 |
| Genezáreti tó - foto- fr. Szilveszter ofm |
Friderich Dürrenmattnak, a világhírű svájci írónak van egy kis könyve, melynek címe: az Alagút. Egy különös utazásról ír. A Zürich felé tartó expressvonatra, az egyik állomáson felszáll egy 25 év körüli fiatalember.
A vonaton igyekszik mindenki kellemesen tölteni az időt: van, aki olvas, vannak, akik sakkoznak, mások beszélgetnek illetve a festői tájakat figyelik. A vonat egyszer csak alagútba robog be. Kigyúlnak a fények, az emberek pedig nyugodtan folytatják addigi elfoglaltságukat. Csak a fiatalember pillant önkéntelenül az órájára. A vonat megszokott sebességgel robog tovább, s a fiatalember várja, hány perc múlva hagyják el az alagutat. Amikor az órájára néz ismét, csodálkozva állapítja meg, hogy már jóval túlhaladtak azon az időtartamon, ami alatt a vonat általában átjutott az alagúton. Miért tart most az út kétszer annyi ideig? Nyugtalanság fogja el, megkérdezi útitársait, hogyan lehet, hogy ilyen soká nem érnek ki az alagútból? És senki sem tud kielégítő választ adni, de nem is érdekli őket a kérdés.
Az író a robogó expressz-vonattal magát az emberiség történelmét akarja ábrázolni. Minden ember azzal, hogy megszületett jegyet váltott erre a vonatra. Utazás közben ki-ki a maga hivatását, foglalkozását, szórakozását végezheti, de mindenkinek célba kellene érnie, hiszen, azért utazik. Azonban nem mindegy, hogy ez a vonat a mennyei boldogságban vagy az örök boldogtalanságban köt-e ki.
Ez attól függ ki hogyan éli meg életét, hogy földi pályafutásában szerepet játszik-e az Isten vagy sem. Ahogy Jézus mondja: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt” (10,33-34).
Az útnak, vagyis az emberi történelemnek, a földi életnek vannak napvilágos és alagutas szakaszai. Az előbbi világosság felűről, az Istentől jön, az alagutat azonban csak az ember alkotta, mesterséges fények világítják be. Az égi fény mindnyájunk számára a hitből ered, a földi világosság a tudományból, az emberi okoskodásból származik.
Nagy kérdés, melyiket választja a mai ember? Vajon önfeledt szórakozóként, vagy komolyan kérdező, Krisztust megvalló emberként utazik-e „sorsának” vonatán? Olyan nagyszerű eligazítást ad számunkra e döntő kérdésben, a mindannyiunk által jól ismert bibliai történet: Jézus vízen járásának leírása. Ebben Szent Péter apostol pillanatok alatt átélte mind a hit biztonságát és erejét, mind az emberi okoskodás és tudás bizonytalanságát. Az Úr Jézusnak mindenesetre az volt a célja azzal az evangéliumi eseménnyel, hogy apostolait és általuk minden követőjét teljesen nyitottá tegye a hitre és ráhangolja őket a feltétlen bizalomra.
Az esemény nyomban a kenyérszaporítási csoda után játszódik le: Jézus felszólította apostolait: szálljanak be a bárkába és evezzenek a tó túlsó partjára. Ő majd elbocsátja a tömeget. Az apostoloknak ellenszelük lesz. Óriási erőfeszítéssel küzdenek az ellenszéllel és a hullámokkal, ezért, még éjszaka 3 órakor is a tavon küszködtek. Testi és lelki erejük egyaránt kimerülőben volt már, amikor Jézus jött feléjük a vízen. A kétségbeesett, felzaklatott lelkű tanítványok démoni erő megjelenésére gondolnak. Fölkiáltanak: kísértet. Jézus azonban feloldja lelkifeszültségüket: „Bátorság, ne féljetek! Én vagyok!”
Péter az Úr iskolájában megtanulta a hitet, azt, hogy egyedül kire bízhatja az életét. Saját ingadozásában átélte a hit csodás erejével szemben az emberi gondolkodás és gondoskodás gyengeségét.
Olykor, valahogy így vagyunk mi is: félünk az „ellenszéltől” és amikor a talaj is inog a lábunk alatt, segítségért kiáltunk, de vakságunkban Jézust kísértetnek nézzük. Viszont, amikor felismerjük Őt, a vigasz pillanataiban mindenre képesnek hisszük magunkat. Mint Péter, aki elindul a vízen. Aztán megrémülünk: lehetséges, hogy vízen járok? A kétely marcangolja szívünket. Újra segítségért kiáltunk, most már kétségbeesetten, esendőségünk tapasztalatában. S Jézus kinyújtja kezét. Mindig, ha valóban feléje fordulunk, és csak benne bízunk. S amikor megtapasztaljuk, hogy mennyire számíthatunk rá, a „szél is eláll”!
Egyszer mindenkinek döntenie kell, hogy az Istenbe vetett hit segítségével, sokszor tajtékozó hullámokon Jézus kezét fogva, vagy Isten nélkül, de szilárd talajt érezve a lába alatt, anyagi javakkal bebiztosítva akarja-e járni az élet útját?
A hit független a lábunk alatti talajtól, a kétes biztonságot ígérő anyagi javaktól. Úgy tart bennünket, mint madarat a szárnya. Letörhet alatta a száraz ág, de nem fél, hiszen kitárja szárnyait, s tovaröppen. „A hit - a zsidókhoz írt levél szerint - szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk”(11,1). Tehát látás és érzékelés nélkül is igazi biztonságot jelent.
Míg a tudás mindig csak az alattunk lévő talajra vonatkozik: a földhöz, a földi dolgokhoz és eseményekhez, az anyaghoz kötött életünket vizsgálgatja. Addig a hit már csak azért is sokkal többet jelent, mert általa a személyekhez kapcsolódunk: emberekhez és Istenhez. Már az első személyes kapcsolat is sokkal többet jelent számunkra, mint bármiféle anyaghoz való kötödés. Például, más az, ha egy édesanya gyermekének fényképét nézi, s egészen más, ha a valóságban ölelheti magához. Még ennél is sokkal többet jelent az a hit, amely Istenhez köt bennünket, hiszen Ő és csakis Ő jelentheti számunkra a teljes biztonságot az élet minden hullámzása, ingatagsága és hűtlensége ellenére. Ezt a nagy igazságot fogalmazza meg és önti versbe Arany János, amikor a Fiához címzett versében a következőket írja:
„Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok,
Legföljebb mocsoktalan nevet:
A tömegnél hitvány érdemet…
Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem...
Mert szegénynek drága kincse a hit,
Tűrni és remélni megtanít:
S néki, míg a sír rá nem lehel,
Mindig tűrni és remélni kell!”...
Az ember életében a legfontosabb dolog a hit kel-hogy legyen, mert hit nélkül sötét alagútba visz életünk vonatja, mégpedig mind nagyobb sebességgel és vezető nélkül. Lehet ezen a vonaton szórakozni és művelődni, játszani vagy dolgozni, anyagi javakat gyűjteni és szétszórni, lehet ideig-óráig a pillanat műveibe belemélyedni, de nem lehet a békés, biztonságos megérkezést remélni. Ha Isten nem lesz biztonság számunkra, értelmetlen semmibe hullás az egész életünk.
Hit nélkül csupán egy vak sors játékszerei vagyunk. Nem találunk magyarázatot az élet sok-sok kérdésére: az igazságtalanságra, ami bennünket ér: a szenvedésre, amit el kell viselnünk: a munkára és erőfeszítésre, aminek nem látjuk a gyümölcsét. De hit nélkül nincs értelme a jóságnak, a lemondásnak, a türelemmel viselt szenvedésnek, megpróbáltatásnak és az engedelmességnek sem.
Amikor hitről beszélek, akkor nem arra gondolok, amit a tolakodó szektásoknak adott válaszunkban – hogy miért nem akarjuk elhagyni vallásunkat, hitünket –, így szoktunk megfogalmazni: „Ki miben született abba haljon is meg”. Ennek a kijelentésnek nagyon kevés, szinte azt is mondhatnám, hogy semmi köze sincs az érett, felnőtt hithez, az öntudatos vallásossághoz. Ez a kijelentés arra enged következtetni, hogy üres formaságokhoz és tartalmatlan szokásokhoz ragaszkodunk, miközben figyelmen kívül hagyjuk a lényeget, azt, ami egyedül számíthat vallásos életünkben: az Istennek elkötelezett, öntudatos, hitből fakadó keresztény életet. Már maga az Úr Jézus is megmondta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát”(Mt 7.21).
Márpedig Isten akarata nem az, hogy üres formaságokhoz ragaszkodjunk, hanem az, hogy vallásos szokásainkat megtöltsük hitből fakadó élettel. Gondolok itt az Isten- és felebarát iránti szeretet konkrét tetteire: a napi imára, a vasárnap és ünnepnapi szentmisén való részvételre, a rendszeres szentgyónásra, szentáldozásra, a gyerekek vallásos nevelésére, a szülök és gyerekek közötti őszinte tiszteletre és szeretetre, a szegény, gondokkal küszködő, elhagyatott embertársak megsegítésére...
Mert egyébként, ha csak a külsőségekhez ragaszkodunk, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy fiataljaink, gyerekeink nem gyakorolják a vallást. Ne feledjük, ők sokkal kritikusabb szemmel járják a világot, mint az elmúlt korok fiataljai. Bátran rákérdeznek a dolgok miértjére, és ha nem látják, nem tapasztalják azok lényegét és értelmét, akkor nem kérnek belőle, elvetik maguktól. Őket nem elégíti ki, ha azt mondjuk, hogy azért kell hinni, mert őseink is hittek, azért kell templomba járni, mert ez a szokás a katolikus ember életébe, és azért kell imádkozni, mert másként meg bűntett az Isten.
A hitet csak akkor leszünk képesek tovább adni és elfogadtatni, ha vallott hitünk és életvitelünk, magatartásunk között szoros egység van, ha nem kétfajta életet élünk, egy úgynevezett vallásosat, amikor hívő környezetben vagyunk és egy pogány, isten nélküli durva életet azon kívül, hanem csak egyet, de azt ízig-vérig keresztény módon. Ha képesek vagyunk megláttatni a hit lényegét, ha képesek vagyunk megtapasztaltatni a vallásos élet pozitívumait és mindazt a pluszt, amit a hit nyújt nekünk a világgal szemben, ha kiegyensúlyozott életünkkel tudjuk bizonyítani azt, hogy az Istennel való élet, örömmel telítettebb, szebb és boldogabb, mint az Isten nélküli élet, akkor egészen biztos, hogy fogékonyak lesznek a hitre, a vallásos életre.
Witgenstein, neves keresztény filozófus szerint: „Hinni Istenben annyi, mint látni, hogy az életnek értelme van”! Viszont a keresztény hit ennél sokkal több. Hinni Istenben annyi, mint hinni a Végtelen Szeretetben, a háromszemélyű egy Istenben, aki már itt a földön képes boldogítani bennünket, aki hozzá segít ahhoz, hogy testileg-lelkileg kiegyensúlyozott életet éljünk, aki tenyerén hord itt minket, és nem ejt el végleg még a halálban sem, hanem felfog bennünket az örök élet biztonságába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése