Az elmúlt vasárnapokon hallhattuk, hogy Jézus a názáreti zsinagógában Izajás szavaival körvonalazta küldetése célját. Azért jött, hogy örömhírt hozzon a szegényeknek, a foglyoknak, a vakoknak és az elnyomottaknak. Annak idején szűkebb hazájában csupán ács fiának nézte őt a nép. Nem fogadta be és elvetette tanítását. Sőt merényletet kísérelt meg ellene, szakadékba akarta taszítani az Isten küldöttjét.
Ennek ellenére Galileában, a Genezáreti-tó környékén már nemcsak hirdette, de valóra is váltotta célkitűzéseit. Kafarnaumban ördögűzést végzett. Meggyógyította Péter anyósát és a többi különféle bajoktól szenvedő beteget. Tettei alapján sokan felismerték benne az Úr Fölkentjét, a Krisztust.
Simon Péter kafarnaumi halász volt. Az elsők között csatlakozott Jézushoz és fogadta be Őt otthonába, s életébe. Munka közben, az életnek azon színterén, ahol családjával élt és dolgozott tapasztalta meg, hogy Jézusban Isten közeledett feléje. Látta, hogy Jézus tetteivel szabadulást hozott, útját állta a gonosz befolyásának, gyógyított és enyhítette a nyomort.
Az isteni meghívást, akárcsak Izajás próféta és Pál apostol esetében, Péternél is Teofánia előzi meg, vagyis mielőtt Isten sajátos küldetést adna az embernek, kinyilatkoztatja magát, megismerteti magát.
Szent Lukács evangélista Jézus kafarnaumi működésével kapcsolatosan különös hangsúlyt fektetett a csodálatos halfogásról szóló történetre, amit az imént olvastunk fel. Péter és társai ebből megtudták, hogy ha Jézus szavának engedelmeskednek, akkor tetteiket hallatlan siker koronázza.
A csodálatos halfogás alkalmával Péter felfedezte Jézusban az Istent, félni kezdett, akárcsak egykor Izajás próféta, a kiválasztása pillanatában: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok... és most... szememmel láttam a seregek Urát” (Iz 6, 5). A prófétához hasonlóan Péter is a végtelen fölségű Isten közelében átérezte esendő voltát, nyomorúságát, s mélyen megalázkodik. Jézus lábához borulva mondja: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”.
Az alázatosság aktusát Jézus részéről a nagy hívás követi. Ez az Isten félelmével kezdődő bölcsesség lesz Péter hivatásának alapja. Hitt, és ezért Jézus művének folytatója, munkatársa és apostola lett. Jézus szolgálatába hívta az esendő, gyarló embert, és megbízatást adott neki hatalmas művének, Isten Országának építésére: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel”. A válasz itt sem várat magára. Péter és társai „partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust” (Lk 5,11).
Izajás próféta és Péter apostol tapasztalataiban azt látjuk, hogy az Istennel való találkozás által az ember felismeri saját alkalmatlanságát és szegénységét, korlátait és bűneit. Ám e gyengeség ellenére az Úr, aki tele van irgalommal és megbocsátással, átformálja, és arra hívja az embert, hogy kövesse Őt. Vagyis az ember nem nevezheti ki önmagát Isten munkatársává, de amikor Isten hívja, akkor méltatlansága nem lehet ok arra, hogy visszahúzódjék. Mert Isten nem azt nézi, amit az ember tart fontosnak: az ember a külsőt nézi, de az Úr a szívekbe lát (1Sám 16,7), és az embereket, a szegényeket és gyengéket, akik hisznek benne, a megváltás bátor hirdetőivé teszi.
Ezért arra buzdította XVI. Benedek pápa a papság éve alkalmával a papokat, hogy „ne korlátaikra figyeljenek, hanem tekintetüket szegezzék az Úrra és az Ő csodálatos irgalmára, térjenek meg szívükben, és továbbra is örömmel hagyjanak hátra mindent érte.”
Ennek ellenére Galileában, a Genezáreti-tó környékén már nemcsak hirdette, de valóra is váltotta célkitűzéseit. Kafarnaumban ördögűzést végzett. Meggyógyította Péter anyósát és a többi különféle bajoktól szenvedő beteget. Tettei alapján sokan felismerték benne az Úr Fölkentjét, a Krisztust.
Simon Péter kafarnaumi halász volt. Az elsők között csatlakozott Jézushoz és fogadta be Őt otthonába, s életébe. Munka közben, az életnek azon színterén, ahol családjával élt és dolgozott tapasztalta meg, hogy Jézusban Isten közeledett feléje. Látta, hogy Jézus tetteivel szabadulást hozott, útját állta a gonosz befolyásának, gyógyított és enyhítette a nyomort.
Az isteni meghívást, akárcsak Izajás próféta és Pál apostol esetében, Péternél is Teofánia előzi meg, vagyis mielőtt Isten sajátos küldetést adna az embernek, kinyilatkoztatja magát, megismerteti magát.
Szent Lukács evangélista Jézus kafarnaumi működésével kapcsolatosan különös hangsúlyt fektetett a csodálatos halfogásról szóló történetre, amit az imént olvastunk fel. Péter és társai ebből megtudták, hogy ha Jézus szavának engedelmeskednek, akkor tetteiket hallatlan siker koronázza.
A csodálatos halfogás alkalmával Péter felfedezte Jézusban az Istent, félni kezdett, akárcsak egykor Izajás próféta, a kiválasztása pillanatában: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok... és most... szememmel láttam a seregek Urát” (Iz 6, 5). A prófétához hasonlóan Péter is a végtelen fölségű Isten közelében átérezte esendő voltát, nyomorúságát, s mélyen megalázkodik. Jézus lábához borulva mondja: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”.
Az alázatosság aktusát Jézus részéről a nagy hívás követi. Ez az Isten félelmével kezdődő bölcsesség lesz Péter hivatásának alapja. Hitt, és ezért Jézus művének folytatója, munkatársa és apostola lett. Jézus szolgálatába hívta az esendő, gyarló embert, és megbízatást adott neki hatalmas művének, Isten Országának építésére: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel”. A válasz itt sem várat magára. Péter és társai „partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust” (Lk 5,11).
Izajás próféta és Péter apostol tapasztalataiban azt látjuk, hogy az Istennel való találkozás által az ember felismeri saját alkalmatlanságát és szegénységét, korlátait és bűneit. Ám e gyengeség ellenére az Úr, aki tele van irgalommal és megbocsátással, átformálja, és arra hívja az embert, hogy kövesse Őt. Vagyis az ember nem nevezheti ki önmagát Isten munkatársává, de amikor Isten hívja, akkor méltatlansága nem lehet ok arra, hogy visszahúzódjék. Mert Isten nem azt nézi, amit az ember tart fontosnak: az ember a külsőt nézi, de az Úr a szívekbe lát (1Sám 16,7), és az embereket, a szegényeket és gyengéket, akik hisznek benne, a megváltás bátor hirdetőivé teszi.
Ezért arra buzdította XVI. Benedek pápa a papság éve alkalmával a papokat, hogy „ne korlátaikra figyeljenek, hanem tekintetüket szegezzék az Úrra és az Ő csodálatos irgalmára, térjenek meg szívükben, és továbbra is örömmel hagyjanak hátra mindent érte.”
A Jézussal való találkozás Péter társainak életében is sorsdöntő fordulatot hozott. Mindannyian abbahagyták a halászatot, otthagyták hajójukat, hálójukat, apjukat, anyjukat, családjukat, otthonukat. „Mindenüket elhagyva követték Jézust” és emberhalászok lettek. Azaz Jézustól megbízatást kaptak, hogy Isten Országának örömhírét elvigyék a föld végső határáig.
Kt. A meghívás, megbízatás ma, a hit évében sem veszítette érvényét. Istennek emberi munkaerők kellenek ahhoz, hogy megismertesse, vagy újra megismertesse evangéliumát minden néppel. Istennek kellenek az igehirdetők, kellenek az olyan fiatalok, akik követik hívó szavát, akik vállalják az Istennek szentelt életformát és hajlandók érette lemondani családról, vagyonról, korlátlan szabadságról, röviden: akik elhagynak mindent, csakhogy követhessék Őt, és szolgálatába állhassanak.
Azonban a hithirdetés és apostolkodás nemcsak a papok feladata, hanem minden krisztushívő kötelessége. Jézus valóban kiválasztotta az apostolokat és azok utódait, a püspököket és ezek munkatársait, a papokat, hogy folytassák megkezdett művét, de a Szentírás tanúsítja, hogy az őskeresztény közösségekben a világiak is derekasan kivették részüket Isten Országának építésében.
A világiak apostolkodásának egyik szentírási indítéka, hogy a keresztség révén mindannyiunknak a „világ világosságává és a föld sójává” kell válnunk. Ugyanis a keresztség által, amikor szüleink és keresztszüleink átvették a föltámadott Krisztust jelképező húsvéti gyertyáról meggyújtott égőgyertyát, Isten világosságának hordozói lettünk és nekünk ezt a világosságot nem szabad véka alá rejtenünk – mondja Jézus.
Kt. A meghívás, megbízatás ma, a hit évében sem veszítette érvényét. Istennek emberi munkaerők kellenek ahhoz, hogy megismertesse, vagy újra megismertesse evangéliumát minden néppel. Istennek kellenek az igehirdetők, kellenek az olyan fiatalok, akik követik hívó szavát, akik vállalják az Istennek szentelt életformát és hajlandók érette lemondani családról, vagyonról, korlátlan szabadságról, röviden: akik elhagynak mindent, csakhogy követhessék Őt, és szolgálatába állhassanak.
Azonban a hithirdetés és apostolkodás nemcsak a papok feladata, hanem minden krisztushívő kötelessége. Jézus valóban kiválasztotta az apostolokat és azok utódait, a püspököket és ezek munkatársait, a papokat, hogy folytassák megkezdett művét, de a Szentírás tanúsítja, hogy az őskeresztény közösségekben a világiak is derekasan kivették részüket Isten Országának építésében.
A világiak apostolkodásának egyik szentírási indítéka, hogy a keresztség révén mindannyiunknak a „világ világosságává és a föld sójává” kell válnunk. Ugyanis a keresztség által, amikor szüleink és keresztszüleink átvették a föltámadott Krisztust jelképező húsvéti gyertyáról meggyújtott égőgyertyát, Isten világosságának hordozói lettünk és nekünk ezt a világosságot nem szabad véka alá rejtenünk – mondja Jézus.
Vajon hány egyházi, plébániai, templomi közösségben veszik ma komolyan ezt a keresztény elhivatottságot és igyekszenek megismertetni a világgal az Isten Országáról szóló örömhírt?
Vagy, hogy még személyesebb, még aktuálisabb legyen a kérdés felvetése, így kell fogalmaznunk: vajon mi, akik vasárnapról vasárnapra eljárunk ide a templomba, vajon mi komolyan vesszük keresztény hivatásunkat és igyekszünk-e Krisztus melletti tanúságtevő életünkkel megismertetni az Isten Országáról szóló örömhírt, nem is annyira a világgal, mint inkább a közvetlen környezetünkkel, a családunkkal, a munka közösségünkkel, amelyben élünk, és amelyben dolgozunk?
Ne feledjük az olcsó „semmi közöm hozzá” kijelentéssel még nem rázható le magunkról a keresztségből fakadó krisztusi küldetésünk. A II. Vatikáni Zsinat, mindannyiunkra érvényes módon azt tanítja, hogy: „A keresztény hivatás, természete szerint, apostoli hivatás is. S ahogyan az élő testben, a szervezetben nincs egyetlen tag sem, amely tétlen lenne, hanem a test életével együtt annak tevékenységében is részesedik, ugyanígy Krisztus testében is, amely az egyház, a 'tagok betöltik az erejükhöz szabott feladatkört, és így növekszik' az egész test (Ef 4, 16). Sőt olyan nagy ebben a testben az összetartozás és a tagok egymásrautaltsága, hogy az a tag, amelyik nem működik közre a maga erejéhez mérten a test növekedésében, bizony nem használ sem az egyháznak, sem önmagának”.
Még csak azzal sem mentegethetjük tétlenségünket, hogy bűnös emberek vagyunk. Péter is az volt. Jézustól mégis hallania kellett: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”
Igen, az Apostolok kiválasztása és meghívása nekünk is reményt ad, mert gyakran mi is úgy érezzük, hogy erőnket felülmúló dolgokat vár el tőlünk a Jézusba vetett hitünk. Tőlünk, mindannyiunktól, mert tulajdonképpen mindnyájan, akik meg vagyunk keresztelve, valamiképpen Jézus apostolai vagyunk. Senki sem mondhatja, hogy erre nem alkalmas. A magunk erejéből tényleg alkalmatlanok vagyunk keresztény mivoltunk nagy méltóságának betöltésére, de Jézus erejében nagy dolgokat vihetünk végbe. Isten arra hívott meg bennünket, hogy mássá, jobbá tegyük ezt a világot, ott, ahol élünk. Minden keresztény, már puszta létével, Isten jelenlétéről tanúskodik, kell, hogy tanúskodjon környezetében.
Istennek gyakran úgy tetszik, hogy alkalmatlannak látszó embereket küld művei megvalósítására, és velük ír történelmet.
Vagy, hogy még személyesebb, még aktuálisabb legyen a kérdés felvetése, így kell fogalmaznunk: vajon mi, akik vasárnapról vasárnapra eljárunk ide a templomba, vajon mi komolyan vesszük keresztény hivatásunkat és igyekszünk-e Krisztus melletti tanúságtevő életünkkel megismertetni az Isten Országáról szóló örömhírt, nem is annyira a világgal, mint inkább a közvetlen környezetünkkel, a családunkkal, a munka közösségünkkel, amelyben élünk, és amelyben dolgozunk?
Ne feledjük az olcsó „semmi közöm hozzá” kijelentéssel még nem rázható le magunkról a keresztségből fakadó krisztusi küldetésünk. A II. Vatikáni Zsinat, mindannyiunkra érvényes módon azt tanítja, hogy: „A keresztény hivatás, természete szerint, apostoli hivatás is. S ahogyan az élő testben, a szervezetben nincs egyetlen tag sem, amely tétlen lenne, hanem a test életével együtt annak tevékenységében is részesedik, ugyanígy Krisztus testében is, amely az egyház, a 'tagok betöltik az erejükhöz szabott feladatkört, és így növekszik' az egész test (Ef 4, 16). Sőt olyan nagy ebben a testben az összetartozás és a tagok egymásrautaltsága, hogy az a tag, amelyik nem működik közre a maga erejéhez mérten a test növekedésében, bizony nem használ sem az egyháznak, sem önmagának”.
Még csak azzal sem mentegethetjük tétlenségünket, hogy bűnös emberek vagyunk. Péter is az volt. Jézustól mégis hallania kellett: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”
Igen, az Apostolok kiválasztása és meghívása nekünk is reményt ad, mert gyakran mi is úgy érezzük, hogy erőnket felülmúló dolgokat vár el tőlünk a Jézusba vetett hitünk. Tőlünk, mindannyiunktól, mert tulajdonképpen mindnyájan, akik meg vagyunk keresztelve, valamiképpen Jézus apostolai vagyunk. Senki sem mondhatja, hogy erre nem alkalmas. A magunk erejéből tényleg alkalmatlanok vagyunk keresztény mivoltunk nagy méltóságának betöltésére, de Jézus erejében nagy dolgokat vihetünk végbe. Isten arra hívott meg bennünket, hogy mássá, jobbá tegyük ezt a világot, ott, ahol élünk. Minden keresztény, már puszta létével, Isten jelenlétéről tanúskodik, kell, hogy tanúskodjon környezetében.
Istennek gyakran úgy tetszik, hogy alkalmatlannak látszó embereket küld művei megvalósítására, és velük ír történelmet.
Istennek minden emberrel terve van, egyházában mindenkinek megszabta küldetését: idősnek és fiatalnak, egészségesnek és ágyban fekvő betegnek, még a legelesettebb embernek is kiosztotta a feladatot: az egyiknek könnyebbet, a másiknak nehezebbet, mindenkinek erejéhez mérten, de mindig egyformán fontosat.
„Isten arra teremtett, hogy különleges módon szolgáljak neki – írja Boldog John Henry Newman. Bizonyos feladatot csak rám bízott és ezt senki másra… Istennek szüksége van rám, hogy terveit megvalósíthassa. Saját helyemen éppen olyan fontos vagyok, mint az arkangyal megfelelő helyén. Természetesen, ha kudarcot vallok, mást küldhet helyettem. Nagy művében mégis részem van. Láncszem vagyok, kapocs az emberek között. Nem hiába teremtett. Jót kell tennem, és végre kell hajtanom művét. Amikor beállított az életbe és helyemen parancsait teljesítem, hivatásomnak élek, akkor anélkül, hogy akarnám, a béke angyala és az igazság hírnöke vagyok”.
„Isten arra teremtett, hogy különleges módon szolgáljak neki – írja Boldog John Henry Newman. Bizonyos feladatot csak rám bízott és ezt senki másra… Istennek szüksége van rám, hogy terveit megvalósíthassa. Saját helyemen éppen olyan fontos vagyok, mint az arkangyal megfelelő helyén. Természetesen, ha kudarcot vallok, mást küldhet helyettem. Nagy művében mégis részem van. Láncszem vagyok, kapocs az emberek között. Nem hiába teremtett. Jót kell tennem, és végre kell hajtanom művét. Amikor beállított az életbe és helyemen parancsait teljesítem, hivatásomnak élek, akkor anélkül, hogy akarnám, a béke angyala és az igazság hírnöke vagyok”.
Az életben nemegyszer adódnak számunkra nehéz próbatételek: a legkedvesebb személy halála, szeretteink gyógyíthatatlan betegsége, legjobb szándékaink, törekvéseink tudatos elferdítése, hozzánk tartozók vallástalansága, hitetlensége… Ilyenkor gyengeségünk tudatában elbizonytalanodunk, és félelem vesz erőt rajtunk. Fáradozásaink kudarcát látva néha elfog a kétség, hogy érdemes, a bizonytalanság, hogy vajon jól teszem?
Könnyen elfelejtjük, hogy Isten hatalmas és jóságos Atyánk, aki tud és akar is segíteni rajtunk. Csak azt várja, hogy gyermeki bizalommal forduljunk hozzá, és akkor Jézus hozzánk is úgy szól, mint egykor Péterhez: „Vessétek ki a hálótokat halfogásra”. Annak idején Jézus szavára Péter minden szakmai tudása, tapasztalata és meggyőződése ellenére, egy egész éjszakai eredménytelen fáradozás után is kivetette a hálót és annyi halat fogott, hogy szakadozott a háló.
Ezzel a péteri bizalommal megtapasztalhatjuk a fáradhatatlan apostoli buzgólkodás sikerét. Előbb azonban bátran hallgatnunk kell Jézus szavára. Teljesítenünk kell parancsait. Elég bátraknak kell lennünk ahhoz, hogy az emberi kilátástalanság, tapasztalat és számítás ellenére elvégezzük a ránk bízott evangéliumi feladatot és hallgassunk rá. A Csíksomlyói Segítő Szűz is arra biztat bennünket, hogy tegyük azt, amit a Szent Fia mond, mert ha megnyitva magunkat az Ő kegyelmének működése előtt, akkor az Istenbe vetett bizalmunk, kitartásunk meghozza munkánk, erőfeszítésünk gyümölcsét.
Így hát befejezésül, most a hit évében különösen is arra kérek minden jelenlévőt saját magammal együtt, hogy az Úr hívására adott nagylelkű válaszunkat minden nap Izajás és Péter apostol alázatával és hitével éljük meg.
Arra biztatok mindenkit, hogy bízzuk a Csíksomlyói Segítő Szűzanyára hivatásunkat, legyen szó akár a szerzetesi, a papi, a családos vagy éppen az egyedülálló elkötelezett Krisztuskövető életre szóló hívásról. A Boldogságos Szűzanya segítsen mindannyiunknak, hogy örömmel és teljes odaadással tudjunk igent mondani az Úrnak és bátran megtenni azt, amit mond, amit kér tőlünk, Isten nagyobb dicsőségére, az emberek javára és lelkünk üdvére. Ámen.
Könnyen elfelejtjük, hogy Isten hatalmas és jóságos Atyánk, aki tud és akar is segíteni rajtunk. Csak azt várja, hogy gyermeki bizalommal forduljunk hozzá, és akkor Jézus hozzánk is úgy szól, mint egykor Péterhez: „Vessétek ki a hálótokat halfogásra”. Annak idején Jézus szavára Péter minden szakmai tudása, tapasztalata és meggyőződése ellenére, egy egész éjszakai eredménytelen fáradozás után is kivetette a hálót és annyi halat fogott, hogy szakadozott a háló.
Ezzel a péteri bizalommal megtapasztalhatjuk a fáradhatatlan apostoli buzgólkodás sikerét. Előbb azonban bátran hallgatnunk kell Jézus szavára. Teljesítenünk kell parancsait. Elég bátraknak kell lennünk ahhoz, hogy az emberi kilátástalanság, tapasztalat és számítás ellenére elvégezzük a ránk bízott evangéliumi feladatot és hallgassunk rá. A Csíksomlyói Segítő Szűz is arra biztat bennünket, hogy tegyük azt, amit a Szent Fia mond, mert ha megnyitva magunkat az Ő kegyelmének működése előtt, akkor az Istenbe vetett bizalmunk, kitartásunk meghozza munkánk, erőfeszítésünk gyümölcsét.
Így hát befejezésül, most a hit évében különösen is arra kérek minden jelenlévőt saját magammal együtt, hogy az Úr hívására adott nagylelkű válaszunkat minden nap Izajás és Péter apostol alázatával és hitével éljük meg.
Arra biztatok mindenkit, hogy bízzuk a Csíksomlyói Segítő Szűzanyára hivatásunkat, legyen szó akár a szerzetesi, a papi, a családos vagy éppen az egyedülálló elkötelezett Krisztuskövető életre szóló hívásról. A Boldogságos Szűzanya segítsen mindannyiunknak, hogy örömmel és teljes odaadással tudjunk igent mondani az Úrnak és bátran megtenni azt, amit mond, amit kér tőlünk, Isten nagyobb dicsőségére, az emberek javára és lelkünk üdvére. Ámen.
Mindez nem összeesküvés-elmélet, hanem szemünk előtt bontakozó valóság, amire immár egy évtizede figyelmeztet a prófétai erejű vatikáni dokumentum. „A felelős kormányzáshoz szükséges harmónia és megértés egyre inkább úgy jelenik meg a felfogásban, mint egy globális etikai keret alapján működő globális kormányzat.” (ÉVH 2.3.1) „A globális agynak szüksége van intézményekre a kormányzáshoz, vagyis világkormányra.” (ÉVH 2.3.4.3.)
Árulkodó kifejezések
Ez volt a fő gondolata annak a beszédnek, amelyet február 7-én, csütörtökön délelőtt XVI. Benedek pápa a Kultúra Pápai Tanácsa plenáris ülésének tagjaihoz intézett. 
