették azt, amit mondtak. És íme, egy új tanítás, nem kifejezetten a tartalma miatt, hanem mert cselekedet kísérte, mint ahogy a teremtés történetében olvashatjuk: „Isten mondta: „Legyen világosság”, és lett világosság” (Ter 1,3). Ezért csodálkozott a nép.

Az, ahogyan az Úr Jézus hirdette az Örömhírt, nem egy szokványos dolog volt, és ezért csodálkozást váltott ki. A kafarnaumi zsinagóga hallgatóiban ugyanaz a magatartás kerül felszínre Jézus tanítása és tette kapcsán, mint ami a tanítványokban a vihar lecsendesítése alkalmával a Genezáreti tavon. Szinte szó szerint ugyanaz hangzott el a tanítványok részéről, mint amit Kafarnaum lakói kérdeznek: „Ki ez, hogy még a szél is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41).

Mi is ugyanezt kérdezzük Ki ez? Olyan kérdés, amely egy hivő számára, egy Krisztust követő keresztény számára alapvető. Ki ez? Olyan kérdés, amely a hitünket érinti, és amelyre nem adhatunk akármilyen választ. Jézus nem csak az apostoloktól, hanem tőlünk is megkérdi: „És, ti mit mondtok, ki vagyok? (Mk 8,29)

Most amikor nem rég lezárult a karácsonyi ünnepkör, és elkezdődött egy újabb liturgikus időszak, az évközi idő, érdemes komolyan rá kérdeznünk a hitünkre. Mert a szürkehétköznapok közepette csak egy hitből fakadó élet lehet hiteles, és ez adhatja meg létünk és keresztségből fakadó küldetésünk értelmét és célját.

Most amikor az újév és az új liturgikus időszak kezdetén vagyunk, arra van szűkség, hogy megálljunk az utunkon és rákérdezzünk a hitünkre. Válaszolnunk kell az Úr által feltett kérdésre: Te mit mondasz, ki vagyok? Tudunk-e olyan választ adni, mint szent Péter apostol: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”(Mt 16,16), mint a százados: „Valóban Isten fia volt” (Mk 15,39), vagy egyszerűen, Tamás apostollal térdre roskadva előtte: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28)???

Abból, hogy anyakönyvi kivonattal tudjuk igazolni keresztségünk tényét, hogy gyakran vagy kevésbé gyakran járunk a templomba és megfizetjük az egyházadót, még nem föltétlenül következik az, hogy öntudatos Krisztuskövetők, illetve jó keresztények vagyunk, főleg ha a szavaink, cselekedeteink és magaratásunk az ellenkezőről tanúskodik.

Ezért kell elgondolkodnunk azon, hogy számunkra kicsoda Krisztus és hogy mi kinek szenteljük az életünket? Megkérdezhetjük magunktól, hogy belőlünk az evangélium, csodálkozást vált-e ki? Igazából a csodálkozás az első lépés, ahhoz, hogy megkérdezzük: „Mi ez? Ki ez?”

Talán szokatlan saját magunkat szembesíteni az evangéliummal, elgondolkodni azon, hogy az egyes Jézusi tanítások mit is mondanak személy szerint nekem, milyen konkrét magatartásra, cselekedetre ösztönöznek engem. Sajnos mindig meg van a kísértés, hogy az egyes szentírási részeket, prédikációkat másokra alkalmazzuk: a mellettem, előttem vagy mögöttem ülőre, a részeges férjre, a hanyag feleségre, az ellenszenves szomszédra és ne magunkra vonatkoztassuk…

Nem tudom, az itt jelenlévők/olvasók hányadán állnak ezzel az igazsággal. Természetesen mindenkinek magának kell személy szerint eldöntenie, hogy hogyan viszonyul a krisztusi tanításhoz. Azonban, amit tudok, hogy hasonló kérdések, egy nagyon konkrét magatartást követelnek tőlem: újjá kell születni, mint Nikodémusnak (Jn3,3); meg kell térni és hinni az evangéliumban, ahogy tanította nyilvános működése kezdetén az Úr Jézus (Mk.1,15), mert egyébként nem láthatjuk meg Isten országát.

A felolvasott evangéliumban azt hallottuk, hogy Jézus tekintéllyel beszélt. Honnan származik ez a tekintély? Az evangéliumokat olvasva, arra a következtetésre jutunk, hogy mindez az Ő hitelességéből és a szabadságából származik.

Jézus életvitele és magatartása, a farizeusokéval ellentétben, összhangban volt a szavaival. Nála egységben voltak a szavai és az élete. Ugyanakkor szabad volt, mert senki nem volt képes befolyásolni Őt. Nem habozott leleplezni a rosszat, bárhonnan jött is az. Bárhol találkozott vele, elpusztította. Nem félt azoktól, akik falánk, borissza embernek nevezték, akik azt mondták róla, hogy a vámosok és bűnösök barátja.

Egyedül az Atya akarata volt fontos számára és annak megvalósításán fáradozott szüntelen (Jn 4,34) és ez őt szabaddá tette. Így a szavai egy szabad szívből forrásoztak, s az üzenete felszabadító volt.

Mindezek után felmerül bennünk a kérdés, hogy honnan is volt Jézus szabadsága? A válasz pedig egyszerű, az Atyával való közösségéből, amelyet az állandó ima táplált: „Korán reggel, amikor még sötét volt, felkelt, és egy félreeső helyre vonult vissza, hogy imádkozzon” (Mk 1,35) – írja Szt. Márk evangélista.

Ne feledjük, csak annyiban lehet vonzó és gyümölcsöző keresztény életünk az emberek előtt, csak annyiban szolgálhatja Isten dicsőségét és lelkünk üdvét, amennyiben az Úr Jézushoz hasonlóan hitelesek leszünk, amennyiben hitünk, hitvallásunk és életvitelünk között összhang lesz, amennyiben megőrizzük magunkat mindenféle szolgasággal szemben, legyen szó akár az ösztönök vak irányításáról vagy a káros szenvedélyek féktelen kielégítéséről…

Egy öntudatos kereszténynek erőfeszítést kell tennie, hogy inkább tanú legyen, mint tanító, és hogy bármi áron szabad maradjon minden fajta megkötöttségtől.

Készek vagyunk-e ezt megtenni? Kizárólag egy szabad szívből kimondott szó fakaszthat csodálkozást: „nem azért jöttem, hogy szolgáljanak, hanem, hogy szolgáljak”(Mt 20,28), és adhat erkölcsi tekintélyt a minket körülvevő emberek előtt. Ne feledjük az Úr Jézus meggyőző ereje abból fakadt, hogy szavai, példabeszédei, vitái, csodái, elszakíthatatlanok voltak az Ő életétől és személyétől.

Rövidfilm a Svájci Gárdáról

Válasz az ateizmusra

Római Riportok - 2018. január 21.

Az idő rövid!”- Évközi 3. vasárnap

Az első olvasmányban Jónás próféta, Isten küldötteként, az Asszír birodalom fővárosában, Ninivében bűnbánatot hirdetve azt mondja, hogy „még negyven nap, és Ninive elpusztul!”(Jón 3,1-5. 10). A szentleckében Szent Pál apostol azt mondja, hogy „az idő rövid!”és, hogy „ez a világ elmúlik”(1 Kor 7,29-31). Az evangéliumi szakaszban maga Jézus mondja: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1, 15).

Az Úr Jézus nyilvános működése kezdetén kijelenti, hogy betelt az idő és megtérésre szólít fel. A hit mellet hangsúlyozza a megtérés, a bűnbánat fontosságát. Ugyanis a megtérés, a bűntől való elfordulás teszi alkalmassá a hívőt arra, hogy személyesen találkozhasson az Isten Fiával, Jézus Krisztussal és befogadhassa az általa meghirdetett örömhírt, evangéliumot.

A megtérést, a bűnbánat fontosságát hangsúlyozza a mai első olvasmány is. Ninive lakói Jónás szavaira hallgatva, bűnbánatot tartanak, abban a reményben, hogy bocsánatot nyernek gonosz tetteik. Isten az ő őszinte bűnbánatukat látva megbocsát nekik és nem pusztítja el városukat, mert „nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen"(Jón 3,1-5).

Szent Pál apostol, a rövid szentleckében (1 Kor 7,29-31) tovább viszi a gondolatot és arra hívja fel a figyelmünket, hogy fontos a sürgős megtérés, mert „az idő rövid!”

A felsorolt intelmek azonban nem a közömbös egykedvűséget vagy az élet örömeinek a lebecsülését jelentik, hanem a keleti stílus sajátosságaival hangoztatják, hogy nagyon józanul és megfontoltan kell élni, mert a földön nincs végső maradásunk, célunk, tehát végérvényesen semmihez sem köthetjük hozzá az életünket. Mindent úgy kell felhasználnunk, hogy előbbre vigyen bennünket az üdvösség útján: „mert ez a világ elmúlik”.

Elmúlik, de nem semmisül meg, hanem átalakul, egészen más lesz. Viszont a földi élet természetfeletti folytatása attól függ, hogy itt hogyan éltük meg mindennapjainkat, hogy mennyi hit, remény és szeretet volt bennünk. Ezért tanít arra az apostol, hogy ne csak önmagunkért akarjuk élvezni az anyagiakat, a munkát, az adás-vevést, az emberi kapcsolatokat, az örömöket, hanem mindenben keressük a bennük rejtőző nagyobbat: Istennek velük kapcsolatos elképzelését, akaratát.

Ebbe a gondolatkörbe nagyon jól beleépül az Úr Jézus kijelentése, miszerint: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa”. Az evangéliumi szakasz arról számol be, hogy a pusztában töltött idő és János elfogatása után az Úr Jézus, „belép a történelembe” és örökre megváltoztatja azt, hisz Őbenne Isten érkezett közénk, ezért ahol Jézus jelen van, ott van az Isten országa is.

Jézus tehát megkezdi nyilvános működését Galileában. Eme tettének hátterében két aktuális esemény áll, mégpedig: Keresztelő János elfogatása és az első tanítványok kiválasztása, meghívása.

Az előfutár elvégezte küldetését, a múlt vasárnap, mint hallhattuk rámutatott az Isten Bárányára, a Názáretből érkezett Jézusra, az ács fiára. Isten és az emberek előtt azonosította Őt, mint Isten Fiát, a próféták által meghirdetett Üdvözítőt, majd felszólította hallgatóit, hogy ezután Őt hallgassák, Őt kövessék, Benne higgyenek.

Keresztelő Szent János kimondta saját igenjét, amikor elfogadta az Istentől rábízott feladatot, és sikeresen elvégezte a neki szánt küldetést, s lelépett az élet színpadáról, vállalva a halált is, az igazság és az erkölcsi értékek melletti kiállásával.

Most rajtunk a sor, nekünk kell színre lépnünk és megadnunk válaszunkat az isteni meghívásra. Ebbe a keretbe illeszkedik bele Jézus programbeszéde: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1, 15).

„Beteljesedett az idő”! Mélyebben belegondolva megdöbbentenek Jézus szavai, ha korunkra, a mai világra és annak történéseire, eseményeire gondolunk. A tévé és rádió híradásait látva, hallgatva, az internetet böngészve, az újságokat olvasva, nem nehéz világvégi képet festeni a mai világról – amit a tolakodó és házaló szektások előszeretettel meg is tesznek itt, Esztelneken is.

Úgy szeretnénk mi is belekiáltani ebbe a minket körülvevő, egyre ijesztőbbé váló sötétségbe, hogy minden betelt, hogy a pletyka, a rágalmazás, a gonoszság, a gyűlölet, a vérontás, a pusztítás pohara csordultig telt. Talán még soha nem volt ennyi háborúskodás egyszerre világszerte, soha ennyi és ennyire kegyetlen, észbontó pusztítás, öldöklés, embertiprás, mint ma. Úgy érezzük, mintha tényleg elérkezett volna Isten ítéletének az órája.

Ám Jézus nem erről beszélt sem akkor, sem most, nem a valóságos időről, nem a nyilvános működésének kezdeti, fizikai idejéről, hanem a „mennyei időszámításról”, aminek itt adja meg sarokpontját, amikor kijelenti: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban”. Vagyis elmúlt az ígéretek és a várakozás ideje az advent, vége a sóhajtozás korának: a Messiás eljött, és megkezdi szolgálatát. Az ő jelenléte tölti be az időt azáltal, hogy Isten irgalmának hordozójává és üdvösségtörténetté teszi, ezért „van közel a mennyek országa”, annyira közel, hogy maga Isten Fia jelent meg az emberek között, hogy tanítsa őket és megnyissa előttük az oda vezető utat. 

Így hát az Úr Jézus örömhírként mondja, hogy beteljesedett az idő, hogy elérkezett az üdvösség várva várt pillanata, hogy megkezdődött Isten országa. Mondhatnánk azt is, hogy „a beteljesedett az idő” szavak Jézus szájában diadalujjongásra utalnak. Azt jelentik, hogy a történelem új értelmezést nyer, mivel az egész fájdalmas, érthetetlen múlt üdvtörténetté válik: semmi sem volt hiábavaló, semmi sincs jóvátehetetlenül elrontva. Aki Őbenne hisz, annak életében új szakasz kezdődik, amelyet nem a múlt keserveitől való menekülés jellemez, hanem a megtapasztalt isteni szeretet élménye.

Csak ilyen értelmezés tükrében válik érthetővé az a nem mindennapi körülmény, hogy a szóban forgó első tanítványok, ott a Galileai-tó partján: Simon és András, Jakab és János, szótlanul, szinte vakon követték Jézust. Ezek a férfiak nem tudták, mire hívta őket Jézus. De követték Őt, mert megigézte őket személyisége. Az ő válluk is meggörnyedt az élet terhe alatt, de hirtelen rádöbbentek, hogy pontosan arra a múltra volt szükségük, amely kijutott nekik, hogy megélhessék a szabadulás örömét.

Jézus új jövőt ígért nekik: „az emberek halászává teszlek benneteket”- mondta. Amikor az ember Jézus nyomába lép, akkor összekötődik a múlt a jelennel. Egész eddigi életünk új értelmet nyer, üdvtörténeti távlatokba épül. Ekkor már nem átkozzuk a múltat, nem szorul ökölbe kezünk az elszenvedett sérelmek és megaláztatások miatt, hanem minden visszaemlékezésünk csendes hálává csitul bennünk. És akkor megkezdődik a mi új jövőnk is, amint azt Jézus első apostolainak ígérte, de amely egyben küldetésükké is vált: emberhalászokká kell válniuk, azaz másoknak is hirdetni Isten üdvősséget hozó örömhírét.

Igen, mert a mi hitünk révén bontakozik ki Isten országa és visszhangzik tovább az evangéliumi örömhír ott is, ahol úgy tűnik, a gonosz túlharsog minden sóhajt és imát.

„Azok rögtön otthagyták a hálóikat, és nyomába szegődtek”- írja az evangélista. Lelki szemünkkel szinte látjuk ezeket a fáradt, kemény munkától megedzett férfiakat, amint ott lépkednek a fiatal Mester mögött.

Ez a kereszténység lényege: a Krisztus-követés. A Mester nyomdokaiban lépkedni csendesen, szótlanul, együtt másokkal, de nem mások miatt, és nem is a tartalom nélküli üres hagyományokhoz ragaszkodva, hanem azért, mert minket is megigézett Jézus személye, életpéldája, tanítása, és vonzás körébe kerültünk, mint a vasreszelék a mágnesébe.

„Betelt az idő, közel van az Isten országa…”

Azt kell ma felfedeznünk, hogy milyen értelemben teljesedett be az idő a mi életünkben, miképpen válik üdvtörténetté a saját múltunk?

Igen, elérkezett az idő, hogy úgy lássuk múltunkat, mint Isten irántunk való gondos szeretetének bizonyítékát. Vagy megfordítva: ha bátran kimondjuk, hogy felismertük Jézusban Isten Fiát és a mi egyetlen üdvözítőnket, ha maradéktalanul rábízzuk magunkat, és a nyomába szegődünk, mint az első tanítványok, akkor rádöbbenünk, hogy egész múltunk, tévelygéseivel, szenvedéseivel, meghurcoltatásaival együtt üdvtörténeti esemény volt. Töltse el ez a felfedezés lelkünket hálával a minket csodálatos szeretettel megváltó Isten iránt.

Épen ezért a mai szentmisében arra kérjük az Atyát, a Fiú által a Szentlélekben: döbbentsen rá bennünket arra, hogy valóban betelt az idő, hogy megkeresztelkedésünk pillanatában elkezdődött az üdvösség története életünkben is, és adjon nekünk nyitott fület, hogy életünk eseményeiben és az egyház tanításában meghalljuk hívó szavát, s adjon erőt, hogy mindennapi megtéréseink eredményeként, halálunk pillanatára teljességgel Isten felé forduló, Isten akaratát teljesítő személyekké válhassunk. 

A kép forrás helye itt érhető el.