Szentírás: Iz45,1.4–6; 1Tessz 1,1–5b; Mt 22,15–21
„Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” (Mt 22,21)
Van egy különös
tulajdonsága a mai világnak: szinte minden igényt tart valamire belőlünk.
A munkahely az időnkre, a megélhetés az erőnkre, a család
a figyelmünkre, a telefon és az internet a gondolatainkra. A közvélemény
azt szeretné, hogy úgy gondolkodjunk, ahogyan a többség. A reklámok azt
sugallják, hogy attól leszünk boldogok, amit megszerzünk.
És ebben a nagy
forgatagban néha észre sem vesszük, hogy lassan elfogyunk. Mindenkinek
jut belőlünk valami, csak éppen Istennek, a szeretteinknek, sőt olykor saját
lelkünknek is alig marad valami.
Talán ezért is olyan
időszerű Jézus mai mondata: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és
Istennek, ami az Istené!”
De vajon mit akar ezzel mondani
nekünk, itt, Bélafalván, ezen a vasárnapon?
1. A pénzen a császár képe
van. De rajtad kinek a képe?
Az evangéliumban a farizeusok
csapdát állítanak Jézusnak. Megkérdezik, szabad-e adót fizetni a császárnak.
Akár igennel, akár nemmel válaszol, valakik előtt elveszítheti a hitelét.
Jézus azonban nem engedi,
hogy belerángassák ebbe a játszmába. Kér egy pénzdarabot, és megkérdezi: „Kinek
a képe és felirata van rajta?”
„A császáré” – felelik. Ekkor
hangzik el a jól ismert válasz.
De figyeljük meg,
testvéreim! Jézus nem egyszerűen az adófizetésről beszél. Sokkal mélyebbre
vezet bennünket.
A pénzen a császár képe van. De
az emberen kinek a képe van?
A Szentírás első lapjain
olvassuk: Isten a maga képmására teremtette az embert.
Vagyis rajtad, rajtam,
mindannyiunkon Isten képmása van!
Ezért mondhatjuk: a
pénzből add meg, ami jogosan a császáré, de önmagadat ne add oda semmiféle
földi hatalomnak, divatnak, szenvedélynek vagy bálványnak!
Mert a szíved végső soron
Istené.
És itt kezdődik a mai
evangélium személyes üzenete. Kinek adtam oda a szívemet? Mi irányítja a
döntéseimet? Kinek akarok mindenáron megfelelni?
Mert lehet valaki
becsületes adófizető, szorgalmas dolgozó, tisztességes családapa vagy
családanya, és közben lassan elveszítheti az Istennel való élő kapcsolatát.
Jézus ma nem elvenni akar
tőlünk valamit, hanem vissza akar adni bennünket önmagunknak.
2. Isten akkor is munkálkodik,
amikor mi nem látjuk
Izajás próféta mai olvasmányában
különös dolgot hallunk. Isten Círuszt, egy pogány uralkodót szólít meg, és az ő
történelmi szerepén keresztül készíti elő népe szabadulását.
Milyen vigasztaló üzenet ez!
Isten nemcsak a templomban
van jelen. Nemcsak akkor munkálkodik, amikor imádkozunk. Jelen van a
történelemben, a hétköznapokban, sőt olyan helyzetekben is, amelyekben mi
egyáltalán nem számítunk rá.
Gondoljunk csak bele! Hányszor
éreztük már, hogy valami nem úgy alakul, ahogyan terveztük! Egy betegség,
családi gond, megromlott kapcsolat, anyagi nehézség vagy egy gyermek jövője
miatti aggodalom elbizonytalanít bennünket.
És talán feltesszük a
kérdést: Hol van most az Isten? Izajás által ma ezt üzeni: „Én vagyok
az Úr, és senki más. Rajtam kívül nincs más Isten.”
Nem azt ígéri, hogy minden
nehézséget eltüntet. Hanem azt, hogy a nehézségek között sem szűnik meg
Istennek lenni.
Testvéreim, a keresztény
ember reménye nem abból fakad, hogy minden az elképzelése szerint történik,
hanem abból, hogy tudja: az élete Isten kezében van.
3. Assisi Szent Ferenc
fiatalon ugyanúgy kereste a boldogságot, mint sokan ma. Vágyott az
elismerésre, a sikerre, a gazdagságra. Azt gondolta, ezek teszik naggyá az
embert. Aztán találkozott Krisztussal.
És lassan megértette, hogy
nem az a fontos, mennyi mindent birtokol, hanem az, hogy kihez tartozik. Ferenc
nem azért választotta a szegénységet, mert megvetette a világot. Hanem
mert nem akarta, hogy a világ javai birtokolják az ő szívét.
Szabad akart lenni
Krisztus számára. És ez a szabadság tette képessé arra, hogy minden
emberben testvért lásson. A szegényben, a betegben, az idegenben, még abban is,
akivel nehéz volt egyetértenie.
Ferenc nem menekült el a
világból, hanem Krisztust vitte bele a világba.
Nem akart új Egyházat
alapítani a régi helyett. Alázattal az Egyházban maradt, hűségben a
pápához, és ott akarta megélni az evangéliumot a maga radikális
egyszerűségében.
Mert felismerte: Krisztust
nem lehet igazán követni úgy, hogy közben elszakadunk az ő Egyházának
közösségétől.
A ferences lelkület lényege ma is
ez: kevesebbet birtokolni, jobban szeretni, egyszerűbben élni, békességet
teremteni és örömmel Krisztushoz tartozni.
4. Mit jelent mindez hétfő reggeltől?
Szép dolgokról beszélünk,
de mit kezdjünk velük, amikor holnap újra kezdődik a munka, az iskola, a
háztartás, a mindennapi küzdelem?
Néhány egészen egyszerű
dolgot szeretnék a figyelmetekbe ajánlani.
Amikor reggel felébredsz,
mielőtt a telefonodhoz nyúlnál, fordulj egy pillanatra Istenhez: „Uram, a
mai napom is a tied. Segíts, hogy úgy éljek, mint aki hozzád tartozik!” Amikor
dolgozol, dolgozz becsületesen. Amikor döntened kell, ne csak azt kérdezd,
mi éri meg, hanem azt is: mi helyes Isten előtt? Amikor a családban
elfáradtok, és könnyen elszabadulna egy bántó szó, jusson eszedbe: a másik
ember is Isten képmását hordozza. Amikor valakiről rosszat hallasz, ne
siess továbbadni. Amikor haragszol, próbáld megtenni az első lépést a
békesség felé.
És amikor elesel, ne
maradj a földön! Krisztus nem azért jött, hogy a bukásainkhoz láncoljon, hanem
hogy felemeljen.
Talán éppen ezekben az apró
döntésekben válik láthatóvá, hogy valóban Istenéi vagyunk.
5. Ma missziós vasárnapot
ünneplünk. Ha misszióról hallunk, talán távoli országokra, idegen népek
közé induló szerzetesekre és papokra gondolunk.
Pedig a misszió itt
kezdődik, Bélafalván. A családi asztalnál. A szomszéd kapujában. Az
iskolában. A munkahelyen. Ott, ahol valaki magányos, beteg, elkeseredett, vagy
már régen eltávolodott az Egyháztól.
Szent Pál a tesszalonikai
híveknek azt írja, hogy hitük tettekben, szeretetük fáradozásban, reményük
pedig állhatatosságban mutatkozik meg.
Milyen szép lenne, ha a mi
közösségünkről is ezt ellehetne mondani!
Hogy Bélafalván nemcsak
beszélnek Krisztusról, hanem felismerhető a jelenléte az emberek életében. Hogy
megtudunk egymásnak bocsátani. Hogy észrevesszük a rászorulót. Hogy
nem egymás ellen, hanem egymásért élünk.
Mert a misszió elsősorban nem
azt jelenti, hogy sokat beszélünk Istenről, hanem hogy úgy élünk, hogy
másoknak kedve támadjon megismerni őt.
6. Az oltártól indul a
küldetésünk
És most, testvéreim,
nézzünk erre az oltárra! Hamarosan Krisztus önmagát adja nekünk az
Eucharisztiában. Ő, aki az Atya tökéletes képmása, nem követel
tőlünk semmit, amit előbb maga oda ne adott volna értünk. A kereszten
egész életét nekünk ajándékozta.
Amikor ma szentáldozáshoz
járulunk, ne csupán vigasztalást kérjünk tőle, hanem erőt is ahhoz, hogy
másként éljünk.
Mert a szentmise nem ér véget akkor, amikor kilépünk a templomból. Ott kezdődik az, amit a hétköznapokban kell megélnünk.
Jézus ma megkérdezi
tőlünk: Kinek a képmását hordozod? És mi felelhetjük: Uram, a tiedet! - Akkor
hát éljünk is úgy, hogy ez látható legyen rajtunk! Adjunk meg
mindenkinek mindent, amivel igazságosan tartozunk. De a szívünket, a hitünket,
a lelkiismeretünket és életünk végső reményét őrizzük meg Istennek!
És vigyük magunkkal a
következő hétre ezt az egyetlen kérdést: Ha valaki az én életemet nézi,
felismerheti-e bennem Krisztus arcát? Adja Isten, hogy egyre inkább
felismerhesse! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése