II.
RÉSZ:
KINEK
HISZÜNK, AMIKOR ISTEN NEVÉBEN BESZÉLNEK?
„Ne
higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől
származnak-e.”
(1Jn 4,1)
A féltő
figyelmeztetéstől a hit tiszta forrásáig
Sorozatunk
első részében egy személyes beszélgetésből indultam ki, amely a
székelyudvarhelyi Barátok templomában tartott hitismereti est után zajlott le.
A
beszélgetést követően egy üzenetben azzal szembesültem, hogy a lelkipásztori
figyelmeztetést üldözésnek nevezték.
Ez
indított arra, hogy az édesanya féltő szeretetéről, Jézusnak az Atya házáért
érzett buzgóságáról és a pap figyelmeztető küldetéséről elmélkedjem.
Most
azonban egy még alapvetőbb kérdéshez érkezünk.
Honnan
tudhatjuk, hogy egy vallásos üzenet valóban Istentől származik? Kinek higgyünk,
amikor különböző emberek mindannyian Jézus nevére hivatkoznak?
Ez nem
csupán elméleti kérdés. Hitünk biztonsága, lelki békénk és az Egyházzal való
közösségünk, hozzávaló tartozásunk is múlhat rajta.
Isten
végérvényesen megszólalt Fiában
A
Zsidókhoz írt levél így kezdődik:
„Sokszor
és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a próféták által. Ezekben a
végső napokban Fiában szólt hozzánk.” (Zsid 1,1–2)
Ebben a
néhány szóban benne van keresztény hitünk egyik legfontosabb igazsága.
Isten nem
hagyta magára az embert. Szólt hozzá a történelem folyamán, vezette választott
népét, prófétákat küldött hozzá. Végül azonban nem egyszerűen újabb üzenetet
adott.
Önmagát
ajándékozta nekünk Jézus Krisztusban.
Jézus nem
csupán Isten egyik küldötte. Ő a megtestesült Ige, valóságos Isten és valóságos
ember.
Ezért a
keresztény hit középpontjában nem rendkívüli jóslatok, titkos üzenetek vagy
félelmet keltő jövendölések állnak, hanem maga Jézus Krisztus.
A
Katolikus Egyház Katekizmusa világosan tanítja, hogy Krisztusban Isten végleges
kinyilatkoztatást adott, ezért új nyilvános kinyilatkoztatást nem várunk az Úr
dicsőséges eljöveteléig (vö. KEK 66).
Ez nem azt
jelenti, hogy Isten ma már nem szólhat az ember szívéhez.
Szólhat.
Megérinthet bennünket az imádságban, a Szentírás olvasásakor, a szentségekben,
életünk eseményein keresztül.
De
semmiféle állítólagos új üzenet nem írhatja felül azt, amit Krisztusban
kinyilatkoztatott.
A
magánkinyilatkoztatás nem írhatja felül az evangéliumot
Az Egyház
ismer és bizonyos esetekben elismer magánkinyilatkoztatásokat. Ezek azonban nem
tartoznak a hitletéteményhez.
A
Katekizmus szerint feladatuk nem Krisztus kinyilatkoztatásának kiegészítése
vagy kijavítása, hanem annak teljesebb megélésében nyújthatnak segítséget (vö.
KEK 67).
Ezért nem
állíthatjuk egy szintre a Bibliát és egy állítólagos magánkinyilatkoztatást
tartalmazó könyvet.
A
Szentírás Isten sugalmazott Igéje. A Szenthagyomány és a Szentírás az Egyházra
bízott egyetlen szent hitletéteményhez tartozik. A Tanítóhivatal feladata ennek
hiteles értelmezése.
A II.
Vatikáni Zsinat Dei Verbum kezdetű rendelkezése azt is hangsúlyozza,
hogy a Tanítóhivatal nem áll Isten Igéje fölött, hanem annak szolgálatában áll
(vö. DV 10).
Nem az
Egyház hitét kell egy állítólagos magánkinyilatkoztatáshoz igazítanunk, hanem
minden ilyen üzenetet az Egyház apostoli hitének fényében kell megvizsgálnunk.
Ez a
helyes lelki megkülönböztetés alapja.
Az
Igazság Könyve és a hitelesség kérdése
A Maria
Divine Mercy néven terjesztett Nagyfigyelmeztetés üzeneteivel
kapcsolatban nem pusztán lelkiségi ízléskülönbségről van szó.
A dublini
érsek 2014-ben nyilvánosan figyelmeztetett arra, hogy ezek az állítólagos
üzenetek és látomások nem rendelkeznek egyházi jóváhagyással, több állításuk
ellentmond a katolikus teológiának, és az üzeneteket nem szabad az Egyház
közösségeiben népszerűsíteni.
Különösen
súlyos kérdés, amikor egy állítólagos kinyilatkoztatás a pápával és az Egyház
látható egységével szembeni bizalmatlanságot táplálja.
Az
Egyházhoz való hűség természetesen nem jelenti azt, hogy minden egyházi személy
minden döntése hibátlan. De a katolikus hitet nem lehet úgy megőrizni, hogy
közben az apostoli hitletétemény helyére egy magánszemély állítólagos üzeneteit
állítjuk.
Az Igazság
Könyve cím önmagában semmit sem bizonyít.
Attól,
hogy egy könyv az igazság nevében szólal meg, még nem válik az igazság hiteles
forrásává.
És attól,
hogy egy szöveg Jézus szavait idézi vagy az Ő nevében beszél, még meg kell
vizsgálnunk, hogy valóban az evangélium Krisztusát mutatja-e be.
A
megmérgezett étel tanulsága
Az első
részben említett beszélgetés során egy egyszerű képet használtam.
Képzeljünk
el egy tányér finom, tápláló ételt. Szép, illatos, kívánatos. Szinte minden
összetevője jó. De valaki egy kevés mérget kevert bele.
Vajon
mondhatjuk-e, hogy mivel az étel túlnyomó része egészséges, nyugodtan
elfogyaszthatjuk?
Nem.
A méreg
jelenléte az egész ételt veszélyessé teszi.
A vallásos
tanítások világában ez a kép arra figyelmeztet, hogy egy üzenetgyűjteményben
előforduló igaz állítások és szép imádságok önmagukban nem igazolják az egész
tanítás hitelességét.
Egy téves
tanítás különösen megtévesztő lehet, ha sok igazság veszi körül.
De itt
szeretnék egy nagyon fontos különbséget tenni.
Nem az
ember a méreg. Nem az imádkozó hívő a veszélyforrás. Hanem az a tévedés lehet
veszélyes, amelyet jóhiszeműen igazságnak fogadott el.
Lehet
valaki őszintén vallásos, buzgón imádkozó, jó szándékú ember, miközben egyes
meggyőződéseiben súlyosan téved.
Az
őszinteség tiszteletet érdemel, de önmagában nem bizonyítja egy tanítás
igazságát.
A tévedést
tehát meg kell nevezni, de a tévedő embert nem szabad megbélyegezni.
Az
Egyházhoz való hűség döntést kíván
A
katolikus hit nem csupán vallásos érzésekből és egyéni meggyőződésekből áll.
Közösség
Krisztussal és az Ő Egyházával.
Ezért komoly
ellentmondást jelent, ha valaki egyfelől elfogadja az Egyház szentségi
életét, másfelől tudatosan olyan állítólagos kinyilatkoztatásokat tekint
kötelező hitbeli tekintélynek, amelyek az Egyház tanítását elutasítják.
Ezt az
ellentmondást szeretettel, de világosan tisztázni kell.
Itt fontos
szemelőt tartani a személyes meggyőződést, a tudatosságot, a lelkiismeretet és
az Egyház szentségi fegyelmét.
A cél nem
az, hogy valakit eltávolítsunk a szentségektől.
A cél
az, hogy segítsük őt a Krisztussal és Egyházával való teljes, őszinte
közösségre.
A
következő kérdés: hogyan figyelmeztessünk?
Láttuk
tehát, hogy a keresztény embernek nemcsak joga, hanem kötelessége is
megvizsgálni, milyen tanításnak ad hitelt.
De ezzel
visszaérkezünk sorozatunk kiinduló kérdéséhez.
Ha egy
lelkipásztor kötelessége figyelmeztetni a tévedésre, hol húzódik a határ a
jogos figyelmeztetés és a valódi üldözés között?
Hogyan
lehet egyszerre határozottan képviselni az igazságot és tiszteletben tartani a
másik ember szabadságát?
És mit
tanulhatunk erről Jézustól, a jó pásztortól, valamint Assisi Szent Ferenctől?
Ezekre a
kérdésekre keressük a választ sorozatunk befejező részében.
A III.
rész címe: A JÓ PÁSZTOR NEM ÜLDÖZI, HANEM HAZAHÍVJA AZ ELTÉVEDTET
Pax et
bonum!
fr. Szilveszter ofm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése