Ébresztőt fúj a pápa a világ ifjúságának

Szeretsz, legyen hát úgy, ahogy szeretnéd! – Évközi 20. vasárnap - hanganyag

Az asszony válaszában burkoltan az a meggyőződés fogalmazódik meg, hogy az isteni ajándékok elfogadásának előfeltétele nem az ószövetségi törvény megtartása, nem egy valláshoz való tartozás, hanem az élő hit, a nyitott szív és a végtelen bizalom, amely Isten ajándékait Jézustól várja. S az asszony kérésének teljesítésével Jézus jóváhagyja e meggyőződést.

„Ázsiai ifjúság! Kelj fel!” - a pápa homíliája a VI. Ázsiai Ifjúsági Napot lezáró szentmisén

Augusztus 17-én, vasárnap délután fél 5-kor kezdődött a VI. Ázsiai Ifjúsági Napot lezáró szentmise, amely részben latinul, részben különböző ázsiai nyelveken hangzott el. Ferenc pápa angolul mondta el homíliáját, amelyet szakaszonként koreaira fordítottak le. A szertartáson jelen lévő fiatalok a földrész 22 országát képviselték.

„A vértanúk dicsősége ragyog fel rajtatok!” – kezdte homíliáját a pápa, utalva az ifjúsági nap témájára. Ezek a szavak mindnyájunknak vigaszt nyújtanak és megerősítenek bennünket. Ázsia fiataljai: nagy tanúságtétel, egy Krisztusba vetett értékes hitvallás örökösei vagytok. Ő a világ világossága, ő a mi életünk világossága. A koreai vértanúk – és rajtuk kívül számtalan vértanú egész Ázsiában – átadták testüket üldözőiknek; nekünk örökös tanúságot tettek arról, hogy Krisztus világossága eloszlatja a sötétséget. Krisztus szeretete dicsőségesen győzedelmeskedik. A halál felett aratott győzelmének bizonyosságában, amelynek mi is részesei vagyunk, szembe tudunk nézni a keresztény tanítványok mai kihívásaival saját környeztünkben, a mi korunkban.

Ezek a szavak, amelyekről most elmélkedtünk, vigasztalást jelentenek. Ennek a napnak a másik témája: „Ázsiai ifjúság! Kelj fel!” – feladatot és felelősséget jelent számotokra.

Ferenc pápa először az „Ázsia” szó jelentőségére mutatott rá. A fiatalok Koreában gyűltek össze Ázsia minden részéből. Az ázsiai földrész gazdag filozófiai és vallási hagyományokban, azonban továbbbra is nagy határvidéket jelent a krisztusi tanúságtétel számára, aki „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Nem pusztán itt éltek, Ázsiában, hanem ennek a nagy földrésznek a fiai és leányai vagytok, jogotok és feladatotok, hogy teljes egészében részt vegyetek társadalmaitok életében. Ne féljetek elvinni a hit bölcsességét a társadalmi élet minden területére! Mint fiatal ázsiaiak, látjátok és szeretitek belülről mindazt, ami szép, nemes és igaz kultúrátokban és hagyományaitokban. Ugyakkor, mint keresztények, tudjátok azt is, hogy az evangélium ejere megtisztíthatja, felemelheti és tökéletesítheti ezt az örökséget.

A Szentlélek jelenléte révén, amelyet a keresztségben kaptatok, és amelyet belétek pecsételt a bérmálás szentsége, főpásztoraitokkal egységben értékelhetitek a különböző ázsiai kultúrák számos pozitív értékét. Továbbá képesek vagytok arra, hogy megkülönböztessétek azt, ami összeegyeztethetetlen katolikus hitetekkel, ami ellentétben áll a kegyelmi élettel, amit belétek oltott a keresztség szentsége, és tudjátok, hogy melyek azok a kortárs kultúra aspektusai, amelyek bűnösek, korruptak és halálhoz vezetnek.

A Nap másik tematikus szava a „fiatalság”. Ennek az életszakasznak a jellemzői az optimizmus, az energia, a jóakarat. Hagyjátok, hogy Krisztus átalakítsa természetes optimizmusotokat keresztény reménnyé, energiátokat erkölcsi erénnyé, jóakaratotokat pedig hiteles szereteté, amely képes az áldozathozatalra. Ezt az utat kell választanotok. Ez az út az, amely leküzd mindent, ami fenyegeti a reményt, az erényeket és a szeretetet életetekben és kultúrátokban. Ezáltal fiatalságotok ajándék lesz Jézusnak és a világnak.

Mint fiatal keresztények, akár dolgozók, akár diákok vagytok, akár már elkezdtétek pályátokat vagy válaszoltatok a házasság, a szerzetesi vagy papi élet hívására, nem pusztán az egyház jövőjének vagytok egy része: szükséges és szeretett része vagytok az egyház jelenének is! Maradjatok egységben, hogy építsetek egy szentebb, még misszionáriusabb és alázatosabb egyházat, egy olyan egyházat, amely szereti és imádja Istent, szolgálja a szegényeket és a magányosokat, a betegeket és a kirekesztetteket.

Keresztény életetekben számos kísértéssel találkoztok majd, mint a mai evangéliumban a tanítványok (Mt 15,21-18). El akarták küldeni az idegent, a szükséget szenvedőt, a szegényt és a vigaszra szorulót. Ezek az emberek különösen ismétlik az evangéliumi asszony kiáltását: „Uram, segíts rajtam!”. A kánaáni asszony kérése mindenkinek a kiáltása, aki szeretetet, befogadást, Krisztussal való barátságot keres. Ez a kiáltása annyi embernek névtelen városainkban, kiáltása sok kortársunknak, kiáltása azoknak a vértanúknak, akik ma is üldöztetést és halált szenvednek el Jézus neve miatt: „Uram, segíts rajtam!”. Ez a kiáltás gyakran a mi szívünkből is felszáll: „Uram, segíts rajtam!” Válaszoljunk, de ne úgy, mint azok, akik elküldik a hozzájuk fordulókat, mintha a szükséget szenvedők szolgálata akadályozna bennünket abban, hogy közel legyünk az Úrhoz. Nem! Olyannak kell lennünk, mint Krisztus, aki minden segélykérésre szeretettel, irgalommal és együttérzéssel válaszol.
Végül ennek a napnak a harmadik témája: „Kelj föl!” – arról a felelősségről szól, amelyet az Úr rátok bíz. Kötelességetek, hogy ébren őrködjetek, hogy ne engedjétek, hogy a nyomások, a kísértések és bűneink vagy mások bűnei ellankasszák érzékeinket az életszentség szépsége, az evangélium öröme iránt! A mai válaszos zsoltár arra buzdít bennünket, hogy szüntelenül örüljünk és énekeljünk. Aki alszik, nem tud se énekelni, se táncolni, se örülni. Kedves fiatalok, „Isten, a mi Istenünk megáldott minket” (Zsolt 67:6), tőle kaptunk „irgalmasságot” (vö. Rm 11.31). Irgalmassága révén üdvözültünk.

Kedves ázsiai fiatalok! Abban reménykedem, hogy egységben Krisztussal és az egyházzal, ezen az úton fogtok járni, amely biztosan sok örömet okoz nektek. Most, amikor az Eucharisztikus asztalhoz közeledünk, forduljunk Mária Anyánkhoz, aki Jézust a világra hozta. Igen, Mária Anyánk, vágyakozunk Jézusra; anyai szereteteddel segíts nekünk, hogy elvigyük őt másoknak, hogy hűségesen szolgáljuk és tiszteljük őt mindenkor és mindenütt, ebben az országban és egész Ázsiában – fejezte be a fiatalok napján mondott homíliáját Ferenc pápa.

A végső áldás után Daejeon püspöke, Pietro Kang U-il üdvözölte a pápát. Ezek a fiatalok, akiket ugyanaz a hit egyesít, különböző környezetekből érkeztek, leküzdve a nemzetiség, a nyelv különbségeit, hogy megerősítsék testvériségüket Krisztusban, és közösen ünnepeljék és dicsérjék Istent. Mivel ez alkalommal Ferenc pápa sok időt töltött a fiatalokkal, az ázsiai fiatalok a kegyelem megismételhetetlen pillanatait élték át: a remény magvát jelentik a jövő számára.

Ezt követően az Ázsiai Püspöki Konferenciák Föderációjának elnöke Oswald Gracias bíboros, Mumbay érseke szólalt fel és kifejezte az ötnapos találkozón részt vett 10 millió fiatal érzelmeit; elkötelezték magukat, hogy követik az evangéliumi jó hírt, és a keresztségből származó erőt a hétköznapi életben is. Nemet mondanak a kizáró gazdasági életre, az önző, etikát nélkülöző gazdaságra, nemet mondanak a materialista gondolkodásra. Nem, nem és nem! Igen a Jézussal való személyes találkozásra, akit mindig magunkkal akarunk vinni. Igen a szegények, rászorulók és magányosak kiáltására, igen a világnak, aki várva vár minket. Gracias bíboros bejelentette, hogy a következő, VII. Ázsiai Ifjúsági Napokat 2017-ben, Indonéziában tartják.

(vm)

Forrás: Vatikáni Rádió

Szeretsz, legyen hát úgy, ahogy szeretnéd! – Évközi 20. vasárnap

Annál gazdagabb és nagyszerűbb valakinek az egyénisége, minél többféle emberi tulajdonsággal rendelkezik. A mai evangéliumban megcsodálhatjuk az Úr Jézus személyiségének sokszínűségét, gazdagságát, mélységeit.

Az egyik lényeges jellemvonása a céltudatosság, amihez rugalmasság párosul. Jézus rendelkezik egy nagyszabású felfogással, egész életprogramot jelentő tervvel: az Izrael házához, pontosabban annak elveszett juhaihoz szóló küldetés tudattal. Ugyanakkor képes újra gondolni ezt a tervet, amikor az élet úgy kívánja: meggyógyítja a "kánaáni" pogány asszony lányát (lásd még Mt 8,5-13), vagy a kafarnaumi százados szolgáját.

Amint hallottuk, az imént elhangzott evangéliumi szakasz arról számol be, hogy egy pogány asszony fordul Jézushoz, segítségét kérve, mert lányát megszállta a gonosz lélek. Jézus először elutasítja: „Nem való elvenni a gyerekek kenyerét és odadobni a kutyáknak” (Mt. 15,26). E visszautasítás mögött Jézus küldetés tudata áll, amit az evangélista így fogalmaz meg: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól” (Mt. 15,24).

Igen az Atya akaratának megfelelően Palesztina határai között kell tevékenykednie. Össze kell gyűjtenie a választott nép kóbor juhait, és abból összetartó nyájat formálnia, hogy aztán ez tovább vigye az evangéliumot minden népnek. Az egyetemes küldetés csak nagypénteken lép érvénybe, amikor Izrael végképp elveti a Messiást, lemond közvetítő szerepéről, s helyébe az új választott nép, az Egyház lép.

Az evangéliumi történet valamiképpen kapcsolatban áll a két héttel ezelőtt felolvasott kenyérszaporítás csodájával. Annak leírásából kiderül, hogy Jézus sokkal több kenyeret osztott szét az embereknek, mint amennyit azok meg tudtak enni jóllakásig. A maradékból mintegy tizenkét kosárral gyűjtöttek össze az apostolok. A Szentírás-magyarázók egy része szimbolikus utalást lát ebben a maradék-kenyérben arra, hogy a pogányoknak, illetve a választott nép fiain kívül másoknak is jusson a Kenyérből – ami számunkra már az Oltáriszentséget jelképezi.

Éppen a mai evangéliumi szakasz beszél kifejezetten a maradék kenyér rendeltetéséről, amely lekerül "az Úr" asztaláról. Ugyanis a történetben szereplő kánaáni asszony képviseli a választott nép körén kívül élő pogányokat, akik szintén üdvözülni akarnak. Mivel az asszony visszautasítása ellenére is, az édesanyák mindenre elszánt leleményességével, állhatatosan és kitartóan tovább könyörög: „Igen, Uram, de a kutyák is esznek abból, ami lehull gazdájuk asztaláról!”(Mt. 15,27), az Úr Jézus látszólagos keménysége megenyhül s kirobban eddig visszafojtott irgalma: „Asszony! Nagy a te hited! Legyen úgy, amint szeretnéd!”(Mt.17,28).

Az asszony válaszában burkoltan az a meggyőződés fogalmazódik meg, hogy az isteni ajándékok elfogadásának előfeltétele nem az ószövetségi törvény megtartása, nem egy valláshoz, nem egy egyházhoz való tartozás, hanem az élő hit, a nyitott szív és a végtelen bizalom, amely Isten ajándékait Jézustól várja. S az asszony kérésének teljesítésével Jézus jóváhagyja e meggyőződést.

Ugyanakkor az asszony válaszában mérhetetlen nagy alázat jut kifejezésre, hisz melyikünk az, aki minden további nélkül elfogadná azt, hogy őt kutyának mondják? Nemde azonnal „kinyílna a zsebünkbe a bicska”, vagy legalábbis felháborodottan otthagynánk a sértegetőt, felejtvén, hogy meggyógyíthat. Csakhogy ez az asszony, édesanya és szereti szenvedő lányát, akiért kész minden áldozatot meghozni. És ez fontosabb, mint az, hogy őt minek nevezték… Jézus megdicséri hitéért, és a hitből fakadó alázatáért. Mondhatta volna azt is: Asszony! Szeretsz, legyen hát úgy, ahogy szeretnéd!

Lehetséges, hogy a hit és a szeretet egy és ugyanaz a dolog? Legalábbis ugyanazon érem két oldala? De akkor a gyűlölet hitetlenség? Attól félek, hogy igen.

Érdemes megemlítenünk Jézusnak a céltudatossága és rugalmassága mellett, az elbeszélésből kitetsző másik két tulajdonságát is.

Jézus beismeri (szavak nélkül is), hogy tévedett, nevezetesen: nem kell mindenáron ragaszkodnia visszavonultságához: ahogy Szt. Márk fogalmaz „nem akarta, hogy tudjanak róla (amikor visszavonult). De nem maradhatott rejtekben” (7,24). Bizonyára nagyon nehezen ismerte ezt be önmagának. Birkózását hűen tükrözi a szöveg. Először „szóra sem méltatta” az asszonyt. Aztán valójában egy igaz érvvel utasítja el: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól”. Majd egy indulatos, sőt sértő érv következik: „Nem helyes, ha elveszik a gyerekek kenyerét, és a kutyáknak dobják”. Végül megadja magát: „Legyen úgy, ahogyan akarod!”

Jézus le tud mondani a saját akaratáról, és el tudja fogadni egy másik ember akaratát, sőt talán így kell fogalmaznunk: meg tudott hajolni egy másik ember akarata előtt! Visszavonult az emberek elől, mert nem akarta, hogy tudjanak róla – írja Márk (7,24). S mégis szóba áll az asszonnyal és végül kimondja „Legyen úgy, amint szeretnéd”– jegyzi le Szt. Máté (15,28).

Itt valósul meg a Messiás igazi küldetése, miszerint Ő nem a kiválasztottaké, hanem a hívőké. Nem a keveseké, hanem mindenkié. Nem a törvény betűjéhez ragaszkodóké, hanem azoké, akik szeretetben élnek.

Íme, egy kis ízelítő Jézus nagyszerű személyiségéből, amit, mi keresztények nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha tanítását komolyan vesszük, ha valóban őt akarjuk követni, s nem a magunk elképzelése szerint akarjuk megélni hitéletünket.

Talán arra gondolunk, hogy a kánaáni asszony szerencsésebb volt, mint mi, hiszen ő személyesen tárhatta kérését Jézus elé. De tévedünk, mert ő csak leborulhatott Jézus előtt, míg mi a szentáldozásban egyesülhetünk a Kenyér színében köztünk élő Jézussal, és úgy kérhetjük segítségét. Természetesen csak akkor, ha hiszünk az Ő valóságos jelenlétében.

Végezetül elmondhatjuk, ahhoz, hogy elnyerjük Isten irgalmát, nem elég, hogy egy bizonyos néphez, vagy kiváltságos osztályhoz tartozzunk. Ahhoz élőhitre van szükség. A hit volt az, ami Jézust gyógyításra, a kérés meghallgatására indította. A bizalommal és állhatatosan, de ugyanakkor Isten akaratában megnyugodva végzett ima ma is meghallgatásra talál.

Mindebből számunkra tehát az a tanulság, hogy keresztlevelünk és vallási gyakorlataink még nem jelentenek biztosítékot az örök üdvösség elnyerésére. Mert Isten ajándékait csak úgy fogadhatjuk be, ha élő hittel és őszinte bizalommal fordulunk Jézus felé. Kövessük az evangéliumi asszony példáját, nyissuk meg szívünket Jézus előtt, azaz adjunk lehetőséget Istennek, hogy ajándékaival elhalmozhasson bennünket.

„Ferenc pápa mindenkit boldoggá tesz” – pillanatképek a pápalátogatásról

Helyszíni tudósítónk szerint augusztus 16-án, szombaton reggel, a boldoggá avatási szentmise napján minden a szokásos módon zajlott: az órák óta várakozó hatalmas tömeg nagy izgalommal és lelkesedéssel köszöntötte a pápát. Örömmámorban úszva okos- és táblatelefonjukkal próbálták megörökíteni a tovatűnő pillanatokat. Mosolyogtak, kiáltoztak, integettek és meghajoltak – a tiszteletadás helyi jeleként – de senki sem tolakodott, vagy próbált a másik elé kerülni, hogy jobban lásson.

A koreaiak tanúságot tettek ősi kultúrájukról, a vérükben lévő önuralomról. Senki sem hajított sálat, pileólust vagy éppen futballmezt a pápához, aki jobbra-balra áldást adott, gyermekeket vett magához, integetve válaszolt a hívek lelkesedésére. Ez a „self-control” kísérte végig az egész szertartást. Az egymilliós tömeg néma csöndben követte a pápa homíliáját.

A fegyelmezettség megmutatkozott a környező utcákon is, ahol mindenki engedelmeskedett a rendfenntartók utasításainak. Mivel a pápa kategorikusan visszautasítja, hogy golyóálló mellényt viseljen, és mivel nyitott autókon járja körbe a tömeget, ezért a biztonsági embereknek különösen nehéz a feladatuk.

A pápalátogatás megkívánja, hogy együttműködjenek az ország fegyveres erői, helyi rendőrségei, terrorizmust elhárító szervei, titkosszolgálata, az elnöki biztonsági szolgálat, valamint a vatikáni csendőrség és a pápa személyes biztonságáért felelős kíséret tagjai. A boldoggá avatási szertartás környékén lezárták az utakat, a tetőteraszokat; éles lövészek és mintegy 30 ezer rendőr ügyelt a biztonságra.
Tudósítónk az országban uralkodó rendkívüli szívélyes légkörről számolt be. Egy koreai tinédzser foglalta össze legjobban a lakosság érzelmeit: „Ferenc papa – rossz hangsúllyal ejtve az olasz szót – mindent csodálatossá tesz. Mindenkit boldoggá tesz. Hatására szeretnék én is jó ember lenni”.

A szentmise előtt a Szentatya ismételten köszöntötte a hajószerencsétlenség áldozatainak hozzátartozóit. Ölelése, a fájdalomban való osztozása az elmúlt napokban nagy meghatottságot váltott ki. A helyi napilapok szombaton nagy terjedelemben foglalkoznak a pápa szeretet gesztusaival.

Azért is, mert a szavakon túl, a pápa továbbra is magán viseli azt a sárga kis szalagot, amely az áldozatokkal való szolidaritás kifejezése. Ez a tanúságtétel a helyi krónikák szerint „kezdi felszárítani Sewol könnyeit”.

(vm)

Forrás: Vatikáni Rádió

A fiatalok vegyenek részt aktívan és nagylelkűen a plébánia életében – a pápa beszéde az ázsiai fiatalokhoz

Ferenc pápa emlékeztetett Péter szavaira, amelyeket a Tábor-hegyen mondott Jézus színeváltozásakor. Ebben a hatalmas gyülekezetben, amelyben jelen vannak egész Ázsia keresztény fiataljai, megérezzük Jézus megdicsőülését, aki jelen van Egyházában, amely minden nemzetet, nyelvet és népet magához ölel. Jézus jelen van a Szentlélek erejében, aki megújítja a dolgokat.

Ahogy az Úr visszatükrözi dicsőségét a vértanúk hősies tanúságtételében, arra is vágyik, hogy dicsősége visszatükröződjön a ti életetekben és rajtatok keresztül megvilágosítsa e nagy kontinens életét. Krisztus arra hív benneteket, hogy azokat a dolgokat lássátok az életben, amelyek igazán számítanak. Azt kéri, hogy járjatok e világ útjain és kopogtassatok mások szívének ajtaján, és hívjátok őket, hogy fogadják be életükbe.

Az ázsiai fiatalok e nagy találkozója lehetővé teszi, hogy meglássuk: az Egyház arra kapott meghívást, hogy Isten örök tervében legyen és olyan világot építsen, amelyben mindenki békében és barátságban él együtt, legyőzve a korlátokat, felszámolva a megosztottságokat, elutasítva az erőszakot és az előítéletet. Az Egyház az egység csírája az egész emberi család számára. Krisztusban minden nemzet és nép az egységre kapott meghívást, amely nem pusztítja el a sokszínűséget, hanem elismeri, kibékíti és gazdagítja azt.

A világ lelkülete nagyon messze van ettől a felfogástól és tervtől! Az önzés, az ellenségeskedés és az igazságtalanság nemcsak körülöttünk, de saját szívünkben is él. Jelen vannak társadalmainkban a növekvő különbségek szegények és gazdagok között; a gazdagság, a hatalom és az élvezetek bálványimádásának jelei, amelyeket az emberek életükben nagy árat fizetve szereznek meg. Sokan, mégha nagy anyagi gazdagság is veszi körül őket, lelki szegénységtől, magánytól és néma elkeseredettségtől szenvednek. Úgy tűnik, mintha Istent eltüntették volna erről a horizontról. A lelki elsivatagosodás terjed az egész világon. A fiatalokat is sújtja, elrabolva tőlük a reményt és sok esetben az életet is.

Mégis ebbe a világba kell elmennetek, hogy hirdessétek a remény és Jézus Krisztus evangéliumát. Jézus Lelke új életet hozhat minden ember szívébe és átalakíthat minden helyzetet, még azokat is, amelyek láthatólag reménytelenek. Arra kaptatok meghívást, hogy ezt az üzenetet osszátok meg kortársaitokkal az iskolában, a munka világában, a családjaitokban, az egyetemen és közösségeitekben. Abból a tényből fakadóan, hogy Jézus feltámadt a halottak közül, tudjuk, hogy „örök életet adó igéi” vannak (János 6,68). Szavainak pedig hatalma van, hogy megérintsenek minden szívet, legyőzzék a rosszat a jóval, megváltoztassák és megváltsák a világot. A keresztség, a bérmálás, az Eucharisztia szentségén keresztül Jézus belépett szívünkbe, hogy tanúságtevőivé tegyen minket a világban.

Készen álltok, hogy „igent” mondjatok? Készen álltok? – fordult a Szentatya a fiatalokhoz, akik kórusban, lelkesen válaszoltak. Három javaslatot tett arra, hogy hogyan lehetnek hiteles és örömteli tanúságtevői az Evangéliumnak.

Az első: Bízzátok magatokat az erőre, amelyet Krisztus ajándékoz nektek szava igazságában és kegyelme erejében! A halálból az életbe való átmenetében lettetek megkeresztelve és a szívetekben élő Szentlélek erejében megbérmálva. Soha se kételkedjetek spirituális erejében!

A második: Maradjatok közel az Úrhoz a mindennapos ima által. Lelke segítsen nektek megismerni és megvalósítani az Atya akaratát. Merítsetek örömet és erőt az Eucharisztiából. Szívetek legyen tiszta és a jó irányba hajló a bűnbánat szentségéhez járulás rendszerességén keresztül. Azt szeretném, ha részvételetek a plébániátok életében aktív és nagylelkű lenne.

Végül a harmadik: az Evangélium világosságával ellentétes sok fény közepette, a pápa azt kívánta a fiataloknak, hogy gondolataikat, szavaikat és cselekedeteiket mindig vezesse Krisztus szavának bölcsessége és igazságának ereje. Továbbá ne féljenek válaszolni a papi és a szerzetesi élet hivatására – zárta az ázsiai fiatalokhoz szóló beszédét a Szentatya.

(sv)

Forrás: Vatikáni Rádió

Ferenc pápa: Legyetek hűséges és vidám tanúságtevők

„Boldog, aki hitt annak beteljesedésében”…- Nagyboldogasszony ünnepe

Foto: fr. Szilveszter archívum

Nagyboldogasszony napján ünnepeljük hitünknek ama igazságát, hogy a Szent Szűz teste, amely az Üdvözítőt a világnak adta, visszatért Istenhez a mennybe. A szenthagyomány szerint, Szűz Mária elszenderülése után rövid ideig a lelke elvált testétől, de Isten csodás intézkedése folytán ismét egyesült és dicsőségesen felvétetett a mennybe. Ezt a tényt, mint hitigazságot, dogmát XII. Piusz pápa 1950-ben hirdette ki, de már a negyedik században ünnepelték Mária mennybevételét.
Egyébként magyar vonatkozásban ez a legősibb Mária-ünnep. 1038-ban Szent István királyunk, Imre herceg halála után, ezen a napon ajánlotta az országot, s a népet a Szent Szűz oltalmába. Ez volt a világtörténelem legelső ország felajánlása a Szent Szűznek. Egyébként nemcsak e templom közösség, nemcsak népünk és a nyugati egyház számra a legnagyobb Mária ünnep a mai, hanem a keleti, az ortodox egyházak számára is.

Goethe, a híres német költő, mondotta egyszer: „Minden embernek naponta meg kellene néznie egy művészi szobrot vagy képet, és el kellene olvasnia egy szép költeményt, hogy ízlése tisztuljon, vágyai és gondolatai nemesebbek legyenek”.
A költőnek ezt a kívánságát a katolikus egyház teljesíti, amikor az évnek szinte minden hónapjában oda állít elénk egy gyönyörű képet, amely nemessé, magasztossá teszi szívünket, lelkünket, s ez a kép nem más, mint a Boldogságos Szűz Anya képe, amely ma a Nap aranysugaraiba öltözött Asszonyt ábrázolja, ma ő rá tekintünk, mert alkonyati kort élünk.
Alkonyati kort élünk, amikor a keresztény erények és értékek homályba vesznek, sokszor még a katolikus emberek körében is. Éppen ezért tekintetünket a Napba-öltözött Asszonyra emeljük, az Atyaisten „legkedvesebb leányára”, hogy a belőle sugárzó erények ne szoruljanak ki sem a mi életünkből, sem a közéletből.

Mária példaadó életéből mindenekelőtt az ő hitét emelhetjük ki. Rokona – Erzsébet – is a hitét dicséri a mai evangéliumban: „Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). Lukács evangélista másutt is kiemeli Mária hitét. Egy alkalommal a tömegből egy asszony odakiáltott Jézusnak: „Boldog a méh, amely kihordott, és az emlő, amelyet szoptál!” Mire Jézus így felelt: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát és hűségesek is maradnak hozzá!” (Lk 11,27-28).

Az evangélista két alkalommal is kiemeli Mária hitét. Mária boldog, sőt boldognak mondja őt minden nemzedék, de boldogsága nem kizárólag Isten anyaságából fakad, hanem abból, hogy teljesíti Isten akaratát. A hit tehát boldogság forrása is lehet a mi számunkra, ha Máriához hasonlóan komolyan vesszük.
Napjainkban, amikor sokaknál a hit alkonyát tapasztaljuk, bizony nem árt tudatosítani a szentírási üzenetet: a hit boldogság forrása lehet! Mária boldogsága mindenki számára elérhető, hiszen ehhez csak meg kell hallani Isten szavát, és hűségesnek kell maradni hozzá. Ahogy Mária tette! „Először a szívében foganta meg Jézust, aztán a méhében” – mondja Szent Ágoston. Mindenki felemelkedhet Máriához, akinek a szívében megfogan Isten tanítása. „Minden lélekben, aki hisz, megfogan és megszületik Isten Igéje” (Szent Ambrus). Ha pedig felemelkedünk Mária hitéhez, akkor már itt a földön részesülhetünk Mária boldogságában, földi életünk után pedig fölemeltetünk a mennyei boldogságba, amelyről Szent Pál apostol azt vallja, hogy: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9).

Azonban nem elég Mária hitét elsajátítanunk és általa boldogulnunk, hanem azt úgy kell megélnünk, hogy vonzó legyen mások számára: természetesen elsősorban gyermekeink, szeretteink, közvetlen környezetünk számára.
Az ember úgy van megalkotva, hogy teste és halhatatlan lelke van. Éppen ezért nincs igaza a híres „Cigány-báró” című operett egyik áriájának, amely ezt énekli: „Az élet célja semmi más, mint egy jó evés és jó ivás”. Nem ez, nem lehet ez az élet célja.

Természetesen szükség van ételre, italra, ruhára, egészséges lakásra, lelket üdítő szórakozásra. De ez nem minden. „Nemcsak kenyérrel él az ember…”- mondja az Úr Jézus. Más is kell neki, az anyagvilág kincseinél, tiszavirág életű örömeinél sokkal többre áhítozik az emberi szív. Szt. Ágoston, a nagy püspök szerint, az emberi szív a Végtelenre, vagyis Istenre van beállítva. Egy hosszú, bűnökkel telített élet után mondja: „Magadnak teremtettél Uram minket és nyugtalan a mi szívünk, míg Te benned meg nem nyugszik Istenünk”.
Az ember tudva vagy nem tudva, erre a végtelenre, az Istenre éhezik és szomjazik. Addig nem találja meg lelke nyugalmát, élete igazi célját, amíg Istenre nem talál.

Ma, amikor figyelmünket a napba öltözött Asszonyra irányítjuk, akit Isten testestül, lelkestül fölvett a mennyei boldogságba, ne feledjük, hogy az ő életének útja is megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel volt telítve: szívét a fájdalmak tőre járta át. Ezért fájdalmas anyának is nevezzük, de a szenvedésekkel telített, golgotás út végén a mennyei dicsőség várt rá. Így lett a fájdalmas anyából, dicsőséges anya.

Ez a mi utunk is, szenvedésekkel, keresztekkel van szegélyezve, de az örök dicsőségbe vezet. Szentül hisszük, hogy a halál után nem a megsemmisülés, nem a beolvadás, a Nirvána vár reánk, hanem a mennyei Atya, hozzá, haza megyünk. Tulajdonképpen ez a hit teszi értelmessé, értékessé az emberi életet.

Vigyázzunk nagyon, hogy ezt a szent hitet, a hitnek a fáklyáját sértetlenül őrizzük meg, és sértetlenül adjuk is tovább gyermekeinknek, szeretteinknek, s minden jóakaratú embernek. Természetesen a hit tovább adásában elsősorban nem az üres szavakon van a hangsúly, hanem a példaadó, a tanúságtevő életen.

A mai szentmiseáldozatban, ennek megértéséhez és a szürke hétköznapokban való megvalósításához kérjük a mennybe fölvett Nagyboldogasszony, a Csíksomlyói napba öltözött Segítő Szűz és az esztelneki Madonna égi támogatást, közbenjárását.

A világ vatikáni szemmel - Római Riportok 2014.08.10.

Nagyboldogasszony ünnepének margójára, avagy Zarándoklat Szűz Mária utolsó lakhelyére: Efezusba

Isten különleges kegyelméből 2008. október 17 és 20 között járhattam azon a helyen, abban a házban, ahol a Boldogságos Szűzanya élete utolsó éveit élte a hagyomány szerint: a törökországi Efezusban.

A Kis-Ázsiában, az Égei-tenger keleti partján, a Kusadasi mellett fekvő Efezus az ókor egyik legjelentősebb világvárosa volt, az itteni Artemis-templom a világ hét csodája közé tartozott, de ennek ma már csak egy oszlopa látható.

A jó állapotban lévő romváros ma Törökország legfontosabb régészeti nevezetessége a Celsus könyvtár és egyéb régészeti leletek mellett, azért is, mert itt hirdette sokáig az evangéliumot Szent Pál apostol és Szent János evangélista, aki itt fejezte be földi pályafutását.

A 4. században Efezus kikötőnegyedében épült a világ első Mária-temploma, amely a 7. századig állt. Ennek közelébe építették a hatalmas nagy templomot Szent János sírja fölé is. Ma mindkettőnek csak a romjai láthatók.

A Szűzanya tiszteletére szentelt templomban tartották a harmadik egyetemes zsinatot 431-ben, ahol hitigazságként mondták ki, hogy Mária a megtestesült Igét szülte világra, ezért a Theotokosz, az Istenszülő, azaz Istenanya név illeti meg őt.

Efezus meglátogatása után Selcuk közelében, a magas dombok közé felkúszó szerpentinek végén azt a házat tekintettük meg, és annak árnyékában mutattunk be szentmisét a helybéli kapucinus ferencesekkel, ahol a Szűzanya élete utolsó éveit töltötte.

Ismerős a Bibliából, hogy Jézus a kereszten János apostol gondjaira bízta a Szűzanyát, amikor így szólt: Asszony, nézd, a fiad! – Aztán a tanítványhoz fordult: Nézd, az anyád! Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány (Jn 19,26). Ez az utolsó híradás a Szűzanya sorsáról. További élete rejtve maradt a világ kíváncsi szeme elől.

Azonban a régi hagyomány szerint az első jeruzsálemi keresztényüldözéskor Krisztus követőinek menekülniük kellett a Szentföldről. János apostol a kisázsiai Efezus közelében egy rejtett keresztény kolóniára menekítette Máriát, ahová elkísérték legközelebbi rokonai és a szent asszonyok közül többen. Itt élte csendben, imába merülten életének utolsó éveit. E szent helynek ma is a csend és az egyszerűség a jellemzője.

Mária lakhelyét nagy tisztelet övezi a keresztények és a muzulmánok körében egyaránt, bár a történészek és a teológusok még nem mondták ki a végső szót arra vonatkozóan, hogy a Szűzanya itt vagy a jeruzsálemi Sion-hegyen fejezte be földi életét.

Százhuszonöt évvel ezelőtt egy vesztfáliai apáca, Emmerich Szent Katalin látomása nyomán kezdték meg feltárásaikat a régészek e helyen, és valóban ókori alapokra bukkantak.

Szent Katalin látomásaiban ezt olvashatjuk: Az Istenanya nem magában Efezusban lakott, hanem olyan vidéken, ahol több ismerős keresztény nő már korábban megtelepedett. Lakása Jeruzsálemből jövet mintegy 3 és félórányi járásra, az Efezus előtt balra fekvő hegyen volt.

Mária házát, az egyszerűségében nagyszerű zarándokhelyet meglátogatta VI. Pál pápa, II. János Pál pápa és az emeritus szentatya, Benedek pápa is.

Az áldozati bárány… - Bruno Ferrero tanulságos történeteiből

Forrás itt érhető el

Tíz földműves együtt indult a mezőre dolgozni. Vihar lepte meg őket. Tépdeste a fák koronáit, a kerteket, a szántóföldet meg teljesen letarolta. A cikázó villámcsapások és a jégeső viharos verése ellen egy düledező templomba menekültek. A villámcsapások hangja egyre erősödött, a korhadt gerendák recsegtek. Attól tartottak, hogy rájuk szakad a mennyezet. 

A földművesek méltatlankodva zúgolódtak, hogy biztosan van közöttük egy nagy bűnös. Az ő méltatlan viselkedésének a következménye az égi háború. Féltek, hogy a gyakori villámcsapások áldozatai lesznek valamennyien. - Meg kell találnunk a bűnöst – javasolták, és túl kell adni rajta. - Akasszuk ki kalapjainkat a templom körüli kerítésre. Akinek kalapját előbb viszi el a szél, az lesz a bűnös és átengedjük sorsának. Megegyeztek a javaslatban. Nagy nehezen kinyitották a templom ajtaját és a tíz szalmakalapot a kerítésre akasztották. A szél egyet azonnal elkapott. Kegyetlenül és határozottan kidobták a kalap tulajdonosát is.

A szerencsétlen ember kétrét görnyedt a nagy szélben és alig tudott lábon maradni. Csupán pár lépést haladt előre a nagy viharban, amikor óriási dörgést hallott: a templomba becsapott a villám. Porrá égett az épület és a bennlévők.

Kaplonyi Barátok az Esztelneki Barátoknál…

Evilági a Kívánságkosárban 6/6 - Köszönöm

A Ceausescu gyermekek dajkája volt.

"Mert szegénynek drága kincse a hit…" - Évközi 19. vasárnap - hanganyag

Mert szegénynek drága kincse a hit,
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sír rá nem lehel,
Mindig tűrni és remélni kell!”...

ANGELUS: Ferenc pápa vasárnapi Úrangyala imádsága - magyarul (2014.08.10)

"Mert szegénynek drága kincse a hit…" - Évközi 19. vasárnap

Genezáreti tó - foto- fr. Szilveszter ofm

Friderich Dürrenmattnak, a világhírű svájci írónak van egy kis könyve, melynek címe: az Alagút. Egy különös utazásról ír. A Zürich felé tartó expressvonatra, az egyik állomáson felszáll egy 25 év körüli fiatalember.

A vonaton igyekszik mindenki kellemesen tölteni az időt: van, aki olvas, vannak, akik sakkoznak, mások beszélgetnek illetve a festői tájakat figyelik. A vonat egyszer csak alagútba robog be. Kigyúlnak a fények, az emberek pedig nyugodtan folytatják addigi elfoglaltságukat. Csak a fiatalember pillant önkéntelenül az órájára. A vonat megszokott sebességgel robog tovább, s a fiatalember várja, hány perc múlva hagyják el az alagutat. Amikor az órájára néz ismét, csodálkozva állapítja meg, hogy már jóval túlhaladtak azon az időtartamon, ami alatt a vonat általában átjutott az alagúton. Miért tart most az út kétszer annyi ideig? Nyugtalanság fogja el, megkérdezi útitársait, hogyan lehet, hogy ilyen soká nem érnek ki az alagútból? És senki sem tud kielégítő választ adni, de nem is érdekli őket a kérdés.

Az író a robogó expressz-vonattal magát az emberiség történelmét akarja ábrázolni. Minden ember azzal, hogy megszületett jegyet váltott erre a vonatra. Utazás közben ki-ki a maga hivatását, foglalkozását, szórakozását végezheti, de mindenkinek célba kellene érnie, hiszen, azért utazik. Azonban nem mindegy, hogy ez a vonat a mennyei boldogságban vagy az örök boldogtalanságban köt-e ki.

Ez attól függ ki hogyan éli meg életét, hogy földi pályafutásában szerepet játszik-e az Isten vagy sem. Ahogy Jézus mondja: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt” (10,33-34).

Az útnak, vagyis az emberi történelemnek, a földi életnek vannak napvilágos és alagutas szakaszai. Az előbbi világosság felűről, az Istentől jön, az alagutat azonban csak az ember alkotta, mesterséges fények világítják be. Az égi fény mindnyájunk számára a hitből ered, a földi világosság a tudományból, az emberi okoskodásból származik.

Nagy kérdés, melyiket választja a mai ember? Vajon önfeledt szórakozóként, vagy komolyan kérdező, Krisztust megvalló emberként utazik-e „sorsának” vonatán? Olyan nagyszerű eligazítást ad számunkra e döntő kérdésben, a mindannyiunk által jól ismert bibliai történet: Jézus vízen járásának leírása. Ebben Szent Péter apostol pillanatok alatt átélte mind a hit biztonságát és erejét, mind az emberi okoskodás és tudás bizonytalanságát. Az Úr Jézusnak mindenesetre az volt a célja azzal az evangéliumi eseménnyel, hogy apostolait és általuk minden követőjét teljesen nyitottá tegye a hitre és ráhangolja őket a feltétlen bizalomra.

Az esemény nyomban a kenyérszaporítási csoda után játszódik le: Jézus felszólította apostolait: szálljanak be a bárkába és evezzenek a tó túlsó partjára. Ő majd elbocsátja a tömeget. Az apostoloknak ellenszelük lesz. Óriási erőfeszítéssel küzdenek az ellenszéllel és a hullámokkal, ezért, még éjszaka 3 órakor is a tavon küszködtek. Testi és lelki erejük egyaránt kimerülőben volt már, amikor Jézus jött feléjük a vízen. A kétségbeesett, felzaklatott lelkű tanítványok démoni erő megjelenésére gondolnak. Fölkiáltanak: kísértet. Jézus azonban feloldja lelkifeszültségüket: „Bátorság, ne féljetek! Én vagyok!”

És most jön Péter - a hívő. „Uram, ha te vagy az, mondd, hogy oda menjek a vízen”. „Jöjj - felelte Jézus”. Erre Péter kiszállt a bárkából, és lelkesen lépegetett a hullámokon. Fenntartotta a hite. A hullámok azonban erősen csapdostak, a szél is tombolt, és Péter hite megingott. A hit biztonsága helyet jön az okoskodás: hogy ép ésszel ilyent nem lehet tenni, biztosan elsüllyedek, hiszen nincs szilárd talaj a lábam alatt, - gondolja, és máris süllyedni kezd a gondolkodó, sok tapasztalattal rendelkező és a halászmesterségét jól értő Péter. Gondolkodása nem volt oktalan, és mégis – míg előbb hite fenntartotta, addig most a „tudománya” süllyedni hagyta. Jézushoz kiált: „Uram ments meg engem”, Jézus kézen fogja és kihúzza őt, de nem mulasztja el a tanítást: „Kicsinyhitű mért kételkedtél”?

Péter az Úr iskolájában megtanulta a hitet, azt, hogy egyedül kire bízhatja az életét. Saját ingadozásában átélte a hit csodás erejével szemben az emberi gondolkodás és gondoskodás gyengeségét.

Olykor, valahogy így vagyunk mi is: félünk az „ellenszéltől” és amikor a talaj is inog a lábunk alatt, segítségért kiáltunk, de vakságunkban Jézust kísértetnek nézzük. Viszont, amikor felismerjük Őt, a vigasz pillanataiban mindenre képesnek hisszük magunkat. Mint Péter, aki elindul a vízen. Aztán megrémülünk: lehetséges, hogy vízen járok? A kétely marcangolja szívünket. Újra segítségért kiáltunk, most már kétségbeesetten, esendőségünk tapasztalatában. S Jézus kinyújtja kezét. Mindig, ha valóban feléje fordulunk, és csak benne bízunk. S amikor megtapasztaljuk, hogy mennyire számíthatunk rá, a „szél is eláll”!

Egyszer mindenkinek döntenie kell, hogy az Istenbe vetett hit segítségével, sokszor tajtékozó hullámokon Jézus kezét fogva, vagy Isten nélkül, de szilárd talajt érezve a lába alatt, anyagi javakkal bebiztosítva akarja-e járni az élet útját?

A hit független a lábunk alatti talajtól, a kétes biztonságot ígérő anyagi javaktól. Úgy tart bennünket, mint madarat a szárnya. Letörhet alatta a száraz ág, de nem fél, hiszen kitárja szárnyait, s tovaröppen. „A hit - a zsidókhoz írt levél szerint - szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(11,1). Tehát látás és érzékelés nélkül is igazi biztonságot jelent.

Míg a tudás mindig csak az alattunk lévő talajra vonatkozik: a földhöz, a földi dolgokhoz és eseményekhez, az anyaghoz kötött életünket vizsgálgatja. Addig a hit már csak azért is sokkal többet jelent, mert általa a személyekhez kapcsolódunk: emberekhez és Istenhez. Már az első személyes kapcsolat is sokkal többet jelent számunkra, mint bármiféle anyaghoz való kötödés. Például, más az, ha egy édesanya gyermekének fényképét nézi, s egészen más, ha a valóságban ölelheti magához. Még ennél is sokkal többet jelent az a hit, amely Istenhez köt bennünket, hiszen Ő és csakis Ő jelentheti számunkra a teljes biztonságot az élet minden hullámzása, ingatagsága és hűtlensége ellenére. Ezt a nagy igazságot fogalmazza meg és önti versbe Arany János, amikor a Fiához címzett versében a következőket írja:

„Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok,

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet…

Ártatlan szíved tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem...

Mert szegénynek drága kincse a hit,

Tűrni és remélni megtanít:

S néki, míg a sír rá nem lehel,

Mindig tűrni és remélni kell!”...

Az ember életében a legfontosabb dolog a hit kel-hogy legyen, mert hit nélkül sötét alagútba visz életünk vonatja, mégpedig mind nagyobb sebességgel és vezető nélkül. Lehet ezen a vonaton szórakozni és művelődni, játszani vagy dolgozni, anyagi javakat gyűjteni és szétszórni, lehet ideig-óráig a pillanat műveibe belemélyedni, de nem lehet a békés, biztonságos megérkezést remélni. Ha Isten nem lesz biztonság számunkra, értelmetlen semmibe hullás az egész életünk.
Hit nélkül csupán egy vak sors játékszerei vagyunk. Nem találunk magyarázatot az élet sok-sok kérdésére: az igazságtalanságra, ami bennünket ér: a szenvedésre, amit el kell viselnünk: a munkára és erőfeszítésre, aminek nem látjuk a gyümölcsét. De hit nélkül nincs értelme a jóságnak, a lemondásnak, a türelemmel viselt szenvedésnek, megpróbáltatásnak és az engedelmességnek sem.

Amikor hitről beszélek, akkor nem arra gondolok, amit a tolakodó szektásoknak adott válaszunkban – hogy miért nem akarjuk elhagyni vallásunkat, hitünket –, így szoktunk megfogalmazni: „Ki miben született abba haljon is meg”. Ennek a kijelentésnek nagyon kevés, szinte azt is mondhatnám, hogy semmi köze sincs az érett, felnőtt hithez, az öntudatos vallásossághoz. Ez a kijelentés arra enged következtetni, hogy üres formaságokhoz és tartalmatlan szokásokhoz ragaszkodunk, miközben figyelmen kívül hagyjuk a lényeget, azt, ami egyedül számíthat vallásos életünkben: az Istennek elkötelezett, öntudatos, hitből fakadó keresztény életet. Már maga az Úr Jézus is megmondta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”(Mt 7.21).

Márpedig Isten akarata nem az, hogy üres formaságokhoz ragaszkodjunk, hanem az, hogy vallásos szokásainkat megtöltsük hitből fakadó élettel. Gondolok itt az Isten- és felebarát iránti szeretet konkrét tetteire: a napi imára, a vasárnap és ünnepnapi szentmisén való részvételre, a rendszeres szentgyónásra, szentáldozásra, a gyerekek vallásos nevelésére, a szülök és gyerekek közötti őszinte tiszteletre és szeretetre, a szegény, gondokkal küszködő, elhagyatott embertársak megsegítésére...
Mert egyébként, ha csak a külsőségekhez ragaszkodunk, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy fiataljaink, gyerekeink nem gyakorolják a vallást. Ne feledjük, ők sokkal kritikusabb szemmel járják a világot, mint az elmúlt korok fiataljai. Bátran rákérdeznek a dolgok miértjére, és ha nem látják, nem tapasztalják azok lényegét és értelmét, akkor nem kérnek belőle, elvetik maguktól. Őket nem elégíti ki, ha azt mondjuk, hogy azért kell hinni, mert őseink is hittek, azért kell templomba járni, mert ez a szokás a katolikus ember életébe, és azért kell imádkozni, mert másként meg bűntett az Isten.

A hitet csak akkor leszünk képesek tovább adni és elfogadtatni, ha vallott hitünk és életvitelünk, magatartásunk között szoros egység van, ha nem kétfajta életet élünk, egy úgynevezett vallásosat, amikor hívő környezetben vagyunk és egy pogány, isten nélküli durva életet azon kívül, hanem csak egyet, de azt ízig-vérig keresztény módon. Ha képesek vagyunk megláttatni a hit lényegét, ha képesek vagyunk megtapasztaltatni a vallásos élet pozitívumait és mindazt a pluszt, amit a hit nyújt nekünk a világgal szemben, ha kiegyensúlyozott életünkkel tudjuk bizonyítani azt, hogy az Istennel való élet, örömmel telítettebb, szebb és boldogabb, mint az Isten nélküli élet, akkor egészen biztos, hogy fogékonyak lesznek a hitre, a vallásos életre. 

Witgenstein, neves keresztény filozófus szerint: „Hinni Istenben annyi, mint látni, hogy az életnek értelme van”! Viszont a keresztény hit ennél sokkal több. Hinni Istenben annyi, mint hinni a Végtelen Szeretetben, a háromszemélyű egy Istenben, aki már itt a földön képes boldogítani bennünket, aki hozzá segít ahhoz, hogy testileg-lelkileg kiegyensúlyozott életet éljünk, aki tenyerén hord itt minket, és nem ejt el végleg még a halálban sem, hanem felfog bennünket az örök élet biztonságába.

A pápa Filoni bíborost kinevezte személyes küldöttévé Irakba

„Kérek minden jóakaratú embert, hogy csatlakozzon imáimhoz az iraki keresztényekért és minden üldözött közösségért” - ez volt Ferenc pápa pénteki első Twitter üzenete. Az iraki súlyos helyzetre való tekintettel Fernando Filoni bíborost, a Népek Evangelizálása Kongregáció prefektusát nevezte ki személyes küldöttévé Irakba, hogy kifejezze a szenvedő lakosságnak spirituális közelségét és biztosítsa őket az egyház szolidaritásáról.

A Vatikáni Rádiónak adott interjújában Filoni bíboros a következőket mondta:
„Minden bizonnyal a Szentatya belém helyezett bizalmának a gesztusa ez, de még inkább olyan gesztus, amely bizonyítja a pápa gondoskodását ezek iránt a szenvedő keresztények iránt”. Filoni bíboros annak a reményének adott hangot, hogy a pátriárkátussal együtt meg tudják beszélni, hogy mit tehet az egyetemes egyház.

Az utazás megszervezése sem könnyű feladat a jelenlegi helyzetben, de Sako pátriárka a helyszínen tartózkodik, és jól ismeri a most uralkodó viszonyok különböző aspektusait. A térség keresztény lakossága sajnos nem először szenved üldöztetést. Csaknem egy évszázaddal ezelőtt kezdődött el kényszerű elvándorlásuk és Irak történelmének utóbbi 90 évében ez több ízben megismétlődött, amikor az Oszmán Birodalomból Irak kivált és független állammá lett a térség többi országához hasonlóan.

Filoni bíboros a következő szavakkal fejezte be a Vatikáni Rádiónak adott interjúját:

„Mindenekelőtt arra törekszem, hogy szolidaritásomról és az imában való közelségemről biztosítsam a lakosságot. Meggyőződésem, hogy a Szentatya pontosan megmondja majd nekem, hogy mit üzen a lakosságnak, amely nagyon kedves a pápa szívének, de az egész egyháznak”.

(vm)

Forrás: Vatikáni Rádió

Ferenc pápa első Twitter üzenete szombaton

Augusztus 9-én, szombaton 10 órakor Ferenc pápa a következő üzenetet tette közzé Twitter-fiókjában: 

„Kérek minden katolikus plébániát és közösséget, hogy ezen a hétvégén szenteljen egy különleges imát az iraki keresztényekért.”

Chiedo a tutte le parrocchie e comunità cattoliche di dedicare una preghiera speciale in questo fine settimana ai cristiani iracheni.

Omnes paroecias et communitates catholicas posco ut hoc in fine hebdomadis propriam
efferant precationem pro christianis Iraquianis.

Pido a todas las parroquias y comunidades católicas que en este fin de semana dediquen una oración especial por los cristianos iraquíes.

Proszę wszystkie parafie i wspólnoty katolickie, by w sposób szczególny modliły się w tym końcu tygodnia za irakijskich chrześcijan.

I ask all Catholic parishes and communities to offer a special prayer this weekend for Iraqi Christians.

Ich bitte alle Pfarreien und katholischen Gemeinschaften, an diesem Wochenende besonders für die irakischen Christen zu beten.

Peço a todas as paróquias e comunidades católicas que, neste final de semana, dediquem uma oração especial aos cristãos do Iraque.

Je demande à toutes les paroisses et communautés catholiques de consacrer une prière spéciale, cette fin de semaine, aux chrétiens irakiens.

أطلب من كلّ الرعايا والمجموعات والجماعات الكاثوليكية أن تُكرس في نهاية هذا الأسبوع صلاة خاصة من أجل مسيحي العراق.

Forrás: Vatikáni rádió

ESEMÉNYTÁR: A MAROSSZÉKI KODÁLY ZOLTÁN GYERMEKKAR KONCERTJE (2014.08.02.)

Az egyház: új szövetség és új nép - a pápa katekézise az általános kihallgatáson

Ferenc pápa augusztus 6-án, szerdán délelőtt fél 11-kor a vatikáni VI. Pál teremben megkezdte az általános kihallgatások megtartását, amelyek szüneteltek július hónapban. A nyári nagy meleg miatt nem a Szent Péter téren került sor a pápa és a hívek hagyományos szerdai találkozójára. Hatezer hivatalos jegyet adott ki a Pápai Ház Prefektúrája az alkalomra. A híveket köszöntve a Szentatya felidézte: az előző katekézisekben bemutatta, hogy az egyház egy népet alkot, amelyet Isten türelemmel és szeretettel készít fel. E néphez tartozásra mindannyian meghívást kaptunk. Ez alkalommal a pápa katekézisében kiemelte az újdonságot, amely ezt a népet jellemzi. „Egy valóban új népről van szó, amely az új szövetségen alapul, amit az Úr Jézus hozott létre azáltal, hogy életét ajándékozta értünk. Ez az újdonság nem tagadja meg és nem áll szembe a korábbi úttal, hanem előre viszi és beteljesíti azt” – hangsúlyozta a Szentatya.

Van egy nagyon jelentős összekötő személy az Ó és az Újszövetség között. Keresztelő Szent János. A szinoptikus Evangéliumokban ő az „előfutár”, a „hírnök”. Előkészíti az Úr eljövetelét, felkészítve a népet a szív megtérésére és Isten vigaszának befogadására. János evangéliumában ő a „tanú”, aki segít felismernünk Jézusban azt, aki az égből jön, hogy megbocsássa bűneinket és népét jegyesévé, az új emberiség tagjává tegye. „Előfutárként” és „tanúként” Keresztelő Szent János központi szerepet tölt be a Szentírásban, mivel hidat képez az Ószövetség ígérete és annak beteljesedése között, a próféciák és Jézusban való megvalósulásuk között. Tanúságtételével János kijelöli számunkra Jézust, hogy kövessük Őt. Elmondja, hogy ehhez alázatra, bűnbánatra és megtérésre van szükség. Erre hív bennünket.

Ahogy Mózes szövetséget kötött Istennel a törvény ereje által, amelyet a Sínai-hegyen kapott, úgy Jézus egy hegyről lejövet a Galileai-tó partján átadja tanítványainak és a tömegnek az új tanítást, amely a Nyolc Boldogsággal kezdődik. A Nyolc Boldogság az út, amelyet Isten megjelöl válaszként az emberben meglevő boldogság iránti vágyra. Ez tökéletesíti az Ószövetség parancsait. „Hozzá vagyunk szokva, hogy megtanuljuk a Tízparancsolatot, de a Nyolc Boldogság ismétléséhez viszont nem. Próbáljunk meg emlékezni rá és bevésni szívünkbe” – buzdította a jelenlevőket a pápa. Majd azt javasolta, hogy miután ő elmondja egyenként a Nyolc Boldogság sorait, a hívek ismételjék azokat hangosan utána. Ezt örömmel meg is tették. Amikor elbizonytalanodtak az ismétlésben, a pápa velük együtt elmondta újra, hogy segítségükre legyen. Miután megdicsérte őket, egy házi feladatot adott a jelenlevőknek. „Vegyétek kezetekbe az Evangéliumot, amit magatoknál hordotok… Emlékeztek ugye, hogy egy kis Evangéliumot mindig tartsatok magatoknál a zsebetekben, a táskátokban. Máté evangéliumának első fejezeteiben megtaláljátok a Nyolc Boldogságot. Ma és holnap otthon olvassátok el. Megteszitek?” „Igen” – harsogták az aulában jelenlevők. „Azért olvassátok el, hogy ne felejtsétek el, mert ez a Törvény, amelyet Jézus ad nekünk!” – figyelmeztetett Ferenc pápa. „Megteszitek? Köszönöm” – folytatta.

Ezekben a szavakban megtaláljuk a Jézus által hozott összes újdonságot. A Nyolc Boldogság Jézus arcképe, életformája. Ez a valódi boldogság útja, amelyen mi is végighaladhatunk a kegyelemmel, amelyet Jézus ajándékoz nekünk.

„Az új Törvényen túl Jézus átad nekünk egy „jegyzőkönyvet”, amely alapján megítélésre kerülünk majd. A világ végén megítéltetünk” – hangsúlyozta a Szentatya. „Melyek lesznek a hozzánk intézett kérdések? Azok, amelyeket Máté evangéliumának 25. fejezetében találunk. Ma az a feladat, hogy olvassuk el Máté evangéliumának 5. fejezetét, ahol a Nyolc Boldogság található, illetve a 25. fejezetet, ahol a jegyzőkönyv, a kérdések vannak, amelyeket az ítélet napján intéznek majd hozzánk” – tette hozzá kötetlenül Ferenc pápa. „Nem lesznek címeink, tekintélyünk vagy privilégiumaink, amelyeket felvonultathatunk. Az Úr felismer bennünket, ha mi felismertük Őt a szegényben, az éhezőben, a szűkölködőben és a peremre szorultban, valamint abban, aki szenved és, aki egyedül van…Ez az egyik alapvető kritériuma keresztény életünknek, amelyhez minden nap mérnünk kell magunkat. Erre hív Jézus.”

Ezt követően szabadon hozzáfűzte: „Elolvasom a Nyolc Boldogságot és elgondolkodom azon, hogy milyennek kell lennie keresztény életemnek. Majd lelkiismeret-vizsgálatot tartok Máté 25. fejezete alapján. Minden nap. Ez jót tesz nekünk! Ezek egyszerű dolgok, de konkrétak” – állapította meg a pápa.

Kedves barátok, az új szövetség abban áll, hogy felismerjük magunkat Krisztusban, elmerülve Isten irgalmában és együttérzésében. Ez tölti el szívünket örömmel és ez teszi életünket szép és Isten szeretetétől hiteles tanúságtétellé minden testvérünk számára, akivel a nap során találkozunk. Ne feledjétek ezt a feladatot! Máté 5. és 25. fejezete. Köszönöm! – zárta katekézisét Ferenc pápa a szerdai általános kihallgatáson.

A Szentatya ezt követően köszöntötte a világ minden részéről érkezett zarándokokat. A francia híveket emlékeztette, hogy ezen a napon ünnepeljük Urunk színeváltozását. A német zarándokok közül külön kiemelte azokat a nagyszámban Rómába érkezett fiatalokat, akikkel kedden este találkozott a Szent Péter téren. Az arab nyelvű híveket arra kérte, hogy imádkozzanak a Közel-Kelet békéjéért.

A Szentatya ezután felidézte Isten szolgája VI. Pál pápa emlékét, aki 1978. augusztus 6-án hunyt el. „Szeretettel és csodálattal emlékezünk rá, aki teljesen az egyház szolgálatának szentelte életét. Példája, mint Krisztus és az Evangélium hűséges szolgája legyen buzdítás és ösztönzés mindannyiunk számára.”

Végül Ferenc pápa a fiatalokhoz, a betegekhez és az új házasokhoz fordult. „Urunk színeváltozásának ünnepe segítsen minket, hogy soha ne veszítsük el a reményt, hanem bízzuk magunkat Krisztusra, aki érdemeink nélkül is üdvözített és megváltott bennünket.”

(sv)

Forrás: Vatikáni Rádió

„Együttérzés, a javakban való osztozás, Eucharisztia” – a mai evangélium hármas üzenete – fejtette ki vasárnap délben Ferenc pápa

Augusztus 3-án, vasárnap délben, az Apostoli Palota ablakából üdvözölte Ferenc pápa a Szent Péter téren összegyűlt híveket és a következő beszédet intézte hozzájuk:
Kedves testvérek!
Ezen a vasárnapon az evangélium a kenyér- és halszaporítás csodáját beszéli el (Mt 14,13-21). Jézus a Galileai-tó mentén vitte végbe a csodát, egy magányos, elszigetelt helyen, ahová visszavonult tanítványaival, miután tudomást szerzett Keresztelő Szent János haláláról. Azonban sokan követték őt és Jézus, amikor meglátta a nagy tömeget, szíve megesett rajtuk és egészen beesteledtéig gyógyította a betegeket. A tanítványok, látván, hogy későre jár az idő, azt javasolták Jézusnak: bocsássa el a népet, hogy a falvakba mehessenek ennivalót venni. Jézus azonban nyugodtan így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni” (vö. Mt 14,16). Hozatott öt kenyeret és két halat, megáldotta őket, majd megtörte a kenyereket és tanítványainak adta, akik kiosztották a népnek. Ettek mindnyájan és jóllaktak, ráadásul még maradt is az élelemből! – mondta Ferenc pápa.

Ebből a történetből három üzenetet olvashatunk ki. Az első az együttérzés. A tömeggel szemben, amely utána szalad, hogy úgy mondjuk „nem hagyja békében”, Jézus nem mérgelődik, nem mondja, hogy „ezek az emberek bosszantanak engem”. Nem, nem. Hanem együttérzéssel válaszol, mert tudja, hogy nem kíváncsiságból keresik őt, hanem azért, mert szükségük van rá. Azonban jól figyeljünk: az együttérzés – amit Jézus érez – nem pusztán szánakozást jelent; ennél többet! Azt jelenti, hogy valóban velük érez, vagyis azonosítja magát mások szenvedésével, olyannyira, hogy azt magára vállalja.

Ilyen Jézus: velünk együtt szenved, velünk és értünk szenved. Ennek az együttérzésnek a jele a Jézus által végbe vitt számos csodás gyógyítás. Jézus azt tanítja nekünk, hogy részesítsük előnyben a szegények szükségleteit a sajátjainkkal szemben. Igényeink, bár jogosak, soha nem olyan sürgetőek, mint a szegényeké, akik nélkülözik az alapvető életfeltételeket. Gyakran beszélünk a szegényekről. De amikor róluk beszélünk, érezzük-e, hogy annak a férfinek, annak a nőnek, azoknak a gyermekeknek nincs miből élniük? Nincs táplálékuk, nincs ruházatuk, nincsenek gyógyszereik.A gyermekek nem járhatnak iskolába. Ezért a mi igényeink, bár jogosak, soha nem lehetnek olyan sürgetőek, mint a szegényeké, akiknek nincs miből megélniük – hangsúlyozta a pápa.
A második üzenet a javakban való osztozás – folyatta beszédében Ferenc pápa. Az első az együttérzés, a második a javakban való osztozás. Érdemes összehasonlítani a tanítványok, valamint Jézus reagálását a fáradt és kiéhezett néppel szemben. Különböznek egymástól.
A tanítványok úgy gondolják, hogy jobb elbocsátani a népet, hogy szerezhessenek maguknak ennivalót. Jézus azonban ezt mondja: ti magatok adjatok nekik enni. Két különböző reagálás, amely két, egymással szemben álló logikát tükröz: a tanítványok a világ szerint gondolkoznak, miszerint mindenkinek saját magáról kell gondoskodnia. Úgy érvelnek, mintha azt mondanák: „oldjátok meg egyedül!” Jézus Isten logikája szerint gondolkozik, ami a javak megosztásának logikája.

Hányszor fordítjuk el a fejünket, hogy ne lássuk szükséget szenvedő testvéreinket! Ez a másik irányba való fordulás az udvarias módja, hogy fehér kesztyűs kézzel mondjuk: „oldjátok meg egyedül!” Ez nem Jézustól jön: ez önzés. Ha elbocsátotta volna a tömeget, sokan ennivaló nélkül maradtak volna. Azonban az a kevés kenyér és hal, szétosztva és Isten által megáldva, elég volt mindenkinek. Azonban vigyázzunk! Nem mágiáról van szó. Egy „jel”, ami arra szólít, hogy higgyünk Istenben, a gondviselő Atyában, aki nem hagyja, hogy hiányozzon mindennapi kenyerünk, ha meg tudjuk osztani azt testvéreinkkel.

Együttérzés és a javak megosztása – foglalta össze tanítását a pápa, majd rátért a példabeszéd harmadik üzenetére: a kenyérszaporítás csodája előre jelzi az Eucharisztiát. Ezt látjuk Jézus gesztusában, amikor „megáldotta” a kenyereket (19), mielőtt megtörte és szétosztotta volna azokat a népnek. Ez ugyanaz a gesztus, amit Jézus az Utolsó Vacsorán tesz majd, amikor megalapítja megváltó Áldozatának örökös emlékét.

Az Eucharisztiában Jézus nem akármilyen kenyeret ad, hanem az örök élet kenyerét, Önmagát ajánlja fel az Atyának irántunk való szeretetből. Nekünk az Oltáriszentséghez Jézus érzéseivel kell közelednünk: vagyis együttérzéssel és azzal az akarattal, hogy megosztjuk javainkat másokkal.

Aki úgy veszi magához az Eucharisztiát, hogy nincs benne együttérzés a szükséget szenvedőkkel és nem osztja meg javait másokkal, nem érzi jól magát Jézussal. Együttérzés, a javak megosztása és az Eucharisztia. Ez az az út, amelyet Jézus ebben az evangéliumi szakaszban kijelöl számunkra.

Olyan út ez, amely elvezet bennünket arra, hogy testvériesen szembenézzünk a világ szükségleteivel, de túl is vezet bennünket ezen a világon, mert az Atyaistentől indul ki és Hozzá vezet vissza. Szűz Mária, az isteni Gondviselés Anyja vezessen bennünket ezen az úton – mondta végül a vasárnap déli Úrangyala elimádkozása előtti beszédében Ferenc pápa.
Az Úrangyala elimádkozása után Ferenc pápa köszöntötte a zarándokokat, akik az eső ellenére - szavai szerint - bátran eljöttek a Szent Péter térre Rómából és számos országból.
Köszöntötte a pisai egyházmegye fiataljait, akik gyalog zarándokoltak el az Örök Városba a Via Francigena zarándokúton, országos összejövetelük alkalmából.

A Szentatya végül mindenkinek szép vasárnapot, jó ebédet kívánt, arra kérve a híveket, hogy ne feledkezzenek el imádkozni érte.

Forrás: Vatikáni Rádió

BABITS MIHÁLY - EUCHARISTIA - EPERJES KÁROLY - 2012

Évközi 18. vasárnap - Esztelnek - hanganyag

... ha az ember, körülményei és szegénysége miatt, csak keveset tud tenni testvéreiért, Isten azt akarja, hogy ezt a keveset teljesen és egész szívvel tegye meg, aztán Ő gondoskodik annak megszaporításáról.

„Ti adjatok nekik enni”- Évközi 18. vasárnap

Az imént elhangzott evangéliumi történet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyes emberhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt pedig jelképek segítségével azt akarja tudomásunkra adni, hogy őbenne, őáltala a földön Isten életének és áldásának a teljessége van jelen.

A mai evangéliumi szakaszban az emberi élet és az ember életét alkotó kapcsolattartás három mozzanata figyelhető meg, ami itt egymásra épül, és egymást kölcsönösen megvilágítja. Kiinduló pont a mély és nagyon személyes kapcsolat két ember között: a barátság.

Feltételezhetjük, hogy Keresztelő Szent János Jézusnak nem csak rokona és előfutára volt, hanem barátja is. Igaz csak Lázár esetében jegyezte fel a krónika, hogy mennyire megrendítette annak halála, de bizonyára a Jánosé is megdöbbentette. 

Azonban érdemes más szempontból is párhuzamot vonni a két esemény között! Jézus nem aktivizmusba, lázas tevékenységbe kezd, hogy felejteni tudjon, hogy ne kelljen, szembenézzen a tényekkel, s azokat feldolgozza, amikor tudomást szerez János haláláról, - mint kortársaink többsége – hanem a csendet keresi: „csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül”.

Csak a csendben nyernek értelmet a valóban embert próbáló események. Csak a csendben, az Isten jelenlétében érthető meg, hogy mi az értelme a látszólag értelmetlen dolgoknak: például a barát, szülő, hitvestárs vagy gyermek súlyos betegségének, vagy éppen elvesztésének. Egy-egy természeti katasztrófának, anyagi dolgainkban való károsodásnak, jó szándékú törekvéseinkben elszenvedett kudarcainknak. Csak a csendben lesz világos, hogyan fonódik össze sorsunk a másik emberével. Hisz János halála megelőlegezi Jézusét. S a csenden túl: van, amikor a magány az egyetlen válaszadó fölmerülő kérdéseinkre, kételyeinkre.

Viszont a közember, akinek hivatása mások szolgálata, boldogítása, nem sokáig lehet magányos. Jézust is utoléri a tömeg, de emiatt ő nem méltatlankodik, nem elutasító a tömeggel szemben – ami, sajnos eléggé divattá vált napjaink rohanó embere számára – hanem szereti. Szereti és gyógyítja. A gyógyítás ebben az esetben a sikeres kapcsolatteremtés netovábbja. Átalakít, megment, ajándékoz.

Minderre azonban a kis közösséget, az apostolokat is meg kell tanítania, melynek ő a lelke és a vezetője. Tanítványai ugyanis elküldenék a tömeget: mintha csak azt mondanák, vége a fogadóórának, menjetek haza! Jézus válasza meglepő. Nem csak arra inti őket, hogy ne küldjék el a tömeget, hanem arra is, hogy szolgálják ki: „ti adjatok nekik enni”.

Az újfajta közösség, melyet Jézus alapít, az Egyház, felelős a tömegért. És az eszközök szegénysége sem riasztja el a Mestert! Annyi elég, amennyi van, hogy megvalósítsuk az összetartozás, a szolidaritás közösségét! Ellentéte ez a kommunisztikus törekvéseknek, amely azt vallja, előbb meg kell változtatni a társadalmat, aztán majd, egyszer az egyének, a személyek élete is jobbra fordul… de ezt a mentalitást, felfogást, azt hiszem, jól ismerjük a 89-es előtti időkből, akik akkor éltünk.

Krisztus nem fényes jövőt, hanem testvéri jelent ajánl. S nem mennyei kenyeret küld, mint egykor Atyja a pusztában éhező választott népnek, hanem a meglevőt, a közösség birtokában levőt szaporítja meg és osztatja szét, s lám, mindannyian ettek és jól is laktak. Ez ma is így van, azaz így lehetne, ha komolyan vennénk tanítását és követnénk életpéldáját.

Igen, ha az ember, körülményei és szegénysége miatt, csak keveset tud tenni testvéreiért, Isten azt akarja, hogy ezt a keveset teljesen és egész szívvel tegye meg, aztán Ő gondoskodik annak megszaporításáról.

A Jézust követő és éhségéről megfeledkező tömeg nem csalódik reményében. Így beigazolódtak az első olvasmányban fölolvasott Izajás próféta szavai: „vegyetek és egyetek pénz nélkül”, és nem csupán anyagi értelemben, hiszen miközben Jézus megszaporította a kenyeret, hogy táplálja testüket, szavát is szétosztotta közöttük, hogy táplálja lelküket.

Azt mondtuk, hogy az evangéliumi részlet először igen sokat mond arról, hogyan viszonyul Jézus az egyénhez, a közösséghez és a tömeghez, másrészt jelképek segítségével azt a tanítást fogalmazza meg, hogy Jézusban Isten életének és áldásának teljessége van jelen a földön.

A kenyér az Ószövetség világában az isteni élet és gondoskodás szimbóluma. Isten mannával táplálta az Egyiptomból kiszabadított népet. S ez azt jelenti, hogy a zsidóság a pusztai vándorlás idején valamiképpen megtapasztalta Isten életet adó jelenlétét. Illés prófétát a nagy éhínség idején hollók táplálták kenyérrel. E leírás azt szimbolizálja, hogy Isten gondoskodott választottairól. Elizeus próféta száz embert táplált a megszaporított húsz árpakenyérrel. Ez jelképes kifejezése annak, hogy Isten a prófétákon keresztül élettel ajándékozta meg népét.

Az evangéliumi kenyérszaporítási csodát ezeknek az ószövetségi jelképeknek tükrében kell látnunk, s nem szabad a szöveg szó szerinti jelentésénél megragadnunk, hanem észre kell vennünk, hogy a leírás jelképei Jézusra, az örök élet zálogára irányítják figyelmünket.

Az esti időpont és a kenyértörés szavai az utolsó vacsora eseményét idézik. A leírásban említett füves rész a szimbólumok nyelvén a tavaszra, Jézus húsvétjára utal. A jóllakottság azt szimbolizálja, hogy Jézus nemcsak közvetíti Isten áldását, hanem Ő maga Isten áldása, Ő az örök élet kenyere. A tizenkét kosár is jelkép, amely arra utal, hogy Jézus örök életet adó ereje a tizenkét apostol közvetítésével árad a világra.

Aki elkötelezetten követi Krisztust, benne mindent megtalál, amire csak földi és örök élete szempontjából szüksége van. De végtelen szeretetére támaszkodó biztos, megingathatatlan hittel kell Őt követni. Akkor megértjük Pál apostol szenvedélyes felkiáltását, mely a szentleckében hangzott fel: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35). Sem az élet viszontagságai, sem az apostoli élet nehézségei nem szakíthatják el a tanítványt Mesterétől, mivel meg van győződve arról, hogy az Ő szeretetéből merített erővel bármi nehézséget leküzdhet, mert reményünk az Úr Jézus személyes szeretetén nyugszik, s ezért életünk válasz kell, hogy legyen az Ő szeretetére.

Ehhez persze nem elég a kötelességszerű, rutinos, megszokott vallásosság. Aki Krisztust az erényes élet megjutalmazójának, földi gondjaink megoldójának tekinti csupán, s nem magának a jutalomnak és az egyetlen fontosnak, az ezt nem érti.

Ehhez szerelemmel párosult áldozatos szeretet kell, amiben nem arra figyelünk, hogy mi milyen áldozatot hozunk, milyen lemondásokra vagyunk képesek, hogy mennyit imádkozunk és böjtölünk… hanem ahol az isteni Vőlegény értünk hozott áldozatától megrendülve és belőle erőt merítve belépünk a nagylelkű ingyenesség világába, ahol már nem valamit adunk, hanem önmagunkat – egészen és feltétel nélkül.

A mai szentmisén köszönjük meg Istennek, hogy elküldte nekünk Jézust, áldásának teljességét, az örök élet kenyerét. És kérjük Őt, segítsen, hogy Jézus életpéldájából és tanításából táplálkozva egykor valamennyien eljuthassunk Isten örök lakomájára.